A világítótorony felé vettük az irányt. Már szinte este volt, így a kikötő is egyre nyüzsgőbb lett. Rengeteg turista járt erre. Közel voltunk mindenhez, viszont eléggé távol is, hogy a nagyvárosok fülledtségétől megkíméljük magunkat. Tudatosan választottam ezt a várost. London alig egy órányira volt, így tökéletesen megfelelt az életemnek régebben is és ma is. Nagy kalandnak tűnt elköltözni a fővárosból de nem bántam meg. Előbb jöttem én, majd James egy szerelmi csalódás után döntött úgy, hogy ő is elhagyja a nagyvárost. Szerencsére mindkettőnk munkája megengedte, hogy így éljünk. Én szabadúszó fotóriporterként amúgy is sokat, ha nem rengeteget utaztam, James meg belsőépítészként eléggé szabadon mozgott az ország egész területén. Eszembe jutott, amikor a lakásomat alakította át. Ráhagytam, mert az volt az érzésem felesleges vele vitatkozni, és megérte, mert pont olyan lett, amilyet szeretettem volna. Nála jobban eddig még nem ismert ember, talán még a szüleim sem, a barátnőimről nem is beszélve.
- Tudtad, hogy a világítótoronyból egy szórakozóhelyet csináltak? – kérdezte.
- Nem. Hogyhogy?
- Kicsit sajnálom ugyan, olyan jó volt, amikor még a vadregényes, düledező, romantikus ódon torony állt itt. De még mindig jobb, mintha elbontották volna.
- Igen, az kár lett volna. Mindig is szerettem – figyeltem James arcát, és valahogy a tulajdonosi büszkeséget véltem rajta felfedezni. De nem értettem belőle semmit. Csak nem ő is benne volt a felújítási munkákban? – Mióta üzemel?
- Ma van a megnyitó. Gondoltam feldobna, ha eljönnénk – nézett rám sandán.
- Nahát! Te ezt előre kitervelted? Nekem meg nem szóltál? – tettetett rosszallással a hangomban csóváltam a fejem.
- Ne izgulj, lesznek lányok is bőven, szóval azt hiszem kiengesztelődsz majd – kuncogott.
- Hát az igaz, már rám fér egy kis kikapcsolódás, az elmúlt fél év másról sem szólt, mint kezelés, fizikoterápia, pszichiáter és sorolhatnám – fújtam egy nagyot.
- Igen, ezért is gondoltam, hogy végre kellene egy kicsit lazítani is. Fel akartalak hívni délután, de te megelőztél. Majd a szívbajt hoztad rám! Öregem, és ahogy a zeneboltban találtalak, mint valami zombi. Még most is a hideg ráz. Mintha nem te lettél volna. Ezt még meg kell nekem magyaráznod, hogyan lehetséges ez a zenélés, meg a többi.
Csak hallgattam, nem vágtam közbe, de éreztem, a felszín alatti aggodalmat.
- De nem ma! Ma a buli napja van. Ünnepelünk! – mondta nevetve.
- Mit is? – kérdeztem vissza, már majdnem odaértünk. Láttam a feliratot a világítótorony karcsú testén. „…a világ végén, a mindenség kezdetén…”. Alig kaptam levegőt. A gyerekkori harci kiáltásunk. Amikor még lovagok és kalózok voltunk. Mindig így indultunk csatába, vagy a királylányért a sárkány ellen, vagy kalózként öldökölve a gyanútlan utazókat.
- Ez meg? Hogyan lehetséges? – kérdeztem. – Benne voltál az átalakításban?
- Hát…- húzta a szót, de közben csillogott a szeme.
- Mond már!
- Na jó. Az enyém. Én vettem meg. Nem tudtam volna végig nézni, ahogy lebontják, így az összes pénzemet ebbe öltem, és hát ez lett belőle – vakargatta zavartan a fejét, és féloldalasan nézett rám, vajon áldásomat adom-e eszement ötletére.
- Ember! Miért nem mondtad? Ez ..ez – dadogtam, még nem tudtam felfogni. Ahogy odaértünk, már rengeteg ember volt a környéken, mind elegáns, nyitó partihoz illő ruhában, csak mi voltunk ketten utcagyerekekként felöltözve. James nem válaszolt, csak megvonta a vállát, és lökdösött befelé a tömegen keresztül. – Ez valami fantasztikus! Öregem, gratulálok!
- Tényleg tetszik? – kérdezte.
- Hát persze! Micsoda kérdés! – Fantasztikus lett. Pont, mint amit gyerekkorunkban álmodtunk magunknak, de mégis minden meg volt benne, ami ahhoz kell, hogy egy jól menő hellyé váljon. Kívülről egy nagyobb terem lett hozzáépítve, de úgy oldotta meg James, hogy az egész úgy tűnjön, mintha a világítótorony szerves része lenne. Csak amikor jobban megnéztem, akkor vettem észre a lényeget. Mintha egy félbevágott hajótest lett volna az új rész, aminek a világítótorony az árboca, és a másik oldalon ugyanúgy folytatódik a hajó többi része, a tattal, és a magas fenékkel. Egy hatalmas partra vetett hajó, de mégis olyan kecses, hogy a szemlélő bármelyik pillanatban azt hihette volna, hogy elindul a világ vége felé.
- Gyere, körbevezetlek!
Tátott szájjal követtem Jamest, és csak álmélkodni volt erőm.
- Te megcsináltad! Öregem, te ezt tényleg megcsináltad! – veregettem meg a hátát boldogan, hiszen olyan volt, mintha az én egyik gyerekkori álmom is valóra vált volna ezzel.
- Várd ki a végét! Még lesz meglepetés! – vigyorgott felszabadultan.
- Nem bírok több meglepetést – nyögtem, de ekkor két másik alak csatlakozott hozzánk, az egyikőjük kezébe egy helyes szőke lány csimpaszkodott. Elvigyorogtam magam, ahogy megismertem őket. A két legőrültebb fazon a környéken, és történetesen a barátaink. Alec és Andy.
- Nahát, kit látnak szemeim! – kurjantott orrhangon Andy, majd odalépett hozzám, és nagy lapát tenyerével jól meglapogatott. Tipikus angol fazon volt. Hullámos seszínű hajjal, jelentéktelen arccal, kissé nyurga testéhez, borzalmas tartás párosult. De ha az ember a szemébe nézett, rögtön megértette, hogy miért vonzódik hozzá mindenki első látásra, a férfiak éppúgy, mint a nők. Rikító kék szemeiben állandóan a jókedv és a határtalan optimizmus csillogott, de olyan áthatóan, hogy elég volt valakire csak ránéznie, és annak egy szempillantás alatt mintha elfújták volna a rosszkedvét, már ha egyáltalán Andy közelében ilyenről szó eshetett egyáltalán.
- Én is örülök neked – nevettem.
- Hello srácok – köszönt Alec is nekünk. Ő a totális ellentéte volt barátjának, a kissé mindig melankolikus srác, akinek segítségre van szüksége. Látszólag, de csak látszólag volt ilyen, belül nagyon is vidám, örökké bulira szomjazó őrült költő volt, ami a kinézetéhez illett is. Megnyugodtam, hogy nemcsak én vagyok az est egyetlen szakadt fazonja. A magas, hórihorgas Alecen úgy lógott a ruha, mintha egy több számmal nagyobb embertől örökölte volna. Sűrű, rőt vörös haján a nap csak úgy szikrázott, égő fáklyává változtatva azt, akárhányszor ráesett egyetlen kósza kis sugara is. Arca, mintha kelta őseitől örökségként maradt volna rá. Hosszú kecses ujjaival még mindig markolva fogta a szőke aprócska lánynak a kezét, úgy húzva maga után. – Hadd mutassam be Tillyt – húzta még közelebb. – Tilly, ő itt a nagy túlélőnk – mutatott rám, mire a lány mosolyogva, kissé zavarban nyújtotta a kezét felém – Daniel McCord, a híres nevezetes fotográfus.
- Hello, örülök, hogy találkoztunk – ráztam meg a kezét. A lány pedig kicsit felengedve, ugyancsak megrázta az enyémet.
- Andyt ismered már, úgyhogy őt nem mutatom be – jót kuncogott, saját viccesnek hitt közlendőjén, majd Jameshez fordulva őt is bemutatta a lánynak. – Ő pedig a mi James Bond-unk – nevetett hangosan, de a lány nem értette mi ezen a nagyon vicces.
- Szia Tilly, James vagyok – rázott kezet ő is a lánnyal.
- Hello – válaszolta, miközben zavartan ráncolva a szemöldökét nézett egyikünkről, a másikunkra. – De nem értem, lemaradtam valamiről?
- Nem. Semmi komolyról - próbálta James elkerülni a további magyarázkodást.
- Na, James, öreg harcos, nehogy már! Lemaradunk a legjobbról! – nyafogta Alec, mi meg csak a háttérben kuncogtunk, mert már tudtuk, hogy mi következik. Számtalanszor játszottuk már el. James pedig tűrte szülei nem éppen jó poénját, amikor ezt a nevet választották a vezetéknevükhöz.
- Ő James Bond, az igazi! – kurjantotta Alec, mire a lány teljes értetlenséggel meredt ránk.
- Jaj, Alec, hagyd már. Ez régen poén volt, de már annyira nem, már fáraszt – nyögte James, félig komolyan. – A szüleim azt gondolták, hogy mennyire vicces lesz majd, ha a Bond vezetéknévhez a James keresztnevet adják, így a fiúknak volt min viccelődniük az évek során – fújt nagyot a magyarázat végére.
- Most komoly? Nem vágtok át? – kérdezte nagy szemeket meresztve Tilly. Nevetve fordult James felé. Látta, hogy mindannyian egyszerre bólogatunk, így hát elhitte a hihetetlent. – Hát gratulálok a szüleidnek, jó a humorérzékük.
- Na ja, majd átadom nekik – fintorgott James. – Akkor bemehetünk végre? Elvégre a házigazdának illene ott lennie a megnyitón, nem?
- De, de – válaszoltuk mindannyian egyszerre.
A bejárathoz vezető út, hajókötelekkel volt körülvéve, és maga a járda helyére is régi hajópadlóként funkcionáló deszkákat fektettek le. Nyikorgott, ahogy végig sétáltunk rajta. Ismerősként üdvözöltem a hangot. A tenger sós levegője mindent beterített, a szél lágyan ringatta a köteleket, meg-meglebbentve a betérők ruháját, így kukucskálva az anyag alá.
Ahogy beértünk a hajótest belsejébe, nagy tömeg fogadott minket. Pedig még csak épp elkezdett sötétedni, mégis majdnem telt ház volt. Belül is épp olyannak lett kialakítva a bár, mintha egy XVIII.századi hadi gálya lett volna. Mindenhonnan ágyúk és ágyúgolyók kandikáltak, a bárpult mintha a tat fedélzet lenne, és a színpad pedig magának a hajó kapitányának a birodalma. Sötétvörös brokáttal volt bevonva a háttér arany barokk keretekkel díszítve, karosszékek támlájára vetve csipkés, fodros ingek, mintha csak valaki épp most vetette volna le. Az egész belső teret átitatta a múlt illata. Úgy éreztem magam, mintha a saját gyerekkori álmomba kerültem volna. Csak ámultam tátott szájjal.
Odasétáltunk a pulthoz, James kért mindannyiunknak egy-egy italt, majd koccintottunk az egészségére. Nem telt el sok idő, és egy ágyúdörrenés jelezte, hogy elkezdődött a megnyitó. James felállt elmondta a beszédét, mi pedig fütyülve tapsoltuk meg. Még egy pillanatra megkért mindenkit, hogy fáradjon ki a világítótorony elé. Mikor kiértünk James elővett egy üveg pezsgőt és hozzávágta teljes erőből a világítótorony testének. A pezsgősüveg durranva tört millió darabra, elárasztva az édes buborékos itallal az egész falat, majd megkoronázandó kigyúltak a fények és az árbocnak látszó toronyról egy hatalmas keresztvitorla omlott le, és a fények ezernyi színre festették a fehér vásznat, amin ott virított a kalózok jelképe, a koponya két keresztbe tett combcsonttal, és alatta a jelmondat: „…a világ végén, a mindenség kezdetén…”.
Már jócskán benne jártunk az éjszakában, és eléggé jól éreztük magunkat. Senki nem volt szomjas, és mindenkin eluralkodott az eufória, fantasztikusan éreztük magunkat.
Olyan könnyű volt bennem minden, szárnyaltam az egyszerű örömben. Olyanná váltam, mint egy tollpihe. Elmúlt a gond, a fájdalom, és nem volt magány. Többé nem létezett félelem, és megszűnt a bizonytalanság. Teljesen biztos voltam magamban, és annyira egyszerűen láttam most mindent.
A gitárra néztem, ami hívogatva csalogatott magához a délután. És máris éreztem az ujjaim végén a bizsergést. Odanyúltam, ahová letámasztottam a pult tövébe, és megsimítottam a tokot. Ahogy hozzáértem, a bizsergés egyre erősebb lett, és már ott duruzsolt a fülemben a dallam. Felvettem a tokot, kikapcsoltam, majd a gitárért nyúltam. A kezem már lángolt, a fejem szédülni kezdett, a fülemben ott dobolt a szívem diktálta zene. Már nem hallottam mást, csak a vérem zúgását.
- Nahát, te gitározol? – kérdezte Tilly, de nem tudtam válaszolni, nem volt mit mondanom, és a nyelvem nem mozdult a számban.
Éber álomban mozdultam, kezemben a frissen húrozott ősrégi gitárommal. Nem törődtem barátaim megrökönyödött tekintetével, egyenesen a színpadhoz sétáltam, és felléptem rá. A zsibongás rögtön elhalt és némán várták az előadást, de fogalmam sem volt, mit tehetnék. Csak álltam ott, mint egy megkövült bálvány, némán a tömegre bámulva, kezemben szorongatva a gitáromat, abból merítve az erőt. Láttam, ahogy James az embereken keresztülvágva készül odalépni hozzám, már épp megragadta volna a karomat, amikor megéreztem a már ismerős késztetést, hogy ujjaimat a húrokra tegyem.
A nyakamba emeltem a gitárt, a kezemet a húrokhoz érintettem, és nem kellett gondolkodnom, csak éreznem, hogy megszólaljon a zene. James megkövülve állt mellettem, majd lassan lelépett a pódiumról. Én pedig ott álltam középen, mint egy igazi zenész, miközben a közönség arra várt, hogy elkezdjem végre.
Lehunytam a szemem. Végigsimítottam a hangszeren, és újraéltem minden pillanatát a délutánnak. Már nem csak bizsergetett, hanem egyenesen dübörögve akart szabadulni a bensőmben ragadt dallam. Magával rántott, hajszolva űzött maga előtt, hogy azután a kezemet megfogva együtt olvadjunk a hangokba, váljunk semmivé bennük. Csukott szemmel a húrokat pengetve játszottam, úgy ahogy még soha, mégsem volt idegen. Sőt, mintha egy megnyugtató bizonyosság lépne a nyugtalanság helyére; végre hazaértem.
zene(Ákos(bocs bori:P Végre)
Ez vagyok én. A zenész.
A torkomat hirtelen ismeretlen erő szorította össze, majd úgy éreztem, ki kell adnom magamból ezt az érzést. A dallam énekszóval vált teljessé. Ahogy énekeltem és zenéltem, végre mintha minden a helyére került volna. A mozaik darabkái úgy tűnt, pont passzolnának mostani helyükhöz. Nem volt többé kétség, és bizonytalanság. Félelemnek nyoma sem maradt bennem. Csak én álltam ott egyedül, és újraéltem azt az emlékképet, amit egykor álmodtam.
Ahogy ott álltam a színpadon, érezni tudtam a tömeget. Velem együtt lüktetett, élt, és mozdult. Én irányítottam őket, mint egy marionett bábú, úgy viselkedett. Az ő érzéseik az enyémekké váltak, a zene pedig, ami belőlem született, az övék lett. Odaadtam mindenem nekik, és cserébe belőlük táplálkoztam. Energiát és erőt merítettem tőlük, elvéve azt, ami engem illetett. Viszonzásul én is nekik adtam mindenem. Minden bennem élő hangot, érzelmet, dallamot.
Egyek voltunk, a zene, a tömeg, és én. Mind egyetlen, hatalmas és egész egységként olvadt össze.
Kinyitottam a szemem, és az emberek arcát figyeltem, a kezemnek nem kellett az agyam parancsa, magától tudta mit kell tennie. Egyetlen arcot láttam már csak magam előtt, és egy olyan szempárt, amit képtelenség elfelejteni.
Ahogy olvasni próbáltam a felém forduló arcban, egy emlékkép villant elém. A szemem elhomályosult, és hirtelen egy másik helyen, egy másik időben találtam magam, egy másik személy szemével néztem ugyanazt a tömeget, ami már nem ugyanaz volt többé.
A tömeg őrjöngve kántálja a nevemet, én pedig mosolyogva intek feléjük, megadva nekik azt, amit adhatok magamból, hiszen már mindent odaadtam, amit lehetett. Sikoltozó lányok tömege tépi, húzza a kordont, hogy minél közelebb juthasson hozzám, és a színpadon állókhoz. Kezembe veszem a gitárt és a húrok közé csapok. Rávigyorgok az emberekre és élvezem, ahogy az energia átcsap a fejük fölött. Mindenem beleadom, és érzem, hogy ők is egyre erősebben vágynak a zenére és rám is. Néha már megijedek attól a rajongástól, ami körbevesz minket, de igazán élvezzük mindannyian, főleg én.
Megpengetem a húrokat, és a zene dallamára mozdulok én is, a tömeg is. Mint egyetlen, láthatatlan húrra kötött testek, úgy mozdulnak velem együtt. Tudom, hogy halálosan el fogok fáradni, de ez mindent megér. Ez a fajta fáradtság az, ami oly annyira felvillanyozza az embert, energiával tölti el, hogy utána képtelenség pihenni, nemhogy aludni, hiába állunk alig a lábunkon. De ez éltet, ez az energia kering az ereinkben, ettől válik az élet életté. Ez maga a hallhatatlanság sűrű eszenciája.
Amikor véget ér a koncert, még nem szabadulhatunk, elállják az utunkat nem menekülhetünk. De élvezem ezt a részét is. Annyi lányt kaphatok, amennyit csak nem szégyellek, és tudom, hogy az este végére képes leszek kihasználni ezt a lehetőséget is, ha úgy adódna kedvem.
Ott sikítoznak a tömegben, rázzák, cibálják a kerítést, ami elválaszt tőlük, én pedig csak mosolyogva intek feléjük, hiszen igazán nem érdekelnek, nem látom valódi arcukat, csak az elmosódott egyformaságot. De hízeleg rajongásuk.
Már lépnék ki a kijáraton, mikor egy villanásra megállít egy szempár. Nem tudom miért, mi fog meg benne, de visszafordulok és még több aláírást adok, csak, hogy ne veszítsem a képzelt jelenést. Tekintetemmel kutatom merre lehet. Vajon csak a fáradtság csalóka, huncut tündére festette elém a képet? Vagy saját vágyaim csalnak meg ennyire? Látom, hogy a többiek már kiértek, a biztonsági emberek még rám várnak, de nem akarok menni, még nem. Csak még egyszer, csak egyetlen egyszer láthassam. Átnézek a tömegen, mintha ott sem lennének, és akkor, hirtelen megpillantom.
Ott áll, külön, senkihez nem tartozva. Fekete haja örvényként tekeredik a derekára, még nem látom az arcát, de tudom, hogy ő az. Nem őrjöng, nem sikítozik, nem áll sorban, nem csinál semmit, csak áll és vár. Nem tudom kire, vagy mire, de a bizonyosság könnyű szárnyára vesz, hogy rám vár. Csak rám.
Mintha megérezné pillantásom erejét, felém fordul. Akkor és ott megáll a világ. Nem forog tovább a föld, döbbenten áll meg a pillanat, hogy egyetlen másodpercébe sűrítve, az egész élet ott lebegjen közöttünk. Nem bámulhatom sokáig, hiszen a tömeg, ami még körém gyűlik, egyre jobban taszít, tol el, messze tőle.
Az egész eddigi életem vesz hirtelen fordulatot. Az eddig nemtörődöm cinikus srácból, egyszerre felnőtt férfi lesz. Nem hiszek a szerelemben, a vágyban annál inkább, de ettől az arctól és főleg ettől a szempártól nem szabadulhatok. Izzó zöld csóvakét fúródik belém, hogy ott maradjon örökké. Belém égetve magát, úgy, hogy fogalmam sincs, kicsoda, micsoda ő valójában. Még abban sem vagyok biztos, hogy valóság-e.
A sikoltozó lányok hullámzó tengerében, ő az egyedüli, aki néma nyugalommal elszigetel az őrülettől.
Átvágok az élő gáton, nem törődve senkivel. Szememmel fogva tartom, ne tudjon szabadulni, míg csak oda nem érek. Érzem, ahogy remeg bennem a vágy, hogy hozzáérjek, de nem engedem a kezemnek, hogy mozduljon. Csak állok ellőtte éppoly némán, ahogy ő néz engem. Cseppet sincs meglepve, nem kezd el hisztérikusan zokogni, még csak el sem mosolyodik. Csak minta a szemébe költözne enyhe kíváncsiság. Szemének zöldje mélyebbre vált, ahogy a szemembe pillant, és még most sem szól, ahogy én sem. Mint egy némafilmben, úgy állunk egymással szemben. Közben a tömeg körbeölel minket, de nem jut el hozzám. Egy magányos szigeten vagyunk, csak ketten, a hullámzó óceán közepén.
Hirtelen ocsúdok.
Mit művelek? Soha nem szedek fel a közönségből lányokat, és ezen most sem kívánok változtatni. De még mindig csak állok, mosolyra húzom az ajkam és felé nyújtom a kezem. Érzem, hogy a cinikus életemnek vége, és így, vagy úgy, de egy új élet kezdődik. Holott tudom, szerelem nem létezik, első látásra meg főként nem. De mégsem mozdulok.
Nézek a szemébe, és az egyre jobban mélyülő zöld lángok tengerébe veszve találom magam. Már nem számít semmi, már nincsenek elvek, és nincsen ok.
Semmi nincs, csak a zöld tenger.
- Daniel! Haver, hallasz?
James, persze, hogy megint ő az, aki életet ver belém. Mi történt? Hol vagyok? Egy pillanatig fogalmam sincs mi történt. Majd egyetlen másodperc tört része alatt futott végig rajtam az emlékezés. Beleborzongtam az emlékbe.
- Tudtad, hogy a világítótoronyból egy szórakozóhelyet csináltak? – kérdezte.
- Nem. Hogyhogy?
- Kicsit sajnálom ugyan, olyan jó volt, amikor még a vadregényes, düledező, romantikus ódon torony állt itt. De még mindig jobb, mintha elbontották volna.
- Igen, az kár lett volna. Mindig is szerettem – figyeltem James arcát, és valahogy a tulajdonosi büszkeséget véltem rajta felfedezni. De nem értettem belőle semmit. Csak nem ő is benne volt a felújítási munkákban? – Mióta üzemel?
- Ma van a megnyitó. Gondoltam feldobna, ha eljönnénk – nézett rám sandán.
- Nahát! Te ezt előre kitervelted? Nekem meg nem szóltál? – tettetett rosszallással a hangomban csóváltam a fejem.
- Ne izgulj, lesznek lányok is bőven, szóval azt hiszem kiengesztelődsz majd – kuncogott.
- Hát az igaz, már rám fér egy kis kikapcsolódás, az elmúlt fél év másról sem szólt, mint kezelés, fizikoterápia, pszichiáter és sorolhatnám – fújtam egy nagyot.
- Igen, ezért is gondoltam, hogy végre kellene egy kicsit lazítani is. Fel akartalak hívni délután, de te megelőztél. Majd a szívbajt hoztad rám! Öregem, és ahogy a zeneboltban találtalak, mint valami zombi. Még most is a hideg ráz. Mintha nem te lettél volna. Ezt még meg kell nekem magyaráznod, hogyan lehetséges ez a zenélés, meg a többi.
Csak hallgattam, nem vágtam közbe, de éreztem, a felszín alatti aggodalmat.
- De nem ma! Ma a buli napja van. Ünnepelünk! – mondta nevetve.
- Mit is? – kérdeztem vissza, már majdnem odaértünk. Láttam a feliratot a világítótorony karcsú testén. „…a világ végén, a mindenség kezdetén…”. Alig kaptam levegőt. A gyerekkori harci kiáltásunk. Amikor még lovagok és kalózok voltunk. Mindig így indultunk csatába, vagy a királylányért a sárkány ellen, vagy kalózként öldökölve a gyanútlan utazókat.
- Ez meg? Hogyan lehetséges? – kérdeztem. – Benne voltál az átalakításban?
- Hát…- húzta a szót, de közben csillogott a szeme.
- Mond már!
- Na jó. Az enyém. Én vettem meg. Nem tudtam volna végig nézni, ahogy lebontják, így az összes pénzemet ebbe öltem, és hát ez lett belőle – vakargatta zavartan a fejét, és féloldalasan nézett rám, vajon áldásomat adom-e eszement ötletére.
- Ember! Miért nem mondtad? Ez ..ez – dadogtam, még nem tudtam felfogni. Ahogy odaértünk, már rengeteg ember volt a környéken, mind elegáns, nyitó partihoz illő ruhában, csak mi voltunk ketten utcagyerekekként felöltözve. James nem válaszolt, csak megvonta a vállát, és lökdösött befelé a tömegen keresztül. – Ez valami fantasztikus! Öregem, gratulálok!
- Tényleg tetszik? – kérdezte.
- Hát persze! Micsoda kérdés! – Fantasztikus lett. Pont, mint amit gyerekkorunkban álmodtunk magunknak, de mégis minden meg volt benne, ami ahhoz kell, hogy egy jól menő hellyé váljon. Kívülről egy nagyobb terem lett hozzáépítve, de úgy oldotta meg James, hogy az egész úgy tűnjön, mintha a világítótorony szerves része lenne. Csak amikor jobban megnéztem, akkor vettem észre a lényeget. Mintha egy félbevágott hajótest lett volna az új rész, aminek a világítótorony az árboca, és a másik oldalon ugyanúgy folytatódik a hajó többi része, a tattal, és a magas fenékkel. Egy hatalmas partra vetett hajó, de mégis olyan kecses, hogy a szemlélő bármelyik pillanatban azt hihette volna, hogy elindul a világ vége felé.
- Gyere, körbevezetlek!
Tátott szájjal követtem Jamest, és csak álmélkodni volt erőm.
- Te megcsináltad! Öregem, te ezt tényleg megcsináltad! – veregettem meg a hátát boldogan, hiszen olyan volt, mintha az én egyik gyerekkori álmom is valóra vált volna ezzel.
- Várd ki a végét! Még lesz meglepetés! – vigyorgott felszabadultan.
- Nem bírok több meglepetést – nyögtem, de ekkor két másik alak csatlakozott hozzánk, az egyikőjük kezébe egy helyes szőke lány csimpaszkodott. Elvigyorogtam magam, ahogy megismertem őket. A két legőrültebb fazon a környéken, és történetesen a barátaink. Alec és Andy.
- Nahát, kit látnak szemeim! – kurjantott orrhangon Andy, majd odalépett hozzám, és nagy lapát tenyerével jól meglapogatott. Tipikus angol fazon volt. Hullámos seszínű hajjal, jelentéktelen arccal, kissé nyurga testéhez, borzalmas tartás párosult. De ha az ember a szemébe nézett, rögtön megértette, hogy miért vonzódik hozzá mindenki első látásra, a férfiak éppúgy, mint a nők. Rikító kék szemeiben állandóan a jókedv és a határtalan optimizmus csillogott, de olyan áthatóan, hogy elég volt valakire csak ránéznie, és annak egy szempillantás alatt mintha elfújták volna a rosszkedvét, már ha egyáltalán Andy közelében ilyenről szó eshetett egyáltalán.
- Én is örülök neked – nevettem.
- Hello srácok – köszönt Alec is nekünk. Ő a totális ellentéte volt barátjának, a kissé mindig melankolikus srác, akinek segítségre van szüksége. Látszólag, de csak látszólag volt ilyen, belül nagyon is vidám, örökké bulira szomjazó őrült költő volt, ami a kinézetéhez illett is. Megnyugodtam, hogy nemcsak én vagyok az est egyetlen szakadt fazonja. A magas, hórihorgas Alecen úgy lógott a ruha, mintha egy több számmal nagyobb embertől örökölte volna. Sűrű, rőt vörös haján a nap csak úgy szikrázott, égő fáklyává változtatva azt, akárhányszor ráesett egyetlen kósza kis sugara is. Arca, mintha kelta őseitől örökségként maradt volna rá. Hosszú kecses ujjaival még mindig markolva fogta a szőke aprócska lánynak a kezét, úgy húzva maga után. – Hadd mutassam be Tillyt – húzta még közelebb. – Tilly, ő itt a nagy túlélőnk – mutatott rám, mire a lány mosolyogva, kissé zavarban nyújtotta a kezét felém – Daniel McCord, a híres nevezetes fotográfus.
- Hello, örülök, hogy találkoztunk – ráztam meg a kezét. A lány pedig kicsit felengedve, ugyancsak megrázta az enyémet.
- Andyt ismered már, úgyhogy őt nem mutatom be – jót kuncogott, saját viccesnek hitt közlendőjén, majd Jameshez fordulva őt is bemutatta a lánynak. – Ő pedig a mi James Bond-unk – nevetett hangosan, de a lány nem értette mi ezen a nagyon vicces.
- Szia Tilly, James vagyok – rázott kezet ő is a lánnyal.
- Hello – válaszolta, miközben zavartan ráncolva a szemöldökét nézett egyikünkről, a másikunkra. – De nem értem, lemaradtam valamiről?
- Nem. Semmi komolyról - próbálta James elkerülni a további magyarázkodást.
- Na, James, öreg harcos, nehogy már! Lemaradunk a legjobbról! – nyafogta Alec, mi meg csak a háttérben kuncogtunk, mert már tudtuk, hogy mi következik. Számtalanszor játszottuk már el. James pedig tűrte szülei nem éppen jó poénját, amikor ezt a nevet választották a vezetéknevükhöz.
- Ő James Bond, az igazi! – kurjantotta Alec, mire a lány teljes értetlenséggel meredt ránk.
- Jaj, Alec, hagyd már. Ez régen poén volt, de már annyira nem, már fáraszt – nyögte James, félig komolyan. – A szüleim azt gondolták, hogy mennyire vicces lesz majd, ha a Bond vezetéknévhez a James keresztnevet adják, így a fiúknak volt min viccelődniük az évek során – fújt nagyot a magyarázat végére.
- Most komoly? Nem vágtok át? – kérdezte nagy szemeket meresztve Tilly. Nevetve fordult James felé. Látta, hogy mindannyian egyszerre bólogatunk, így hát elhitte a hihetetlent. – Hát gratulálok a szüleidnek, jó a humorérzékük.
- Na ja, majd átadom nekik – fintorgott James. – Akkor bemehetünk végre? Elvégre a házigazdának illene ott lennie a megnyitón, nem?
- De, de – válaszoltuk mindannyian egyszerre.
A bejárathoz vezető út, hajókötelekkel volt körülvéve, és maga a járda helyére is régi hajópadlóként funkcionáló deszkákat fektettek le. Nyikorgott, ahogy végig sétáltunk rajta. Ismerősként üdvözöltem a hangot. A tenger sós levegője mindent beterített, a szél lágyan ringatta a köteleket, meg-meglebbentve a betérők ruháját, így kukucskálva az anyag alá.
Ahogy beértünk a hajótest belsejébe, nagy tömeg fogadott minket. Pedig még csak épp elkezdett sötétedni, mégis majdnem telt ház volt. Belül is épp olyannak lett kialakítva a bár, mintha egy XVIII.századi hadi gálya lett volna. Mindenhonnan ágyúk és ágyúgolyók kandikáltak, a bárpult mintha a tat fedélzet lenne, és a színpad pedig magának a hajó kapitányának a birodalma. Sötétvörös brokáttal volt bevonva a háttér arany barokk keretekkel díszítve, karosszékek támlájára vetve csipkés, fodros ingek, mintha csak valaki épp most vetette volna le. Az egész belső teret átitatta a múlt illata. Úgy éreztem magam, mintha a saját gyerekkori álmomba kerültem volna. Csak ámultam tátott szájjal.
Odasétáltunk a pulthoz, James kért mindannyiunknak egy-egy italt, majd koccintottunk az egészségére. Nem telt el sok idő, és egy ágyúdörrenés jelezte, hogy elkezdődött a megnyitó. James felállt elmondta a beszédét, mi pedig fütyülve tapsoltuk meg. Még egy pillanatra megkért mindenkit, hogy fáradjon ki a világítótorony elé. Mikor kiértünk James elővett egy üveg pezsgőt és hozzávágta teljes erőből a világítótorony testének. A pezsgősüveg durranva tört millió darabra, elárasztva az édes buborékos itallal az egész falat, majd megkoronázandó kigyúltak a fények és az árbocnak látszó toronyról egy hatalmas keresztvitorla omlott le, és a fények ezernyi színre festették a fehér vásznat, amin ott virított a kalózok jelképe, a koponya két keresztbe tett combcsonttal, és alatta a jelmondat: „…a világ végén, a mindenség kezdetén…”.
Már jócskán benne jártunk az éjszakában, és eléggé jól éreztük magunkat. Senki nem volt szomjas, és mindenkin eluralkodott az eufória, fantasztikusan éreztük magunkat.
Olyan könnyű volt bennem minden, szárnyaltam az egyszerű örömben. Olyanná váltam, mint egy tollpihe. Elmúlt a gond, a fájdalom, és nem volt magány. Többé nem létezett félelem, és megszűnt a bizonytalanság. Teljesen biztos voltam magamban, és annyira egyszerűen láttam most mindent.
A gitárra néztem, ami hívogatva csalogatott magához a délután. És máris éreztem az ujjaim végén a bizsergést. Odanyúltam, ahová letámasztottam a pult tövébe, és megsimítottam a tokot. Ahogy hozzáértem, a bizsergés egyre erősebb lett, és már ott duruzsolt a fülemben a dallam. Felvettem a tokot, kikapcsoltam, majd a gitárért nyúltam. A kezem már lángolt, a fejem szédülni kezdett, a fülemben ott dobolt a szívem diktálta zene. Már nem hallottam mást, csak a vérem zúgását.
- Nahát, te gitározol? – kérdezte Tilly, de nem tudtam válaszolni, nem volt mit mondanom, és a nyelvem nem mozdult a számban.
Éber álomban mozdultam, kezemben a frissen húrozott ősrégi gitárommal. Nem törődtem barátaim megrökönyödött tekintetével, egyenesen a színpadhoz sétáltam, és felléptem rá. A zsibongás rögtön elhalt és némán várták az előadást, de fogalmam sem volt, mit tehetnék. Csak álltam ott, mint egy megkövült bálvány, némán a tömegre bámulva, kezemben szorongatva a gitáromat, abból merítve az erőt. Láttam, ahogy James az embereken keresztülvágva készül odalépni hozzám, már épp megragadta volna a karomat, amikor megéreztem a már ismerős késztetést, hogy ujjaimat a húrokra tegyem.
A nyakamba emeltem a gitárt, a kezemet a húrokhoz érintettem, és nem kellett gondolkodnom, csak éreznem, hogy megszólaljon a zene. James megkövülve állt mellettem, majd lassan lelépett a pódiumról. Én pedig ott álltam középen, mint egy igazi zenész, miközben a közönség arra várt, hogy elkezdjem végre.
Lehunytam a szemem. Végigsimítottam a hangszeren, és újraéltem minden pillanatát a délutánnak. Már nem csak bizsergetett, hanem egyenesen dübörögve akart szabadulni a bensőmben ragadt dallam. Magával rántott, hajszolva űzött maga előtt, hogy azután a kezemet megfogva együtt olvadjunk a hangokba, váljunk semmivé bennük. Csukott szemmel a húrokat pengetve játszottam, úgy ahogy még soha, mégsem volt idegen. Sőt, mintha egy megnyugtató bizonyosság lépne a nyugtalanság helyére; végre hazaértem.
zene(Ákos(bocs bori:P Végre)
Ez vagyok én. A zenész.
A torkomat hirtelen ismeretlen erő szorította össze, majd úgy éreztem, ki kell adnom magamból ezt az érzést. A dallam énekszóval vált teljessé. Ahogy énekeltem és zenéltem, végre mintha minden a helyére került volna. A mozaik darabkái úgy tűnt, pont passzolnának mostani helyükhöz. Nem volt többé kétség, és bizonytalanság. Félelemnek nyoma sem maradt bennem. Csak én álltam ott egyedül, és újraéltem azt az emlékképet, amit egykor álmodtam.
Ahogy ott álltam a színpadon, érezni tudtam a tömeget. Velem együtt lüktetett, élt, és mozdult. Én irányítottam őket, mint egy marionett bábú, úgy viselkedett. Az ő érzéseik az enyémekké váltak, a zene pedig, ami belőlem született, az övék lett. Odaadtam mindenem nekik, és cserébe belőlük táplálkoztam. Energiát és erőt merítettem tőlük, elvéve azt, ami engem illetett. Viszonzásul én is nekik adtam mindenem. Minden bennem élő hangot, érzelmet, dallamot.
Egyek voltunk, a zene, a tömeg, és én. Mind egyetlen, hatalmas és egész egységként olvadt össze.
Kinyitottam a szemem, és az emberek arcát figyeltem, a kezemnek nem kellett az agyam parancsa, magától tudta mit kell tennie. Egyetlen arcot láttam már csak magam előtt, és egy olyan szempárt, amit képtelenség elfelejteni.
Ahogy olvasni próbáltam a felém forduló arcban, egy emlékkép villant elém. A szemem elhomályosult, és hirtelen egy másik helyen, egy másik időben találtam magam, egy másik személy szemével néztem ugyanazt a tömeget, ami már nem ugyanaz volt többé.
A tömeg őrjöngve kántálja a nevemet, én pedig mosolyogva intek feléjük, megadva nekik azt, amit adhatok magamból, hiszen már mindent odaadtam, amit lehetett. Sikoltozó lányok tömege tépi, húzza a kordont, hogy minél közelebb juthasson hozzám, és a színpadon állókhoz. Kezembe veszem a gitárt és a húrok közé csapok. Rávigyorgok az emberekre és élvezem, ahogy az energia átcsap a fejük fölött. Mindenem beleadom, és érzem, hogy ők is egyre erősebben vágynak a zenére és rám is. Néha már megijedek attól a rajongástól, ami körbevesz minket, de igazán élvezzük mindannyian, főleg én.
Megpengetem a húrokat, és a zene dallamára mozdulok én is, a tömeg is. Mint egyetlen, láthatatlan húrra kötött testek, úgy mozdulnak velem együtt. Tudom, hogy halálosan el fogok fáradni, de ez mindent megér. Ez a fajta fáradtság az, ami oly annyira felvillanyozza az embert, energiával tölti el, hogy utána képtelenség pihenni, nemhogy aludni, hiába állunk alig a lábunkon. De ez éltet, ez az energia kering az ereinkben, ettől válik az élet életté. Ez maga a hallhatatlanság sűrű eszenciája.
Amikor véget ér a koncert, még nem szabadulhatunk, elállják az utunkat nem menekülhetünk. De élvezem ezt a részét is. Annyi lányt kaphatok, amennyit csak nem szégyellek, és tudom, hogy az este végére képes leszek kihasználni ezt a lehetőséget is, ha úgy adódna kedvem.
Ott sikítoznak a tömegben, rázzák, cibálják a kerítést, ami elválaszt tőlük, én pedig csak mosolyogva intek feléjük, hiszen igazán nem érdekelnek, nem látom valódi arcukat, csak az elmosódott egyformaságot. De hízeleg rajongásuk.
Már lépnék ki a kijáraton, mikor egy villanásra megállít egy szempár. Nem tudom miért, mi fog meg benne, de visszafordulok és még több aláírást adok, csak, hogy ne veszítsem a képzelt jelenést. Tekintetemmel kutatom merre lehet. Vajon csak a fáradtság csalóka, huncut tündére festette elém a képet? Vagy saját vágyaim csalnak meg ennyire? Látom, hogy a többiek már kiértek, a biztonsági emberek még rám várnak, de nem akarok menni, még nem. Csak még egyszer, csak egyetlen egyszer láthassam. Átnézek a tömegen, mintha ott sem lennének, és akkor, hirtelen megpillantom.
Ott áll, külön, senkihez nem tartozva. Fekete haja örvényként tekeredik a derekára, még nem látom az arcát, de tudom, hogy ő az. Nem őrjöng, nem sikítozik, nem áll sorban, nem csinál semmit, csak áll és vár. Nem tudom kire, vagy mire, de a bizonyosság könnyű szárnyára vesz, hogy rám vár. Csak rám.
Mintha megérezné pillantásom erejét, felém fordul. Akkor és ott megáll a világ. Nem forog tovább a föld, döbbenten áll meg a pillanat, hogy egyetlen másodpercébe sűrítve, az egész élet ott lebegjen közöttünk. Nem bámulhatom sokáig, hiszen a tömeg, ami még körém gyűlik, egyre jobban taszít, tol el, messze tőle.
Az egész eddigi életem vesz hirtelen fordulatot. Az eddig nemtörődöm cinikus srácból, egyszerre felnőtt férfi lesz. Nem hiszek a szerelemben, a vágyban annál inkább, de ettől az arctól és főleg ettől a szempártól nem szabadulhatok. Izzó zöld csóvakét fúródik belém, hogy ott maradjon örökké. Belém égetve magát, úgy, hogy fogalmam sincs, kicsoda, micsoda ő valójában. Még abban sem vagyok biztos, hogy valóság-e.
A sikoltozó lányok hullámzó tengerében, ő az egyedüli, aki néma nyugalommal elszigetel az őrülettől.
Átvágok az élő gáton, nem törődve senkivel. Szememmel fogva tartom, ne tudjon szabadulni, míg csak oda nem érek. Érzem, ahogy remeg bennem a vágy, hogy hozzáérjek, de nem engedem a kezemnek, hogy mozduljon. Csak állok ellőtte éppoly némán, ahogy ő néz engem. Cseppet sincs meglepve, nem kezd el hisztérikusan zokogni, még csak el sem mosolyodik. Csak minta a szemébe költözne enyhe kíváncsiság. Szemének zöldje mélyebbre vált, ahogy a szemembe pillant, és még most sem szól, ahogy én sem. Mint egy némafilmben, úgy állunk egymással szemben. Közben a tömeg körbeölel minket, de nem jut el hozzám. Egy magányos szigeten vagyunk, csak ketten, a hullámzó óceán közepén.
Hirtelen ocsúdok.
Mit művelek? Soha nem szedek fel a közönségből lányokat, és ezen most sem kívánok változtatni. De még mindig csak állok, mosolyra húzom az ajkam és felé nyújtom a kezem. Érzem, hogy a cinikus életemnek vége, és így, vagy úgy, de egy új élet kezdődik. Holott tudom, szerelem nem létezik, első látásra meg főként nem. De mégsem mozdulok.
Nézek a szemébe, és az egyre jobban mélyülő zöld lángok tengerébe veszve találom magam. Már nem számít semmi, már nincsenek elvek, és nincsen ok.
Semmi nincs, csak a zöld tenger.
- Daniel! Haver, hallasz?
James, persze, hogy megint ő az, aki életet ver belém. Mi történt? Hol vagyok? Egy pillanatig fogalmam sincs mi történt. Majd egyetlen másodperc tört része alatt futott végig rajtam az emlékezés. Beleborzongtam az emlékbe.
