zene:(furcsa magasban)
Előreszegezett tekintettel, elszántan haladtam a nekem kijelölt úton, nem gondolva az elmúlt időszak eseményeire. Nem akartam ezen rágódni, amint azt sem, hogy az agyam újabb és újabb képeket és érzéseket vetítsen lelki szemeim elé. Nem bírtam volna még egy „mozizást” mára. Elég volt.
Elegem volt mindenből, a világból, a fájdalomból, a kilátástalanságból, abból, hogy mióta felébredtem, mintha egy másik ember is bennem élne, aki néha mintha átvenné az irányítást, és abból is, hogy nem találtam a helyem. Egyszerűen nem tudtam hová tartozom. Úgy éreztem, csak fekszem egyedül a hideg aszfalton, és mindenki keresztül gázol rajtam, mintha láthatatlan lennék.
Reszketve álltam meg és fújtam ki a félelem, és kétségbeesés hangos sóhaját. Az arcomat szűkölve a tenyerembe temettem, és csak álltam a csendes, macskaköves út közepén remegve, a pánik fémes ízével a számban. A szívem úgy dübörgött a mellkasomban, mintha egy gőzmozdonyt akarna elindítani, szinte szétszakított belülről. A homlokomat kiverte a hideg veríték és zihálva szedtem a levegőt, próbálva tudatosan megnyugtatni meghajszolt elmémet. Az eszemmel tudtam, hogy nincs miért pánikolnom, de ezt a testemnek hiába mondtam. Egész egyszerűen cserbenhagyott. Pont úgy, ahogy az elmúlt időszakban olyan sokszor. Két önálló lény lettünk, én és a testem.
Nagy nehezen nyugodtam csak meg. Éreztem, ahogy a levegő már nem akarja kettészakítani a tüdőmet, nem szúr agyon minden egyes levegővétel, mintha újabb és újabb jégcsapszilánkot szippantanék be. A szívem egyre inkább visszatért a rendes ütemébe, és már nem akart örült vágtára hajszolni. Az agyam úgy tűnt, már nem adja a parancsot a végtagjaimnak, hogy menekülésbe taszítsák kimerült testemet. Mintha lassan-lassan megnyugodott volna körülöttem minden. A hideg vákuumból visszakerültem a nyirkos valóságba, ami ugyan nem sokkal volt jobb, de annál mindenképp, mint ami az elmúlt pár pillanatban végigszáguldott rajtam némán. Az alatt a néhány perc alatt, mintha megállt volna minden, hirtelen újra a semmiben voltam. Ott, ahol a kómám több hónapja alatt mindvégig. Szinte láttam magam előtt a percet, amikor döbbenve torpan meg és belefagy a jelen örökkévalóságába, ahol nincs múlt, sem jövő, csak a jelen ijesztő végtelensége.
Tudtam, hogy gyenge vagyok. De az akarat indulata munkált bennem, így a gyarló tehetetlenséget, mint egy béklyót, úgy próbáltam újra és újra lerázni magamról. Még egyszer visszapillantottam, és megrökönyödve vettem észre, hogy egyáltalán nem ott járok már, ahonnan elindultam. Fogalmam sincs, hogyan jutottam el a sikátorokból, de majdnem a lakásom előtt találtam magam. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és mint akivel egyáltalán nem történt az égvilágon semmi, újra elindultam.
Határozott léptekkel haladtam a célom felé, de egyszer csak valamiben majdnem elbotlottam. Akkorát ugrottam, hogy épphogy el nem estem.
- Jézus, mi a fene…? – kiáltottam fel félig hangosan, kissé morogva, hiszen a torkom az előbbi aprócska pániktól még reszelős, száradtra szikkadt volt. De nem láttam ott senkit, aki válaszolhatott volna. Illetve majdnem senkit. A fekete vadászom dörgölőzött a lábamhoz épp, hogy majd elgáncsolt nagy igyekezetében. Hogy hogyan került ismét mellém, fogalmam sincs. Talán végig követett, vagy én hívtam volna magammal? Társtalan magányomban, tudat alatt valahogy mégis tudtam, hogy szükségem van valakire, vagy jelen esetben valamire, aki nem hagy magamra. És őszintén megvallva nem bírtam volna most embert elviselni magam körül.
Elveszett voltam. De úgy tűnik megtalált egy másik magányos lény.
- Hát te? Hogy kerülsz ide? – kérdeztem kicsit megkönnyebbülve. Próbáltam saját magamat is kinevetni, hiszen a nevetés az egyetlen fegyverem, de csak egy félig sikeredett csikorgás küszködött ki a torkomon. Persze, hogy nem válaszolt, miért is tette volna? Hangos dorombolásba kezdett és még inkább tágra nyílt hatalmas borostyán szeme, úgy, hogy szinte már az egész arca a szemeiből állt. Nem lehetett nem jó érzéssel ránézni. Talán pont erre volt most szükségem?
– Hát jó, ha mindenáron akarod, de magadra vess, nem vagyok egy jó gazda. Ameddig akarsz, elkísérhetsz. – Mintha hunyorgott volna egyet, majd elindult peckesen előre. Érdekes, tűnődtem, majd megvontam a vállam, és követtem. Nem volt még kedvem hazamenni. Minek is mennék? Mi várna otthon? Csak az álmok kusza szövevényeiből font élet, amiket szinte megállás nélkül látok, akárhányszor lehunyom a szemem.
Még sétálgattunk egy darabon, újra a tenger felé véve az irányt. A fényképezőgépem még mindig a nyakamban lógott. Ismét a kezembe vettem, és lődöztem a képeket.
A pirkadat első sugarai a tenger mellett értek. Ha valaki ránk pillant, egy magányos embert láthatott volna, egy fura, fekete kis jószággal az oldalán. Úgy tűnhetett, mintha magában beszélne, de ez az ember én voltam, aki ott ült egymagában egy állattal osztozva mérhetetlen magányán.
Végignéztem, ahogy az ég szurok sötétből egyre világosabb kékbe vált, majd aztán a színek kavalkádja elfoglalta a színtelen világot. Pont, mint mikor a mérhetetlen feketeségből ébredtem. Először halvány rózsaszínné vált, majd egyre élesebb színek ébredtek, azután a természet, festőpalettájának megannyi színével, játszadozva festette össze az égbolt vásznát. Puha, meleg színekkel bombázva meggyötört lelkem minden egyes aprócska kis részletét, mintha ki akarná törölni belőlem a fájdalom utolsó maradékát is. Fokozatosan gördült le a mellkasomról az a hatalmas sziklaszerű képződmény, ami az elmúlt órákban szinte agyonnyomott. Mintha egyre könnyebben menne a levegővétel, egyszerre már nem okozott nehézséget, hogy egyenletesen lélegezzek. Mire felkelt a nap - ezernyi sugarával simogatva sápadt bőrömet -, már annyira nem voltam elveszett. Olvadt aranyával magába olvasztotta megkínzott testemet, megmelengetve, akárha egy szerető puha ölébe bújnék. Ahogy a sötét éjszakából a verőfényes nappal utat tört magának, úgy éledt lelkemben a remény újra, hogy élhetek normálisan.
Fogalmam sincs, hogyan kerültem haza.
Arra ébredtem, hogy valami miatt nem tudok az ágyamban megfordulni. Álmosan pislogtam ki a szememből az alvás maradékát. Meglepve kapcsoltam, hogy hosszú idő óta először aludtam nyugodtan, álmok nélküli magányban. És ez valahogy megnyugtató érzés volt. Eddig minden egyes este úgy feküdtem le, hogy nem tudhattam, mit hoz az éjszaka. Nem tudhattam lesz-e számomra holnap. Nem is akartam tudni mit hozhat a másnap. De ez a reggel - ha egyáltalán reggel volt – nyugodtnak tűnt. Leszámítva elgémberedett tagjaimat.
Kinyitottam a szemem és meg kellett volna lepődnöm a látványon, de csak jóleső melegség töltött el a képtől, ami fogadott. Az előző éjjelem kedvese maradt velem, keresztbe fordulva rajtam, és elfoglalva majd az egész ágyamat. Ahogy megmozdultam, ő is felébredt. Hunyorogva nyitotta résnyire borostyán tüzű szemét, és a pupillája azon nyomban keskeny vonallá szűkült, ahogy a nap sugaraiba pillantott. Észrevett, és rögtön hangos fújtatásba kezdett, szinte éreztem dorombolásának rezgését az ágyamban.
Tenyerembe temettem az arcom, egyik kezemmel hátrafésültem immár kissé hosszú hajamat és lelkem mélyén elégedetten konstatáltam, hogy örökbe fogadtak.
Új nap virradt a sötétség helyén, telve energiával. Úgy, ahogy voltam, egy szál alsónadrágban rontottam a sötétkamrám felé. Pár óra alatt előhívtam az előző éjszaka készített képeket és tudtam, hogy életem legjobb képeit tartom a kezemben. Kinagyítottam jó párat, becsomagoltam, és elszaladtam feladni az ügynökömnek. Minden egyes képnek története volt. Ahogy néztem őket, egyre csak pergett előttem az álomban látott sztori. Képtelen lettem volna ellenállni neki. Bizsergett mindenem, újra élt bennem a fény. Élni akartam végre.
Lázasan kezdtem neki egy, csak általam látott víziónak, amikhez tökéletesen társultak az elkészült képek. El kellett döntenem, hogy mi a fontos. Hogy örökre ketrecbe zárva belülről nézzek félve kifelé, őrizzem, vagy megnyissam önmagam. Tudtam, nem él, aki nem szabad, és én szabad akartam lenni végre. Le akartam rázni maradék láncaimat és szabadon akartam lélegezni.
Döntöttem hát. Végre.
Szabad akartam lenni.
A következő napok csak úgy száguldottak. A hetek egy pillanat alatt múltak el. Néha beszéltem csak emberekkel, a szüleimmel, James-szel, az ügynökömmel, aki rögtön, ahogy megkapta a képeket hívott és nyúzott, hogy Londonba menjek, mert sürgős beszélnivalója lenne velem. Hümmögtem egy sort, majd letettem a telefont. Újabb napok teltek el, és egyetlen társam a fekete, borostyán szemű álomtársam volt, aki szinte mindig velem, mellettem kucorgott. Támogatott, vigasztalt és megnyugtatott.
Nem tudom hányadik nap lehettem remeteségemben már elvonulva, de hirtelen eljutottak hozzám az élet egyéb hangjai is, nemcsak a fejemben lévő történet zajos eseményei.
Úgy néztem körül, mintha egy álomból ébrednék. Egy olyan látomásból, amit csak én láthattam és más nem. Pislogva tekintettem körül a lakásomban. Mindenhol kajamaradék, halomban a koszos edény, tányérok hevertek szanaszét. Kissé mintha elhanyagolt állapotok uralkodnának errefelé. A sötétzöld falakon bágyadtan táncolt az esti fény. A polcomon a könyvek porosak voltak, a tv-n is ujjnyi por díszelgett, az ágyam bevetetlenül és a ruháim rendetlenül hevertek mindenfelé.
A furcsa zaj, ami eltérített képzelt valóságomból, a telefonom ciripelése volt. Kelletlenül nyúltam felé, majd belesóhajtottam.
- Halló, tessék.
- Ó istenem, Daniel! Hála az égnek, már úgy aggódtam, hetek óta képtelenség elérni téged. James néha beszól, hogy elmondja, szerinte jól vagy, de én aggódtam! – hadarta egy szuszra az anyám, kissé hisztérikusan.
- Minden rendben anya, nyugodj meg – próbáltam csitítani. Kezdtem kapizsgálni, amit mondott. Hetek óta nem beszéltünk? Azt hiszem kissé elveszítettem az időérzékemet.
- Biztos? Jól vagy? James mondta, hogy nincs gond, de nem hittem neki. Azt mondta, ne zavarjunk…- már hallottam, ahogy könnyes szemmel szipogva mondja az utolsó szavakat. Összeszorult a torkom, hogy még az anyámat és az apámat sem vagyok képes megnyugtatni, sem törődni velük.
- Csak dolgoztam anya, nyugodj meg – vigasztaltam, mert tudtam, hogy már sír. Eléggé megviselték a szüleimet az elmúlt idők általam okozott problémái. Szüntelenül csak aggódtak értem, én meg annyira sem voltam képes, hogy egy rohadt telefon erejéig felhívjam őket, hogy még élek. Hát milyen ember vagyok én? – Nincs semmi baj. A hétvégén elmegyek, jó? – mondtam, de fogalmam sem volt milyen nap van.
- De hisz ma szombat van – sóhajtotta az anyám, kicsit megkönnyebbülve. Hallottam a hangján, hogy kezd megnyugodni, és már szórakoztatja, hogy ennyire szétszórt az egyetlen gyereke.
- Oh. Akkor ez esetben, átmegyek holnap, rendben?
- Gyere drágám, sütök valami sütit, jó lesz?
- Jaj, anya! Ne már! Miattam nem kell. Komolyan, majd én viszek valamit oké? – tudtam, hogy hiába próbálkozom, nem fog engedni.
- Hadd süssek a fiamnak, és ne te mondd meg, hogy mit csinálhatok, és mit nem! – csattant. – Különben is a kedvencedet sütöm – kuncogott, mert tudta, hogy nem bírok ellenállni a csokis sütinek. Ahogy rágondoltam, hangosan kordult a gyomrom. Fogalmam sem volt, mikor ettem utoljára. Ahogy végignéztem a lakáson akár tegnap, akár a múlt héten is lehetett.
- Na jó, - adtam be a derekam – de lehetne olyan, hogy teszel bele csoki darabkákat is? – kérdeztem nevetve.
- Akkor döntsd el, mit szeretnél, az előbb még sütit sem akartál. Mintha egy kicsit határozatlan lennél, nem drágám? – Na igen, ez az anyám, állandóan piszkál. – Még jó, hogy holnap hazajössz, nem árt, ha egy kicsit elbeszélgetsz apáddal, elkel már egy kis fejmosás, úgy látom. Akkor ebédre itt légy! – ezzel a végszóval meg sem várva, hogy válaszolhassak, letette a telefont. Már megszokhattam volna, hogy nem egyszerű vele beszélni, de mindig meglepődtem. Én még javában beszélnék, de ha ő már elmondta a mondandóját, egyszerűen kiadja a parancsokat, elköszön, aztán leteszi. Hangosan kuncogtam magamban, majd nekiláttam a rendrakásnak.
Egész nap takarítottam. A macska csak megvető tekintettel méregetett, hogy lám-lám, az emberszolga mire nem jó. Aztán nagy ásítás közepette összegömbölyödött és befészkelte magát az egyik puha párnára. de ari :D
Már majdnem leszakadt a derekam, amikor az ajtóm csengője megkönyörülve gályázó rabságomon, megszólalt. Mint egy felszabadító sereget úgy üdvözöltem James barátomat. Nagy adag papírzacskó volt nála, tele kajával és minden egyéb kellékkel. Láttam, hogy ő is takarítani készült, de vajon hol? Majd rádöbbentem. Itt.
- Te jó ég! Mióta csinálod ezt? – kérdeztem köszönés nélkül.
- Én is örülök neked cimbora! – vigyorgott szélesen. Szemei gonoszul csillogtak, de láttam benne az örömöt is. Ahogy elnéztem nem is értettem, miért van még egyedül. Férfi szemmel is jól nézett ki. Magas, szikár, kissé szabálytalan arcvonásokkal, de vadító tekintettel, és kicsit ugyan csálé fogakkal, de a mosolyáért öltek a nők. És most mégis itt van, engem pátyolgat. Elszorult a szívem. Nem tudtam megszólalni, csak krákogtam. Nagy lendülettel kaptam ki a kezéből a szatyrokat, odavágtam a konyhapultra, majd vaskosnak vélt ölelésbe zártam. Muszáj volt tudatnom vele, hogy mennyire hálás vagyok a törődéséért, és szavakkal képtelen lettem volna leírni. Most pont olyanná váltam, mint egy kisgyerek.
Zavartan bontakoztunk ki, mindketten köhécselve, mint egy igazi erős férfi, aki nem mutatja ki az érzelmeit.
- Szóval, mióta jársz ide? – kérdeztem újra, amikor meg tudtam szólalni viszonylag tisztán.
- Hát, úgy…- gondolkodott, majd megnézte a telefonjában a naptárt és számolni kezdett. Rosszat sejtve néztem rá. – Idestova kicsit több, mint egy hónapja – összegezte a fejszámolást. Elszédültem, le kellett ülnöm. Ez nem lehet igaz. Kiesett egy hónap. Elveszítettem megint egy hónapot az életemből. Fogalmam sem volt, mi történt. Hogy történhetett?
- Jól vagy? – kérdezte aggódva.
- Hogy lehet, hogy nem vettem észre, hogy eltelt egy hónap? – kétségbeesve törtem a fejem, hátha valami bevillan. De csak homályos képek jelentek meg előttem, ahogy lázasan verem a billentyűzetet, vagy ahogy szinte alvajáróként intézem a napi teendőim legszükségesebbjeit, aztán, ahogy James rendszerint meglátogatott, ennivalót hozva nekem, és a macskának is, és így tovább. De semmi konkrétum. Annyira a másik valóságban lebegtem, hogy teljesen eltávolodtam ettől a világtól. Félelmetes volt ebbe belegondolni. Megborzongtam és Jamesre néztem.
- Olyan voltál, mint egy zombi – kezdte –, kicsit megijedtem, amikor a buli másnapján átjöttem, és te üveges szemekkel verted a géped billentyűzetét. Mindenhol képek hevertek szanaszét, és ez a bestia meg úgy védelmezett, mint valami anyatigris. Nem engedett a közeledbe. Akárhányszor meg akartalak volna rázni, vagy kiabáltam veled, mindig hangosan morgott és fújt rám. Komolyan, félelmetes volt – sóhajtott, majd a hajába túrt feldúltan. – De aztán láttam, hogy valami kezd kialakulni. Ugyan egy másik világban léteztél, de úgy gondoltam, megéri kivárni. Beszéltem Edával is erről, és ő azt javasolta, hogy hagyjalak. Eljött velem többször is, próbált eljutni hozzád, de te meg sem hallottad. Nekem még néha motyogtál valami válasz félét, de Edát levegőnek nézted. Úgy gondoltuk, hagyunk. De az igazat megvallva, kicsit féltem – sandított felém, majd erősen megdörzsölte az arcát. – Attól tartottam, hogy már örökre így maradsz. De Eda azt mondta nem lesz semmi baj, és én hittem neki. Sokat beszélgettem vele, és végül igazat kellett adnom neki. Nem volt más választásom. Így hát vártam. De Istenemre, örülök, hogy itt vagy!
- Sajnálom – mondtam csöndesen.
- Nincs mit sajnálnod. Gondolom szükséged volt erre. De ha még egyszer ezt teszed velem, én bizisten kinyírlak! – nevette el magát végül, mint aki egy hatalmas súly alól szabadul. – A szüleidnek nem mondtam semmit, csak, hogy nagyon dolgozol. Az anyád már megfenyegetett, hogy idejön és maga néz utána a dolgoknak. Még szerencse, hogy az apád vissza tudja tartani, mert én tuti nem vállalkoznék erre a feladatra. De sokáig már nem nagyon tudtam volna mit kitalálni, szóval épp időben – fújt nagyot megkönnyebbülve.
- Tudom – sóhajtottam, egy halvány mosollyal. – Telefonált. Mondta, hogy veled szokott beszélni, de azt nem, hogy már milyen régóta tartott ez az egész. Fogalmam sem volt róla. Ne haragudj, hogy megint rád zúdult a szerencsétlenségem – hajtottam le a fejem. Komolyan szégyelltem magam, hogy már megint miattam kellett kiállnia mindezeket.
- Hát, nincs mit, tudod. Csak anyádat tartsd távol egy időre, ha kérhetném – vigyorgott felszabadultan. – Ó, és már takarítanom sem kell, ez megkönnyebbülés, már előre sajnáltam magam, de nem tudtam korábban megcsinálni. Ám látom sikerült megoldanod magad. Még szerencse. Úgyis utálok takarítani – nevetett, és megveregette beesett vállamat.
- Hát, elég kínos, sajnálom, hogy ezt is neked kellett…- kezdtem, de James közbevágott.
- Ezt most fejezd be! Ha nem akartam volna, nem teszem. Elég nagyfiú vagyok, hogy el tudjam dönteni, mit akarok megtenni és mit nem! Meg ne halljam még egyszer, hogy sajnálod, meg ne haragudj, meg hasonló. Majd ha a csajomat nyúlod le, maximum akkor sajnálhatod, de addig nem akarok ilyet hallani, világos? – csattant, de láttam, hogy ugyan komolyan gondolja, fele annyira sem dühös, mint ahogy mutatja.
- Oké, csak be ne kapj – emeltem fel a kezem védekezésül.
- Na, és amúgy a Makrancos Hölgyet honnan szerezted? – váltott témát, miközben elkezdte kipakolni a hozott kaját, és láttam, ahogy a macskának is odakészít némi ételt, egy általam ismeretlen tálkába.
- Hogy mit? Kit? – kérdeztem, de aztán leesett. – Ja, a macskát? Hát úgy nézem, ő szerzett engem – nevettem el magam. – Adtál neki nevet
- Valahogy szólnom kellett neki, nem? Mégsem mondhattam, hogy: Hé, te ott! Vagy, gyere ide, Takarodj, vagy cicc, cicc, sicc…
- Jó, vettem, szóval, Makrancos Hölgy. Hmm. Tetszik, azt hiszem. Neki tetszik? – néztem a feketeségre, aki kissé bizalmatlanul, ámde ismerősként tekintett Jamesre.
- Honnan a jó fenéből tudjam? – horkantott a barátom, és én nem álltam meg nevetés nélkül. Úgy látszik, ingadozom a kedélyállapotok között, vagy a mély elveszettség és magányos elvonultság, vagy ez a vidámság. Részemről, ha választhatnék, inkább erre voksolnék. De úgy nézem nem csak rajtam múlik, sőt mintha egyáltalán nem rajtam múlna. Elhessegettem a komorrá váló színtelen felhőket, csak Jamesre és a macskára figyeltem. Viccesek voltak, mint egy házsártos házaspár.
Az idő megint sebes szárnyakon repült velem. A hétvége olyan jól telt, mint már rég nem. A szüleimmel töltött idő is jó volt, az anyám állandó óvó, féltő gondoskodásával együtt, és az apám csendes aggódásával. De jól tudtam magam érezni. Végre olyan volt minden, mint régen.
Többször mentünk közösen bulizni és szórakozni, vagy egyszerűen csak beültem Jameshez a bárba egy-egy estére, és együtt iszogattunk. Néha elfogott a vágy, hogy gitárt fogjak a kezembe, de le tudtam győzni a késztetést. Nem történt egyetlen kínos incidens sem. Immár pár hete nem kísértett egyetlen álom sem ébren. Meglepetésemre Edával többször is találkoztam, de nem a rendelőjében, hanem Jamesnél. Úgy láttam, kedvelik egymást. Örültem neki, hogy így megvannak. A srácok is csatlakoztak néha napján, és tényleg úgy éltünk pár hétig, mint a baleset előtt.
Éberen ugyan nem álmodtam, de az éjjeleken újra és újra átkerültem abba a másik világba. Élesen láttam mindent, mintha én élném, és nemcsak egy álom lenne. Nem tudtam nem leírni, így a betűk csak úgy falták a lapokat a számítógépemben. De valahogy már nem nyugtalanított annyira, mint eleinte. Mintha belenyugodtam volna, hogy immár ez is a részem. Már-már kíváncsian vártam az éjszakát, vajon mi újat hozhat nekem. De nappal nem zaklattak, nem térítettek el, és nem akarták átvenni felettem az uralmat.
Amikor végre engedtem az ügynököm unszolásának, és kocsiba ülve Londonba mentem, úgy éreztem, minden a régi kerékvágásba került. Minden a helyére billent, és talán túl vagyok a nehezén. Reméltem, hogy el tudta adni pár képemet, mert ha éhen nem is haltam, azért a pénz és a siker mindig is jól jött. Tudtam, hogy jó fotós vagyok, és tisztában voltam az értékeimmel, de minden egyes alkalommal, mikor a szerkesztőségbe mentem, Miranda Sullivan morózus vasvilla szemeibe nézve, megrándult bennem minden bizonytalanság és kétely magammal szemben. Ilyenkor újra meg újra előjöttek az aggályaim és a kétségek.
A mostani megbeszélést nem az irodába szervezte, hanem a Soho egyik kávézójába. Végül is miért ne, gondoltam. Nem gondolkodtam el azon, hogy miért nem a szokott helyen találkozunk. Nem nagyon foglalkoztam vele, csak azt akartam, hogy végre élhessem az életem a régi módon, és ez pontosan beleillett a terveimbe.
Leparkoltam egy félreeső utcában, bár kicsit messze sikerült ugyan, de nem bántam. Egy pillanatra élveztem a nagyváros nyüzsgését. Gyalog indultam el a találkozóra, még volt jó pár percem, nem kellett sietnem. Átvágva a Leicester Square-en bámultam a rengeteg siető, vagy bámészkodó embert. A Charing Cross Road-ról közelítettem meg a Sohot. Szerencsére, vagy kivételesen az idő szép volt, egy kellemes és meglepően meleg késő őszi nap. Még az eső sem esett. A nap melegen sütött, az arcomat felé fordítva élveztem egy pillanatig. Majd összekapva magam a kávézóhoz indultam.
Miranda már várt rám, szokás szerint füstölve, mint a gyárkémény. xD Egyik cigarettát szívta a másik után. Vörös haja úgy csillogott a napfényben, mint a máglyarakás, a szeplői hófehér bőrén pedig, mint megannyi kis borostyánpötty virítottak. Alacsony, kerekded formájához jól illett a mindig színes ruha, amit hordani szokott, de általában ez a megjelenés megtévesztette az embereket. Kemény és határozott nőszemély volt. Régóta ismertük már egymást, hogy tudjam, lássam rajta a türelmetlenséget. Szinte majd szétpattant a feszültségtől. Kissé félve szólítottam meg, nem akartam még magamra is haragítani.
- Hello, Miranda! – köszöntem neki.
- Ülj le – szólt köszönés nélkül, majd újra egy cigiért nyúlt. Nem is tudom honnan jött, de egy pillanatra megkívántam én is a cigarettát. Már majdnem nyúltam érte, de aztán félúton megállta a kezem a levegőben. Miranda mintha kicsit furcsállotta volna az előbbit, de nem tette szóvá, meggyújtotta sajátját, mélyet szippantott belőle, letüdőzve a keserű füstöt, majd szúrósan rám nézett. Mindig is kissé kényelmetlenül éreztem magam a társaságában, mert úgy tudott az emberre nézni, mintha a veséjébe látna. Igaz ugyan, hogy nem a legkellemesebb ember volt, de értette a munkáját. Végül is, ezért fizettem neki.
– Megnéztem a képeket – semmi köntörfalazás, és semmi mellébeszélés. Mindig egyenesen bele a közepébe. Kicsit gyorsan beszélt, néha hadart is, elképzelhetőnek tartottam, hogy pont azért beszél így, hogy még inkább rá figyeljenek. – Na, szóval arra jutottam, hogy kiadjuk. Csinálunk belőle egy könyvet. Ha jól tudom, írtál hozzá valamit, igazam van? – nézett rám szigorúan, és ember legyen a talpán, aki kamuzni tudna neki. De nem is akartam.
- Igen. De nem tudom, hogy valóban milyen – tétováztam.
- Gondolom jó, már olvastam tőled, szóval ne szerénykedj. Küldd át, és megbeszéljük. Egy könyvet akarok, egy olyan könyvet, aminek igazi, szagos, vaskos története van, és mellette aláfestésnek lennének a képek. És tudom, hogy te, a te képeid ilyenek, szinte kiáltanak a mesélés után. – Nem sűrűn adódik alkalom, hogy Miranda dicsérgessen. Egy pillanatra tátva is maradt a szám meglepetésemben.
- Khm. Köszönöm, de még nem láttad a regényt, addig ne mondj véleményt – próbálkoztam, és zavartan fészkelődtem a helyemen.
- Most szerénykedsz? – húzta fel az egyik szemöldökét. – Ne tedd. Idestova öt éve dolgozunk együtt, azt hiszem megjelentettem már pár képedet, nem? Szerveztem neked kiállítást, tető alá hoztam pár könyvet és turnét, szóval fejezd be az álszerénységet és dolgozz! Ha hazaérsz, küldd át a szöveget, még ma látni akarom, aztán a továbbiakat megbeszéljük. Ne szarakodj sokat, mert a lehetőségek nem várnak rád, ha nem kapsz utánuk – ezzel a zárszóval elnyomta a cigijét, felpattant és búcsúszó nélkül elvágtatott. Nem hittem a fülemnek, ezért kellett feljönnöm Londonba? Ezt nem akartam elhinni. Kezdtem felhúzni magam, de már nem volt kire zúdítanom haragomat. Így hát, hogy levezessem a feszültséget, elkezdtem sétálgatni.
Ahogy róttam az utcákat a Soho kis közeiben, betértem egy zeneboltba. Nem is tudom mit akartam, de az utcára kihallatszott a zene, ami bentről szólt.
Amint beléptem az ajtón, mintha fejbevágott volna a hang. Istenem, az a hang. A hegedű és a dallam furcsa varázsa. Még soha nem hallottam hozzá foghatót. Szövege nem volt, csak dallama. Megkövülve hallgattam. Egy pillanatra lehunytam a szemem és csak hagytam, hogy elborítson a zene lágy, mindent körülölelő varázsa. Óvatosan font körbe, alig érve hozzám, cirógatott, simogatott, becézett, minden hagjegyével. Elringatott. Mintha hazaértem volna, mintha a szeretett nő karjaiban leltem volna nyugalmat. Mintha végre megérkeztem volna egy hosszú, fáradtságos útról. Elborított és magába szippantott, már nem létezhettem nélküle, a világegyetemem részévé vált, pár pillanat alatt.
Erővel nyitottam ki ismét a szemem, hogy megkeressem, hogy az enyém lehessen. Megkérdeztem egy eladót, aki megmutatta a polcot, ahol megtalálom a cd - t, majd a kezembe adta és arrébbment.
A sokk, amit az előbb a zene miatt éreztem, semmi volt ahhoz, mint ami a kép láttán villant belém. Csak a végtelen zöld tüzű óceánt láttam egy szempárban. AZT a szempárt, ami ébren és álmomban kísértett. Egyetlen szó állt csak a cd-n.
AILIA*
Szédültem és forgott a világ. Hirtelen minden a visszájára fordult bennem. A képek csak úgy pörögtek és villóztak előttem, miközben a hang mindent elborított. A fájdalmas hegedűszó feltépte az összes eltemetett vágyamat, és nem létezőnek vélt emlékeimet. Nem tudtam és nem is akartam megállítani a látomást.
( * Ailia = ír eredetű női név, jelentése: Fény)
Előreszegezett tekintettel, elszántan haladtam a nekem kijelölt úton, nem gondolva az elmúlt időszak eseményeire. Nem akartam ezen rágódni, amint azt sem, hogy az agyam újabb és újabb képeket és érzéseket vetítsen lelki szemeim elé. Nem bírtam volna még egy „mozizást” mára. Elég volt.
Elegem volt mindenből, a világból, a fájdalomból, a kilátástalanságból, abból, hogy mióta felébredtem, mintha egy másik ember is bennem élne, aki néha mintha átvenné az irányítást, és abból is, hogy nem találtam a helyem. Egyszerűen nem tudtam hová tartozom. Úgy éreztem, csak fekszem egyedül a hideg aszfalton, és mindenki keresztül gázol rajtam, mintha láthatatlan lennék.
Reszketve álltam meg és fújtam ki a félelem, és kétségbeesés hangos sóhaját. Az arcomat szűkölve a tenyerembe temettem, és csak álltam a csendes, macskaköves út közepén remegve, a pánik fémes ízével a számban. A szívem úgy dübörgött a mellkasomban, mintha egy gőzmozdonyt akarna elindítani, szinte szétszakított belülről. A homlokomat kiverte a hideg veríték és zihálva szedtem a levegőt, próbálva tudatosan megnyugtatni meghajszolt elmémet. Az eszemmel tudtam, hogy nincs miért pánikolnom, de ezt a testemnek hiába mondtam. Egész egyszerűen cserbenhagyott. Pont úgy, ahogy az elmúlt időszakban olyan sokszor. Két önálló lény lettünk, én és a testem.
Nagy nehezen nyugodtam csak meg. Éreztem, ahogy a levegő már nem akarja kettészakítani a tüdőmet, nem szúr agyon minden egyes levegővétel, mintha újabb és újabb jégcsapszilánkot szippantanék be. A szívem egyre inkább visszatért a rendes ütemébe, és már nem akart örült vágtára hajszolni. Az agyam úgy tűnt, már nem adja a parancsot a végtagjaimnak, hogy menekülésbe taszítsák kimerült testemet. Mintha lassan-lassan megnyugodott volna körülöttem minden. A hideg vákuumból visszakerültem a nyirkos valóságba, ami ugyan nem sokkal volt jobb, de annál mindenképp, mint ami az elmúlt pár pillanatban végigszáguldott rajtam némán. Az alatt a néhány perc alatt, mintha megállt volna minden, hirtelen újra a semmiben voltam. Ott, ahol a kómám több hónapja alatt mindvégig. Szinte láttam magam előtt a percet, amikor döbbenve torpan meg és belefagy a jelen örökkévalóságába, ahol nincs múlt, sem jövő, csak a jelen ijesztő végtelensége.
Tudtam, hogy gyenge vagyok. De az akarat indulata munkált bennem, így a gyarló tehetetlenséget, mint egy béklyót, úgy próbáltam újra és újra lerázni magamról. Még egyszer visszapillantottam, és megrökönyödve vettem észre, hogy egyáltalán nem ott járok már, ahonnan elindultam. Fogalmam sincs, hogyan jutottam el a sikátorokból, de majdnem a lakásom előtt találtam magam. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és mint akivel egyáltalán nem történt az égvilágon semmi, újra elindultam.
Határozott léptekkel haladtam a célom felé, de egyszer csak valamiben majdnem elbotlottam. Akkorát ugrottam, hogy épphogy el nem estem.
- Jézus, mi a fene…? – kiáltottam fel félig hangosan, kissé morogva, hiszen a torkom az előbbi aprócska pániktól még reszelős, száradtra szikkadt volt. De nem láttam ott senkit, aki válaszolhatott volna. Illetve majdnem senkit. A fekete vadászom dörgölőzött a lábamhoz épp, hogy majd elgáncsolt nagy igyekezetében. Hogy hogyan került ismét mellém, fogalmam sincs. Talán végig követett, vagy én hívtam volna magammal? Társtalan magányomban, tudat alatt valahogy mégis tudtam, hogy szükségem van valakire, vagy jelen esetben valamire, aki nem hagy magamra. És őszintén megvallva nem bírtam volna most embert elviselni magam körül.
Elveszett voltam. De úgy tűnik megtalált egy másik magányos lény.
- Hát te? Hogy kerülsz ide? – kérdeztem kicsit megkönnyebbülve. Próbáltam saját magamat is kinevetni, hiszen a nevetés az egyetlen fegyverem, de csak egy félig sikeredett csikorgás küszködött ki a torkomon. Persze, hogy nem válaszolt, miért is tette volna? Hangos dorombolásba kezdett és még inkább tágra nyílt hatalmas borostyán szeme, úgy, hogy szinte már az egész arca a szemeiből állt. Nem lehetett nem jó érzéssel ránézni. Talán pont erre volt most szükségem?
– Hát jó, ha mindenáron akarod, de magadra vess, nem vagyok egy jó gazda. Ameddig akarsz, elkísérhetsz. – Mintha hunyorgott volna egyet, majd elindult peckesen előre. Érdekes, tűnődtem, majd megvontam a vállam, és követtem. Nem volt még kedvem hazamenni. Minek is mennék? Mi várna otthon? Csak az álmok kusza szövevényeiből font élet, amiket szinte megállás nélkül látok, akárhányszor lehunyom a szemem.
Még sétálgattunk egy darabon, újra a tenger felé véve az irányt. A fényképezőgépem még mindig a nyakamban lógott. Ismét a kezembe vettem, és lődöztem a képeket.
A pirkadat első sugarai a tenger mellett értek. Ha valaki ránk pillant, egy magányos embert láthatott volna, egy fura, fekete kis jószággal az oldalán. Úgy tűnhetett, mintha magában beszélne, de ez az ember én voltam, aki ott ült egymagában egy állattal osztozva mérhetetlen magányán.
Végignéztem, ahogy az ég szurok sötétből egyre világosabb kékbe vált, majd aztán a színek kavalkádja elfoglalta a színtelen világot. Pont, mint mikor a mérhetetlen feketeségből ébredtem. Először halvány rózsaszínné vált, majd egyre élesebb színek ébredtek, azután a természet, festőpalettájának megannyi színével, játszadozva festette össze az égbolt vásznát. Puha, meleg színekkel bombázva meggyötört lelkem minden egyes aprócska kis részletét, mintha ki akarná törölni belőlem a fájdalom utolsó maradékát is. Fokozatosan gördült le a mellkasomról az a hatalmas sziklaszerű képződmény, ami az elmúlt órákban szinte agyonnyomott. Mintha egyre könnyebben menne a levegővétel, egyszerre már nem okozott nehézséget, hogy egyenletesen lélegezzek. Mire felkelt a nap - ezernyi sugarával simogatva sápadt bőrömet -, már annyira nem voltam elveszett. Olvadt aranyával magába olvasztotta megkínzott testemet, megmelengetve, akárha egy szerető puha ölébe bújnék. Ahogy a sötét éjszakából a verőfényes nappal utat tört magának, úgy éledt lelkemben a remény újra, hogy élhetek normálisan.
Fogalmam sincs, hogyan kerültem haza.
Arra ébredtem, hogy valami miatt nem tudok az ágyamban megfordulni. Álmosan pislogtam ki a szememből az alvás maradékát. Meglepve kapcsoltam, hogy hosszú idő óta először aludtam nyugodtan, álmok nélküli magányban. És ez valahogy megnyugtató érzés volt. Eddig minden egyes este úgy feküdtem le, hogy nem tudhattam, mit hoz az éjszaka. Nem tudhattam lesz-e számomra holnap. Nem is akartam tudni mit hozhat a másnap. De ez a reggel - ha egyáltalán reggel volt – nyugodtnak tűnt. Leszámítva elgémberedett tagjaimat.
Kinyitottam a szemem és meg kellett volna lepődnöm a látványon, de csak jóleső melegség töltött el a képtől, ami fogadott. Az előző éjjelem kedvese maradt velem, keresztbe fordulva rajtam, és elfoglalva majd az egész ágyamat. Ahogy megmozdultam, ő is felébredt. Hunyorogva nyitotta résnyire borostyán tüzű szemét, és a pupillája azon nyomban keskeny vonallá szűkült, ahogy a nap sugaraiba pillantott. Észrevett, és rögtön hangos fújtatásba kezdett, szinte éreztem dorombolásának rezgését az ágyamban.
Tenyerembe temettem az arcom, egyik kezemmel hátrafésültem immár kissé hosszú hajamat és lelkem mélyén elégedetten konstatáltam, hogy örökbe fogadtak.
Új nap virradt a sötétség helyén, telve energiával. Úgy, ahogy voltam, egy szál alsónadrágban rontottam a sötétkamrám felé. Pár óra alatt előhívtam az előző éjszaka készített képeket és tudtam, hogy életem legjobb képeit tartom a kezemben. Kinagyítottam jó párat, becsomagoltam, és elszaladtam feladni az ügynökömnek. Minden egyes képnek története volt. Ahogy néztem őket, egyre csak pergett előttem az álomban látott sztori. Képtelen lettem volna ellenállni neki. Bizsergett mindenem, újra élt bennem a fény. Élni akartam végre.
Lázasan kezdtem neki egy, csak általam látott víziónak, amikhez tökéletesen társultak az elkészült képek. El kellett döntenem, hogy mi a fontos. Hogy örökre ketrecbe zárva belülről nézzek félve kifelé, őrizzem, vagy megnyissam önmagam. Tudtam, nem él, aki nem szabad, és én szabad akartam lenni végre. Le akartam rázni maradék láncaimat és szabadon akartam lélegezni.
Döntöttem hát. Végre.
Szabad akartam lenni.
A következő napok csak úgy száguldottak. A hetek egy pillanat alatt múltak el. Néha beszéltem csak emberekkel, a szüleimmel, James-szel, az ügynökömmel, aki rögtön, ahogy megkapta a képeket hívott és nyúzott, hogy Londonba menjek, mert sürgős beszélnivalója lenne velem. Hümmögtem egy sort, majd letettem a telefont. Újabb napok teltek el, és egyetlen társam a fekete, borostyán szemű álomtársam volt, aki szinte mindig velem, mellettem kucorgott. Támogatott, vigasztalt és megnyugtatott.
Nem tudom hányadik nap lehettem remeteségemben már elvonulva, de hirtelen eljutottak hozzám az élet egyéb hangjai is, nemcsak a fejemben lévő történet zajos eseményei.
Úgy néztem körül, mintha egy álomból ébrednék. Egy olyan látomásból, amit csak én láthattam és más nem. Pislogva tekintettem körül a lakásomban. Mindenhol kajamaradék, halomban a koszos edény, tányérok hevertek szanaszét. Kissé mintha elhanyagolt állapotok uralkodnának errefelé. A sötétzöld falakon bágyadtan táncolt az esti fény. A polcomon a könyvek porosak voltak, a tv-n is ujjnyi por díszelgett, az ágyam bevetetlenül és a ruháim rendetlenül hevertek mindenfelé.
A furcsa zaj, ami eltérített képzelt valóságomból, a telefonom ciripelése volt. Kelletlenül nyúltam felé, majd belesóhajtottam.
- Halló, tessék.
- Ó istenem, Daniel! Hála az égnek, már úgy aggódtam, hetek óta képtelenség elérni téged. James néha beszól, hogy elmondja, szerinte jól vagy, de én aggódtam! – hadarta egy szuszra az anyám, kissé hisztérikusan.
- Minden rendben anya, nyugodj meg – próbáltam csitítani. Kezdtem kapizsgálni, amit mondott. Hetek óta nem beszéltünk? Azt hiszem kissé elveszítettem az időérzékemet.
- Biztos? Jól vagy? James mondta, hogy nincs gond, de nem hittem neki. Azt mondta, ne zavarjunk…- már hallottam, ahogy könnyes szemmel szipogva mondja az utolsó szavakat. Összeszorult a torkom, hogy még az anyámat és az apámat sem vagyok képes megnyugtatni, sem törődni velük.
- Csak dolgoztam anya, nyugodj meg – vigasztaltam, mert tudtam, hogy már sír. Eléggé megviselték a szüleimet az elmúlt idők általam okozott problémái. Szüntelenül csak aggódtak értem, én meg annyira sem voltam képes, hogy egy rohadt telefon erejéig felhívjam őket, hogy még élek. Hát milyen ember vagyok én? – Nincs semmi baj. A hétvégén elmegyek, jó? – mondtam, de fogalmam sem volt milyen nap van.
- De hisz ma szombat van – sóhajtotta az anyám, kicsit megkönnyebbülve. Hallottam a hangján, hogy kezd megnyugodni, és már szórakoztatja, hogy ennyire szétszórt az egyetlen gyereke.
- Oh. Akkor ez esetben, átmegyek holnap, rendben?
- Gyere drágám, sütök valami sütit, jó lesz?
- Jaj, anya! Ne már! Miattam nem kell. Komolyan, majd én viszek valamit oké? – tudtam, hogy hiába próbálkozom, nem fog engedni.
- Hadd süssek a fiamnak, és ne te mondd meg, hogy mit csinálhatok, és mit nem! – csattant. – Különben is a kedvencedet sütöm – kuncogott, mert tudta, hogy nem bírok ellenállni a csokis sütinek. Ahogy rágondoltam, hangosan kordult a gyomrom. Fogalmam sem volt, mikor ettem utoljára. Ahogy végignéztem a lakáson akár tegnap, akár a múlt héten is lehetett.
- Na jó, - adtam be a derekam – de lehetne olyan, hogy teszel bele csoki darabkákat is? – kérdeztem nevetve.
- Akkor döntsd el, mit szeretnél, az előbb még sütit sem akartál. Mintha egy kicsit határozatlan lennél, nem drágám? – Na igen, ez az anyám, állandóan piszkál. – Még jó, hogy holnap hazajössz, nem árt, ha egy kicsit elbeszélgetsz apáddal, elkel már egy kis fejmosás, úgy látom. Akkor ebédre itt légy! – ezzel a végszóval meg sem várva, hogy válaszolhassak, letette a telefont. Már megszokhattam volna, hogy nem egyszerű vele beszélni, de mindig meglepődtem. Én még javában beszélnék, de ha ő már elmondta a mondandóját, egyszerűen kiadja a parancsokat, elköszön, aztán leteszi. Hangosan kuncogtam magamban, majd nekiláttam a rendrakásnak.
Egész nap takarítottam. A macska csak megvető tekintettel méregetett, hogy lám-lám, az emberszolga mire nem jó. Aztán nagy ásítás közepette összegömbölyödött és befészkelte magát az egyik puha párnára. de ari :D
Már majdnem leszakadt a derekam, amikor az ajtóm csengője megkönyörülve gályázó rabságomon, megszólalt. Mint egy felszabadító sereget úgy üdvözöltem James barátomat. Nagy adag papírzacskó volt nála, tele kajával és minden egyéb kellékkel. Láttam, hogy ő is takarítani készült, de vajon hol? Majd rádöbbentem. Itt.
- Te jó ég! Mióta csinálod ezt? – kérdeztem köszönés nélkül.
- Én is örülök neked cimbora! – vigyorgott szélesen. Szemei gonoszul csillogtak, de láttam benne az örömöt is. Ahogy elnéztem nem is értettem, miért van még egyedül. Férfi szemmel is jól nézett ki. Magas, szikár, kissé szabálytalan arcvonásokkal, de vadító tekintettel, és kicsit ugyan csálé fogakkal, de a mosolyáért öltek a nők. És most mégis itt van, engem pátyolgat. Elszorult a szívem. Nem tudtam megszólalni, csak krákogtam. Nagy lendülettel kaptam ki a kezéből a szatyrokat, odavágtam a konyhapultra, majd vaskosnak vélt ölelésbe zártam. Muszáj volt tudatnom vele, hogy mennyire hálás vagyok a törődéséért, és szavakkal képtelen lettem volna leírni. Most pont olyanná váltam, mint egy kisgyerek.
Zavartan bontakoztunk ki, mindketten köhécselve, mint egy igazi erős férfi, aki nem mutatja ki az érzelmeit.
- Szóval, mióta jársz ide? – kérdeztem újra, amikor meg tudtam szólalni viszonylag tisztán.
- Hát, úgy…- gondolkodott, majd megnézte a telefonjában a naptárt és számolni kezdett. Rosszat sejtve néztem rá. – Idestova kicsit több, mint egy hónapja – összegezte a fejszámolást. Elszédültem, le kellett ülnöm. Ez nem lehet igaz. Kiesett egy hónap. Elveszítettem megint egy hónapot az életemből. Fogalmam sem volt, mi történt. Hogy történhetett?
- Jól vagy? – kérdezte aggódva.
- Hogy lehet, hogy nem vettem észre, hogy eltelt egy hónap? – kétségbeesve törtem a fejem, hátha valami bevillan. De csak homályos képek jelentek meg előttem, ahogy lázasan verem a billentyűzetet, vagy ahogy szinte alvajáróként intézem a napi teendőim legszükségesebbjeit, aztán, ahogy James rendszerint meglátogatott, ennivalót hozva nekem, és a macskának is, és így tovább. De semmi konkrétum. Annyira a másik valóságban lebegtem, hogy teljesen eltávolodtam ettől a világtól. Félelmetes volt ebbe belegondolni. Megborzongtam és Jamesre néztem.
- Olyan voltál, mint egy zombi – kezdte –, kicsit megijedtem, amikor a buli másnapján átjöttem, és te üveges szemekkel verted a géped billentyűzetét. Mindenhol képek hevertek szanaszét, és ez a bestia meg úgy védelmezett, mint valami anyatigris. Nem engedett a közeledbe. Akárhányszor meg akartalak volna rázni, vagy kiabáltam veled, mindig hangosan morgott és fújt rám. Komolyan, félelmetes volt – sóhajtott, majd a hajába túrt feldúltan. – De aztán láttam, hogy valami kezd kialakulni. Ugyan egy másik világban léteztél, de úgy gondoltam, megéri kivárni. Beszéltem Edával is erről, és ő azt javasolta, hogy hagyjalak. Eljött velem többször is, próbált eljutni hozzád, de te meg sem hallottad. Nekem még néha motyogtál valami válasz félét, de Edát levegőnek nézted. Úgy gondoltuk, hagyunk. De az igazat megvallva, kicsit féltem – sandított felém, majd erősen megdörzsölte az arcát. – Attól tartottam, hogy már örökre így maradsz. De Eda azt mondta nem lesz semmi baj, és én hittem neki. Sokat beszélgettem vele, és végül igazat kellett adnom neki. Nem volt más választásom. Így hát vártam. De Istenemre, örülök, hogy itt vagy!
- Sajnálom – mondtam csöndesen.
- Nincs mit sajnálnod. Gondolom szükséged volt erre. De ha még egyszer ezt teszed velem, én bizisten kinyírlak! – nevette el magát végül, mint aki egy hatalmas súly alól szabadul. – A szüleidnek nem mondtam semmit, csak, hogy nagyon dolgozol. Az anyád már megfenyegetett, hogy idejön és maga néz utána a dolgoknak. Még szerencse, hogy az apád vissza tudja tartani, mert én tuti nem vállalkoznék erre a feladatra. De sokáig már nem nagyon tudtam volna mit kitalálni, szóval épp időben – fújt nagyot megkönnyebbülve.
- Tudom – sóhajtottam, egy halvány mosollyal. – Telefonált. Mondta, hogy veled szokott beszélni, de azt nem, hogy már milyen régóta tartott ez az egész. Fogalmam sem volt róla. Ne haragudj, hogy megint rád zúdult a szerencsétlenségem – hajtottam le a fejem. Komolyan szégyelltem magam, hogy már megint miattam kellett kiállnia mindezeket.
- Hát, nincs mit, tudod. Csak anyádat tartsd távol egy időre, ha kérhetném – vigyorgott felszabadultan. – Ó, és már takarítanom sem kell, ez megkönnyebbülés, már előre sajnáltam magam, de nem tudtam korábban megcsinálni. Ám látom sikerült megoldanod magad. Még szerencse. Úgyis utálok takarítani – nevetett, és megveregette beesett vállamat.
- Hát, elég kínos, sajnálom, hogy ezt is neked kellett…- kezdtem, de James közbevágott.
- Ezt most fejezd be! Ha nem akartam volna, nem teszem. Elég nagyfiú vagyok, hogy el tudjam dönteni, mit akarok megtenni és mit nem! Meg ne halljam még egyszer, hogy sajnálod, meg ne haragudj, meg hasonló. Majd ha a csajomat nyúlod le, maximum akkor sajnálhatod, de addig nem akarok ilyet hallani, világos? – csattant, de láttam, hogy ugyan komolyan gondolja, fele annyira sem dühös, mint ahogy mutatja.
- Oké, csak be ne kapj – emeltem fel a kezem védekezésül.
- Na, és amúgy a Makrancos Hölgyet honnan szerezted? – váltott témát, miközben elkezdte kipakolni a hozott kaját, és láttam, ahogy a macskának is odakészít némi ételt, egy általam ismeretlen tálkába.
- Hogy mit? Kit? – kérdeztem, de aztán leesett. – Ja, a macskát? Hát úgy nézem, ő szerzett engem – nevettem el magam. – Adtál neki nevet
- Valahogy szólnom kellett neki, nem? Mégsem mondhattam, hogy: Hé, te ott! Vagy, gyere ide, Takarodj, vagy cicc, cicc, sicc…
- Jó, vettem, szóval, Makrancos Hölgy. Hmm. Tetszik, azt hiszem. Neki tetszik? – néztem a feketeségre, aki kissé bizalmatlanul, ámde ismerősként tekintett Jamesre.
- Honnan a jó fenéből tudjam? – horkantott a barátom, és én nem álltam meg nevetés nélkül. Úgy látszik, ingadozom a kedélyállapotok között, vagy a mély elveszettség és magányos elvonultság, vagy ez a vidámság. Részemről, ha választhatnék, inkább erre voksolnék. De úgy nézem nem csak rajtam múlik, sőt mintha egyáltalán nem rajtam múlna. Elhessegettem a komorrá váló színtelen felhőket, csak Jamesre és a macskára figyeltem. Viccesek voltak, mint egy házsártos házaspár.
Az idő megint sebes szárnyakon repült velem. A hétvége olyan jól telt, mint már rég nem. A szüleimmel töltött idő is jó volt, az anyám állandó óvó, féltő gondoskodásával együtt, és az apám csendes aggódásával. De jól tudtam magam érezni. Végre olyan volt minden, mint régen.
Többször mentünk közösen bulizni és szórakozni, vagy egyszerűen csak beültem Jameshez a bárba egy-egy estére, és együtt iszogattunk. Néha elfogott a vágy, hogy gitárt fogjak a kezembe, de le tudtam győzni a késztetést. Nem történt egyetlen kínos incidens sem. Immár pár hete nem kísértett egyetlen álom sem ébren. Meglepetésemre Edával többször is találkoztam, de nem a rendelőjében, hanem Jamesnél. Úgy láttam, kedvelik egymást. Örültem neki, hogy így megvannak. A srácok is csatlakoztak néha napján, és tényleg úgy éltünk pár hétig, mint a baleset előtt.
Éberen ugyan nem álmodtam, de az éjjeleken újra és újra átkerültem abba a másik világba. Élesen láttam mindent, mintha én élném, és nemcsak egy álom lenne. Nem tudtam nem leírni, így a betűk csak úgy falták a lapokat a számítógépemben. De valahogy már nem nyugtalanított annyira, mint eleinte. Mintha belenyugodtam volna, hogy immár ez is a részem. Már-már kíváncsian vártam az éjszakát, vajon mi újat hozhat nekem. De nappal nem zaklattak, nem térítettek el, és nem akarták átvenni felettem az uralmat.
Amikor végre engedtem az ügynököm unszolásának, és kocsiba ülve Londonba mentem, úgy éreztem, minden a régi kerékvágásba került. Minden a helyére billent, és talán túl vagyok a nehezén. Reméltem, hogy el tudta adni pár képemet, mert ha éhen nem is haltam, azért a pénz és a siker mindig is jól jött. Tudtam, hogy jó fotós vagyok, és tisztában voltam az értékeimmel, de minden egyes alkalommal, mikor a szerkesztőségbe mentem, Miranda Sullivan morózus vasvilla szemeibe nézve, megrándult bennem minden bizonytalanság és kétely magammal szemben. Ilyenkor újra meg újra előjöttek az aggályaim és a kétségek.
A mostani megbeszélést nem az irodába szervezte, hanem a Soho egyik kávézójába. Végül is miért ne, gondoltam. Nem gondolkodtam el azon, hogy miért nem a szokott helyen találkozunk. Nem nagyon foglalkoztam vele, csak azt akartam, hogy végre élhessem az életem a régi módon, és ez pontosan beleillett a terveimbe.
Leparkoltam egy félreeső utcában, bár kicsit messze sikerült ugyan, de nem bántam. Egy pillanatra élveztem a nagyváros nyüzsgését. Gyalog indultam el a találkozóra, még volt jó pár percem, nem kellett sietnem. Átvágva a Leicester Square-en bámultam a rengeteg siető, vagy bámészkodó embert. A Charing Cross Road-ról közelítettem meg a Sohot. Szerencsére, vagy kivételesen az idő szép volt, egy kellemes és meglepően meleg késő őszi nap. Még az eső sem esett. A nap melegen sütött, az arcomat felé fordítva élveztem egy pillanatig. Majd összekapva magam a kávézóhoz indultam.
Miranda már várt rám, szokás szerint füstölve, mint a gyárkémény. xD Egyik cigarettát szívta a másik után. Vörös haja úgy csillogott a napfényben, mint a máglyarakás, a szeplői hófehér bőrén pedig, mint megannyi kis borostyánpötty virítottak. Alacsony, kerekded formájához jól illett a mindig színes ruha, amit hordani szokott, de általában ez a megjelenés megtévesztette az embereket. Kemény és határozott nőszemély volt. Régóta ismertük már egymást, hogy tudjam, lássam rajta a türelmetlenséget. Szinte majd szétpattant a feszültségtől. Kissé félve szólítottam meg, nem akartam még magamra is haragítani.
- Hello, Miranda! – köszöntem neki.
- Ülj le – szólt köszönés nélkül, majd újra egy cigiért nyúlt. Nem is tudom honnan jött, de egy pillanatra megkívántam én is a cigarettát. Már majdnem nyúltam érte, de aztán félúton megállta a kezem a levegőben. Miranda mintha kicsit furcsállotta volna az előbbit, de nem tette szóvá, meggyújtotta sajátját, mélyet szippantott belőle, letüdőzve a keserű füstöt, majd szúrósan rám nézett. Mindig is kissé kényelmetlenül éreztem magam a társaságában, mert úgy tudott az emberre nézni, mintha a veséjébe látna. Igaz ugyan, hogy nem a legkellemesebb ember volt, de értette a munkáját. Végül is, ezért fizettem neki.
– Megnéztem a képeket – semmi köntörfalazás, és semmi mellébeszélés. Mindig egyenesen bele a közepébe. Kicsit gyorsan beszélt, néha hadart is, elképzelhetőnek tartottam, hogy pont azért beszél így, hogy még inkább rá figyeljenek. – Na, szóval arra jutottam, hogy kiadjuk. Csinálunk belőle egy könyvet. Ha jól tudom, írtál hozzá valamit, igazam van? – nézett rám szigorúan, és ember legyen a talpán, aki kamuzni tudna neki. De nem is akartam.
- Igen. De nem tudom, hogy valóban milyen – tétováztam.
- Gondolom jó, már olvastam tőled, szóval ne szerénykedj. Küldd át, és megbeszéljük. Egy könyvet akarok, egy olyan könyvet, aminek igazi, szagos, vaskos története van, és mellette aláfestésnek lennének a képek. És tudom, hogy te, a te képeid ilyenek, szinte kiáltanak a mesélés után. – Nem sűrűn adódik alkalom, hogy Miranda dicsérgessen. Egy pillanatra tátva is maradt a szám meglepetésemben.
- Khm. Köszönöm, de még nem láttad a regényt, addig ne mondj véleményt – próbálkoztam, és zavartan fészkelődtem a helyemen.
- Most szerénykedsz? – húzta fel az egyik szemöldökét. – Ne tedd. Idestova öt éve dolgozunk együtt, azt hiszem megjelentettem már pár képedet, nem? Szerveztem neked kiállítást, tető alá hoztam pár könyvet és turnét, szóval fejezd be az álszerénységet és dolgozz! Ha hazaérsz, küldd át a szöveget, még ma látni akarom, aztán a továbbiakat megbeszéljük. Ne szarakodj sokat, mert a lehetőségek nem várnak rád, ha nem kapsz utánuk – ezzel a zárszóval elnyomta a cigijét, felpattant és búcsúszó nélkül elvágtatott. Nem hittem a fülemnek, ezért kellett feljönnöm Londonba? Ezt nem akartam elhinni. Kezdtem felhúzni magam, de már nem volt kire zúdítanom haragomat. Így hát, hogy levezessem a feszültséget, elkezdtem sétálgatni.
Ahogy róttam az utcákat a Soho kis közeiben, betértem egy zeneboltba. Nem is tudom mit akartam, de az utcára kihallatszott a zene, ami bentről szólt.
Amint beléptem az ajtón, mintha fejbevágott volna a hang. Istenem, az a hang. A hegedű és a dallam furcsa varázsa. Még soha nem hallottam hozzá foghatót. Szövege nem volt, csak dallama. Megkövülve hallgattam. Egy pillanatra lehunytam a szemem és csak hagytam, hogy elborítson a zene lágy, mindent körülölelő varázsa. Óvatosan font körbe, alig érve hozzám, cirógatott, simogatott, becézett, minden hagjegyével. Elringatott. Mintha hazaértem volna, mintha a szeretett nő karjaiban leltem volna nyugalmat. Mintha végre megérkeztem volna egy hosszú, fáradtságos útról. Elborított és magába szippantott, már nem létezhettem nélküle, a világegyetemem részévé vált, pár pillanat alatt.
Erővel nyitottam ki ismét a szemem, hogy megkeressem, hogy az enyém lehessen. Megkérdeztem egy eladót, aki megmutatta a polcot, ahol megtalálom a cd - t, majd a kezembe adta és arrébbment.
A sokk, amit az előbb a zene miatt éreztem, semmi volt ahhoz, mint ami a kép láttán villant belém. Csak a végtelen zöld tüzű óceánt láttam egy szempárban. AZT a szempárt, ami ébren és álmomban kísértett. Egyetlen szó állt csak a cd-n.
AILIA*
Szédültem és forgott a világ. Hirtelen minden a visszájára fordult bennem. A képek csak úgy pörögtek és villóztak előttem, miközben a hang mindent elborított. A fájdalmas hegedűszó feltépte az összes eltemetett vágyamat, és nem létezőnek vélt emlékeimet. Nem tudtam és nem is akartam megállítani a látomást.
( * Ailia = ír eredetű női név, jelentése: Fény)
