A reggel úgy érkezett, mintha egy alattomos időgépbe ültettek volna. Miranda jó ügynök lévén, kész turnét épített a könyv köré. Meglepő módon, pillanatok alatt a slágerlisták élén landoltam, és hirtelen én vezettem a bestseller listákat. Azt sem tudtam hova kapjak meglepetésemben. Mindenre számítottam, csak erre nem. Az elmúlt pár hét alatt bejártam Angliát, rongyosra beszéltem a számat, annyi interjút adtam. Szinte észre sem vettem, hogy elszaladt az idő.
Az ébredésem óta annyi minden kavargott bennem, hogy beleszédült az ember. Sok minden megváltozott, de volt, ami maradt a régiben. Az álmok, igen az álmok, a látomások megmaradtak. Újabb és újabb részletét tárva ki előttem az ismerős idegenek életéből.
- Kérlek, ne haragudj, de most nem jöhetsz velem – mondtam épp a fekete bársonytestű társamnak, miközben a bőröndömet pakoltam. Őfelsége persze, hogy beleült, jelezve, Ő készen áll, indulhatunk. – Tudom, hogy nem akarsz megbocsátani, de hidd el jó lesz anyáéknál, és hipp-hopp már itthon is leszek. Na, ne légy durcás! – Próbáltam kicsit kiengesztelni Őkegyelmességét, de sehogyan sem akaródzott sikerülni. Bár igazán nem csodálkozhattam, megbocsáthatatlan, hogy itt hagyom pár hétre. Hogyan is vetemedhettem erre?
- Lehet, vissza sem akarsz majd jönni – bátorítottam, mire egy lesajnáló pillantást kaptam válaszul. Kétség kívül megsértődött. – Hozok neked ajándékot rendben? – Erre mintha kissé kiengesztelődött volna, de azért tisztes távolból figyelt csak peckesen. Megsimogattam a fejét, majd pakoltam tovább.
Szelektáltam, mit kéne magammal vinni az Államokba, nem tudhattam mire lesz szükségem, így mindenre felkészülve pakoltam ezt is, azt is.
Mire a szüleimhez értem, már rekedtre beszéltem magam a macskának, valahogy sehogyan sem akarta elhinni nekem, hogy nem hagyom el örökre, és visszajövök hozzá. Ráadásul az anyám is úgy búcsúzott tőlem, mintha legalábbis háborúba mennék, nem pedig a könyvem promóciós körútjára.
- Elpakoltál mindent? – kérdezte vagy századszor, én pedig ugyanazt válaszoltam, száz-egyszerre is, mint előtte.
- Megvan mindenem, ne izgulj.
- Lydia, kérlek, hagyd a fiút! Minden rendben lesz, már nem kisgyerek! Felnőtt férfi, az Istenért, ne féltsd már ennyire, nem a világ végére megy!– szólt közbe az én mindig halk szavú apám és megveregette a vállam.
- Hagyd apa, nincs semmi gond, tudom, hogy aggódtok, de nem kell. Nem egyedül megyek, velem jön Miranda és James is. Szóval nyugi, lesz gardedámom – motyogtam kissé szarkasztikusan. – Anya, megtennéd, hogy gondját viseled a Makrancos Hölgynek? – tereltem el a szót magamról.
- Persze kisfiam, hiszen mondtam már, nem?
- Igen, tudom, hogy mondtad, csak szeretnék biztos lenni felőle, tudod… - itt elakadtam egy pillanatra, nehéz volt szavakba öntenem, hogy mit éreztem ez iránt a kis fekete bársonyos valami iránt, de tudni akartam, hogy tényleg jól lesz. – Nagyon megszerettem, és nem akarom, hogy baja legyen, csak mert elmegyek, vagy hogy azt gondolja elhagytam. – Túrtam bele ismét idegesen a hajamba, ami már kezdett szokásommá válni.
- Nahát, Daniel! Minek nézel te minket? – tette fel anyám felháborodva a kérdést, és szúrós szemmel vizslatott, vajon tényleg komolyan kérdeztem-e az előbbit. – Azt gondolod, hogy nem tudunk vigyázni egy macskára?
- Nem, semmi ilyet nem gondoltam, csak… csak tudod, ő különleges – daráltam egy szuszra, mert kezdtem kissé kínosan érezni magam, a saját szüleim előtt is. – Oké, nem szóltam – nyögtem még utoljára, mikor láttam, hogy anyám szemöldöke kritikusan felemelkedik a homloka közepéig, és csak megadóan feltartottam a kezem.
- Na azért! – szusszantotta, és odalépett Őfelsége elé. – Gyere te gyönyörűség! Ugye, hogy jól megleszünk mi itt? Ez a csavargó fiú meg, ha hazajön, szépen elmesél nekünk mindent.
Meglepetésemre a macska teljes bizalommal fordult az anyám felé, kecses, bársonyos testét hozzádörgölte, és gyönyörű zöldessárga szemei az élvezettől hunyorogva szűkültek össze, ahogy az emberi kéz folyamatosan simogatta.
- Látod, hogy minden rendben lesz, na menj már, mert lekésed a géped! - Hessentett ki a házból szülőanyám. Még egyszer megöleltem őket, mintha tényleg örökre távoznék, aztán még megsimogattam, az én Hölgyem kis arcát, és sietős léptekkel kimentem. Még intettem, dudáltam, aztán szinte padlógázzal faroltam ki.
Úgy éreztem, mintha egy hatalmas kaland elé néznénk. Mintha most kezdődne minden, mintha ez lenne az utolsó lépés valami felé, ahonnan már nem lesz visszaút.
Olyan izgatott voltam, mint egyszer valaha, régen, még az egyetem alatt az első komolyabb kiküldetésem alkalmával. Akkor tényleg háborúba mentem, fatalon, lelkesen, azt gondolva majd a képeimmel, Én, majd én mutatom meg a világnak az igazság arcait. Most is hasonlót éreztem, belül remegtem az izgalomtól, ahogy egyre közelebb értem a reptér nyüzsgő parkolójához. Szinte vibráltam a várakozástól, még az sem tudott lelombozni, hogy utáltam a repülést. Tudtam, hogy valami új vár rám.
James és Miranda már vártak rám. James vigyorogva, kalandra készen, Miranda kissé szúrós szemmel, az óráját vizslatva.
- Hé, cimbora, már azt hittük inkább maradnál! – ölelt meg James.
- Mond csak Daniel, nem ismered az órát? Tájékoztatásul közlöm, ha még tíz percet kellett volna várnunk rád, lekéssük a gépet – morgolódott. Én pedig behúzott nyakkal bólogattam, és valami olyasmit morogtam az orrom alatt, hogy „ még elbúcsúztam a Kislánytól…”. De hangosan nem mertem volna szembeszállni Miranda átható tekintetével.
- Itt vagyok nem? Hát akkor, mehetünk! – Adtam ki az utasítást és elindultam a terminál felé.
- Várjatok! – Hallottam meg egy kiabáló hangot. Hátranéztünk mindannyian, és láttam, ahogy James elmosolyodik. Eda szaladt lélekszakadva felénk.
- Bocs, nem tudtam parkolni – lihegte nevetve.
- Mi a szösz! – dünnyögte Miranda, és az igazat megvallva fogalmam sem volt, mit akart ezzel.
- Daniel, minden rendben lesz! – futott oda hozzám, és szorosan átölelt. – Tudod, hogy hol érhetsz el, ha valami baj lenne. De én tudom, hogy nagyszerűen fogjátok magatokat érezni. Azt akarom, hogy tudd…- nézett mélyen a szemembe, és tudtam, hogy most a barát mellett, a doktornő is néz engem – bármikor, érted, bármikor telefonálhatsz, akár az éjszaka közepén is! Csak hívj. Ígérd meg, hogy hívsz, ha van valami oké?
- Eda – kezdtem –, ne aggódj, olyan vagy, mint az anyám. Jól vagyok, és velem lesz James is. Nagyfiú vagyok már, minden oké lesz, nyugi.
- Tudom, – túrt idegesen a hajába és nem értettem mire ez a nagy aggodalom. Az én idegességem úgy suhant el, mint a könnyű szellő, és nem éreztem mást, csak a mérhetetlen izgatottságot, hogy mielőbb induljunk már. Menjünk már. Legszívesebben magam toltam volna a repülőt, ha ezzel hamarabb célba érhettünk volna. – Nem róhatod fel nekem, hogy aggódom. Már nemcsak a páciensem vagy, már rég nem. Úgyhogy, úgy vigyázz magadra! És nem akarok hallani letargiáról és hasonlókról! James – fordult most barátomhoz – vigyázzatok magatokra és ne hagyd, hogy belelovalja magát valamibe jó?
- Oké, oké. Mindent megígérek – kuncogott James, hajlíthatatlan volt a jó kedve, és ez most kétszeresen átragadt rám is. Fél szemmel láttam még, ahogy Miranda már toporog. Magában dunnyog, hogy most már felesleges is a nagy aggodalom, mert biztosan lekéssük a gépet. Gyorsan elbúcsúztam Edától, megöleltem és a fülébe súgtam, hogy ne aggódjon annyira. Majd elindultam előre a morgolódó Mirandával a nyomomban, hagyva, hogy James és Eda is elbúcsúzhasson.
Óriási szerencsénk volt, hogy nem kellett sorba állni, így viszonylag hamar túljutottunk a kötelező ellenőrzéseken. Az egyetlen apró kis bökkenő akadályozott csak, hogy Miranda bizony besípolt a fémdetektoros kapunál. Így őt külön megvizsgálták, és még a cipőjétől is meg kellett válnia, amit eléggé zokon vett. A szokásosnál is morcosabban érkezett meg utánunk a váróba. Végig zúgolódott magában, és füstölgött. De engem, valahogy nem tudott ezzel idegesíteni. Vigyorogva, mint egy tejbetök bámultam kifelé az ablakon, várva, hogy végre szólítsanak a beszálláshoz
- Hogyhogy San Francisco az első állomásunk? – jött oda James hozzám.
- Hm? – néztem rá kérdőn.
- Hát, – vakargatta a fejét – nem értem, miért a nyugati parttal kezdjük? Nem logikusabb volna mondjuk, New Yorkkal, Bostonnal vagy Washingtonnal kezdeni? Akár még New Orleanst is könnyebben elképzelném, mint San Franciscót, vagy a Los Angelesi körutat.
- Nem tudom – rántottam meg a vállam –, ha akarod, kérdezzük meg Mirandát. Ő szervezte az egészet.
- Jézus, ember, elment az eszed? – kiáltott tettetett félelemmel a hangjában – Még csak az kéne, már így is elég zabos rám, hogy bébisintérkedem melletted.
- Hát akkor, ez örök rejtély marad – morogtam.
Végre a mi gépünket szólították, és szép lassan elkezdett a tömeg szállingózni a kapu felé. Alig telt bele pár perc, és szinte megtelt az óriás madár. Becsatoltuk az öveket, és elkezdtünk gurulni. A repülésből egyedül azt a részt szerettem, amikor a gép még a kifutón felgyorsít, és hatalmas sebességgel falja a megmaradt métereket, mielőtt végképp maga alatt hagyná a földet, hogy aztán acéltestével belesimulhasson a levegő kitárt karjaiba.
Azt hittem soha nem érkezünk meg, olyan hosszúnak tűnt az út, és ugyanolyan unalmasnak is. Ha nem aludtam, akkor félóránként a monitorokat bámultam, hogy merre járunk, és mennyi idő van még vissza. Egy örökkévalóságnak éreztem az utazást. Miranda, úgy láttam elmélyülten dolgozott valamin, James pedig, vagy aludt vagy az előtte lévő monitort bámulta, amin számára bizonyára érdekes filmet vetítettek. De engem nem tudott lekötni semmi. Még a beszélgetés sem.
A mellettem ülő fiatal lány próbált ugyan beszélgetést kezdeményezni, de hamar feladta, látva érdektelenségemet.
Megmagyarázhatatlan izgatottság lett úrrá rajtam, akárhányszor a földetérésre gondoltam. A gyomrom összerándult, a tenyerem izzadni kezdetett. Nem tudtam volna eldönteni, hogy félek-e vagy csupán izgulok. A várakozás már megőrjített és nem bírtam nyugton maradni, mintha áramot vezettek volna a testembe, szinte vibrált mindenem.
- Nyugodj már meg, az Istenért Daniel!– mordult egyszer James, valamikor épp az éjszaka közepén, hiszen tőlem ő sem tudott aludni.
Próbáltam minél nyugodtabban ülni a helyemen, de sehogyan sem sikerült. Én magam sem értettem mi történik velem, de minél közelebb értünk célunkhoz, én annál nyugtalanabb lettem. Legszívesebben kiszálltam volna, csakhogy csinálhassak végre valamit. Néha, az ujjaim egy képzeletbeli gitárt pengettek, elmémben dübörgött a zene. Lehunytam a szemem, és játszottam. Csak magamnak, csak a fejemben. Nem kellett lejegyeznem a hangokat, azok immáron örökre bevésődtek agyam elrejtett zugaiba, hogy majd egyszer onnan előbújva új dalra fakadjanak.
Annyira elmerültem önmagam és a képzelt zene világába, hogy észre sem vettem, az oly annyira várt leszállást. Csak a döccenésre lettem figyelmes, és arra, hogy mindenki készülődik.
A fiatal lány mellettem megkocogtatta a vállam.
- Ne haragudj, kiengednél? – kérdezte, mire én összekapva magam kászálódtam fel ülésemről.
- Persze, bocsánat – motyogtam – azt hiszem kicsit elbóbiskoltam.
- Persze, épp most, mert eddig ugye nem volt idő az alvásra – dünnyögte James a másik oldalamról.
- Mindegy, csak menjünk! – húztam el a számat, és amilyen gyorsan csak tudtam elindultam a többi ember után.
Nagyon tetszett San Fransisco. Ködös volt a reggel és a Golden Gate híd mintha úszott volna a tejszerű fehérségben. Úgy bámultam a taxi ablakán kifelé, mint egy kisgyerek. Izgatottságom egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Mire a szállodába értünk, már szinte alig tudtam a bőrömbe megmaradni.
- Mit izegsz - mozogsz, mint egy bolhás kutya? – morgott James. – Istenem, csak egy kicsit maradnál nyugton, csak pár órára hagyj aludni!
- Oké – egyeztem bele, mert semmi nem tudta letörni a kedvem. A gépem a kezemben volt és az autóból kihajolva lődöztem eszeveszetten a képeket.
- Pakoljatok ki, rendezkedjetek be, aztán két óra múlva találkozunk! – szólt közbe Miranda a szálloda előtt. – Daniel veled még lesz egy megbeszélésünk az itteni kiadónkkal, és egy rádióriport a könyvbemutató és a dedikálások előtt! – adta ki az utasítást, én pedig lelkesen bólintottam. – James, maga azt csinál, amit akar, csak ne tévedjen el, mert nem várunk magára!
- Nem gond – mordult James. – Akkor én azt hiszem, elpályázom aludni, mert valaki… – és itt elég jelentőségteljesen rám nézett – ,valaki nem hagyott az éjjel.
Szinte nem is láttam a szobámat, annyira mehetnékem volt már, így a délelőtt nagy része úgy folyt össze egyetlen nagyobb masszává, hogy észre sem vettem. Végig valami megmagyarázhatatlan burokban lebegtem, ahol rajtam kívül és az általam teremtett látomásokon kívül nem létezett más. Gépiesen válaszolgattam a kérdésekre a riport alatt, és bólogattam Miranda utasításaira. Nem vettem észre, mikor az emberek az utcán némán megbámultak, fogalmam sem volt addig róla, míg James meg nem jegyezte.
- Te, mit bámulnak ezek rajtad?
- Mi? Hogy rajtam? – néztem körül értetlenül, mikor már a könyvbemutatóra igyekeztünk és egy sarokkal előbb kiszálltunk a taxiból, mert úgy éreztem, ha most nem sétálhatok, menten kiugrom a kocsiból. – Szerintem nem engem néznek.
- Hm. – Ennyi volt körülbelül James válasza, úgyhogy nem is firtattam tovább a dolgot.
A bemutató pontosan úgy zajlott le, ahogy azt a nagykönyvben megírhatták volna. Se nem jobban, se nem rosszabbul. Kicsit csalódottnak éreztem magam, de nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért. Hulla fáradtan értem vissza a szállodába. Szinte belezuhantam az ágyba, nem volt időm, sem erőm, hogy ellenálljak az álom csábításának.
Szótlanul bámulok a szemébe, és nem értem mi van velem. Megkukultam, vagy mi történt? Látom, ahogy gúnyosan csillan a tekintetében a már olyan ismerős fanyar humora. Most vajon rajtam mulat? Kezdem magam egyre inkább zavarban érezni, nem mintha ez már megtörtént volna velem valaha , egy lány társaságában. Ezt sürgősen orvosolni kell, még a végén azt hiszi az ujja köré csavarhat, hogy aztán úgy ugráljak körülötte, mint egy pincsikutya.
- Csak nem komolyzene kedvelő lettél? – kérdezi ártatlannak vélt tekintettel, de én látom, hogy alig bírja visszatartani a mosolyát. - Ez már kezd beteges vonzódás lenni a klasszikusok iránt, nem gondolod? Még a végén azt kell higgyem,van valami a szép kis pofikád mögött...
- Hát, még az is lehet – vigyorgok rá. Általában ettől a mosolyomtól a lányok rögtön hanyatt vágják magukat, de most ebben az esetben mintha nem hatna. Hova lett a csáberőm?
- Pedig azt hittem, a magadfajta nagymenők a lábukat be nem tennék egy ilyen helyre, mint ez is, nemhogy végigüljenek egy próbát. Egy hős vagy! – hitetlenkedik. Eltűnődöm, vajon most csak direkt húz? Igen, bizonyára. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy mi a fenét művelek. Hiszen csak pár hétig maradunk a városban, pontosan addig, míg a stúdióban fel nem vesszük az új lemezt. Szeretem San Fransisco-t. Elég dekadens, és kaotikus, hogy kedvelni tudjam. Ráadásul, most egyéb kihívásokkal is szembe kell néznem, mint az, hogy sikeresen felvegyük a lemezt. Tudom, hogy az új album nagyon jól sikerül. Még szép, hogy az lesz, hiszen ez az én zeném, és mivel már számtalan alkalommal bebizonyosodott, hogy jó vagyok benne, így nincs okom, hogy kételkedjem.
- Mi az? Megkukultál? – kacag fel, pontosan azt a kifejezést használja, mint én is magamra az előbb. Kíváncsian nézek rá, és elégedetten látom megcsillanni szemében a jókedvet.
- Lehet melletted nem megnémulni? – Jaj, hogy én milyen szépen és kedvesen tudok nézni, ha akarok!
- Istenem, te tényleg azt hiszed, hogy ezzel bármit is elérhetsz? Szépen nézhetsz, csillogtathatod a csini kis mosolyodat, hiába! Ítélet napig is itt ülhetsz... rajtad nem segít. Bár, ahogy elnézem rád férne némi kis műveltség. – nevet már hangosan, és kacagása csilingelve fonja be egész valómat. – Ki kell ábrándítsalak, nem vagy az esetem.
- Hm. Tényleg? Akkor miért is vagyunk itt, és miért beszélgetsz még mindig velem?
- Csakis azért, mert engem még jól neveltek, és gondoltam udvariatlanság lenne, ha csak úgy lepattintanálak... és csöppet sajnállak is. Életcélomul tűztem ki, hogy a hozzád hasonlókat bevezessem a művészet világába – hangzik rögtön a válasz. De tudom pontosan, hogy ez csak álca. Kicsit közelebb lépek, és szinte érzem, ahogy megéget a belőle áradó hő.
- Én bírom a jó kislányokat – hümmögök, újfent csak vigyorogva. Úgy fest, már nem tudom letörölni a képemről a vigyort. Nem hagyok neki időt a gondolkodásra, de még csak a válaszra sem. Kinyújtom felé a kezem, és egyetlen mozdulattal rántom magamhoz. Még látom, hogy meglepődik, majd ahogy szám lecsap az övére, érzem, mosolyra húzódó ajkait az enyém alatt, majd hallani vélek egy elégedett sóhajt.
Nagyot nyújtózva ébredtem fel, már-már mosolyogva. El sem hittem, hogy már vége. Ez az utolsó megálló. New York. Három hét alatt végigjártuk az USA szinte összes nagyvárosát. Már olyan fáradt voltam, hogy nem nagyon érdekelt semmi, csak túl akartam lenni ezen az utolsó pár napon.
De mégis, a megmagyarázhatatlan viszketés és izgatottság nem akart múlni, szinte végig elkísért. Az itteni bemutatón az elejétől ideges voltam, a lábam folyamatosan járt az asztal alatt, magam sem tudnám megmondani, mégis mi tartott még ott. Legszívesebben már elmentem volna, még Miranda szúrós tekintetével sem törődtem, de valami marasztalt.
A sor pedig csak kígyózott előttem, egyre többen álltak be egy dedikált példányért.
- Nem hiszem el! - morogtam – sokan vannak még?
- Hát… eléggé – suttogta vissza James, aki épp akkor ért vissza. Ő legalább leléphetett, senki nem kereste volna.
- Már nem érzem a kezem! – sóhajtottam.
- Most mit nyavalyogsz? Sikeres vagy. Örülj neki, ne szenvedj, egyszer az életben ne szenvedj! Csak élvezd! Komolyan néha azt hiszem így születtél, de aztán eszembe jut, mikor még viszonylag normális voltál. Csak egyszer örülj végre! Azt hittem ezt akartad, vagy tévednék?
- Nem tudom mi van velem, ne haragudj! – motyogtam megszégyenülten, közben pedig még mindig a kígyózó sort bámultam. – Nem akartam megint rád aggatni a gondjaimat.
- Ne csináld ezt Daniel, mert tudod, hogy így lelkiismeret furdalásom lesz – morgott James – Mikor már épp elkönyvelem magamban, hogy seggfej vagy, jössz ezzel a szent szöveggel, a megbánó kiskutya tekintettel, és én azon kapom magam, hogy a francba is, azért vagy itt James, hogy támogasd, nem pedig, hogy cseszegesd! – szusszantotta.
- Oké, oké, nyugalom, néha te is kiakadhatsz – veregettem meg a vállát, így észre sem vettem a soron következő álldogálót.
Automatikusan nyúltam volna a könyvvért, de csak a levegőt markoltam, miközben még mindig Jamest néztem. Zavartan fordítottam el a tekintetem a barátom vigyorgó képéről, és egy műmosolyt csikartam az arcomra. Nem értettem mi történt, miért nincs még a kezemben a várt példány.
zene- Ákos Hello
De abban a pillanatban, ahogy felnéztem és az előttem állóra siklott a tekintetem, a világom darabokra hullott, és forrt össze ismét egésszé, jobbá, kerekebbé, mint valaha is lehetett. Úgy éreztem megszűnt körülöttem minden. Nem hallottam semmit, a hangok néma suttogássá halkultak. Próbáltam levegőt venni, de még az sem sikerült. Ezernyi kérdés fordult meg egy pillanat alatt bennem, de képtelen lettem volna egyet is megfogalmazni. Némán, belefagyva a másodpercbe ültem ott, és nem tudtam mozdulni. Nem tudtam gondolkodni, nem tudtam szólni, semmit nem tudtam, csak bámulni. Éreztem, hogy valamit tennem kéne. Fogalmam sem volt mennyi idő telhetett el, de a képzelet világából nem bírtam visszatérni. Nem is akartam.
Eddigi éber álmaim közül ez volt a legvalóságosabb. Az idő apró darabkái ott csilingeltek körülöttem, mint megannyi kristályszilánk örvénybe foglalva engem és a látomásomat. Minden lelassult és egyszerre száguldott el mellettem egész eddigi életem, hogy itt, és most újra kezdődjön minden.
Nem mertem pislogni, mert féltem, hogy elveszítem a látomást, hogy szerteszáll, tovafoszlik, és elveszik a nyüzsgő nagyváros forgatagában. Ezért csak mozdulatlanul ültem és vártam, miközben lényem egésze elmerült a zöld tenger izzásában. Nem hittem a saját szememnek, nem hihettem neki.
Ő volt. Itt állt előttem, de hogy valóság volt-e, vagy újfent csak álom, nem mertem kideríteni.
- Daniel! – lökött meg kicsit James és kiragadott kábulatom merev pillanatából. Mint egy lassított felvételen, fordítottam felé tekintetem, és láttam, ahogy valamit tátog, de nem tudtam kivenni, mit mondhatott. Csak bambán néztem rá, miközben még mindig az erőt keresgéltem magamban valahol, hogy kideríthessem, vajon újra csak képzelődöm-e.
- Daniel, figyelsz? – Már eljutottak hozzám James szavai, így kicsit felrázott. Összeszedve minden bátorságomat fordultam a látomás felé.
Még ott állt, és égő tekintetével kereste az enyémet.
- Hello! – nyögtem ki végül nagy nehezen.
Arra számítottam, hogy meghallom a hangját is, de nem történt semmi. A lány még mindig csak bámult, fogva tartva tekintetem. Nem tudtam figyelni másra, nem hallottam, hogy a tömeg kicsit zúgolódik, nem láttam Miranda ideges homlokráncolását, sem James aggódó arcát. Csak őt láttam. Már emelkedtem volna ültőmből, hogy felé lépjek, hogy megérintsem, hogy tudjam, tényleg valóság, nem álom. Tudnom kellett, meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem bolondultam meg végképp. Hozzá kellett érnem, hogy biztos lehessek benne, valóban itt áll.
Indultam volna felé, de hirtelen minden felbolydult körülöttem. Erőszakkal szakadtam ki az álomvilág puha karjaiból. Egy pillanatra még láttam őt, de aztán hirtelen a semmibe veszett. Némán kaptam utána, de nem már érhettem el zuhanó testét.
Szinte élettelenül feküdt ott, kicsavart testtel, és én, mint egy idióta nem tudtam mit csinálni, még mindig csak bámultam. Aztán olyan hirtelen, mintha csupán valóban egy álomból ébrednék, tértem vissza a valóságba.
- Segítsen valaki! – kiáltottam, és máris ott térdeltem az ájult lány mellett. Már hallottam a hangokat, láttam az izgatott futkosást és éreztem, ahogy a tömeg egyre fojtogatóbban záródik körülöttünk. Óvatosan melléguggoltam, és elsimítottam egy fekete tincset az arcából.
- Mi történt? – Furakodott mellénk James. – Jézusom Daniel, már azt hittem valami bajod van!
- James, nem látod? Nem veszed észre, hogy igenis baj van? – sziszegtem, és legszívesebben üvöltöttem volna tehetetlen dühömben.
- Jól van, jól van – túrt a hajába idegesen – vigyük hátra! És valaki hívjon orvost! – kiáltotta.
- Erre hozzátok! Istenem Daniel, nem is te lennél, ha nem történne valami katasztrofális dolog, nem hiszem el! – füstölgött Miranda és közben mutatta az utat.
Próbáltam úgy felemelni a még mindig ájult lányt, hogy az a lehető legkisebb erőfeszítéssel járjon. Nem mondanám, hogy nagyon megerősödtem, de már nem zörögtek a csontjaim, és volt rajtam már némi izom is a csontokon kívül, így úgy gondoltam, talán elbírom a súlyát. Magas, nyúlánk alakja úgy hevert a karomba, mint egy rongybaba. Szinte pihekönnyűnek tűnt, vagy csak én nem éreztem a súlyát, nem tudom, de olyan könnyedén vágtam át vele a tömegen keresztül, mint a mesebeli királyfi, aki épp szíve hölgyét készül megmenteni. Magamban mosolyognom kellett ezen, de nem tettem, mert hiába volt nyálas hasonlat, mégis így éreztem.
- Oké, ide fektesd! – adta ki Miranda az utasítást.
- Minden rendben van vele? – érkezett meg James is. – Mi történt?
- Nem tudom, egyszer csak elájult – mondtam magam elé, és még mindig csak bámultam falfehér arcát, ahogy a díványon feküdt. – Olyan fehér, nem mozdul. Hol a fenében van már az orvos? – csattantam. Annyira ideges voltam, hogy szinte remegett mindenem.
- Nyugi jön már – fogta meg a vállam James.
- Csak ne legyen semmi baja! Istenem add, hogy ne legyen semmi baja!– motyogtam folyamatosan ezt a két mondatot, mint egy mantrát.
Pusztán ültem mellette, és simogattam a haját, az arcát, a kezét és csak mondogattam, hogy minden rendben, minden rendben.
Apránként éreztem meg a változást. Még mindig fehér volt ugyan, de már nem felületesen vette a levegőt. Egyre mélyebbeket lélegzett, majd lassan a szeme is megrebbent. Lassan nyílt ki és végre újra láthattam mindent elborító zöld tengermélységét. Láttam rajta, hogy fogalma sincs, hogy mi történt, és hol van, tekintete még zavaros volt, egészen addig míg rám nem pillantott. És akkor újra elborított a lángtenger. Egy pillanatra elakadt a lélegzete majd felemelte a kezét és az arcom felé nyúlt.
- David... – suttogta, de szeme könnyben úszott– Istenem, David!
Nem értettem semmit, de nem is akartam semmit sem érteni, ha ez azt jelenti, hogy a keze még az arcomon marad. Aztán hirtelen nagy lendülettel felém hajolt és megcsókolt. Éhesen falta a számat, egy pillanatra összekoccantak a fogaink, én pedig nem akartam, de nem is tudtam ellenállni neki. Magával húzott, a mélybe rántott…
Nézem izzó tekintetét és tudom, hogy mindjárt vége az akaraterőmnek. Megőrjít, megőrülök tőle, és érte. Nem bírok magammal. Látom, ahogy a csúfondáros kis szikra kigyullad szemében, és mindent beborítanak a zöldes lángok. Lép egyet felém, de nem akarok hátrálni. Mégis, hogy nézne ki, ha egy férfi meghátrálna egy nő elől? Aztán mégis teszek egy lépést hátrafelé. Szeme izzik, pontosan tudom, hogy nem csak a düh lángol benne.
- Ailia, nem akarok veszekedni, kérlek! – suttogom, de leint.
- Maradj csendben, nem akarom hallani! – morogja, és nekem esik.
Olyan erővel lök a falnak, hogy megtántorodom. El akarom kapni, de nem engedi. Kezei közé fogja arcomat, mélyen a szemembe néz, és már tudom mi következik. Szemei fogva tartják az enyémet végig, miközben csókol. Ujjai már nem vájnak az arcomba, lassan kezd el simogatni. Megérint a nyakamon, a mellkasomon. Fogával megkarcolja az állcsontomat, kicsit beleharap az a számba, hogy továbbfolytassa lejjebb a vállamnál.
Szeretném én is megérinteni, de nem hagyja. Kezei bilincsbe fogják az enyémeket. Szája újra bejárja a nyakam és a vállam vonalát, és érzem, hogy egyre nehezebben kapok levegőt. Hallom, ahogy ő is kapkodja a levegőt, de mellette halk kuncogás hagyja el a torkát. Legszívesebben letépnék már róla mindent, hogy meztelen bőrét érinthessem, de megint ellenáll. Csak ő érint engem. Elkezdi lesimítani rólam az inget, majd türelme fogytán egyetlen rántással szakítja le, hogy a gombok pattogva gurulnak szanaszét. Készségesen bújnék ki a maradék anyagból, de nem engedi. Még ő irányít.
Egyre hangosabban veszem a levegőt és egyre nehezebb nyugton maradnom. Lehúzza rólam a trikót is, és csókjaival szinte megperzseli a felsőtestemet. Ahol hozzámér, a bőröm lángba borul és végigfut rajtam a forró vágy örvénye. Már a nadrágom övétől próbál megszabadítani, de nem bírom tovább. Egyetlen fordulattal veszem át az irányítást és csak egy hangosabb sóhaj a jutalmam. Teste készségesen válaszol az enyémre, elárulva őt. Kicsit megbillentem és már a földön vagyunk. Nézem a szemét és elveszek benne. Izzó csóvaként gyújtja lángra még a maradék józanságomat. Nem tudok betelni vele. Kezemmel simítom le róla felsőjét, hogy még jobban hozzáférhessek. Számmal barangolom be fedetlen bőrét, és közben még mindig egyre csak simogatom. Valahogy sikerül róla lerángatnom a ruhája maradékát és engedem, hogy ő is megszabadítson az enyémtől. Már nem tudok világosan gondolkodni, már régóta nem. Bőrünk összetapad és egymás vad sóhajába veszve merülök el benne.
Arra ocsúdok, hogy egymásba kapaszkodva még mindig a padlón fekszünk. Soha nem akarom elengedni.
Látom, hogy nyílik a szeme, a tűz már nem lobog benne oly erősen, de még izzik a tekintete. Mint egy lusta macska nyújtózik karomban, és elégedetten dorombolva bújik közelebb.
- Szia! – köszönök neki, és mosolyogva nézem fátyolos izzó pillantását. Érzem, ahogy a pulzusom ismét erősebben kezd verni és megremegek.
- Szia! – mondja komolyan, és olyan közel furakszik amennyire csak lehetséges. Egy elégedett sóhaj cirógat meg, teste elernyed, majd felfogom, hogy elaludt. Karomat szorosan köré fonom, és ott, ahol vagyunk, a padlón alszunk el egymásba gabalyodva.
- David... – rántott vissza a lány zokogása ebbe a világba és tudtam, hogy valami nincs rendben, nagyon nincs.
