Még mindig ugyanott ültem, a fal tövében. Ailia kíváncsi tekintettel kutatott a szemeimben, de a rengeteg ki nem mondott kérdés mellett sütött belőle a mérhetetlen fájdalom is. Csak most értettem meg igazán, ahogy néztem őt, hogy mit érezhetett. Nem tudtam tovább a szemébe nézni, mintha bűnös lennék, elfordítottam a tekintetem, és az arcom a tenyerembe temettem. Nehéz volt összeszednem a gondolatokat, hogyan is mondhatnám el azt, amit én magam sem értek igazán. Mit is kéne mondanom, hogyan, miként kezdhetnék neki? Pár percig néma csendben ültem, mikor éreztem, ahogy mellém csúszik ő is. Nagyot sóhajtottam, majd belevágtam.
- Majdnem két éve balesetet szenvedtem – kezdtem, de nem néztem rá. Tekintetem a semmibe révedt, szinte újra magam előtt láttam a sötét utat, ahogy szinte egyedül autózom rajta. – Épp autóval mentem hazafelé, az út szinte teljesen kihalt volt, sem előttem, sem mögöttem nem láttam senkit. Arra még emlékszem, hogy épp a másnapi megbeszélésen rágódtam az ügynökömmel, és próbáltam kiverni a fejemből az épp aktuális barátnőmet, de aztán…, történt valami, nem tudom pontosan mi lehetett, de a későbbi vizsgálatok kimutatták, hogy fékeztem, amit a mögöttem haladó kamion nem vett figyelembe, így szinte fékezés nélkül rohant belém. A kocsim átszakította a védőkorlátot, és egy fának ütközve állt meg. Azt hiszem a lökésre még emlékszem, de másra nem. Aztán valamivel több mint kilenc hónap múlva tértem magamhoz.
Hallottam, ahogy felszisszent, de képtelen lettem volna ránézni. Már épp összeszedtem magam, hogy folytassam, amikor a bejárat felől hangos nevetésre lettünk figyelmesek. Mindannyian feszülten kaptuk fel a fejünket, nem számítva a hirtelen hangulatváltozásra. Ránéztem Ailiára, de nem láthattam már a szemét, mert gyorsan összeszedte magát, és felállt mellőlem. Nem értettem semmit, de gondoltam ideje nekem is feltápászkodnom a földről. Kérdőn néztem Jamesre, de ő teljesen kimerülve bámult az ablakon kifelé, talán nem is hallotta az érkezők zaját.
Épp arra gondoltam, hogy ideje lenne elmenni, hiszen nem biztos, hogy Alilia épp így tervezte a mai estéjét. Azon tépelődtem, hogyan zökkentsem ki Jamest mélázásából, amikor egy kicsi lány száguldott végig a szobán. Vicces jelenet is lehetett volna az a pillanat, amikor meglátott minket, de a jelen helyzetben mindent mondtam volna, csak ezt nem. Ahogy megpillantott, mintha kővé vált volna. Tágra nyílt szemmel, kicsit kíváncsian, pislogás nélkül nézett rám.
Nem tudtam nem őt nézni. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, keveréke az örömnek, a vágyódásnak, és a mérhetetlen szomorúságnak. Ott álltunk ketten, a kislány és én, mintha csak mi lennénk beburkolva egy külön dimenzióba.
Nem jutott el ebbe a valóságba semmi egyéb. Nem mertem közelebb lépni, szinte megfagytam, de most nem éreztem úgy, mint a képeknél. Furcsán izgatott remegés futott végig a testemen, szerettem volna megérinteni. De nem tehettem, csak néztem, és néztem, ahogy kíváncsian méreget. Nem tudtam eldönteni mennyi idős lehet, de úgy saccoltam, olyan két év körüli talán, bár pontosan meg nem mondhattam, hiszen mit értettem én a gyerekekhez. Sötétbarna, majdnem fekete haja, kibontva, kissé kócosan gomolygott körülötte, keretet adva kicsiny, szív alakú arcocskájának. Olyannak láttam őt, mint Ailiát, de a szeme, nem zöld volt, mint az övé, hanem szürkés, sötét kontúrcsíkkal a szivárványhártyáján. Épp, mint nekem. Ez a gondolat megrázott, mert már tudtam, hogy nemcsak nekem volt ilyen szemem, hanem Davidnek is.
Elmélkedésemet az érkezők zavarták meg, ahogy beléptek a szobába, újra csak a döbbent tekintetek tüzében találtam magam. Kezdett kínossá válni. Még mindig nem mozdultam, de fél szemmel láttam, ahogy James már ott áll mellettem. Ailia kinyújtotta kezét a kislány felé, az pedig kiszakadva bámulásom bűvköréből odaszaladt hozzá.
- Alba kicsim, menj szépen és pakold be a szobádba amiket a fiúkkal összevásároltatok – duruzsolta a kislánynak, ő pedig hatalmasra tágult szemekkel nézett mindnyájunkra. – Nem kellett volna a fél játékboltot hazahoznotok Rick – fordult az egyik srác felé Ailia kissé dorgálón, de láttam rajta, hogy igazából nem haragszik. – Menj szépen, és mindjárt megyek, és segítek, jó? Addig pakold ki, hadd nézzem meg én is, amit ezek a gézengúzokkal megvetettél – erőltetett egy mosolyt arcára Ailia, majd kicsit megnógatta a kislányt. Ő még egyszer rám nézett, aztán az anyjára, majd, mintha mi sem történt volna, és mintha a feszültségtől a levegő sem dermedt volna szilánkossá, kiszáguldott a szobából.
- Ailia, mi folyik itt? – kérdezte az egyik pasas a háromból, akik még mindig csak szótlanul néztek engem. Tekintetükben a zavarodottság ezernyi kérdése üvöltött.
- Ő itt Daniel McCord – mutatott rám, aztán James felé fordult, és őt is bemutatta.
- De, mi a francért néz úgy ki ez a fazon, mint Dave? – vakkantotta az, akit az előbb Ailia Ricknek hívott. Csak remélni tudtam, hogy nem fognak nekem esni, olyan ellenségesen méregettek. De ahogy végignéztem rajtuk, észre kellett vennem, hogy igazából a döbbenetüket próbálják leküzdeni.
- Jézus, pont olyan vagy! – lépett közelebb a harmadik. Úgy éreztem valahonnan ismernem kéne őket, de nem ugrott be honnan. Rick, aki majdnem olyan magas lehetett, mint én, egy elnyűtt zakót viselt, alatta agyon hordott szürke pólóval, és egy rongyos farmerrel. Övéről mindenféle lánc csüngött, haját egy félrecsapott kalap fedte, de alóla kikandikáltak szőke tincsei. Arca jó pár napja nem látott borotvát, de úgy láttam ez nála megszokott, sötét szemei úgy méregettek, hogy egyre inkább zavarban voltam tőle. A mellette álló srác, aki az előbb közelebb lépett hozzám, kissé alacsonyabb, volt mit társai, bőrdzsekiben, és éppolyan szakadt farmert viselt, mint Rick, ő nem tűnt borotválatlannak, de fekete haja neki is hosszabb volt, éppúgy, mint a többieknek. Arca, kellemes kisfiús. A harmadik srác, aki egyre csak bámult engem, ő volt köztük a legmagasabb. Csak egy pólót és egy skótkockás nadrágot viselt, haját ő is elfedte egy elnyűtt kötött sapkával, így nem láthattam milyen színű. Éles, kék tekintettel méregetett, szája szinte egyetlen vonallá préselődött.
- Ki ez? - ismételte meg a kérdést, most ő is.
- Már mondtam – sóhajtott Ailia, és ellépett mellőlük. Elindult felém, de félúton megtorpant, zavartan nézett hol egyikre, hol másikra. Még mindig úgy álltunk ott, mereven, mintha bármelyik pillanatban kipattanhatna egy szikra, lángra lobbantva feszültségünk tüzét.
- Oké, azt tudjuk már, hogy hívják – morogta Rick - de mit keres itt? Mit akarsz haver? – nézett rám már-már kötekedőn. – Ha azt hiszed, hogy kicsikarhatsz Ailiából bármit is, hát nagyon tévedsz! – csattant. Látszólag ő volt a szószóló.
- Én nem…, én nem akarok semmit kicsikarni belőle – szólaltam meg most először.
- Akkor minek vagy itt? Azt gondoltad, hogy majd hasznot húzhatsz belőle, hogy épp olyan vagy, mint David ugye? – mászott a képembe Rick.
- Nem…, - dadogtam, majd léptem egyet hátra.
- Mi lenne ha lehiggadnánk, és megbeszélnénk a dolgokat, látom félreértésben leledzetek srácok, felesleges ez a kakaskodás, nem akarunk ártani senkinek, és fogalmunk sincs ki az a David, azon kívül, hogy pont úgy néz ki, mint Daniel, és Ailia férje volt. De higgyétek el, nem tudjuk ki volt ő, vagy, ti kik vagytok – lépett egy lépessel előrébb James, - nemrég érkeztünk New Yorkba és megyünk is tovább a napokon belül, szóval felesleges ez az acsarkodás.
- Akkor, mi a fészkes francot kerestek itt? – szólalt meg első ízben a legmagasabbik.
- Oké – lépett közbe Ailia –, azt hiszem, kezd kissé elfajulni a dolog. – Daniel, ők itt David zenésztársai, Rick – mutatott a velem szemben állóra –,Bishop - nézett a legmagasabbra, aki kelletlenül ugyan, de biccentett -, és Noah.
- Hello! – intett Noah, ő volt az egyetlen, aki talán nem akarta lenyúzni rólam rögtön a bőrt.
- Üljünk le – indítványozta Ailia. Láttam rajta, hogy nagyon nehéz neki, legszívesebben odamentem volna, és megöleltem volna, de jelen helyzetben nem tartottam épp bölcs megoldásnak. Főleg úgy, hogy azt sem tudtam, ő vajon hogyan fogadná. Olyan zavaros volt bennem minden, a feje tetejére álltak az érzelmeim, már nem nagyon tudtam irányítani őket.
- Mami… mami – szaladt be újra Alba – Alba játszik a Papával...– kérdezte csilingelve, majdnem tisztán ejtve a szavakat és rám nézett, kétséget sem hagyva, hogy kiről beszél. Erre a kérdésre hirtelen még fagyosabb lett a légkör, nem tudtam mit tehetnék. Beletúrtam a hajamba és immáron sokadszor mit nem adtam volna egy szál cigiért, eszembe sem jutva, hogy nem dohányzom. Hallottam, ahogy Ailia, feszülten, mereven fújja ki a levegőt, vidámságot erőltetve magára.
- Majd később, jó? Elpakoltál mindent szépen? – guggolt le mellé. – Mi lenne ha építenél egy várat, hm? – kérdezte tetetett vidámsággal a hangjában.
- Nem, Alba nem akarja…! – toppantott kicsi lábával Alba.
- Oké, töpörtyű, mi lenne, ha velem építenél? – lépett oda Noah, megmentve a helyzetet. – Gyere, Noah bácsi olyan hatalmas várat épít neked, ami felér az égig, jó lesz!
- Hát… - nézett rá elgondolkodva Alba, és olyan édes volt a kis elgondolkodó, töprengő arcával, hogy akaratlanul elmosolyogtam magam. – Kell királyfi is.
- Hát lehet várat építeni, királyfi nélkül? – tette fel a kérdést Noah, majd felkapta a már kacarászó Albát és kimasírozott vele a szobából.
- Akkor térjünk vissza a minket legjobban érdeklő kérdésre. Ki vagy? – Kötekedett Rick.
- Már mondtam, semmi közöm azokhoz, amikkel vádoltok, és az igazat megvallva kezd elegem lenni ebből a számonkérésből! – vágtam vissza. Ideje volt, hogy végre ne mások beszéljenek helyettem. – Az, hogy miért vagyok itt, csak rám, és Ailiára tartozik. Nem hiszem, hogy be kéne számolnom vadidegeneknek az életemről!
- Srácok, srácok – csitított minket Ailia. – Rick, jobb lenne, ha most mennétek, majd megbeszéljük ezt máskor rendben?
- Igaza van, tényleg menjünk – szólt közbe Bishop is, meglepődve pillantottam rá, nem törődve Rick szúrós tekintetével, ő feszülten rám vigyorgott. Akár még érdekesnek is találhattam volna a szituációt, ha nem épp engem vesznek górcső alá. De sehogyan sem akaródzott megértenem Bishop hirtelen pálfordulását. – Rick, Ailia nagylány, szerintem el tudja intézni, és nézz már a srácra, nekem nem úgy tűnik, mint aki sáros.
- Te meg mióta lettél ilyen megértő? He? – vágott vissza Rick.
- Mióta látom, hogy ezzel csak fájdalmat okozunk, azóta.
- Hát jó, - fújt nagyot Rick – de veled még nem végeztem! – bökött felém, mire én csak bólintottam egyet, jelezve, hogy értettem a célzást. – Még mindig nem értem, ki a fene vagy te? Valami rokonféle? Vagy mi? – csóválta értetlenül a fejét. – Valami itt nem kóser, az tuti – morgott még mindig, de már korántsem volt olyan ellenséges, csak értetlen, mint mindannyian. – Ilyen nincs, hogy felbukkansz a semmiből és pont úgy nézel ki mint Dave, még a hangotok is egyforma, minden! Én ezt nem értem, komolyan – magyarázott.
- Tud mindenről... – suttogta Ailia.
- Mi? Miről mindenről? – kérdezett vissza Bishop.
- Hát, mindenről..., az életünkről, ahogy megismerkedtünk, mindenről – folytatta fájdalmas hangon, mintha csak maga az emlékezés is tőrdöfésként érné őt. – Írt egy könyvet, és benne a Mi történetünkkel, de nem derült ki, hogy honnan tudja.
- Tényleg? Ez meg hogy lehet? – értetlenkedett Bishop mellett Rick is.
- Nem tudom, ha lenne fogalmam róla, már rég elmondtam volna, Ailiának főleg. Eddig azt sem tudtam, hogy létezik – hajtottam le a fejem, mert kezdtem magam nagyon fáradtnak érezni. Annyira kimerített ez az egész, hogy már alig álltam a lábamon. A fáradság szinte kiszipolyozta minden tartalékomat és felemésztett belülről.
- Hát jó – vakarta meg a fejét Rick –, mi most megyünk. Bár azért baromi kíváncsi lennék én erre az egészre, de mindegy, ahogy akarod Ailia. Ha bármi gond adódik... – nézett rám jelentőségteljesen –, tudod hol találsz minket. Noah! Gyere már! – kiáltott Rick, majd kimasírozott az ajtón. Fáradtan fújtam ki a levegőt, és ugyanúgy visszacsúsztam a fal mellé, mint előtte. Képtelen voltam a lábaimnak parancsolni, a testem kezdte felmondani a szolgálatot.
- Jövök… - kiáltott Noah a többiek után – helló srácok - köszönt nekünk -, Ailia, egy élmény volt édesem. Ha kellek, hívj, tudod, hogy imádok a kis törpével minden percet.
- Kösz, Noah. Rendes tőletek – sóhajtotta Ailia fáradtan. – De nem akarlak nagyon kihasználni benneteket – mondta és megölelte a fekete fiút.
- Azt hadd döntsem én el, hogy mikor érzem magam kihasználva, oké? És Alba bármikor kihasználhat, egyszerűen megőrülök érte, ez már szerelem – vigyorgott.
- Jaj, te bohóc, menj, mielőtt itt hagynak a többiek! – nevette el magát Ailia, aztán lökött egyet Noah-n az ajtó felé nógatva.
- Annyi baj legyen, legalább lesz hálótársad – kacsintott rá a srác. Kezdett szimpatikus lenni, ahogy igyekezett oldani a kézzelfogható feszültséget. – Ja, és Alba csicsikál már. A királyfit már nem bírta kivárni, levetkőztettem, és bedugtam az ágyikóba. Bocs, hogy a fürdésről lemaradt. Amúgy, vacsizzott is velünk, mielőtt megjöttünk volna. Szóval, jók voltunk ma nagyon! – büszkélkedett. Kicsit sajnáltam, hogy nem láthatom már ma Albát, olyan égetően szerettem volna még egy pillantást vetni rá, bár magam sem értettem mi üthetett belém, hiszen eddig jóformán nem is nagyon találkoztam kicsi gyerekekkel. De ő, valahogy ő, más volt.
- Oké, elmentek – jött vissza nagyot sóhajtva Ailia. – Rendes srácok ám, csak féltenek minket.
- Nem kell védened őket, látom, hogy szeretnek benneteket – mosolyogtam fáradtan.
- Azt hiszem nekünk is mennünk kéne – kezdte James, de Ailia leintette
- Egy pillanat, megnézem, mit kontárkodott ez a fiú Albával, és jövök – mondta gyorsan, aztán elsietett.
- Tényleg mennünk kéne – közölte James, de közben figyelmesen kutatott pillantásával.
- Én…, - kezdtem – én most nem tudok elmenni.
- Szerintem, meg jobb lenne. Nézd Daniel, látom, hogy vonzódsz ehhez a lányhoz, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet – próbált ellenkezni, és láttam rajta, hogy mennyire nehéz neki kimondani a szavakat, amiket szerinte ki kellett mondania. De tudtam, hogy nem bírok most elmenni. Képtelen lennék rá. – Jó, látom, hogy már döntöttél, felesleges is lenne tépnem a szám. Csak nem akarom, hogy a vesztedbe rohanj. Te nem láttad magad kívülről, nem bírnám elviselni, ha még egyszer úgy kéne látnom téged – túrt a hajába kétségbeesetten.
- Azt hiszem, annak már vége – motyogtam, mert éreztem, hogy ez vajmi kevés magyarázat. – Már nem lesz több ilyen alkalom, valami megváltozott, tudom.
- Megint rébuszokban beszélsz, de ahogy akarod. Csak ne lovalld bele magad semmibe, oké? – nézett komolyan a szemembe, szinte szuggerálva.
- Oké – bólintottam.
- Add át Ailiának, hogy üdvözlöm, kedves lánynak tűnik – eresztett el a félmosolyt és nem tudtam ellenállni, hogy én is el ne mosolyodjak. – Aztán viselkedj ám! – mondta még, majd kimasírozott. Én meg csak üres fejjel bámultam utána egy darabig, próbálva összeszedni kusza gondolataim fonalából, valami használhatót. Néma csönd volt körülöttem, nem hallatszott semmi nesz, csak az óceán ritmikus tánca odakintről. Jó volt hallgatni, ismerős zenéjét, megnyugtatott és szinte elringatott. Még mindig a fal tövében üldögéltem, amikor rájöttem, hogy Ailia már egy ideje eltűnt. Nem akartam zavarni, de nem bírtam ellenállni a késztetésnek, hogy utánamenjek, és megnézzem.
Ránéztem a még mindig a földön heverő bekeretezett fényképre, és nem értettem, hogyan kerülök én ide, erre a helyre, ebbe a házba. Nem nekem kéne itt lennem, nem. Nagyot sóhajtva keltem fel és elindultam a néma házban. Véletlenül ráléptem megint arra a sípolós játékra, mint idejövetelemkor is, nagyot ugrottam ijedtemben, attól féltem felébresztettem Albát, de a csönd zaját semmi nem verte fel. Bekukkantottam a folyosóról nyíló egyik helységbe és láttam, hogy ez lehet a hálószoba, nem akartam tolakodó lenni, így nem is bámészkodtam, elfordultam és továbbmentem. Halvány fény derengett az egyik ajtónyílás alól, amilyen csendben csak tudtam, szinte odalopóztam. Résnyire nyitottam az ajtót és benéztem.
Alig tudtam kivenni az alakját, ahogy ott görnyedt a kiságyban alvó gyermek fölött. Tétováztam, hogy mit tegyek, nem akartam megzavarni magányát, de a fény egy pillanatra megmutatta az arcán végigcsorduló könnycseppeket. Összeszorult a szívem, ahogy némán zokogva kellett látnom őt. Beljebb léptem, nem törődve semmi néma ellenvetéssel, józan eszemre nem hallgatva tártam szélesebbre az ajtót.
Csodás kis varázsbirodalmat teremtettek a kislánynak. Mesebeli kertet festve a falra, tündérekkel és ezernyi mesés teremtménnyel. A bútorokon és az egész szobán látszott, hogy gondos kezek festettek, válogattak mindent.
Hangtalanul léptem oda Ailiához, egy pillanatig tétovázva álltam csak mellette. Nem tudom, észrevett-e, de nem adta jelét semmi effélének. Nem szóltam semmit, csak álltam, és néztem őket. Néztem, ahogy Albának az alvástól kipirult kicsit az arca, ahogy csöppnyire nyitva a kis szája, és néha-néha mosolyra rándul, ahogy sötét haja kuszán keretezi kis arcát. Legszívesebben megsimítottam volna. De nem tehettem, hiszem mi jogon tettem volna? Ailiára emeltem a tekintetem, és láttam, ahogy már engem néz, néma könnyeitől csillogó, szomorú szemekkel.
Ahogy nézett, egyre sűrűbben potyogtak a könnyei. Tudtam, hogy kire gondolt. Újra felötlött bennem, hogy nem nekem kéne itt lennem. Ez nem az én helyem, de hiába, képtelen voltam elszakítani szememet David feleségéről, és lányáról. Némán, a csend üvöltő hangzavarában álltunk egymással szemben, és csak néztem, ahogy Ailia egyre sír. Tétován kinyújtottam felé a kezem, majd arcára simítottam a tenyerem, végig attól félve, hogy elutasít. De csak sóhajtott, lehunyta szemét és arcát a tenyerembe hajtotta. Éreztem könnyei nedvességét. Nem tudtam elviselni azt a fájdalmat, ami lángolt benne.
- Ssh... – csitítottam. – Ne sírj, kérlek, ne sírj!
- Istenem! Olyan nehéz! – zokogott fel. – Nem bírom, ezt egyszerűen nem bírom elviselni! Annyira fáj! Szétszakadok belül. – Hangja akadozott, de értettem mit akar. Tudtam, hogy fáj látnia engem. Éppannyira, mint nekem.
- Elmegyek, ha szeretnéd – suttogtam. Nem válaszolt. Egy darabig csak nézett, figyelmesen, arcomnak minden négyzetcentiméterét feltérképezve, mintha most látna először.
- Olyan vagy, mint ő. Olyan az arcod, olyan a hangod, még az illatod is olyan, mint az övé – lépett közelebb és újra csak könnyek peregtek zúgó folyamként arcán.
- De én nem ő vagyok – hajtottam le a fejem. Kezemet el akartam húzni, de megfogta, nem engedte.
- Tudom. – Bár nem tudtam, tényleg tudja-e, vagy én tudom-e még, hogy ki vagyok.
- Mesélj róla nekem! – kértem megfogva arcomon a kezét. Kinyitotta a szemét, rám emelte, majd egy halvány mosollyal az ajkán elengedett.
- Még nem láttam soha olyan helyes, de egyben annyira arrogáns srácot, mint őt – kezdte, de ahogy rám nézett kissé mintha elpirult volna, zavarba hozta a gondolat, hogy egy olyannak mondja épp ezt, aki pont úgy néz ki, mint akiről beszélt. Kicsit megrázta a fejét, majd egy csendes nevetést követően, megfogta a kezem és magával húzott kifelé Alba szobájából.
Csendben, kézen fogva mentünk vissza a nappaliba. Hagytam, hadd szedje össze a gondolatait, nem akartam még nehezebbé tenni, mint amennyire szükséges volt.
- Egy koncerten láttam először... – kezdett el mesélni, tekintete a távolba révedt és tudtam, hogy mire emlékszik. Pontosan láttam magam előtt, ahogy kissé fitymálva nézi a tömegen keresztül a zenélőket, és vele Davidet. Tudtam, hiszem én is vele együtt láttam mindent.
