9. rész

Az este pont olyan jól telt, mint amire számítottam. A srácok végig csipkelődtek, de nem bántam. Jó volt végre kicsit kikapcsolódni. A gitár szorosan mellettem maradt, néha oda-odanyúltam, hogy egy egyszerű tapintással nyugtázzam, még ott van, nem tűnt el. Az egyik ilyen alkalommal - nem tudom hányadik lehetett - láttam, hogy Eda kiszúrta a berögzült mozdulatot. Kérdőn néztem rá, várva, hogy megszólaljon, de csak mosolygott, nem tett megjegyzést. Aztán, mikor kicsit később elment mellettem, lehajolt, végigsimított a vállamon, és a fülembe súgott.

  - Nem játszanál nekünk?

  - Tessék? – néztem rá értetlenül. Azt gondoltam, most biztosan csak szórakozik velem. A tekintete csillogott, és lehetségesnek tartottam, hogy kissé be is csípett. De a vidámság mögött ott lapult a sziklaszilárd tudatosság és bizalom is.

  - Tényleg, gyerünk Danny fiú, játssz nekünk! – kiabált közbe Andy vigyorogva. Tudtam, hogy ő már túl van azon a határon, mikor valakit spiccesnek lehetne nevezni, de bírtam őt ebben az állapotában is. Olyan könnyed volt, és kellően fesztelenül tudta kezelni a dolgokat. Talán nekem sem kéne mindig görcsösen ragaszkodni a megrögzött szenvedéseimhez? Lehetséges. Megvontam a vállam, még pár pillanatig gondolkodtam, aztán, lesz, ami lesz alapon felemeltem a gitárt.


zene - Placebo - Requiem for a dream


  James csak bámult, de nem szólt egy szót sem. Nem tartóztatott, de nem is buzdított. Kíváncsian leste, mi lesz a következő lépésem.

  - Oké, de nem garantálhatok semmit – morogtam, és magam sem tudom, hogy lehetett bennem annyi bátorság, hogy kilépjek szabad akaratomból egy színpadra. De megtettem.

  Onnantól kezdve, hogy a gitárt megszabadítottam a tokjától, nem én irányítottam az eseményeket. Már éreztem a szokásos izgalmat, a tenyerem viszketését, a fülem zúgását. Biztosan tudtam, hogy nem lesz semmi baj. Nem égetem be magam, és végre megint a helyére kerültek a dolgok. A világ hirtelen helyrezökkent, és kerek egésszé lett ismét.

  Lehunytam a szemem, és átadtam magam az érzéseknek. Hagytam, hogy csak azok határozzák meg a mozdulataimat. Ahogy az ujjaim sebesen jártak a gitár húrjain, és ismét felcsendült a torkomból az első hangjegy, tudtam, hogy a helyemen vagyok. Ez az, ami nekem való.

  Nem sejtettem meddig tartott. Az emberekből nem sokat érzékeltem, csak a felém sugárzó energialöketeket vettem magamhoz, mint egy szomjazó a tikkadt sivatagban az éltető vizet. Csak homályosan láttam, hogy az emberek lassan elkezdtek a színpad felé szállingózni. Örömöm határtalan volt. A belőlem áradó dallam elárasztotta az engem hallgatókat, egybefonta őket velem. Száz és száz ember szíve dobbant egyszerre a zene ritmusára. Úgy éreztem, mintha valaki haldoklásom közepette adrenalin injekcióval egyenesen a szívembe döfött volna. Ez a látomás most nem tűnt el nyomtalanul. Mikor magamhoz tértem, nem emlékeztem ugyan mindenre a játékból, de a hangulata megmaradt. Az ujjaim ismét az enyémek voltak, a szemeim újra az én koponyámból tekintettek ki, a kiszáradt torok is az enyém volt, de valamit mégis sikerült megtartanom. Az élmény a részemmé vált.

  A csönd tűnt fel először, majd a tapsvihar, a kurjongatások és füttyök. Zavaromban azt sem tudtam, mitévő legyek, sután megköszörültem a torkom, kissé ügyetlenül ugyan, de kicsikartam magamból egy meghajlásfélét, és zavart vigyorral a képemen leballagtam hirtelen jött kis koncertem helyszínéről.

  - Ez meg mi a fészkes franc volt? – támadt rám rögtön Andy.

  - Hogyhogy mi? – néztem rá értetlenül.

  - Andy, hagyd! Nem értheted – szólt közbe James csitítóan, de nem értettem, most megint mi van.

  - Mi bajod?Miért csinálod ezt?

  - Az, haver – nyomta meg a haver szót, és kezdtem rosszra gondolni -, hogy mintha elfelejtetted volna közölni az állítólagos barátaiddal, hogy mellesleg egy kibaszott énekes vagy! – csattant újra Andy hangja, és én teljesen elveszítettem a fonalat.

  - Andy, ne csinálj jelenetet!– figyelmeztette őt James, és Alec is próbálta lecsillapítani. Én meg még mindig, mint egy partra vetett hal, csak tátogtam.

  - Azt hiszem, ideje lenne mennünk, nem, Alec? – szólt csendesen Tilly is.

  - Ti csak ne nyugtatgassatok engem! Mindenki itt aggódik Daniel miatt, azt sem tudjuk, mi van vele, szarrá rágjuk a körmünket idegességünkben, ő meg… - nézett rám kissé keresztbe álló szemekkel, próbálta eltalálni előremeredő mutatóujjával a mellkasomat, de sehogy sem sikerült, így csak még dühösebb lett – ő meg éli nagyban világát: zenélget, énekelget! Hogy a francban van ez? Hm? Kérdem én, hogyhogy nem mondtad eddig? Ki a fene vagy te? Nem ismerlek – nyögte, és végszóra nagyot koppant a feje az asztalon, belealudt saját felháborodásába.

  Mindenki néma csendben, dermedten hallgatta végig Andy monológját. Nem tudtam egyetlen szót sem szólni. Minden szempár rám szegeződött, de képtelen lettem volna bármit is megmagyarázni. Hogyan is tehettem volna, hiszen magam sem ismertem a válaszokat.

  - Ne haragudjatok, nekem… - sóhajtottam egy mélyet, hogy összeszedjem magam – nekem mennem kell!

  - Ne csináld, ne menj így el! – állított meg James. – Nem úgy gondolta, részeg…

  - Nincs semmi baj. Tudom, hogy nem akart megbántani, de igaza van. Még én magam sem tudom, ki vagyok. Nem tudom, ki az a Daniel McCord, aki felébredt, merthogy nem ugyanaz, akinek baleste volt, az szinte biztos – daráltam egy szuszra. Újból lelkiismeret furdalásom támadt, ahogy James szemébe néztem.

  - Kérlek, ne… - csak ennyit mondott.

  - Hagyd!– szólt halkan Eda, és James karjára tette a kezét, hogy megállítsa. – Öröm volt téged hallgatni, Daniel – mosolygott rám.

  - Köszönöm – tátogtam, és kisiettem a bárból.

  - Holnap találkozunk! – kiáltott még utánam James, és megkönnyebbülve hallottam hangján, hogy kissé felengedett. Nem fordultam hátra, csak intettem, hogy tudomásul vettem, és nem felejtettem el, majd elhúztam a csíkot.

  Hazaérve semmit sem tudtam mit kezdeni magammal. Mindent kitaláltam, csak, hogy ne kelljen még aludnom. Kissé tartottam az álmoktól, de gyáva módon sokáig nem húzhattam az elalvást. A macska bezzeg, mintha öröktől fogva velem lett volna, ismét a párnáim között szunyókált. Nem volt szívem lezavarni az ágyamról, így nagy nehezen behajtogattam magamat mellé. Iszonyatosan kényelmetlen volt. Persze, hogy Őnagyságának nem akaródzott arrébb mennie, sőt még egy szemrehányó pillantást is kaptam „ügyetlenségemért” cserébe.

  - Jól van, csak egy kicsit engedj! – morogtam. – Mindjárt alhatunk, csak csusszanj odébb.

  Esküszöm, mintha egy nővel lettem volna, csak ő egy kicsit kisebb volt az átlagnál, és egy csöppet szőrösebb is. Jézus, miket zagyválok itt összevissza - hörrentem magamban -, aztán, úgy ahogy voltam, a karom átölelte Őfelsége, szőrös alvótársam meleg testét. Halk dorombolására szunnyadtam el.

  Észrevétlenül csusszantam át egyik valóságból a másikba. Csöppet sem éreztem ezt álomnak, minden pont olyan éles és világos volt, mintha ébren lennék. De egy kis részem tudta, hogy nem lehetséges, ez az már elmúlt, és ahogy ez ott villódzott agyam rejtett szegletében, mélységes fájdalom, és szomorúság járta át mindenem.


  Az élet mostanában csupa fényesség, bár nem minden nehézségtől mentes. Ránézek, ahogy ott ül mellettem durcásan, összeszorított szájjal és vigyorogni támad kedvem. De egyetlen szempillantása is elég ahhoz, hogy mégse tegyem meg. Nem vagyok én önmagam ellensége, és ennek ellenére sem sikerül megállnom. Szemtelen vigyor szalad végig arcomon, mire ő bosszúsan húzza össze szemöldökét. Számára cseppet sem vicces a jelen helyzet, de mit tehetnék, ha egyszer ezt váltja ki belőlem?

  - Ezt nem gondolod komolyan, hogy megúszod szárazon, ugye? – kérdezi tetetett szigorral.

  - De, pontosan azt gondolom. Valld be szépségem, hogy te is annyira akarod, mint én! – mondom, és újra az önelégült vigyor ragyog letörölhetetlenül, győzelemittas arcomon, hiszen tudom, hogy közel a győzelem. De még kéreti magát.

- Nem, én ezt nem csinálom!

  - Miért nem akarod? – teszem fel a kérdést, amire szerintem ő maga sem tudja a választ, csak imád velem ellenkezni.

  - Mert én művész vagyok, nem holmi komédiás! – zúgolódik megint. Témánál vagyunk újfent. Már megszokott vita ez köztünk, de én még ezt is élvezem. Tudom, mi következik, hogy én csak egy rocker srác vagyok, szemben az Ő nagy művészetével. És igazat kell adnom neki. Tudom, hogy így van, de ez soha, egyetlen percig sem vert gátak köztünk semmiben. Egyenrangúak vagyunk. Ő a saját művészetében épp úgy a csúcson van, ahogy én az enyémben. Bár, ha most tudná, mire gondolok, gúnyosan jegyezné meg, hogy amit én csinálok, az minden, csak nem művészet. És ha így van? Akkor is ennek köszönhetem őt. De ezt a mostani dolgot nagyon akarom, és nem engedek belőle. Így, vagy úgy de beadja a derekát. Tudom. Megvannak az eszközeim.

  - Jó lesz, meglátod! Aztán majd többé le sem vakarhatlak – ugratom, miközben egy kemény csókot nyomok összeszorított szájára. Egy röpke pillanatra érzem, ahogy elmosolyodik és tudom, hogy sínen vagyunk, csak idő, és módszer kérdése az egész. Gondolatban vállon veregetem magam.

  - Ugye tudod, hogy ennyivel nincs elintézve az egész? – kérdezi, és próbál komoly maradni, de meg-megránduló ajkai elárulják.

  - De hát mi gátol meg benne, hogy megtedd? Nem akarod? Nem akarod ezt velem? - simítom meg a kezét. Látom, ahogy a szemébe bizonytalanság költözik. Ezt is csak én láthatom, ez is csak az én kiváltságom, a sebezhetősége, amit csak nekem mutat meg.

  - Félek – suttogja, és egy fintor rándítja össze arcát. Ezen újfent vigyorognom kell. Ailia fél. Ez maga a vicc. De tudom, hogy most nem gúnyolhatom ki. Ránézek, egy bíztató mosolyfélét küldök felé, így próbálom megnyugtatni.

  - Nincs mitől tartanod, én tudom, hogy képes vagy rá! De ha ennyire nem akarod, én nem erőltetlek.

  - Nem erről van szó, tudod te is. Csak egyszerűen még nem csináltam ilyet, és nem tudom, milyen lesz. Zavarban vagyok, mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha hülyét csinálok magamból? – kérdezi szemlesütve. Ailia a maga maximalista módján nem elégszik meg kevesebbel. Vagy tökéletesen csinál valamit, vagy sehogy. És mivel most járatlan útra tévedt, elbizonytalanodott.

  - Ez csak egy dal, Ailia, nem pedig a Holdra szállás!

  - Ezt most nem mondod komolyan ugye? Nekem igen is olyan, mintha az lenne! Én nem szoktam énekelni, tudod jól. Én hegedűművész vagyok, nem énekes! – csattan fel, és örömmel konstatálom, újra visszatért belé a harci tűz. Ezzel már tudok mit kezdeni.

  - Ne már, ne hisztizz! Csak kéreted magad, mert tudod, hogy nem bírom, mikor ezt csinálod! – húzom egy kicsit. – Ailia, ha nem akarod, nem kötelező, de én nagyon szeretném, hogy egyetlen – hangsúlyozom -, csak egy dal erejéig együtt legyünk a színpadon, és együtt, ketten énekeljük el – hadarom egy szuszra. Látom rajta, hogy megadja magát, és érzem, hogy győztem.

  - Neked tényleg ennyire fontos? – kérdezi. Felesleges, mert látja, hogy igen és már válaszol is magának egy bólintással. – Rendben. De… – emeli fel a kezét, hogy közbevágásomat megakadályozza - , de ha nem megy, lefújjuk. Rendben? Nem benned kételkedem, tudom, hogy fantasztikus dalt írtál, csak…, csak nem tudom, még mindig nem, hogy fogom benne érezni magam.

  - Gyere ide! – hívom magamhoz. Kelletlenül feláll, arcán a már jól ismert fintorszerű mosoly. Kezét belesimítja az enyémbe, kicsit megszorítja azt, majd belecsusszan az ölembe és megölel.

  - Megmutatod? – súgja a fülembe, de már nem nagyon tudom miről beszél, kezdi elvenni a maradék józan eszemet is, ahogy a lehelete cirógatja a nyakam. – Khm – köszörülöm meg a torkom – ha hagyod, és nem tepersz le rögtön, akkor meg.

  Nehezen kibontakozom öleléséből, de azért hallom kis kuncogását, az előbbi megjegyzésemre, és gondolatban feljegyzem, hogy erre még visszatérünk. Majd a mindig kéznél lévő gitárt felkapom és elkezdem pengetni.

  Ez a szám neki szól, és nekem. Kissé zavarban vagyok én is, ezzel a dallal kitárulkozom előtte végképp. Innen, tudom nincs visszaút.


  Az idő észrevétlenül telt el, és a kéziratból lassan, de biztosan kész regény lett. Végül Mirandával abban maradtunk, hogy a képeket csak a külső borítón használjuk fel, mozaikként. Kicsit furcsán éreztem magam emiatt az egész regényesdi miatt, de tudtam, hogy jól tettem. Le kellett írnom ennek a srácnak az életét, mintha csak a sajátom lett volna. Ott fejeztem be, ahol a legszebb volt. Nem tudom, történt-e velük még valami, de nekem itt véget ért a szalag. Kezembe vettem a már kész könyvet és néztem. Csak néztem és lapozgattam. Mélyen beszívtam az illatát a papírlapoknak, és a fejemben újra lejátszottam az ide vezető utat. Hosszú volt, és sokszor frusztráló. Néha magam is úgy éreztem, ép ésszel nem élem túl ezt az időszakot. De az írás segített. Segített feldolgozni a velem történteket, és segített máshogy látni az új tehetségemet és az álmaimat is.

  Hihetetlen volt, hogy eljutottam eddig a pillanatig: a bemutató napjáig. Míg Jamesre és a szüleimre vártam – mert persze, hogy ők is jönni akartak, és nem is értettem, hogy miért kell előbb hozzám jönniük, miért nem Londonban találkozunk, mikor ők közelebb vannak a fővároshoz, mint hozzám, de ők velem együtt akartak érkezni -, újra és újra a könyvet bámultam.

  Kinyitottam és az utolsó oldalra lapoztam. Tűnődve olvastam az utolsó sorokat. Egy másik élet boldog perceit. Mielőtt elengedném magam mellől, mielőtt végleg búcsúznék tőle, még egy utolsót pillantok rá. Kissé keserédes pillanat volt ez, de nem bántam.

  Soha nem hittem, hogy ember lehet ennyire boldog, mint én. Már nem csak én vagyok a fontos. Ettől a pillanattól családom lett. Az új élettel az én életem is megváltozott, kiteljesedett, és egésszé vált. Abban a pillanatban megváltozott minden, ahogy a karjaimba fogtam. Egy rész belőlem, és egy belőle. Egyetlen gondolat futott keresztül akkor rajtam: Halhatatlan vagyok.

  - Megjöttünk! – kiáltott be egy női hang.

  - Szia, anya, gyertek be! Bocs a rendetlenségért – siettem eléjük. Mikor megláttam a szüleimet, már örülni tudtam, hogy mégsem csak a bemutatón találkozunk. Most tudatosult bennem, hogy szükségem van rájuk. Jobban, mint valaha.

  - Nézd már – szólt apám felé anya, - van egy macskája! Daniel, honnan van neked háziállatod? – kérdezte kíváncsian.

  - Örökbe fogadott– rántottam meg a vállam, és kuncogtam, ahogy anyám mellett James a szemét forgatta. Még mindig nem jöttek ki teljesen egymással. Nem is értettem miért, hiszen Őhölgyeményessége, csupa kedvesség. Persze, csak, ha ő is úgy akarja.

  - Soha nem gondoltam volna rólad, hogy befogadsz egy macskát. Hm, a férfiak általában nem szeretik a macskákat, nem? – érdeklődött anyám, de szerintem csak amolyan költői kérdés lehetett, mert választ nem várva folytatta is. – Illetve azt azért gondolom, hogy nem lennél képes kidobni egy ártatlan állatot, nem így neveltünk, de mégis furcsa, nem? – Nem tudhattam, kinek szánta, Jamesszel beszélgetett éppen.

  - Mondtam, hogy örökbe fogadott, ő engem, és nem fordítva – nevettem.

  - Az meg hogy lehet? – kérdezett vissza, és már kezdte körbejárni a lakásomat, megnézve minden a helyén van-e. – Nem takarítasz rendesen – dorgált meg. – Akkora rendetlenség van nálad, édes kisfiam, hogy ösvényt lehetne vájni a felesleges holmik között!

  - Anya, ezt most ne kezdjük – próbálkoztam, de egyetlen legyintéssel leintett. – Nem szólok semmit, végtére is, felnőtt férfi vagy már.

  - Akkor jó – fújtam megkönnyebbülve.

  - De akkor miért nem fogadsz egy takarítónőt? Nem értem. Ha nem tudod egyedül rendbe tartani a lakást. Kéne melléd valaki. – Ajjaj, kezdtem aggódni, és félelemmel teljes bizonyossággal tekintettem apám és James felé, hogy segítsenek, és húzzanak ki a szorult helyzetből. De persze csak egy szemtelen vigyort és egy vállrándítást kaptam cserébe.

  - Meg kéne nősülnöd. Már benne jársz a korban. Apádnak és nekem már ennyi idős korunkra megvoltál – folytatta édesanyám a jól ismert tirádát.

- Anya, ugye most nem kezdjük elölről ezt az egészet?

  - Nem, persze, hogy nem – simogatott meg, ami olyan jó érzés volt, mint kisfiú koromban. – Hogy is hívták azt a kedves kislányt, még a baleset előtt? Nem kéne megkeresned? Igazán bájos volt.

  Erre inkább nem akartam válaszolni. Még hogy kedves vagy bájos? Ez jó! Hát nem épp ezt a kifejezést használtam volna rá. Dögös volt, és elállt tőle a lélegzetem, akárhányszor csak rápillantottam, de ennyiben ki is merült a kedvessége. 

  - Lidya – hangzott az én drága jó megmentő apám hangja –,hagyd már azt a szerencsétlen fiút! Fiatal még!

  - Ezt meg hogy érted? – húzódott össze anyám kék szeme. – Talán vegyem ezt úgy, hogy te is inkább agglegény maradtál volna?

  - Jaj, drágám, félreérted. Ó Istenem, nők! – sóhajtott Apa.

  - Akkor magyarázd meg, figyelek!

  - Ne most veszekedjetek, kérlek! Mennünk kell, elkésünk, és nélkülem jelenik meg a könyvem – figyelmeztettem őket. De nem gondoltam igazán komolyan, hogy képesek lennének összeveszni.

  - Nem, hát persze, hogy nem veszekszünk – szólt anyám. De fél szemmel láttam, hogy még odatátogja apámnak: „ezért még számolunk”. Szegény, mit fog még kapni ezért az egyetlen kis ártatlan megjegyzésért.

  Irigyeltem őket. Szerettem nézni, hogy milyen összhangban vannak. Soha nem értettem, hogy két ember, akik ennyire szeretik egymást, mint az én szüleim, miért nem vállaltak több gyereket. Miért csak én voltam nekik? Ahogy tűnődtem, közben már el is indultunk. Kis társaságunk benyomult James autójának hátsó ülésére, hiszen elöl már természetessé vált, hogy Eda utazik.

  - Izgulsz? – kérdezte tőlem.

  - Nem tudom, kéne?

  - Szerintem természetes, ha egy kicsit izgatott vagy, hiszen ez egy nagy dolog.

  - Ezt most ki mondja, a doki, vagy a barát? – tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést.

  - Hát mindkettő egyszerre – nevetett rám.

  - Nos, akkor irány a nagyváros, Daniel, most bevesszük a világot! – vigyorgott rám James, és ahogy ránéztem, szinte maguktól buktak ki a szavak mindkettőnkből.

  - A Világ végén…a Mindenség kezdetén! – üvöltöttük bele az autó zárt terébe. Egymásra vihogtunk, egyikőnk sem tudta levakarni a széles mosolyt az arcáról, de nem is akartuk. Felhőtlen volt a kedvünk.

  Fantasztikusan zajlott minden, Miranda igazán kitett magért. Megnyitó, némi felolvasás egy híres színész tolmácsolásában, még autógrammot is kellett osztogatnom, majd fogadás. Hulla fáradtan értünk haza, de megérte minden egyes pillanatért.

  - Hát, öregem, gratulálok! – veregetett hátba James. – Úgy nézem, ezt megcsináltad, nagyon meg!

  Kérdőn nézhettem rá, mert folytatta.

  - Eddig is tudtam, hogy tehetséges fiú vagy, de azt hiszem, felülmúltad önmagad. Büszke vagyok rád!

  - Jézus, James köszi – köszörültem a torkom. – De most ugye nem borulunk egymás vállára, és nem bőgjük el magunkat?

  - Nem, dehogy! Hova gondolsz! – kuncogott. – Hogy venné ki magát? És különben is, mit szólna Eda? Rögtön faképnél hagyna, elég neki egy anyámasszony katonája is – bökdösött felém -, nem kell még egy.

  - Tényleg, soha nem kérdeztem, boldogok vagytok?

  - Igen, azt hiszem, igen. Nagyszerű lány, nem?

  - De, az. Nagyon kedvelem őt, ugye tudod? - néztem rá kérdőn. Fontosnak éreztem, hogy tudja.

  - Kösz - vigyorgott - De most már mennem kell, mert látom, hogy a dudával szemez a doktornő. Azt hiszem, kénytelen leszek megmutatni neki az igazi doktorosdit, így hátha megbocsátja a késlekedésem – kajánkodott.

  - Fúj, kímélj meg a részletektől, ha lehet. Menj, mielőtt elhúz a kocsiddal együtt, nem akarnám, ha hozzám táboroznád be magad! – Nevettem, és elindultam felfelé a lépcsőmön az én kis szőrös hölgyeményemhez.