- Khm. – Zavart meg tűnődésemben egy torokköszörülés. James érkezett meg egy másik férfival együtt.
- Itt az orvos – magyarázta, de közben hitetlenkedő arccal nézett hol rám, hol pedig a még mindig zokogó lányra. – Minden rendben?
- Nem tudom – feleltem az igazságnak megfelelően.
- Kifáradnának kérem, amíg megvizsgálom a hölgyet? – kérte az orvos, mire mind a ketten összeszedtük magunkat és elindultunk az ajtó felé. Nem tudtam megállni, hogy vissza ne forduljak, és újra rá ne nézzek a lányra. Olyan sebezhetőnek tűnt, ahogy ott kuporgott még mindig a kanapén, hogy szerettem volna megvigasztalni. Nem tudom megérezte-e, hogy nézem, de rám emelte könnyektől fátyolos tekintetét. Ahogy újra megpillantottam a lappangó zöld lángokat, képtelen voltam elszakítani tekintetem az övétől. Mélyen magába húzott és elnyelt, mint egy örvény. Lehúzott a mély óceán közepére, hogy ott bilincsébe verjen, és ne engedjen el többé. Fogalmam sem volt mennyi ideig nézhettük egymást, arra ocsúdtam, hogy James lök egyet rajtam, mire a következő másodpercben már az ajtón kívül találtam magam.
- Mi volt ez? – kérdezte követelőzőn.
- Micsoda? – néztem rá ártatlan szemekkel, mert még nem igazán fogtam fel, hogy mire gondol pontosan. Annyi minden kavargott bennem, még mindig a „viszontlátás”, a csók és az emlékek hatása alatt lebegtem.
- Hogyhogy micsoda? Ne nézz hülyének – túrt a hajába, úgy láttam nála is kezd szokássá válni ez a mozdulat.
- Nem tudom, miről beszélsz! Fogalmam sincs, mit akarsz tudni. Fogalmazz világosan, és akkor én is próbálok úgy válaszolni. – Nem tehettem róla, ha kicsit ingerültebbnek tűnt a hangom, mint kellett volna, de már én sem tudtam magam visszafogni.
- Kezdjük azzal, hogy ki az a David? – nézett rám kérdőn James.
- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs – most rajtam volt a sor, hogy a hajamba túrjak. Jézus, leszokhatnék már róla, de észrevettem, egy ideje már, mikor idegessé váltam, automatikusan jött ez a mozdulat.
- És mi volt az a csók? – folytatta James. – Mikor rátok nyitottam, hát nem éppen erre számítottam. Ami azt illeti, ez lett volna a legutolsó, amit vártam volna. Úgy tűnt jól el vagytok. De a lány mintha kicsit zakkant lenne nem?
- Hidd el, ezt sem tudom, az egész csak úgy megtörtént. Nem értek belőle semmit.
- Hát, mindenesetre elég heves volt ... – tűnt fel James arcán egy kaján vigyor. – Bár mondjuk, téged sem kellett félteni ... végre a régi voltál! – vigyorgott most már leplezetlenül.
- Tudod mi a legfurcsább? – hagytam figyelmen kívül az előbbi megjegyzést.
- Honnan is tudhatnám? De ha méltóztatsz megosztani velem, akkor talán megtudom. – Szerettem James szarkasztikus humorát, de ebben a pillanatban igazán nem voltam vicces hangulatban.
- Ez nem vicces! – adtam hangot nemtetszésemnek, kissé durcásan.
- Oké, oké – emelte kezét magasba James, jelezve megadását.
- Amikor megcsókolt, újra elkezdődött, megint…- úgy beszéltem, mintha csak álmomban motyognék.
- Mi? Az Istenért Daniel, ne húzd már az idegeimet, már így is cafatokban rongyolódik.
- Ahogy hozzámért, újra látomásom volt – magyaráztam neki halkan, izgatottan – jaj, utálom ezt a szót, de nem tudok rá mást.
- Mit láttál?
-Hát, öhm… - azt hiszem, elvörösödtem, mert James, egyre figyelmesebben vizslatott, majd egyszer csak, mintha fény gyúlt volna elméjében elkezdett hangosan nevetni.
- Szóval látomás mi? Ez jó, ha te ezt így hívod? Hát legyen – nevetett még mindig és a vállamba bokszolt.
- Nem, nem, félreérted – próbáltam magyarázkodni, de éreztem, hogy felesleges bármit is mondanom, így zavarom csak még nagyobbra nőtt.
- Hogy lehet ez félreérteni? Ne izgasd magad, megértem, ideje volt. Ami azt illeti, már kezdtem aggódni, hogy valami nincs rendben veled, ha érted mire gondolok. De megnyugodtam. Csak azt nem értem, hogy miért pont vele – tűnődött.
- Hát nem érted? James! – Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Nem lehet, hogy nem érti!
- De, értem. Nyugi, James bácsi mindent ért. De, nagy barom leszel, ha hagyod kicsúszni a kezedből, ha már ennyire bejön neked a lány – vigyorgott leplezetlenül. – Bár, ahogy ismerlek, tuti elcseszed.
- Kösz a belém vetett bizalmat. De most nem erről van szó. Figyelnél egy kicsit is arra, amit mondok? – próbáltam kétségbeesetten elmagyarázni, hogy mi történt, de ahogy szóra nyitottam a szám, ismét nyílt az ajtó.
Sebesen siklott ki a nyíláson a lány, az orvos nélkül. Nem tudhattam, hogy mi zajlott bent, de semmi jóra nem tippeltem, ahogy egy pillantást vethettem csak a arcára. Mereven, a padlót bámulva sietett ki, nem nézett sem rám, sem másra. Amilyen gyorsan csak tudott, kisietett az előtérbe, ahol még mindig ott várakozott a tömeg. Egyetlen szó nélkül távozott, én pedig, mint egy kőszobor csak álltam bambán, bámulva utána. Nem tudtam mozdulni, de éreztem, ahogy a fény lassan kihuny bennem.
- Na? Mi van? – tudakolta James.
- Mi lenne, semmi! – vakkantottam morcosan. Kezdett elegem lenni mindenből. Sőt ebből az egész cirkuszból is. Semmi kedvem nem volt visszamenni, és játszani a jópofa írót. Vigyorogni, mint a tejbe tök és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. – Ne haragudj James, de azt hiszem nekem most vissza kéne mennem, még van egy kis dolgom kint. – Azzal fogtam magam, elcsörtettem az elképedt James mellett.
- Már megint mi rosszat mondtam? – hüledezett a barátom. De nem válaszoltam, csak elmentem mellette. Még láttam, ahogy megrántja a vállát, és ő is utánam indult.
Az idő olyan csigalassúsággal telt ezek után, hogy kezdtem megijedni, talán valami baj történt vele. Fáradt is voltam, és megviselt a délutáni közjáték. Úgy éreztem, mintha egy burokban ringatóznék, a zajok csak tompán, és halkan jutottak el hozzám, a képek összemosódtak, egyetlen színes masszaként kavarogtak szemem előtt, de tisztán nem láthattam jelentésüket. Mint egy rossz álomban, lebegtem csak tehetetlenül. Ólomnehéznek tűnt minden tagom, már a puszta mosolygás is nehezemre esett, nem beszélve a beszélgetésekről. Mire véget ért az egész felhajtás, úgy éreztem soha nem vakarom le a bárgyú művigyort a képemről. Ráadásul már olyan fáradt voltam, hogy egy helyben el tudtam volna aludni. Kábán köszöngettem mindenkinek és hagytam, hogy Miranda helyettem beszéljen. Nem emlékszem pontosan hogyan, mikor jutottam vissza a szállodába, csak egy homályos emlékképem maradt, ahogy taxiba szenvedtem magam Mirandával és Jamessel és keresztülhajtunk New York legzsúfoltabb negyedén, hogy végre a Broadway közelében lévő hotelhez érkezzünk. Úgy folyt össze előttem a sok zsúfolt utca, hogy szinte nem is emlékeztem semmire az útból, már a szobámban ocsúdtam. Fáradtságtól karikás szemekkel bevonszoltam magam a zuhany alá, majd úgy ahogy voltam, egy szál törölközőben, meztelenül az ágyra vetettem magam. Még el sem érte a fejem a párnát, már aludtam.
Valami zajra ébredtem, de nem tudtam behatárolni, vagy megállapítani, hogy mi lehet, vagy honnan jöhet. Nem akartam figyelni rá, próbáltam figyelmen kívül hagyni a folyamatos, monoton hangot, de már nem tudtam úgy tenni, mint, aki nem hallja. Vakon, még az álomtól súlyos szemekkel tapogatóztam, valami támpont felé, mikor valószínűleg leverhettem a szobatelefont, mert rögtön megszűnt a zajforrás. Már fordultam volna meg megkönnyebbülten, mikor meghallottam egy hangot.
- Mr. McCord…ott van? Kérem, Mr. McCord látogatója érkezett.
- Igen! Tessék, mi van? – kérdeztem álomtól kásás hangon.
- Mr. McCord, Lionel vagyok a portáról, látogatója jött.
- Engedje fel… köszönöm – motyogtam a már üres sípoló hangnak és lenyomtam a telefont. Nem törődve a továbbiakkal, a fejem alá gyűrtem a párnát és próbáltam tovább aludni.
zene - Ágnes Vanilla - Dejavue
Nem hallottam a kopogást, csak valami távoli, kaparászó hangot. Már-már újra az álmok, távoli világában barangoltam, mikor nyílt, és becsukódott az ajtó. Morgolódva jutott eszembe, hogy valaki jött hozzám. Végül is mindegy ki az, hiszen, nem ismerek itt senkit. Mekkora egy hülye voltam, amikor felhívattam, ráadásul még az ajtót sem zártam be, gratulálok magamnak. De most már nincs mit tenni - gondoltam savanyúan -, és nehezen, de összekapartam magam az ágyról. Magam köré tekertem a lepedőt és álmos, kialvatlan, gyűrött képpel támolyogtam a hálószobámból a nappali felé, ahol ott toporgott Ő.
- Ó, Istenem, bocsánat…- hebegte zavartan és láthatólag nem tudta hova nézzen zavarában. – Én...én, nem tudtam! Nekem azt mondták, jöjjek fel…nem tudtam, hogy…hogy, nem alkalmas. Visszajöhetek később is!
- Jézusom, elnézést! – kaptam észbe, mert eddig csak némán néztem a lányt, mint egy jelenést. – Egy pillanat és kapok magamra valamit! Khm. – Iszonyatosan zavarban voltam, össze-vissza habogtam, hebegtem, de sehogyan sem akartak az ép, egész mondatok kijönni száraz ajkaim közül. – Kérlek, ne mozdulj, egy perc és itt vagyok! – mondtam még sután, mikor láttam, hogy épp meg akar fordulni. Nem tudtam volna elviselni, ha megint magamra hagy.
Olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges, magamra rángattam valami ruhafélét, és még mindig, mint egy álomban támolyogtam vissza. Attól féltem, hogy már elment. Megint. De félelmem alaptalan volt. Ugyanott állt, ahol hagytam. Még mindig zavartan a padlót fixírozva.
- Khm. Nos…- dadogtam – Miben segíthetek?
- Bocsánat, nem is tudom, csak, szerettem volna…- kezdte, de aztán mintha meggondolta volna magát, vett egy mély levegőt, ami szinte már sóhajnak hangzott, megrázta a fejét, kissé elmosolyodott és úgy folytatta. – Még be sem mutatkoztam. A nevem, Ailia Logan.
- Daniel McCord – válaszoltam, és megfogtam a felém nyújtott kezét. Egy pillanatig csak néztem egymásba kulcsolódó kezünket, aztán láttam Ailián, hogy zavartan bontakozik ki szorításomból.
- Istenem, nem kellett volna idejönnöm! – kiáltott fel, majd megfordult és ki akart rohanni az ajtón.
- Ne, kérlek! – kaptam utána. Hatalmas, szomorú zöld szemeiben rengeteg érzelem kavargott. Ott láttam benne az emberi érzések kavalkádját, és nem tudtam elszakadni ettől a pillantástól.
- Hát jó – mondta csendesen, lehajtott fejjel. – Azért jöttem, mert meg kell tudnom valamit – kezdte egy nagy levegő után.
- Menjünk beljebb jó? – kértem, de tartottam tőle, hogy nem mozdul, majd láttam, ahogy bizonytalanul bólint, és elindul visszafelé. Fogalmam sem volt, mit akarhat, de a világért sem engedtem volna el ilyen könnyen. Tudnom kellett, mindent tudnom kellett róla.
- Szóval, azért jöttem, hogy megkérdezzem…- folytatta akadozva, majd kotorászni kezdett a hatalmas táskájában, ami a vállán lógott. Eddig nem is tudtam másra figyelni a szemén kívül, így nem vettem észre azt sem, hogy milyen magas, vagy az arca formáját, a ruháját. Semmit. De most, most végre sikerült. Néztem a kezét, hosszú, vékony ujjait, rövidre nyírt, feketére lakkozott körmeit; bohó, kézzel festett hosszú kabátját, ahogy szinte mindent megmutat vékony, már-már túl vékony alakjából. Derekáig omló sötét hullámos haját, telt, kissé széles ajkait. Furcsa, szív alakú arcát, hosszú, kecses nyakát, majd ismét a szemeit. Azokat a mély, erős, zöld lánggal égő szemeket, amiket már olyan jól ismertem. Hiszen végig, mindig ezeket láttam. Az összes álmom róla szólt. Ezt próbáltam elmagyarázni Jamesnek is, csak nem engedte. Leplezetlen kíváncsisággal a szemében nézett vissza rám. Én kissé sután, de elmosolyogtam magam, még nem szóltam semmit, hagytam, hadd folytassa, amit elkezdett.
- Befejezted? – kérdezte szárazan.
- Mit? – adtam az ártatlant és kezdtem végre élvezni az estét.
- Hát a bámulásomat – mosolygott már ő is, de egy szempillantás alatt lefagyott a mosoly az arcáról, ahogy az én vigyoromat észrevette. Megköszörültem a torkom – azt hiszem már ez is kezdett rossz szokássá válni –, és az elmaradhatatlan hajtúrás után csak bólintottam. Úgy álltunk ott, mint két szerencsétlen. Kissé komikus lett volna, ha tudtam volna még nevetni. Az előbbi jó kedvem újfent kezdett elpárologni.
- Bocsánat – magyarázkodtam.
- Szóval, azt akartam tudni, hogy ez honnan van? – tolta az orrom elé a könyvemet, de én értetlenül néztem rá. Mindenre számítottam, csak erre nem.
- Nem értem. Ez a könyvem.
- Azt tudom, hogy az. Nagyokos – gúnyolódott, hangjából csak úgy sütött a türelmetlenség. – Azt akarom tudni, hogy a történetet honnan vetted. Tudni akarom, hogy ki mondta el neked? – Mereven nézett a szemembe, nem engedte, hogy félrenézzek.
- Hogyhogy honnan? Ez egy regény. Én írtam és ennyi – kezdtem én is elveszíteni a türelmem.
- Ennyi? Csak ennyi? – kiáltotta hisztérikusan.
- Igen, nem tudok mást mondani. Ez egy kitalált történet.
- Kitalált mi?! Méghogy kitalált! Nem hiszem el! Még hazudozol is? Ki vagy te? És honnan vetted a bátorságot, hogy leírd ezeket? – Támadt nekem, kezdtem azt hinni elment az esze.
- Már mondtam, a nevemet tudod, eredetileg fotós vagyok, de megírtam ezt a könyvet, mert….szóval mert muszáj volt, és sikeres lett, erről igazán nem tehetek. Nem értem mi a baj!
- A baj csak annyi, kedves Daniel – olyan gúnyosan mondta ki a nevem, hogy megborzongtam tőle -, hogy ez az ÉN életem! – mutatott ismét a könyvre.
- Hogy mi?
- Jól hallottad. Minden, érted? Minden, amit leírtál, az megtörtént – suttogta. – Velem.
- Az nem lehet – motyogtam magam elé, de ő újra és újra megcáfolta, hiszen bárhogy is tagadnám éreztem, hogy igaza van. Hiszen ráismertem. Az első pillanattól tudtam, hogy ő az.
- Nem tudom, honnan tudtad meg ezeket a dolgokat, és nem értem hogyan lehetséges, de szinte szóról szóra, minden megtörtént, még a beszélgetések is így zajlottak le. Honnan tudtad? – Nézett rám könnyes szemmel.
- Az nem lehet... – ismételtem meg az előbbi, frappáns mondatomat szinte dadogva, és tapogatózva ültem le a díványra. Fejemet a kezeim közé hajtottam, és ha lehetett volna, tövestől téptem volna ki a hajam, olyan ideges lettem. De legbelül tudtam, pontosan tudtam, hogy igenis lehetséges mindez. Mélyen bent éreztem, hogy a lány – Ailia – igazat mondott. Hiszen, mindent láttam, úgy láttam magam előtt, mintha velem történt volna; vele és velem.
- Kérlek, tudnom kell! – ült le mellém ő is.
- Nem tudom elmagyarázni – suttogtam a tenyerembe.
- Meg kell értsd, tudnom kell! – erősködött.
- Értem, de nem olyan egyszerű.
- Akkor magyarázd el! - únszolt.
- Nem megy! – görnyedtem még jobban össze. Mégis, hogyan mondhatnám el neki, hogy én mindent láttam, mindent átéltem, minden egyes érzelmet, történést úgy, ahogy volt.
- El kell mondanod! Muszáj! – suttogta. – Ki mondta el neked?
- Senki.
- Az nem lehet. Hiszen nem is ismersz! – rázta a fejét tétován, rémülten.
- Tudom - sóhajtottam. - De olyan, mintha ismernélek, már rég olyan – nem mertem ránézni, csak lehajtott fejjel ültem, és vártam a válaszát.
- Én...én - dadogott zavartan - , nem értek semmit. Olyan vagy mint ő, mindent tudsz rólunk, az életünkről. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni! – magyarázta feldúltan. Nem értettem egy kukkot sem abból, amit mondott, csak néztem szomorú szemébe.
- Sajnálom – nem mondhattam mást.
- Jól van - vett egy nagy levegőt, fújt egyet, majd folytatta elszántan -, azt hiszem, mutatnom kell valamit! – állt fel hirtelen elhatározással. Úgy mozgott, mint egy macska, lágyan és puhán, még ebben a helyzetben is csak nézni tudtam. Szánalmas, de nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy minden mozdulatát magamba ne szívjam.
Felállt, majd várakozón nézett rám. Nem tudtam mit akarhat, nem értettem, hogy tényleg komolyan beszélt-e?
- Gyere már! – Meg sem várta, hogy mit reagálok, elindult kifelé. Tudta, hogy menni fogok utána. Az eszembe sem jutott, hogy úgy beszélgetünk egymással mint, akik régről ismerik egymást. Nagyot sóhajtva követtem, mert igaza volt, tudni akartam, tudnom kellett nekem is, amit mutatni akart. A portán meghagytam, hogy mondják meg Jamesnek, ha visszaért, hogy ne keressen, majd jövök.
Némán követtem Ailiát, mígnem odaértünk egy fekete, hatalmas monstrum mellé, és nagy lendülettel beszállt a Porsche terepjáróba. Bocsánatkérően rám mosolygott, mintha csak azt akarná mondani, hogy nem az ő ötlete volt ez a kocsi, majd hatalmas gázzal indított.
- Jézusom, ugye tudsz vezetni? – kérdeztem elhaló hangon, miközben próbáltam bekapcsolni a biztonsági övet.
- Ami azt illeti, történetesen nagyon jól vezetek – kaptam meg a pökhendi választ.
- Hát, remélem élve odaérünk.
- Nyugi, nem gondoltam, hogy ilyen félős vagy – vigyorgott feszülten. Akárhányszor rám nézett, a szeme elfelhősödött, és mintha nehezére esett volna minden egyes pillanat, amikor engem látott. Kissé feldúlt volt még mindig, de megértettem.
- Hova megyünk? – kérdeztem.
- Hozzám – vont vállat, majd újra rám nézett, és megint láttam a szemében a fájdalmat. Azt akartam, hogy tűnjön el ez a fájdalom, ki akartam törölni minden rossz érzést belőle. – Mutatni akarok valamit – mondta halkan, hogy alig értettem, és aztán néma csöndbe burkolózott. Tudtam, hogy magában rágódik, és gondolkodik, nem akartam megzavarni, de nagyon szerettem volna, ha megosztja velem gondolatait. De hát miért tette volna?
Nem tudom meddig tartott az út, nem is figyeltem merre megyünk, egyre csak Alilián gondolkodtam. Elég sokat autóztunk, de nem zavart a csend. Már valahol Conney Island-en lehettünk, már amennyire helyismeretem lehetővé tette, hogy meghatározzam hollétünket, de az úttal párhuzamosan láttam, ahogyan az óceán lágyan, csendesen üdvözölt.
Az egyik part menti utcába kanyarodtunk, majd egy színes ház elé parkolt csikorogva. Sebesen kipattant a kocsiból, hozzám nem is szólt semmit. Gondoltam követem példáját. Átvágtunk az előkerten, éreztem, ahogy megcsap a sós óceán vízillata. Majd beléptünk a házba. Nem néztem körül, csak követtem. De ahogy mentem utána, majdnem hasra estem valamiben. Még magamhoz képest is jobban bénáztam. Majd elsüllyedtem szégyenemben, azért ennyire még én sem lehettem szerencsétlen. Reméltem, csak azért vagyok ennyire suta, mert nem tudom hova tenni a helyzet abszurditását.
- Valami baj van? – nézett hátra Ailia.
- Nem, csak épp hasra akartam esni, ebben a…miben is? – vettem fel a műanyag tárgyat és meglepve vettem észre, hogy egy sípolós gyerekjáték az. Értetlenül néztem Ailiára, de az, csak megrántotta a vállát, majd tovább masírozott előre. Gondoltam nem számít, így letettem a játékot az egyik polcra.
- Várj itt! – szólt közben Ailia – mindjárt jövök.
Bólintottam, és elkezdtem körülnézni. A falak már-már harsányan színesek voltak, de mégis annyira élettel teli melegséggel öltöztették fel a helyiséget, hogy nem képtelen voltam nem otthon érezni magam. A padlót széles, régi csiszolású deszkapadló fedte. A szobában hatalmas polcokon rengeteg könyv, de mindenhova jutott belőlük ott hevertek szerte; a kecses kovácsoltvas lábú asztalkán, a kényelmes nagy fotelokban, a kanapén és még így is zsúfolásig voltak a polcok. Kissé kaotikusnak tűnt minden, de ezzel együtt, mégis az összhatás otthonos érzetet keltett. Ahogy nézelődtem megakadt a szemem a zongorán. És újra elkapott a már ismert érzés. Nem tudtam nem odamenni, nem megérinteni. Körbejártam a gyönyörű, lakozott, fekete hangszert, végigsimítottam hajlékony testét, majd felnyitottam, szabaddá téve fekete-fehér zebratestű billentyűzetét. Óvatosan, alig érintve húztam végig rajta a kezem, épphogy csak ujjhegyemmel megérintve őket, de így is szinte majd felégetett a vágy, hogy hangot is kicsalogassak belőle. Mint egy élőlény, úgy simult a tenyerem alá. Teljesen elvarázsolt, szinte már nem is tudtam, hol vagyok.
Aztán meghallottam Ailia lépteit. Odasétált ő is a zongorához, végigsimított rajta, pont úgy, ahogyan előtte én is. Megbabonázva néztem, minden mozdulatát, mintha révületben lennénk mind a ketten. Mikor odaért hozzám, rám emelte tekintetét, melyben most olyan mélységes fájdalom lakozott, hogy kínjától az én gyomrom is összeszorult. Nyúltam volna felé, hogy vigaszt nyújthassak, de elhátrált. Összeszedte magát, és elém tolt egy bekeretezett képet. Automatikusan nyúltam érte, nem néztem rá, még mindig Ailiát bámultam, kutattam a tekintetemmel benne választ várva, minden feltett és kimondatlan kérdésemre.
- Csak nézd meg! – suttogta – mivel magyarázod ezt?
Elfordult tőlem, én meg engedelmesen a kép fellé néztem. De ahogy megértettem, hogy mit kell néznem, megfagyott bennem az élet. Magamat láttam és mégsem. Én voltam, de mégis valaki más, és vele Ailia. Nevetve, kacagva ölelte az idegent, aki mintha én lettem volna. A haja ugyan kissé hosszabb volt, a kezében igaz cigarettát tartott, míg a másikkal erősen ölelte a belé kapaszkodó lány derekát, de a vonásai, a szeme, a szája az orra, az állának erős csontozata, a homloka, a termete, mindene olyan volt mintha magamat láttam volna. Vigyorogva bámultak mind a ketten a kamerába, a hátuk mögött rengeteg ember tolongott, a füstös, zsúfolt helyen.
Zihálva kapkodtam levegő után. A falnak tántorodtam, és kezemben a képpel lecsúsztam a fal tövébe. Eltűnt minden valóságos pillanat. A szemem előtt újra és újra képek ezrei villóztak, peregtek sebesen akár az létezés kockái. Egyetlen pillanatba sűrítve egy élet ezernyi emlékét. Nem tudtam szólni, levegőt sem venni, csak bámultam és bámultam magam elé. Néztem a képet, és újra elkezdtem érezni, amit már azt hittem magam mögött hagytam. A bársonyos feketeség körülölelő puha karjai hívogattak, mint eltévedt, tékozló gyermekét, a megbocsátó anya.
Nagyon távolról hallottam Ailia hangját, azon tűnődtem, mintha már megtörtént volna velem mindez. Homályosan láttam aggódó arcát, hallottam, ahogy a nevemen szólít, de nem ért el hozzám szavainak jelentése. Az agyam felfogta ugyan, de a tudatom nem akarta engedni, hogy válaszoljak rájuk.
Nem tudom, meddig ülhettem ott, és fogalmam sincs mi történt, nem éreztem semmit, csak a mindent beborító feketeséget. Fejemben újra és újra a képek kavalkádja villódzott, nem akarva kiengedni karmaik közül. Nem tudom, akartam-e küzdeni, nem tudom, valaha is lett volna-e rá lehetőségem, vagy esélyem, hogy küzdjek. Mintha egy idegen test, egy üres burok lett volna a testem. Úgy éreztem, én már nem létezem, nem tudtam ki vagyok, nem emlékeztem semmire, csak néztem és néztem az elém vetülő képeket.
- Mióta van így? – hallottam meg egy ismerős hangot. Az agyam egyik hátsó, még jelen lévő zugában felismerni véltem James hangját. De nem érdekelt. Nem tett kíváncsivá, hogy mit keres itt, egyáltalán hogyan került ide. Elfordítottam képzeletbeli tekintetem James aggódó arcáról és ismét a képeknek szenteltem minden vélt és valós figyelmemet.
- Már jó pár órája – suttogta kétségbeesetten Ailia. – Nem tudtam mit tenni, a híváslistájából találtam meg a telefonszámát, nem tudtam kit hívjak, nem reagált semmire. Próbáltam mindent, még fel is pofoztam, de semmi. Istenem mit tettem! – Jaj ne, nem akarom, hogy sírjon. Próbáltam válaszolni, jelezni, de a nyelvem nem engedelmeskedett. Akaratom gyenge volt. Én voltam gyenge.
- Oké, oké, csak semmi pánik! – dünnyögte James – Daniel, hallasz? Gyerünk, haver, ne csináld ezt! Tudom, hogy hallasz! Mi lesz már, ébresztő! – unszolt. Nem értettem mit akar, hiszen ébren vagyok, akartam mondani, de minek mondtam volna, láthatja nem?
- Mi lesz most? – kérdezte elcsukló hangon Ailia. Nem bírtam hallgatni fájdalomtól érdes hangját. Valamit tennem kellett volna, csak még nem tudtam, mit.
- Nem tudom – válaszolta James, és szinte láttam magam előtt, ahogy a kétségbeesve a hajába túr. – Mi történt? Mi váltotta ki nála ezt az állapotot? – kérdezte.
- A kép – suttogta Ailia és éreztem, ahogy hosszú ujjai próbálják lefejteni görcsösen markoló kezemet a képről. Észrevettem James közelségét is mellettem.
- Jézusom – hallottam a hangját. – Ez nem lehet. Pont olyanok. Egyformák – dadogta zavartan. – Ki ő?
- A férjem, David.
- Hol van most? – tette fel James azt a kérdést, amire nekem tudnom kellett volna választ.
- Meghalt, húsz hónapja – Ailia olyan puhán ejtette ki ezt az egyetlen végleges szót, mintha csak a szellő játszadozott volna a hangokkal. Hiába akartam kiabálni, üvölteni, nem ment. A sötétség még mélyebbre rántott, átölelt, megfojtott. Fagyottan, a pillanatba dermedve ültem a fal mellett, kezemben a halott David, és a boldog Ailia képével. Azon gondolkodtam, vajon mi a boldogság? Ha egyetlen pillanatba lehet sűríteni, miért olyan fontos, hogy milliók és milliók ezt kergetik életük szinte összes pillanatában. Megéri szenvedni, küzdeni, harcolni érte? Ahogy újra és újra végigcikázott a fejemben az emlékek ezrei, bizonyossággal tudtam, hogy igenis megéri. Csak ennek van értelme! Muszáj, hogy értelme legyen! Nagyon szerettem volna elmondani hirtelen jött felfedezésemet, de a testem nem engedelmeskedett, még mindig nem.
- Valamit tennem kell! – nyögött kétségbeesetten James. – Ezt nem tudom elhinni, Jézusom! Jól van, csak semmi pánik – ismételte magát - , hívom Edát.
Hallottam, ahogy félrevonultan beszélnek, néha egy - egy erőteljesebb hangfoszlány eljutott hozzám is, de nem tudott érdekelni.
- Nem, nem hiszem, hogy kómában lenne, Úr Isten Eda… - hallgatott egy darabig, aztán megint beszélt – nem történhet meg megint, érted? Nem engedem, hogy katatón állapotba zuhanjon – egyre hangosabban és hangosabban beszélt. - Tudom, tudom, hogy lehetséges, hogy egy érzelmi sokk kiválthatja, de akkor sem engedem! És ne mond nekem, hogy nem tehetek semmit, Daniel a barátom, a legjobb barátom! Már-már a testvérem, nem hagyom, hogy ez megint megtörténjen! Érted? – szavai késként hasítottak belém, kiáltani akartam, hogy minden rendben, de csak hallgattam. – Jó, oké, megpróbálom…és Eda, ne haragudj. Nem akartam kiabálni…tudom, tudom…én is téged. Rendben hívlak, amint van valami.
Ugyan, mit tudott volna Eda mondani, amit még nem tudtam? Éreztem, hogy nem hagytak magamra, tudtam, hogy Ailia ottmaradt velem.
Leült mellém, kezébe fogta az arcom és úgy nézett engem. Hallottam, ahogy James közelebb jön. Nagyot sóhajtott, majd Ailiához fordult.
- Van egy ötletem, nem tudom mennyire segít, de talán használhat. Valami éppoly intenzív kell, mint ami kiváltotta nála ezt az állapotot, valami, ami talán a visszájára fordíthatja – unszolta.
- Mit... mit tehetnék? - hallottam Ailia értetlen, szomorú hangját.
- Tegye azt, amit a könyvesboltban is! Gyerünk, nincs vesztegetni való idő, egyre távolabb kerül!
Enyhén csodálkozva hallgattam párbeszédüket, de nem nagyon értettem miről társalognak. Kezdett egyre kellemesebbé válni a sötét semmi, ami újra és újra hívogatva, támadásba lendült maradék akaratom ellen.
- Nem tudom, van-e értelme, nem reagál semmire – motyogta Ailia. Azt akartam, csak beszéljen és beszéljen. Aludni akartam, az ő hangjára akartam végre elaludni. – Lehet, kórházba kéne vinni inkább, nem?
- Semmi értelme – mondta James csüggedten.
- De, hogyan segíthetnék én?
- Csak próbálja meg, kérem, ha nem sikerül…- fújt egy nagyot James mielőtt folytatta volna – akkor, kihívjuk az orvost.
- Oké, mit tegyek? – kérdezte Ailia.
- Nem tudom, nem tudom! - James hangja egyre kétségbeesettnek tűnt.
Éreztem, Ailiát ahogy újra mellettem térdelt, ahogy a kezét az arcomra simította. Látni akartam, nem csak érezni. Hiába néztem arra, amerre őt sejtettem, nem láttam mást, csak a zöld tüzes örvényt, ami harcra kelt a bennem lévő feketeséggel.
- Daniel, kérlek, hallasz? – suttogta olyan közelről, hogy ha nem akartam , akkor is meg kellett volna hallanom. – Kérlek, kérlek..., – hajolt még közelebb. Aztán éreztem, ahogy az ajka hozzám ér. Először csak a szemhéjamon, az arcomon érintett meg, majd végigcsókolta az állcsontomat, végül a számat. Fényes robbanás járta át az egész testemet, úgy éreztem, mintha magasfeszültség rázott volna meg. A hideg, puha, bársony feketeség szétfoszlani készült, átadva helyét valami egészen másnak.
Ailia kezei csak simogattak, ajkai csak csókoltak és tudtam, hogy újra érzek. Sós könnyei beszivárogtak a számba, nyelvem újra mozdulni tudott. Tudtam, hogy már könnyen kinyithatnám az időközben lehunyt szemem., de még nem tettem.
Elmaradtak viszont az elmaradhatatlannak tűnő képek. Nem a múltban, nem az álomban jártam. Tisztában voltam vele, hogy ez velem, és nem mással történik. Talán ez a felismerés kellett ahhoz, hogy az utolsó visszatartó lánc is elpattanjon, és szabadon engedjen végre.
Felemeltem eddig görcsben lévő kezemet, már nem kellett a képbe kapaszkodnom kétségbeesetten. El tudtam engedni. Ugyan még nem értettem semmit, de már nem volt szükségem többé a menekülésre, el tudtam hagyni végképp az ölelő, biztonságot jelentő sötétséget.
Észrevettem, amikor Ailia rájött, hogy valami megváltozott bennem, de nem húzódott el. Engedte, hogy az arcához emeljem kezem, végigsimítottam rajta, majd kezeit az enyémre tette. Egy pillanatra megmerevedett, ahogy visszacsókoltam, de aztán újra olyan éhesen csókolt meg, mint délután a könyvesboltban. Kinyílt a szemem a világra, már nem csak üresen tátogott a semmiben. Láttam, őt láttam. Hirtelen olyan könnyű voltam, hogy szinte nevetségesnek tűnt, hogy valaha is azt gondoltam képtelen vagyok visszatérni ebbe a valóságba.
- Jó reggelt idegen! – szólt szomorúan, de mosolyogva Ailia.
- Mi történt? – kérdeztem krákogva.
- Kissé mintha eltévedtél volna – simított végig az arcomon újra és újra. Nem tudtam mire vélni, de nem ellenkeztem.
- Jézusom, Daniel, már megint a frászt hoztad rám, minimum tíz évet öregedtem! – rohant mellém James is. - Jól vagy?
- Te mit keresel itt? - kérdeztem vissza, figyelmen kívül hagyva az ő kérdését.
- Jöttelek megmenteni! - felhősödött el a hangja újra, ahogy megint átélte az elmúlt perceket, órákat.
- Mert? Mi történt? - értetlenkedtem, és csak ismételni tudtam magam.
- Hát azt én is szeretném tudni – fújt megkönnyebbülve. – Azt hittem, megint odaát vagy, a szívbajt hoztad rám! Pont olyan voltál, mint zombi korodban.
- Sajnálom – mentegetőztem, de magam sem tudtam, mit sajnálok.
- Nem kell, de többet ne tedd ezt velem, mert esküszöm nem tudom mit teszek! Most ha megbocsátotok, telefonálnom kell – mondta, és félrevonult. Még hallottam, ahogy Edával beszél. Szegény, el tudom képzelni, mit érezhetett.
- Szóval..., – kezdtem volna, de Ailia megelőzött.
- Mi volt ez? Magyarázattal tartozol, immáron több mindenért is. - Nézett rám fájdalomtól eltorzult tekintettel, de nem engedte, hogy kibújjak a válasz alól.
Tudtam, hogy igaza van. De fogalmam sem volt, hol is kezdhetném.
- Itt az orvos – magyarázta, de közben hitetlenkedő arccal nézett hol rám, hol pedig a még mindig zokogó lányra. – Minden rendben?
- Nem tudom – feleltem az igazságnak megfelelően.
- Kifáradnának kérem, amíg megvizsgálom a hölgyet? – kérte az orvos, mire mind a ketten összeszedtük magunkat és elindultunk az ajtó felé. Nem tudtam megállni, hogy vissza ne forduljak, és újra rá ne nézzek a lányra. Olyan sebezhetőnek tűnt, ahogy ott kuporgott még mindig a kanapén, hogy szerettem volna megvigasztalni. Nem tudom megérezte-e, hogy nézem, de rám emelte könnyektől fátyolos tekintetét. Ahogy újra megpillantottam a lappangó zöld lángokat, képtelen voltam elszakítani tekintetem az övétől. Mélyen magába húzott és elnyelt, mint egy örvény. Lehúzott a mély óceán közepére, hogy ott bilincsébe verjen, és ne engedjen el többé. Fogalmam sem volt mennyi ideig nézhettük egymást, arra ocsúdtam, hogy James lök egyet rajtam, mire a következő másodpercben már az ajtón kívül találtam magam.
- Mi volt ez? – kérdezte követelőzőn.
- Micsoda? – néztem rá ártatlan szemekkel, mert még nem igazán fogtam fel, hogy mire gondol pontosan. Annyi minden kavargott bennem, még mindig a „viszontlátás”, a csók és az emlékek hatása alatt lebegtem.
- Hogyhogy micsoda? Ne nézz hülyének – túrt a hajába, úgy láttam nála is kezd szokássá válni ez a mozdulat.
- Nem tudom, miről beszélsz! Fogalmam sincs, mit akarsz tudni. Fogalmazz világosan, és akkor én is próbálok úgy válaszolni. – Nem tehettem róla, ha kicsit ingerültebbnek tűnt a hangom, mint kellett volna, de már én sem tudtam magam visszafogni.
- Kezdjük azzal, hogy ki az a David? – nézett rám kérdőn James.
- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs – most rajtam volt a sor, hogy a hajamba túrjak. Jézus, leszokhatnék már róla, de észrevettem, egy ideje már, mikor idegessé váltam, automatikusan jött ez a mozdulat.
- És mi volt az a csók? – folytatta James. – Mikor rátok nyitottam, hát nem éppen erre számítottam. Ami azt illeti, ez lett volna a legutolsó, amit vártam volna. Úgy tűnt jól el vagytok. De a lány mintha kicsit zakkant lenne nem?
- Hidd el, ezt sem tudom, az egész csak úgy megtörtént. Nem értek belőle semmit.
- Hát, mindenesetre elég heves volt ... – tűnt fel James arcán egy kaján vigyor. – Bár mondjuk, téged sem kellett félteni ... végre a régi voltál! – vigyorgott most már leplezetlenül.
- Tudod mi a legfurcsább? – hagytam figyelmen kívül az előbbi megjegyzést.
- Honnan is tudhatnám? De ha méltóztatsz megosztani velem, akkor talán megtudom. – Szerettem James szarkasztikus humorát, de ebben a pillanatban igazán nem voltam vicces hangulatban.
- Ez nem vicces! – adtam hangot nemtetszésemnek, kissé durcásan.
- Oké, oké – emelte kezét magasba James, jelezve megadását.
- Amikor megcsókolt, újra elkezdődött, megint…- úgy beszéltem, mintha csak álmomban motyognék.
- Mi? Az Istenért Daniel, ne húzd már az idegeimet, már így is cafatokban rongyolódik.
- Ahogy hozzámért, újra látomásom volt – magyaráztam neki halkan, izgatottan – jaj, utálom ezt a szót, de nem tudok rá mást.
- Mit láttál?
-Hát, öhm… - azt hiszem, elvörösödtem, mert James, egyre figyelmesebben vizslatott, majd egyszer csak, mintha fény gyúlt volna elméjében elkezdett hangosan nevetni.
- Szóval látomás mi? Ez jó, ha te ezt így hívod? Hát legyen – nevetett még mindig és a vállamba bokszolt.
- Nem, nem, félreérted – próbáltam magyarázkodni, de éreztem, hogy felesleges bármit is mondanom, így zavarom csak még nagyobbra nőtt.
- Hogy lehet ez félreérteni? Ne izgasd magad, megértem, ideje volt. Ami azt illeti, már kezdtem aggódni, hogy valami nincs rendben veled, ha érted mire gondolok. De megnyugodtam. Csak azt nem értem, hogy miért pont vele – tűnődött.
- Hát nem érted? James! – Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Nem lehet, hogy nem érti!
- De, értem. Nyugi, James bácsi mindent ért. De, nagy barom leszel, ha hagyod kicsúszni a kezedből, ha már ennyire bejön neked a lány – vigyorgott leplezetlenül. – Bár, ahogy ismerlek, tuti elcseszed.
- Kösz a belém vetett bizalmat. De most nem erről van szó. Figyelnél egy kicsit is arra, amit mondok? – próbáltam kétségbeesetten elmagyarázni, hogy mi történt, de ahogy szóra nyitottam a szám, ismét nyílt az ajtó.
Sebesen siklott ki a nyíláson a lány, az orvos nélkül. Nem tudhattam, hogy mi zajlott bent, de semmi jóra nem tippeltem, ahogy egy pillantást vethettem csak a arcára. Mereven, a padlót bámulva sietett ki, nem nézett sem rám, sem másra. Amilyen gyorsan csak tudott, kisietett az előtérbe, ahol még mindig ott várakozott a tömeg. Egyetlen szó nélkül távozott, én pedig, mint egy kőszobor csak álltam bambán, bámulva utána. Nem tudtam mozdulni, de éreztem, ahogy a fény lassan kihuny bennem.
- Na? Mi van? – tudakolta James.
- Mi lenne, semmi! – vakkantottam morcosan. Kezdett elegem lenni mindenből. Sőt ebből az egész cirkuszból is. Semmi kedvem nem volt visszamenni, és játszani a jópofa írót. Vigyorogni, mint a tejbe tök és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. – Ne haragudj James, de azt hiszem nekem most vissza kéne mennem, még van egy kis dolgom kint. – Azzal fogtam magam, elcsörtettem az elképedt James mellett.
- Már megint mi rosszat mondtam? – hüledezett a barátom. De nem válaszoltam, csak elmentem mellette. Még láttam, ahogy megrántja a vállát, és ő is utánam indult.
Az idő olyan csigalassúsággal telt ezek után, hogy kezdtem megijedni, talán valami baj történt vele. Fáradt is voltam, és megviselt a délutáni közjáték. Úgy éreztem, mintha egy burokban ringatóznék, a zajok csak tompán, és halkan jutottak el hozzám, a képek összemosódtak, egyetlen színes masszaként kavarogtak szemem előtt, de tisztán nem láthattam jelentésüket. Mint egy rossz álomban, lebegtem csak tehetetlenül. Ólomnehéznek tűnt minden tagom, már a puszta mosolygás is nehezemre esett, nem beszélve a beszélgetésekről. Mire véget ért az egész felhajtás, úgy éreztem soha nem vakarom le a bárgyú művigyort a képemről. Ráadásul már olyan fáradt voltam, hogy egy helyben el tudtam volna aludni. Kábán köszöngettem mindenkinek és hagytam, hogy Miranda helyettem beszéljen. Nem emlékszem pontosan hogyan, mikor jutottam vissza a szállodába, csak egy homályos emlékképem maradt, ahogy taxiba szenvedtem magam Mirandával és Jamessel és keresztülhajtunk New York legzsúfoltabb negyedén, hogy végre a Broadway közelében lévő hotelhez érkezzünk. Úgy folyt össze előttem a sok zsúfolt utca, hogy szinte nem is emlékeztem semmire az útból, már a szobámban ocsúdtam. Fáradtságtól karikás szemekkel bevonszoltam magam a zuhany alá, majd úgy ahogy voltam, egy szál törölközőben, meztelenül az ágyra vetettem magam. Még el sem érte a fejem a párnát, már aludtam.
Valami zajra ébredtem, de nem tudtam behatárolni, vagy megállapítani, hogy mi lehet, vagy honnan jöhet. Nem akartam figyelni rá, próbáltam figyelmen kívül hagyni a folyamatos, monoton hangot, de már nem tudtam úgy tenni, mint, aki nem hallja. Vakon, még az álomtól súlyos szemekkel tapogatóztam, valami támpont felé, mikor valószínűleg leverhettem a szobatelefont, mert rögtön megszűnt a zajforrás. Már fordultam volna meg megkönnyebbülten, mikor meghallottam egy hangot.
- Mr. McCord…ott van? Kérem, Mr. McCord látogatója érkezett.
- Igen! Tessék, mi van? – kérdeztem álomtól kásás hangon.
- Mr. McCord, Lionel vagyok a portáról, látogatója jött.
- Engedje fel… köszönöm – motyogtam a már üres sípoló hangnak és lenyomtam a telefont. Nem törődve a továbbiakkal, a fejem alá gyűrtem a párnát és próbáltam tovább aludni.
zene - Ágnes Vanilla - Dejavue
Nem hallottam a kopogást, csak valami távoli, kaparászó hangot. Már-már újra az álmok, távoli világában barangoltam, mikor nyílt, és becsukódott az ajtó. Morgolódva jutott eszembe, hogy valaki jött hozzám. Végül is mindegy ki az, hiszen, nem ismerek itt senkit. Mekkora egy hülye voltam, amikor felhívattam, ráadásul még az ajtót sem zártam be, gratulálok magamnak. De most már nincs mit tenni - gondoltam savanyúan -, és nehezen, de összekapartam magam az ágyról. Magam köré tekertem a lepedőt és álmos, kialvatlan, gyűrött képpel támolyogtam a hálószobámból a nappali felé, ahol ott toporgott Ő.
- Ó, Istenem, bocsánat…- hebegte zavartan és láthatólag nem tudta hova nézzen zavarában. – Én...én, nem tudtam! Nekem azt mondták, jöjjek fel…nem tudtam, hogy…hogy, nem alkalmas. Visszajöhetek később is!
- Jézusom, elnézést! – kaptam észbe, mert eddig csak némán néztem a lányt, mint egy jelenést. – Egy pillanat és kapok magamra valamit! Khm. – Iszonyatosan zavarban voltam, össze-vissza habogtam, hebegtem, de sehogyan sem akartak az ép, egész mondatok kijönni száraz ajkaim közül. – Kérlek, ne mozdulj, egy perc és itt vagyok! – mondtam még sután, mikor láttam, hogy épp meg akar fordulni. Nem tudtam volna elviselni, ha megint magamra hagy.
Olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges, magamra rángattam valami ruhafélét, és még mindig, mint egy álomban támolyogtam vissza. Attól féltem, hogy már elment. Megint. De félelmem alaptalan volt. Ugyanott állt, ahol hagytam. Még mindig zavartan a padlót fixírozva.
- Khm. Nos…- dadogtam – Miben segíthetek?
- Bocsánat, nem is tudom, csak, szerettem volna…- kezdte, de aztán mintha meggondolta volna magát, vett egy mély levegőt, ami szinte már sóhajnak hangzott, megrázta a fejét, kissé elmosolyodott és úgy folytatta. – Még be sem mutatkoztam. A nevem, Ailia Logan.
- Daniel McCord – válaszoltam, és megfogtam a felém nyújtott kezét. Egy pillanatig csak néztem egymásba kulcsolódó kezünket, aztán láttam Ailián, hogy zavartan bontakozik ki szorításomból.
- Istenem, nem kellett volna idejönnöm! – kiáltott fel, majd megfordult és ki akart rohanni az ajtón.
- Ne, kérlek! – kaptam utána. Hatalmas, szomorú zöld szemeiben rengeteg érzelem kavargott. Ott láttam benne az emberi érzések kavalkádját, és nem tudtam elszakadni ettől a pillantástól.
- Hát jó – mondta csendesen, lehajtott fejjel. – Azért jöttem, mert meg kell tudnom valamit – kezdte egy nagy levegő után.
- Menjünk beljebb jó? – kértem, de tartottam tőle, hogy nem mozdul, majd láttam, ahogy bizonytalanul bólint, és elindul visszafelé. Fogalmam sem volt, mit akarhat, de a világért sem engedtem volna el ilyen könnyen. Tudnom kellett, mindent tudnom kellett róla.
- Szóval, azért jöttem, hogy megkérdezzem…- folytatta akadozva, majd kotorászni kezdett a hatalmas táskájában, ami a vállán lógott. Eddig nem is tudtam másra figyelni a szemén kívül, így nem vettem észre azt sem, hogy milyen magas, vagy az arca formáját, a ruháját. Semmit. De most, most végre sikerült. Néztem a kezét, hosszú, vékony ujjait, rövidre nyírt, feketére lakkozott körmeit; bohó, kézzel festett hosszú kabátját, ahogy szinte mindent megmutat vékony, már-már túl vékony alakjából. Derekáig omló sötét hullámos haját, telt, kissé széles ajkait. Furcsa, szív alakú arcát, hosszú, kecses nyakát, majd ismét a szemeit. Azokat a mély, erős, zöld lánggal égő szemeket, amiket már olyan jól ismertem. Hiszen végig, mindig ezeket láttam. Az összes álmom róla szólt. Ezt próbáltam elmagyarázni Jamesnek is, csak nem engedte. Leplezetlen kíváncsisággal a szemében nézett vissza rám. Én kissé sután, de elmosolyogtam magam, még nem szóltam semmit, hagytam, hadd folytassa, amit elkezdett.
- Befejezted? – kérdezte szárazan.
- Mit? – adtam az ártatlant és kezdtem végre élvezni az estét.
- Hát a bámulásomat – mosolygott már ő is, de egy szempillantás alatt lefagyott a mosoly az arcáról, ahogy az én vigyoromat észrevette. Megköszörültem a torkom – azt hiszem már ez is kezdett rossz szokássá válni –, és az elmaradhatatlan hajtúrás után csak bólintottam. Úgy álltunk ott, mint két szerencsétlen. Kissé komikus lett volna, ha tudtam volna még nevetni. Az előbbi jó kedvem újfent kezdett elpárologni.
- Bocsánat – magyarázkodtam.
- Szóval, azt akartam tudni, hogy ez honnan van? – tolta az orrom elé a könyvemet, de én értetlenül néztem rá. Mindenre számítottam, csak erre nem.
- Nem értem. Ez a könyvem.
- Azt tudom, hogy az. Nagyokos – gúnyolódott, hangjából csak úgy sütött a türelmetlenség. – Azt akarom tudni, hogy a történetet honnan vetted. Tudni akarom, hogy ki mondta el neked? – Mereven nézett a szemembe, nem engedte, hogy félrenézzek.
- Hogyhogy honnan? Ez egy regény. Én írtam és ennyi – kezdtem én is elveszíteni a türelmem.
- Ennyi? Csak ennyi? – kiáltotta hisztérikusan.
- Igen, nem tudok mást mondani. Ez egy kitalált történet.
- Kitalált mi?! Méghogy kitalált! Nem hiszem el! Még hazudozol is? Ki vagy te? És honnan vetted a bátorságot, hogy leírd ezeket? – Támadt nekem, kezdtem azt hinni elment az esze.
- Már mondtam, a nevemet tudod, eredetileg fotós vagyok, de megírtam ezt a könyvet, mert….szóval mert muszáj volt, és sikeres lett, erről igazán nem tehetek. Nem értem mi a baj!
- A baj csak annyi, kedves Daniel – olyan gúnyosan mondta ki a nevem, hogy megborzongtam tőle -, hogy ez az ÉN életem! – mutatott ismét a könyvre.
- Hogy mi?
- Jól hallottad. Minden, érted? Minden, amit leírtál, az megtörtént – suttogta. – Velem.
- Az nem lehet – motyogtam magam elé, de ő újra és újra megcáfolta, hiszen bárhogy is tagadnám éreztem, hogy igaza van. Hiszen ráismertem. Az első pillanattól tudtam, hogy ő az.
- Nem tudom, honnan tudtad meg ezeket a dolgokat, és nem értem hogyan lehetséges, de szinte szóról szóra, minden megtörtént, még a beszélgetések is így zajlottak le. Honnan tudtad? – Nézett rám könnyes szemmel.
- Az nem lehet... – ismételtem meg az előbbi, frappáns mondatomat szinte dadogva, és tapogatózva ültem le a díványra. Fejemet a kezeim közé hajtottam, és ha lehetett volna, tövestől téptem volna ki a hajam, olyan ideges lettem. De legbelül tudtam, pontosan tudtam, hogy igenis lehetséges mindez. Mélyen bent éreztem, hogy a lány – Ailia – igazat mondott. Hiszen, mindent láttam, úgy láttam magam előtt, mintha velem történt volna; vele és velem.
- Kérlek, tudnom kell! – ült le mellém ő is.
- Nem tudom elmagyarázni – suttogtam a tenyerembe.
- Meg kell értsd, tudnom kell! – erősködött.
- Értem, de nem olyan egyszerű.
- Akkor magyarázd el! - únszolt.
- Nem megy! – görnyedtem még jobban össze. Mégis, hogyan mondhatnám el neki, hogy én mindent láttam, mindent átéltem, minden egyes érzelmet, történést úgy, ahogy volt.
- El kell mondanod! Muszáj! – suttogta. – Ki mondta el neked?
- Senki.
- Az nem lehet. Hiszen nem is ismersz! – rázta a fejét tétován, rémülten.
- Tudom - sóhajtottam. - De olyan, mintha ismernélek, már rég olyan – nem mertem ránézni, csak lehajtott fejjel ültem, és vártam a válaszát.
- Én...én - dadogott zavartan - , nem értek semmit. Olyan vagy mint ő, mindent tudsz rólunk, az életünkről. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni! – magyarázta feldúltan. Nem értettem egy kukkot sem abból, amit mondott, csak néztem szomorú szemébe.
- Sajnálom – nem mondhattam mást.
- Jól van - vett egy nagy levegőt, fújt egyet, majd folytatta elszántan -, azt hiszem, mutatnom kell valamit! – állt fel hirtelen elhatározással. Úgy mozgott, mint egy macska, lágyan és puhán, még ebben a helyzetben is csak nézni tudtam. Szánalmas, de nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy minden mozdulatát magamba ne szívjam.
Felállt, majd várakozón nézett rám. Nem tudtam mit akarhat, nem értettem, hogy tényleg komolyan beszélt-e?
- Gyere már! – Meg sem várta, hogy mit reagálok, elindult kifelé. Tudta, hogy menni fogok utána. Az eszembe sem jutott, hogy úgy beszélgetünk egymással mint, akik régről ismerik egymást. Nagyot sóhajtva követtem, mert igaza volt, tudni akartam, tudnom kellett nekem is, amit mutatni akart. A portán meghagytam, hogy mondják meg Jamesnek, ha visszaért, hogy ne keressen, majd jövök.
Némán követtem Ailiát, mígnem odaértünk egy fekete, hatalmas monstrum mellé, és nagy lendülettel beszállt a Porsche terepjáróba. Bocsánatkérően rám mosolygott, mintha csak azt akarná mondani, hogy nem az ő ötlete volt ez a kocsi, majd hatalmas gázzal indított.
- Jézusom, ugye tudsz vezetni? – kérdeztem elhaló hangon, miközben próbáltam bekapcsolni a biztonsági övet.
- Ami azt illeti, történetesen nagyon jól vezetek – kaptam meg a pökhendi választ.
- Hát, remélem élve odaérünk.
- Nyugi, nem gondoltam, hogy ilyen félős vagy – vigyorgott feszülten. Akárhányszor rám nézett, a szeme elfelhősödött, és mintha nehezére esett volna minden egyes pillanat, amikor engem látott. Kissé feldúlt volt még mindig, de megértettem.
- Hova megyünk? – kérdeztem.
- Hozzám – vont vállat, majd újra rám nézett, és megint láttam a szemében a fájdalmat. Azt akartam, hogy tűnjön el ez a fájdalom, ki akartam törölni minden rossz érzést belőle. – Mutatni akarok valamit – mondta halkan, hogy alig értettem, és aztán néma csöndbe burkolózott. Tudtam, hogy magában rágódik, és gondolkodik, nem akartam megzavarni, de nagyon szerettem volna, ha megosztja velem gondolatait. De hát miért tette volna?
Nem tudom meddig tartott az út, nem is figyeltem merre megyünk, egyre csak Alilián gondolkodtam. Elég sokat autóztunk, de nem zavart a csend. Már valahol Conney Island-en lehettünk, már amennyire helyismeretem lehetővé tette, hogy meghatározzam hollétünket, de az úttal párhuzamosan láttam, ahogyan az óceán lágyan, csendesen üdvözölt.
Az egyik part menti utcába kanyarodtunk, majd egy színes ház elé parkolt csikorogva. Sebesen kipattant a kocsiból, hozzám nem is szólt semmit. Gondoltam követem példáját. Átvágtunk az előkerten, éreztem, ahogy megcsap a sós óceán vízillata. Majd beléptünk a házba. Nem néztem körül, csak követtem. De ahogy mentem utána, majdnem hasra estem valamiben. Még magamhoz képest is jobban bénáztam. Majd elsüllyedtem szégyenemben, azért ennyire még én sem lehettem szerencsétlen. Reméltem, csak azért vagyok ennyire suta, mert nem tudom hova tenni a helyzet abszurditását.
- Valami baj van? – nézett hátra Ailia.
- Nem, csak épp hasra akartam esni, ebben a…miben is? – vettem fel a műanyag tárgyat és meglepve vettem észre, hogy egy sípolós gyerekjáték az. Értetlenül néztem Ailiára, de az, csak megrántotta a vállát, majd tovább masírozott előre. Gondoltam nem számít, így letettem a játékot az egyik polcra.
- Várj itt! – szólt közben Ailia – mindjárt jövök.
Bólintottam, és elkezdtem körülnézni. A falak már-már harsányan színesek voltak, de mégis annyira élettel teli melegséggel öltöztették fel a helyiséget, hogy nem képtelen voltam nem otthon érezni magam. A padlót széles, régi csiszolású deszkapadló fedte. A szobában hatalmas polcokon rengeteg könyv, de mindenhova jutott belőlük ott hevertek szerte; a kecses kovácsoltvas lábú asztalkán, a kényelmes nagy fotelokban, a kanapén és még így is zsúfolásig voltak a polcok. Kissé kaotikusnak tűnt minden, de ezzel együtt, mégis az összhatás otthonos érzetet keltett. Ahogy nézelődtem megakadt a szemem a zongorán. És újra elkapott a már ismert érzés. Nem tudtam nem odamenni, nem megérinteni. Körbejártam a gyönyörű, lakozott, fekete hangszert, végigsimítottam hajlékony testét, majd felnyitottam, szabaddá téve fekete-fehér zebratestű billentyűzetét. Óvatosan, alig érintve húztam végig rajta a kezem, épphogy csak ujjhegyemmel megérintve őket, de így is szinte majd felégetett a vágy, hogy hangot is kicsalogassak belőle. Mint egy élőlény, úgy simult a tenyerem alá. Teljesen elvarázsolt, szinte már nem is tudtam, hol vagyok.
Aztán meghallottam Ailia lépteit. Odasétált ő is a zongorához, végigsimított rajta, pont úgy, ahogyan előtte én is. Megbabonázva néztem, minden mozdulatát, mintha révületben lennénk mind a ketten. Mikor odaért hozzám, rám emelte tekintetét, melyben most olyan mélységes fájdalom lakozott, hogy kínjától az én gyomrom is összeszorult. Nyúltam volna felé, hogy vigaszt nyújthassak, de elhátrált. Összeszedte magát, és elém tolt egy bekeretezett képet. Automatikusan nyúltam érte, nem néztem rá, még mindig Ailiát bámultam, kutattam a tekintetemmel benne választ várva, minden feltett és kimondatlan kérdésemre.
- Csak nézd meg! – suttogta – mivel magyarázod ezt?
Elfordult tőlem, én meg engedelmesen a kép fellé néztem. De ahogy megértettem, hogy mit kell néznem, megfagyott bennem az élet. Magamat láttam és mégsem. Én voltam, de mégis valaki más, és vele Ailia. Nevetve, kacagva ölelte az idegent, aki mintha én lettem volna. A haja ugyan kissé hosszabb volt, a kezében igaz cigarettát tartott, míg a másikkal erősen ölelte a belé kapaszkodó lány derekát, de a vonásai, a szeme, a szája az orra, az állának erős csontozata, a homloka, a termete, mindene olyan volt mintha magamat láttam volna. Vigyorogva bámultak mind a ketten a kamerába, a hátuk mögött rengeteg ember tolongott, a füstös, zsúfolt helyen.
Zihálva kapkodtam levegő után. A falnak tántorodtam, és kezemben a képpel lecsúsztam a fal tövébe. Eltűnt minden valóságos pillanat. A szemem előtt újra és újra képek ezrei villóztak, peregtek sebesen akár az létezés kockái. Egyetlen pillanatba sűrítve egy élet ezernyi emlékét. Nem tudtam szólni, levegőt sem venni, csak bámultam és bámultam magam elé. Néztem a képet, és újra elkezdtem érezni, amit már azt hittem magam mögött hagytam. A bársonyos feketeség körülölelő puha karjai hívogattak, mint eltévedt, tékozló gyermekét, a megbocsátó anya.
Nagyon távolról hallottam Ailia hangját, azon tűnődtem, mintha már megtörtént volna velem mindez. Homályosan láttam aggódó arcát, hallottam, ahogy a nevemen szólít, de nem ért el hozzám szavainak jelentése. Az agyam felfogta ugyan, de a tudatom nem akarta engedni, hogy válaszoljak rájuk.
Nem tudom, meddig ülhettem ott, és fogalmam sincs mi történt, nem éreztem semmit, csak a mindent beborító feketeséget. Fejemben újra és újra a képek kavalkádja villódzott, nem akarva kiengedni karmaik közül. Nem tudom, akartam-e küzdeni, nem tudom, valaha is lett volna-e rá lehetőségem, vagy esélyem, hogy küzdjek. Mintha egy idegen test, egy üres burok lett volna a testem. Úgy éreztem, én már nem létezem, nem tudtam ki vagyok, nem emlékeztem semmire, csak néztem és néztem az elém vetülő képeket.
- Mióta van így? – hallottam meg egy ismerős hangot. Az agyam egyik hátsó, még jelen lévő zugában felismerni véltem James hangját. De nem érdekelt. Nem tett kíváncsivá, hogy mit keres itt, egyáltalán hogyan került ide. Elfordítottam képzeletbeli tekintetem James aggódó arcáról és ismét a képeknek szenteltem minden vélt és valós figyelmemet.
- Már jó pár órája – suttogta kétségbeesetten Ailia. – Nem tudtam mit tenni, a híváslistájából találtam meg a telefonszámát, nem tudtam kit hívjak, nem reagált semmire. Próbáltam mindent, még fel is pofoztam, de semmi. Istenem mit tettem! – Jaj ne, nem akarom, hogy sírjon. Próbáltam válaszolni, jelezni, de a nyelvem nem engedelmeskedett. Akaratom gyenge volt. Én voltam gyenge.
- Oké, oké, csak semmi pánik! – dünnyögte James – Daniel, hallasz? Gyerünk, haver, ne csináld ezt! Tudom, hogy hallasz! Mi lesz már, ébresztő! – unszolt. Nem értettem mit akar, hiszen ébren vagyok, akartam mondani, de minek mondtam volna, láthatja nem?
- Mi lesz most? – kérdezte elcsukló hangon Ailia. Nem bírtam hallgatni fájdalomtól érdes hangját. Valamit tennem kellett volna, csak még nem tudtam, mit.
- Nem tudom – válaszolta James, és szinte láttam magam előtt, ahogy a kétségbeesve a hajába túr. – Mi történt? Mi váltotta ki nála ezt az állapotot? – kérdezte.
- A kép – suttogta Ailia és éreztem, ahogy hosszú ujjai próbálják lefejteni görcsösen markoló kezemet a képről. Észrevettem James közelségét is mellettem.
- Jézusom – hallottam a hangját. – Ez nem lehet. Pont olyanok. Egyformák – dadogta zavartan. – Ki ő?
- A férjem, David.
- Hol van most? – tette fel James azt a kérdést, amire nekem tudnom kellett volna választ.
- Meghalt, húsz hónapja – Ailia olyan puhán ejtette ki ezt az egyetlen végleges szót, mintha csak a szellő játszadozott volna a hangokkal. Hiába akartam kiabálni, üvölteni, nem ment. A sötétség még mélyebbre rántott, átölelt, megfojtott. Fagyottan, a pillanatba dermedve ültem a fal mellett, kezemben a halott David, és a boldog Ailia képével. Azon gondolkodtam, vajon mi a boldogság? Ha egyetlen pillanatba lehet sűríteni, miért olyan fontos, hogy milliók és milliók ezt kergetik életük szinte összes pillanatában. Megéri szenvedni, küzdeni, harcolni érte? Ahogy újra és újra végigcikázott a fejemben az emlékek ezrei, bizonyossággal tudtam, hogy igenis megéri. Csak ennek van értelme! Muszáj, hogy értelme legyen! Nagyon szerettem volna elmondani hirtelen jött felfedezésemet, de a testem nem engedelmeskedett, még mindig nem.
- Valamit tennem kell! – nyögött kétségbeesetten James. – Ezt nem tudom elhinni, Jézusom! Jól van, csak semmi pánik – ismételte magát - , hívom Edát.
Hallottam, ahogy félrevonultan beszélnek, néha egy - egy erőteljesebb hangfoszlány eljutott hozzám is, de nem tudott érdekelni.
- Nem, nem hiszem, hogy kómában lenne, Úr Isten Eda… - hallgatott egy darabig, aztán megint beszélt – nem történhet meg megint, érted? Nem engedem, hogy katatón állapotba zuhanjon – egyre hangosabban és hangosabban beszélt. - Tudom, tudom, hogy lehetséges, hogy egy érzelmi sokk kiválthatja, de akkor sem engedem! És ne mond nekem, hogy nem tehetek semmit, Daniel a barátom, a legjobb barátom! Már-már a testvérem, nem hagyom, hogy ez megint megtörténjen! Érted? – szavai késként hasítottak belém, kiáltani akartam, hogy minden rendben, de csak hallgattam. – Jó, oké, megpróbálom…és Eda, ne haragudj. Nem akartam kiabálni…tudom, tudom…én is téged. Rendben hívlak, amint van valami.
Ugyan, mit tudott volna Eda mondani, amit még nem tudtam? Éreztem, hogy nem hagytak magamra, tudtam, hogy Ailia ottmaradt velem.
Leült mellém, kezébe fogta az arcom és úgy nézett engem. Hallottam, ahogy James közelebb jön. Nagyot sóhajtott, majd Ailiához fordult.
- Van egy ötletem, nem tudom mennyire segít, de talán használhat. Valami éppoly intenzív kell, mint ami kiváltotta nála ezt az állapotot, valami, ami talán a visszájára fordíthatja – unszolta.
- Mit... mit tehetnék? - hallottam Ailia értetlen, szomorú hangját.
- Tegye azt, amit a könyvesboltban is! Gyerünk, nincs vesztegetni való idő, egyre távolabb kerül!
Enyhén csodálkozva hallgattam párbeszédüket, de nem nagyon értettem miről társalognak. Kezdett egyre kellemesebbé válni a sötét semmi, ami újra és újra hívogatva, támadásba lendült maradék akaratom ellen.
- Nem tudom, van-e értelme, nem reagál semmire – motyogta Ailia. Azt akartam, csak beszéljen és beszéljen. Aludni akartam, az ő hangjára akartam végre elaludni. – Lehet, kórházba kéne vinni inkább, nem?
- Semmi értelme – mondta James csüggedten.
- De, hogyan segíthetnék én?
- Csak próbálja meg, kérem, ha nem sikerül…- fújt egy nagyot James mielőtt folytatta volna – akkor, kihívjuk az orvost.
- Oké, mit tegyek? – kérdezte Ailia.
- Nem tudom, nem tudom! - James hangja egyre kétségbeesettnek tűnt.
Éreztem, Ailiát ahogy újra mellettem térdelt, ahogy a kezét az arcomra simította. Látni akartam, nem csak érezni. Hiába néztem arra, amerre őt sejtettem, nem láttam mást, csak a zöld tüzes örvényt, ami harcra kelt a bennem lévő feketeséggel.
- Daniel, kérlek, hallasz? – suttogta olyan közelről, hogy ha nem akartam , akkor is meg kellett volna hallanom. – Kérlek, kérlek..., – hajolt még közelebb. Aztán éreztem, ahogy az ajka hozzám ér. Először csak a szemhéjamon, az arcomon érintett meg, majd végigcsókolta az állcsontomat, végül a számat. Fényes robbanás járta át az egész testemet, úgy éreztem, mintha magasfeszültség rázott volna meg. A hideg, puha, bársony feketeség szétfoszlani készült, átadva helyét valami egészen másnak.
Ailia kezei csak simogattak, ajkai csak csókoltak és tudtam, hogy újra érzek. Sós könnyei beszivárogtak a számba, nyelvem újra mozdulni tudott. Tudtam, hogy már könnyen kinyithatnám az időközben lehunyt szemem., de még nem tettem.
Elmaradtak viszont az elmaradhatatlannak tűnő képek. Nem a múltban, nem az álomban jártam. Tisztában voltam vele, hogy ez velem, és nem mással történik. Talán ez a felismerés kellett ahhoz, hogy az utolsó visszatartó lánc is elpattanjon, és szabadon engedjen végre.
Felemeltem eddig görcsben lévő kezemet, már nem kellett a képbe kapaszkodnom kétségbeesetten. El tudtam engedni. Ugyan még nem értettem semmit, de már nem volt szükségem többé a menekülésre, el tudtam hagyni végképp az ölelő, biztonságot jelentő sötétséget.
Észrevettem, amikor Ailia rájött, hogy valami megváltozott bennem, de nem húzódott el. Engedte, hogy az arcához emeljem kezem, végigsimítottam rajta, majd kezeit az enyémre tette. Egy pillanatra megmerevedett, ahogy visszacsókoltam, de aztán újra olyan éhesen csókolt meg, mint délután a könyvesboltban. Kinyílt a szemem a világra, már nem csak üresen tátogott a semmiben. Láttam, őt láttam. Hirtelen olyan könnyű voltam, hogy szinte nevetségesnek tűnt, hogy valaha is azt gondoltam képtelen vagyok visszatérni ebbe a valóságba.
- Jó reggelt idegen! – szólt szomorúan, de mosolyogva Ailia.
- Mi történt? – kérdeztem krákogva.
- Kissé mintha eltévedtél volna – simított végig az arcomon újra és újra. Nem tudtam mire vélni, de nem ellenkeztem.
- Jézusom, Daniel, már megint a frászt hoztad rám, minimum tíz évet öregedtem! – rohant mellém James is. - Jól vagy?
- Te mit keresel itt? - kérdeztem vissza, figyelmen kívül hagyva az ő kérdését.
- Jöttelek megmenteni! - felhősödött el a hangja újra, ahogy megint átélte az elmúlt perceket, órákat.
- Mert? Mi történt? - értetlenkedtem, és csak ismételni tudtam magam.
- Hát azt én is szeretném tudni – fújt megkönnyebbülve. – Azt hittem, megint odaát vagy, a szívbajt hoztad rám! Pont olyan voltál, mint zombi korodban.
- Sajnálom – mentegetőztem, de magam sem tudtam, mit sajnálok.
- Nem kell, de többet ne tedd ezt velem, mert esküszöm nem tudom mit teszek! Most ha megbocsátotok, telefonálnom kell – mondta, és félrevonult. Még hallottam, ahogy Edával beszél. Szegény, el tudom képzelni, mit érezhetett.
- Szóval..., – kezdtem volna, de Ailia megelőzött.
- Mi volt ez? Magyarázattal tartozol, immáron több mindenért is. - Nézett rám fájdalomtól eltorzult tekintettel, de nem engedte, hogy kibújjak a válasz alól.
Tudtam, hogy igaza van. De fogalmam sem volt, hol is kezdhetném.
