- Öhm… igen, - köszörültem meg a torkom zavartan, nem értettem semmit, a teremben néma csönd, a rengeteg szempár csak engem bámul kíváncsian, én pedig a gitárt szorongatva néztem rájuk értetlenül, és a kiszáradt torkomat próbáltam újra beszédre alkalmas állapotba hozni – mi történt? Miért bámul mindenki? – néztem James szemébe értetlenül.
- Nem emlékszel? – kérdezte, miközben próbált észrevétlenül lehúzni a színpadról, ahol még mindig úgy álltam, mintha odaforrtak volna a lábaim. Megmagyarázhatatlan ürességet éreztem, amikor gyengéden kivette a kezemből a gitárt, és tehetetlenül hagytam, hogy levezessen. Nem nagyon emlékeztem semmire, csak homályos, zavart képek villóztak elmémben. Pont, mikor magamhoz tértem a kómából. Akkor éreztem magam így. De most legalább tudtam, hogy ki vagyok, még ha csak elméletben is.
- Mire kéne emlékeznem? És hogy kerültem ide? Ó nem hiszem el! – nyögtem. - Nem kellett volna annyit innom… – itt megálltam egy pillanatra, bevillant, hogy hiszen nem is ittam szinte semmit.
- Daniel, ott álltál a színpadon, és játszottál. Nem csak, hogy gitároztál, de énekeltél is! – rázta a fejét értetlenül, hiszen pontosan ugyanúgy tudta, mint én, hogy nemhogy zenélni nem tudok, de énekelni pláne nem. Soha nem vonzódtam semmilyen zenéhez. Kamaszként sem akartam azzal vagánynak tűnni, hogy ugyanúgy, mint a barátaink közül többen, én is tagja legyek egy zenekarnak. Nem tudtam volna megkülönböztetni egyik hangjegyet a másiktól. És mindig úgy gondoltam magamra, mint arra az emberre, aki nem hallja a zenét. Erre tessék. Már önmagában az is szánalmas, hogy hagytak felmenni, és kinevettetni magam.
- Miért engedted? – fordultam felé felháborodottan. – Miért hagytad, hogy beégessem magam? Tiszta hülye vagyok! – dohogtam magamban, miközben a színpad köré gyűlt tömeg szép lassan, újra mozgolódni kezdett, és már nem rám voltak kíváncsiak.
- Nem értelek Daniel – vágott a szavamba – hogyhogy beégetni magad? Hát nem láttad, nem hallottad? Nem emlékszel?
- Nem.
Nagyot sóhajtott, beletúrt a hajába, és értetlenül bámult egy pillanatra a semmibe.
- Fantasztikus voltál, mindenki tátott szájjal bámult téged, mintha nem te lettél volna. Egy pillanatra még el is gondolkodtam, hogy ismerem-e én ezt a fazont. Hogy a fenébe titkolhattad el ezt előlem? Hogyhogy nem mondtad, hogy miket tudsz?
- Mi van? Miket tudok? És miért beszélsz nekem rébuszokban? Ne idegesíts még jobban James, mert már így sem tudom mi a fene zajlik, most meg még te is ráraksz egy lapáttal!
- Úgy gitároztál ott, mint aki világ életében ezt csinálta volna. És úgy énekeltél, mintha erre születtél volna. Soha, nem gondoltam, hogy érdekel téged. Senki nem tudta levenni rólad a szemét. Csodás volt, tényleg! – egészen belelkesült, de ennél a mondatnál megtorpant, és a szemembe nézett. – De aztán, megváltozott minden. Olyan furcsán kezdtél viselkedni. Nem akartam felmenni érted, de muszáj volt, már percek óta ott álltál, mint egy bálvány némán. Mi történt?
- Nem tudom, nem nagyon emlékszem – nem akartam bevallani, a zöld tűzóceánt, ami körbefogott, és az eufóriát, ami bennem élt erre emlékezve. Most én túrtam a hajamba, kezdett zavarni, hogy ennyire hosszú. Emlékeim szerint nem szerettem soha ha túlzottan megnőtt. De most ez volt a legkisebb gondom. – Minden olyan zavaros. Azt hiszem, haza kéne mennem. Kezd megfájdulni a fejem is.
- Tessék a telefonom - nyújtotta felém a mobilját, mintha nekem nem lett volna.
- Mit csináljak vele?
- Hívd fel Edát.
- Nem! – csattantam fel szokatlanul élesen. Nem akartam most analizáltatni magam, újra és újra elmondani, mit éreztem, és mit gondoltam, vagy mit véltem érezni, és a többi, a többi. A végtelenségig újra és újra elmondani ugyanazokat a frázisokat. Nem kétlem, hogy Eda érti a dolgát, hiszen segített, nem is keveset. De ezt most magamnak kellett megoldanom. – Nem – kezdtem megint, kissé enyhébben – hazamegyek inkább.
- Elkísérlek – fordult meg és elkezdett utasításokat osztogatni a személyzetnek az est hátralevő részét illetően.
- Ne, jól vagyok, tényleg – nyúltam érte. Nem akartam, hogy miattam kihagyja a legfontosabb estét, amiért megdolgozott.
- Nem okoz gondot, hazaviszlek, és szépen betakargatlak – vigyorgott rám.
- Jaj, ne már, nem vagy a dadám, nincs szükségem babusgatásra – vigyorogtam vissza kicsit megkönnyebbülten, mintha a mázsás szikla, ami eddig ott csücsült a mellkasomon, mintha kisebbé vált volna. Szinte éreztem, ahogy repedezik, és egy-egy darabja szépen reccsenve gördül le rólam, hogy könnyebben tudjak levegőhöz jutni. - De komolyan, maradj nyugodtan, kicsit amúgy is egyedül kéne lennem.
- Nem akarlak így elengedni – aggodalmaskodott.
- Hogy így? – kérdeztem vissza. – Hiszen nem történt semmi? Igaz? Végeredményben jól vagyok, megvagyok, minden rendben, csak kicsit elfáradtam, ez lehetett az oka. – De hogy minek, azt már egyikőnk sem firtatta. Sem azt, hogy hogyan lehetséges, hogy úgy játszom, mint egy valódi zenész, vagy miért bámultam magam elé magatehetetlenül, mint egy idióta, vagy, akinek elment a maradék józan esze is. Az igazat megvallva kicsit aggódtam, de be nem vallottam volna még magamnak sem, nemhogy a legjobb barátomnak, akinek így is kényszeres vigyázhatnékja volt rám. – Nem lesz semmi baj.
- Biztos? Nem okoz gondot, tényleg – erősködött.
- Tudom. De most ki kéne szellőztetnem kicsit a fejem, és rendbe tennem a kavargó gondolataimat. Nyugi, nem fogok semmi hülyeséget csinálni – mondtam ki a a választ a ki nem mondott kérdésre. De hogyan is lehettem volna ebben biztos, amikor én magam sem tudtam mi zajlik körülöttem. De erről mélyen hallgattam. Nem kell, hogy még James is emiatt aggódjon.
- Hát jó, menj, de holnap beugrom – adta be a derekát, komolyan tisztára olyan volt, mint egy bébiszitter. Vigyorogva válaszoltam.
- Jól van anyu. Megígérem, vigyázok magamra, és korán ágyban leszek, becs szó! – emeltem esküre a kezem.
- Ó, menj már! – lökött rajtam egyet, aztán még utánam szólt tetetett szigorral a hangjában.
- Aztán rosszat ne halljak rólad, holnapig! A gitárt és a táskád majd elviszem.
- Kösz. Akkor én mentem – megölelgettük, meglapogattuk egymást, amúgy férfiasan, aztán elindultam vissza a kikötő felé.
Útközben próbáltam lejátszani magamnak a történteket, de csak nem sikerült teljesen. Nem értettem mi lehetett velem. Újra és újra csak egy dolgot láttam. Zöld tűztengert, ami körbeölelt végtelenségével. De nem tudtam hová tehetném mindezt. A kezem bizseregni kezdett a fényképezőgépem után, a mai nap immár másodszor, és ez meglepetéssel szolgált. Különböző képek villantak elmémbe, amiből aztán már kész fényképekként raktározódtak el. Szinte izzott bennem a tettvágy, az alkotás iránti késztetés. Rég nem éreztem már ezt. És üdvözölve kiáltottam istenhozottat ennek az ismerős bizsergésnek. Végre újra önmagam lehettem. Ez voltam én. A fotós, az alkotó, a dokumentarista.
Álomvilágban értem haza. Hogy mennyi ideig tartott maga az út, nem emlékszem. Az elmémben látott képek kitöltötték az összes helyet és űrt, ami eddig tátongott a bensőmben, kapaszkodóért kiáltva a némaságban, ami bennem volt. Alighogy beléptem a lakásom ajtaján, elkezdtem kutatni a gépem után. Meg is találtam az egyiket az asztalon, kissé porosan, az elmúlt hónapok viszontagságai őt sem kímélték. Nem akartam a nagyon profi gépet használni, most tökéletesen megfelelt a régi analóg masinám. Ez volt a kedvencem, egy teljesen manuális fényképezőgép. Kezembe kaptam, gyorsan ellenőriztem rajta mindent, filmet tettem bele, nagy fényérzékenységű fekete fehéret, amivel a legjobban szerettem dolgozni, aztán újra az utcán találtam magam.
Minden csendes volt, és kihalt, az emberek már békésen aludták az igazak álmát. Csak néha-néha törte meg az éjszaka csendjét egy-egy nesz. Ahogy róttam a kihalt utcákat, csak a saját lépteim zaját hallgatva haladtam egyre messzebb. Néha megálltam és ellőttem pár kockát. Nem pazaroltam a filmet, pontosan tudtam, hogy mit akarok látni a képen, ezért elég volt csak egyet-kettőt kattintanom egy-egy témára. Mindig így dolgoztam. A kész képet láttam magam előtt, nem a lehetőséget. A falon láttam, az újságban, a kiállító teremben. Így nem esett nehezemre soha a megfelelő beállítást megtalálni, és nem kellett sokat vacakolnom a képekkel.
Az éjszaka bársonyos volt, szinte simogatott. Egyedül baktattam csak a saját gondolataim társaságában. Béke volt bennem, és újra kereknek tűnt a világ. Elégnek tűnt csak ennyi is, hogy végre újra a kezemben érezzem a gépet, ami pont a tenyerembe illett, hogy magabiztosnak és erősnek érezzem magam.
Ahogy battyogtam némán, az éjjeli fényben, az egyik sarok kiszögellésén megláttam egy macskát, amint az esti zsákmányával játszik épp. Közelebb mentem, és hangtalanul figyelni kezdtem. Levegőt is alig véve állítottam be a gépemet, majd szinte mozdulatlanul néztem a keresőben, ahogy az állat élvezettel végez egy másik élőlénnyel. Egyszerre volt fantasztikus és hátborzongató. Látni, amint a ragadozó szeme összeszűkül, amikor megunja a játékot. Ahogy villan a tekintetében a végső elhatározás, miként az áldozat még egyre küzd, hogy utoljára még próbálja menteni a menthetetlent. A küzdelem örök körforgása volt ez, ami a szemem előtt lejátszódott. Az élet megállíthatatlan rohanása a halál felé.
Elkaptam a pillanatot, amikor az utolsó remény is elhagyottá tette a ragadozó áldozatát, ahogy a macska szeme megcsillant a gyér éjjeli fényben és elégedetten pillantott a világba, győztes mosollyal véres ajkán, legyőzhetetlenül. Nagyot nyelve kattintottam újra és újra, megremegve az egyszerű pillanat nagyságától. Csak egy mindennapos játék szemtanúja voltam, de a mindennapiságon mégis túlmutatott a tény, láthattam.
Megrendülve álltam ott némán, érezve az élet fémes ízét a számban. A magabiztosságban fürödve észrevétlenül zuhantam át az álomképek ismeretlen, ámde mégis már oly ismerős világába, ahol más valaki életét éltem.
zene(Ezüst eső)
A köd loppal kúszott fel a lábamon, gomolyogva kötötte gúzsba tagjaimat. Szinte körbefont, megölelt, súlytalan testével font be, mint egy láthatatlan, átlátszó fa gyökere, mozdulatlanná dermesztve a testem. Homályos tudattal jegyeztem meg a képet, ahogy nyaldosva araszolt egyre feljebb és feljebb, be-bebújva, kukucskálva hajlataimba, lággyá, kocsonyássá simogatva megfeszülő izmaimat. Még egy félig tudatos gondolat szaladt végig ködlő agyamon; ha fel tudnám emelni a karom, ha megfoghatnám a gépem, ha elkattinthatnám, gyönyörű kép lehetne belőle. Fekete fehérben, a ködben fürödve álltam, megfagyva a némaság függönyében, a zajok süket csöndjében elveszve. Zúgó, sikítón jajgató csendességgé változott hirtelen minden, ami már-már bántotta fülemet, és szétégette mozdulni nem bíró agyamat.
Nem számítottam a fájdalomra, ami a mellkasomat érte. Szinte szétszaggatott, megfeszített, darabokra tépett. Zihálva omlottam a földre, ahol az előbb még a győzelemittas macska áldozata hevert véresen cafatokba tépve. A köd pedig, a szürke ezernyi színével gomolygott még mindig óvón, féltőn, féltékenységtől hajtva magához láncolva körülöttem, bennem. Mindenhol ott volt. Már nem láttam az utca nedves gránitköveit, fénylő feketeségét. Elvesztem a szürkeség színtelen színeiben, a fájdalom végtelenségében. Odahúzott, szinte magába szippantott, bekebelezett, magáévá tett. A köd és fájdalom együttes erővel kaparintott meg magának, és a fényt messzire űzve hajítottak a magány hideg kétségbeesésébe.
Az agyam egy világos, értelmes zugában felderengett egy elfeledett emlék.
A boldogság soha nem érzett puha hullámaiban lubickolok, ahogy kilépek az ajtón. Én a vagány srác, a nagymenő, romantikus lélekké váltam egyetlen pillanat alatt. Milyen ironikus, az lehetne, ha akarnám, de nem akarom. Fürdeni, úszni akarok az örömömben.
Az, akinek mindig összejött az élet, akinek soha nem kellett harcolnia semmiért és senkiért, csak egyvalamiért, de azért ezernyi óriás erejével. És én, aki megkapta ezzel a főnyereményt, egy új élet reménységével. Egy alig pislanó új élettel. Amit én hoztam létre, akár egy varázslatot. A csoda belőlem fakadt. Soha nem voltam szentimentális alkat, de ezekben a nagyszerű pillanatokban úgy érzem, én vagyok a mindenség legnagyobb királyságának az uralkodója.
Szemem előtt az öröm buja fátyla, legszívesebben örökre ebben úszkálnék, de tudom, hogy egész elkövetkező életemben részem lehet benne. Már lépnék vissza, csak, hogy újra még egyszer láthassam, de megállít az éles kín, ami a mellkasomba mar…
Nem kaptam levegőt. Zihálva, fuldokolva kapkodtam oxigén után. Nem értettem mi történt, és nem tudtam, hogyan élhetek még mindig, az után a gyötrelem után. Az agyam egy eltemetett zugában bevillant a sötét út, amin több mint másfél éve vezettem, és a kamion hirtelen lökése. Hogy miért pont most? Vagy miért pont így jutott eszembe fogalmam sincs. De a homlokomat hideg veríték lepte el az emlék hatására.
Még mindig a hideg úton térdeltem, markolva a jeges rémületet, ami önnön testemből áradt, és örvénylett körülöttem, immár a köd helyett. A szürke felhőtenger nyomtalanul tűnt el, mintha soha nem is létezett volna. Én pedig ott térdeltem még mindig zihálva, és a hideg félelem mocskában fürödve bámultam a kíváncsi macska tekintetébe.
Tudtam, hogy haza kell érnem. Tudtam, hogy fel kell állnom, életet kell magamba vernem. De olyan nehéz volt, mintha maratont futottam volna, mintha célba soha nem érhettem volna, és még mindig csak futnék, futnék, míg végleg az összes erőm el nem hagy. De próbáltam összekaparni korpuszom maradékát, már ami a szememben megmaradt belőle. Nagyot nyögve ijesztettem meg a vadászt, ami még mindig engem vizslatott hatalmas borostyán szemeivel, kitágult pupilláival úgy tűnt, mintha egy bagoly szemeit ültették volna egy kicsi fekete macska arcba.
Hihetetlen, hogy az ember miken tud filozofálni, amikor épp nincs teljesen magánál, de úgy okoskodtam, hogy ezt a luxust igazán megengedhetem magamnak. A mai nap kicsit sok volt, még az én viharvert elmémnek, ami amúgy megszokta az elmúlt időszakban az ide-oda való ugrálást, időben, térben, és más testébe, elméjébe. Merthogy az emlékek nem az enyémek voltak, szinte már teljesen biztos voltam benne. De arról, hogy hogyan kerülnek hozzám ezek az emlékek, és mit kezdjek velük, arról már halvány lila gőzöm sem volt.
- Érdekes egy látvány lehetek, ha még mindig itt vagy – nyögtem a macskának, akinek csak még nagyobbra nyíltak a szemei érdeklődésében, és láthatóan kissé még inkább kitágultak a pupillái, mintha pontosan értette volna, amit mondani akartam neki. – Ahelyett, hogy bámulnál, segíthetnél, nem gondolod? – Egy gúnyos mosolyra számítottam volna, de ehelyett az állat közelebb jött egy lépéssel, és szinte már-már hozzáérve megszaglászta izzadságtól fényes bőrömet. Közben kezdtem észbe kapni, hogy kivel trécselgetek itt a hideg flaszteren, de nem igazán izgatott a dolog szürreális képre illő jelenete.
- Hát úgy látom eszed ágában sincs velem társalogni, de annyi baj legyen – csevegtem továbbra is a fülelő macskához. Fekete szőre úgy fénylett, mint az éjszaka sötét bársonyba burkolt fekete égboltja. A szeme úgy világított, mint két lámpás, hogy az utat mutassa az eltévedt vándornak. Igaz ugyan, hogy azt nem tudhattam, ha követném ezt a világosságot, vajon a pokolba, vagy az igaz ösvényre vezetne-e? De már nem is igazán számított.
Óvatosan kinyúltam az állat felé, ellenállhatatlan vágyat érezve, hogy megérintsem. Lassan közeledve, előbb felém nyújtotta még jobban a fejét, már-már megérintett orrával, megszaglászott még jobban, majd egy lépéssel még közelebb araszolt. Az áldozata véres maradványai még mindig mellette hevertek, de már nem volt bennük semmi érdekes, vagy izgalomra méltó. Egy agonizáló ember sokkal inkább az lehetett a szemében, ezért kíváncsian lépett közelebb és közelebb, mígnem a kezem alá simult egész testével.
Azon nyomban elkezdett hangosan dorombolni, ahogy a tenyerem megérintette félig hosszú-szőrű, puha bársony testét. Bár az igazat megvallva nem tudnám pontosan megmondani kinek esett jobban a simogatás, nekem, vagy neki. De tény, hogy mindketten élveztük. Még mindig képekben gondolkodva vettem elő ismét a gépet, és egy kézzel egyensúlyozva néztem rá kérdőn.
- Megengeded? – A válasz egy mélyebb dorombolással, és egy erőteljes lökéssel a fejével adta meg. Így hát immár mosolyogva kattintottam párat, a legjobb szöget megkeresve már ülve a hideg kövezeten, az utca közepén.
- Hát szépen vagyunk, mi? – kérdeztem újból, de a macska csak fújtatott, mint egy gőzmozdony, olyan hangosan dorombolva, hogy a halottak is kikeltek volna sírjukból ennek hallatán. De számomra zene volt, megviselt lelkemnek gyógyír, meggyötört elmémnek pedig igazi vigasz. Így hát ültünk, ketten. Én, meg a vadászból lett vigaszadó állat.
Nem tudom meddig ülhettem ott a macskát simogatva, de már derengett az ég alja, mikor észbe kaptam, hogy talán indulnom kéne, mielőtt valaki meglátna. Nagy nehezen feltápászkodtam, próbálva nem elbotlani a még mindig zsibbadt lábam körül tekergő állatban. Még egyszer utoljára lehajoltam hozzá, és mélyen a szemébe nézve beszélni kezdtem.
- Köszönöm. Most biztosan hülyének nézel – folytattam a monológot, mire egy élénk dörgölőzés volt a válasz –, hogy egy állathoz beszélek, de akartam, hogy tudd. Most elmegyek, légy jó, és vigyázz magadra – búcsúztam még egyszer, de nehéz volt otthagynom. Sóhajtva egyenesedtem fel és indultam haza, próbálva nem visszanézni az elhagyatott, sóvárgó tekintetre.
