Izgatottan és lopva érkezem meg a koncertterem elé. Senkinek nem akarok feltűnni, nem mintha itt bárki is felismerhetne, nem azért, mert akkora sztár lennék, hiszen nem, mert a szekér még csak most kezd beindulni, bár az igazat megvallva már most is elég sikeresek vagyunk..
Kissé ideges vagyok, Ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell valljam - igaz csak suttogva -, hogy azért vagyok kissé feszült, mert még soha nem csináltam ehhez hasonlót. Még soha nem nyomoztam, és pláne nem koslattam titokban senki után, leselkedve, mint vadász a zsákmányt kutatva. De ez a lány, más... Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy újra és újra lássam. Semmiben nem hasonlítunk, már tudom azok alapján, amit hallottam róla, ő egy komoly, igazi művész hozzám képest. De még mindig nem értem, hogy mit keresett az én koncertemen. elgondolkodom, hogy kissé kuszák, és kaotikusak a gondolataim, csapongok köztük, de jelen pillanatban kisebb gondom is nagyobb ennél. Be kell mennem, és meg kell próbálnom komoly képet vágni, műértőt.
Még alkalomhoz illő ruhám sincs. Ahogy magamra nézek, egy elfuserált rockkert pillantok meg önmagam előtt. De kit izgat ez most? Előkapartam valahonnan egy kifakult, régi fekete zakót, és egy fekete farmerrel teljessé tettem az ünnepi öltözékem. Még szerencse, hogy van egy nyavalyás fehér ingem, amit felvehettem a kötelező szmoking helyett, legalábbis a barátaim szerint ilyen helyekre szmokingban illik menni. Direkt nem hívtam magammal senkit, nem akarom, hogy lássák a gyengeségem, amit ez a lány kivált belőlem. Nem tehetek róla... muszáj látnom, újra és újra. A koncert óta eltelt időben mindig az ő szemeit látom magam előtt, ahogy kissé csúfondárosan, de valahogy mégis komolyan méregetnek. Még egyszer utoljára ellenőrzöm, hogy mindenem megvan-e, és belépek a fényesen kivilágított terembe. Egy libériás inasszerűség furcsán méregeti rózsaszín tornacipőmet, miközben elveszi a jegyemet. Én egy vállrándítással nyugtázom nemtetszését, de több időt nem szánok rá. Belül remegve indulok a helyem felé. Még soha nem tapasztaltam ehhez foghatót. Eddig én irányítottam az érzéseimet, de most ezek az érzelmek átvették az uralmat józan elmém fölött.
Egyedül vagyok egy idegen világban, és megvallom, kissé kényelmetlenül érzem magam. Tudom, hogy nem vagyok idevaló, mégis itt ülök beszorítva két díszes öltözetű matróna közé, hogy még levegőt is alig kapok az erős, ősrégi parfümjeiktől. De most ez sem számít. Várok.
Aztán egyszerre megszólal egy fájdalmas, mégis erőteljes hang a sötétből. Síri csönd lesz a teremben, csak a hegedű jajongása, sírása szorítja össze a jelenlévők lelkét. Olyan, mintha egy másik univerzumba csöppentem volna, mintha a valóság megszűnne létezni, mintha ez az egyetlen hang uralná immár az egész valómat. Tágra nyílt szemmel ülök, mozdulatlanul, és csak bámulom őt, ahogy a sötétségből szépen lassan kibontakozik alakja. Fényesen, ragyogva tündöklik a fény körülötte, mintha minden a nevét hirdetné. Fény. Ízlelgetem magamban a név csengését, Ailia. Immár szinte a részemmé vált, úgy, hogy a tulajdonosát igazán még csak nem is ismerem.
Pontosan úgy történik minden, ahogy a múltkor is. Tudom, hogy nem láthat engem, és nem bírom eldönteni, hogy ez kielégít-e, vagy szomorúsággal tölt el. De most ez sem számít, csak a játék, amit a hangszerből csalogat ki. A fájdalom, ami a lelkembe mar, hirtelen szakad félbe, hogy átvegye a helyét valami egészen más. A boldogság csalhatatlan hangjegyei kúsznak felém, mintha pont nekem szánnák önfeledt táncukat. Immár behunyt szemmel ülök, és mosolyogva várom az elkerülhetetlen katarzist, amit a zene és a lány okoz.
Nincs vele zenekar, egymaga játszik, a hegedű az egyetlen társa. Hirtelen olyanná válik a terem, mintha mindenki eltűnne. Kinyitom a szemem, és csak őt látom. Azt hiszem, észrevett – egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy ez lehetetlen, hiszen a sötétben ülök, nem láthat –, mert zöld tüzű tekintetét egyenesen az enyémbe fúrja. Csak ő létezik és én. Fátyol borul ránk, eltűnik minden. Ketten maradtunk és a zene, ami körbefog minket, összefonva tart és megkötözve összeforraszt. A szívem vadul zakatol, a fülemben tombol, és a szememet a világért sem szakítanám el attól a tekintettől. Nem tudom ép ésszel, világosan, mit érzek ebben a pillanatban, de egyvalamit biztosan tudok. Nem engedhetem, hogy nélkülem menjen haza.
A csend tűnt fel legelőször. Az előbb még a hegedű simogatott, most meg ez a némaság, ami körülvesz, szinte a levegőt is kiszorította belőlem. De tudtam, hogy nem engedhetem el az érzést, az emléket. Magamhoz ragadtam a cd-t, még a zene hatása alatt fizettem érte, hogy észre sem vettem, ahogy leszámoltam a fontokat érte az eladónak, aztán már az eső áztatta kockaköveken kopogtak lépteim. Magamban dédelgetve az emléket róttam a zajos város zsúfolt utcáit. Ez az álom, vagy látomás, vagy emlék, akárhogy is hívhatom, most először nem okozott mérhetetlen fájdalmat. Nem mart belém, nem mélyesztette hegyes fogait a lelkembe, hogy kitépjen valami igazán fontosat. Körülvett egyfajta békés, nyugtalan boldogság. Tudtam, hogy csalóka, hiszen nem az enyém, és csak egy álomról képzelgek, de már nem bántam.
Végig, a hazafelé vezető úton hangtalanul dúdoltam magamban a zenét. Meg is lepődhettem volna rajta, hiszen eddig maga a zene nem sok szerepet játszott az életemben. De ez az ébredésem óta gyökeresen megváltozott. Szinte a részemmé vált, már nem létezhettem nélküle. Ideje volt hát, hogy végre elfogadjam a megvalósíthatatlant. Ugyanúgy, ahogy az álmok, vagy emlékek nélkül sem tudtam, nem akartam létezni többé.
Hazaérve becsaptam magam után az ajtót, lerúgtam a cipőm, és elindultam a számítógép felé. Nagyot ugrottam ijedtemben, amikor egy szőrös kis test hozzám dörgölőzött.
- Nahát, Kislány! – sóhajtottam, mert még mindig nem szoktam meg új lakótársam ittlétét. – Megijesztettél. - Lehajoltam és megvakargattam a bársonyos puhaságú testét, mire hangos fújtatás szerű dorombolásba kezdett, az én drága Makrancos Hölgyem.
- Jó kislány voltál? – felesleges kérdés volt, hiszen mi más lehetett volna, de élveztem a játékot. Már nem tűnt olyan bizarrak, mint az elején, hogy magamban beszélek. A választ egyértelmű jelzésértékűnek szánt még hangosabb dorombolásként kaptam meg.
Tudtam, hogy át kellene küldenem a kéziratot Mirandának, de még nem akaródzott. A képek elevenen villogtak agyam vetítőtermében, akár egy film. Bele kellett írnom, és tudtam, hogy hova való. Hiszen az egész kézirat, amit lázas önkívületben gépeltem be, szinte minden erről szólt. Éreztem a vibrálást, a tenni akarást, a testem újra élt. Mintha ezzel az emlékkel újra élővé váltam volna. Kezembe vettem a telefonom és sms-eket zúdítottam barátaimra. Pár pillanat múlva már majd szétesett a mobilom nagy igyekezetében, hogy jelezze nekem, új üzeneteim jöttek. Az első Andy-é volt.
Jééé, te még élsz? Benne vagyok az esti randiba, de nehogy megint eltűnj nekem, azt hiszem, odakötözünk majd a bárhoz. Cső, Andy. Ui. akkor este Jamesnél.
Igaza volt. Elhanyagoltam őket. Csak magammal és az „emlékeimmel” voltam elfoglalva. A barátaim voltak a legjobb barátok, akiket az ember kívánhat magának. Felsóhajtottam, mikor kinyitottam a következőt.
Itt Eda… (Hm. Mintha nem tudnám, ezen jót nevettem, mindig így jelentkezett be.) Még jó, hogy életjelet adtál, már kezdtem aggódni. És most nem az orvos, hanem a barát szólt. De mint orvos, lesz hozzád pár keresetlen szavam este. MEGYEK. Készülj
Igazat adtam neki neki is. De nem hagyhattam, hogy a bűntudat a hálójába fonjon, mert tudtam, hogy szükségem volt erre az időre, hogy helyrerázódjanak a dolgok körülöttem. Bár, ha őszinte akarok lenni, ez messze nem igaz. Nem rázódott rendbe minden, csak kezdtem elfogadni, és nem harcolni ellene. Hiszen az ép elmémet kockáztattam volna. Hát sodródtam az árral. Kíváncsian várva, mi lesz ennek a vége. Alec is válaszolt, a szokásos tőmondataiban.
Ok. Megyek. Akkor este. Mikor is találkoztunk? A gitárt is hozod?
Érdekes. A gitárról szinte meg is feledkeztem. Most odanéztem, és újra ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy a kezembe vegyem. Pár pillanatig gondolkodtam csak, hogy mit tegyek, majd erővel elfordítottam a szemem a hangszerről, és újra a hegedűszóra gondoltam.
Ahogy emlékeimben felcsendült újra a zene, megborzongott mindenem. Remegve léptem a lejátszó elé, és tettem be a cd-t. Mereven álltam előtte, várva az ismerős hangokat. De nem azt kaptam, amire vártam. Egy mély, füstös hang szólalt meg, s mellette egy másik, ami úgy vágott fejbe, hogy levegőt is alig kaptam.
Nem tudtam állva maradni. Hegedűre vártam, hiszen csak azt az egy számot hallottam, ami a boltban szólt. Nem számítottam erre. A kín belém mart. Szinte fizikai fájdalmat éreztem. A kezem ökölbe szorult, a körmöm a tenyerembe vájt, miközben hallgattam a hangját és az enyémet. Mert az a másik hang kétségkívül pont mintha az enyém lett volna. A szomorúság olyan hirtelen tört rám, hogy kénytelen voltam a karomat magam köré fonni. Így tudtam csak összetartani azt, ami szétesni készült.
Behunytam a szemem, és csak hallgattam. A testem a ritmusra ringatózott, a dallammal együtt mozdultam. Összekuporodva próbáltam egyben tartani széthulló tudatom értelmét. Úgy fájt az ismeretlen, mint még soha semmi más eddigi életemben. Ráadásul nem tudtam mi az, ami ennyire fájhat. Az elmúlás rémülete, és valami ismeretlen elveszítése volt az, ami ekkora kínt okozott. Még végig sem tudtam gondolni, mikor elhalt a dal, és vége lett mindennek. Csak én maradtam ott a padlón, kapaszkodva magamban, lihegve a gyötrelemtől, amit okozott.
Nehezen álltam talpra ismét, letöröltem az arcomról a fájdalom vájta könnyek útját, és zavartan néztem meg a lemezborítót. Nem tudhattam, hogy az első szám nem a már hallott hegedűszóló lesz, vagy valami hasonló. Nem tudhattam, hogy a hangja így felkorbácsolja bennem az érzelmeket, szinte felszakítva olyan sebeket is, amik létezéséről sejtésem sem lehetett. A lemez csak forgott tovább, én pedig hallgattam már megnyugodva az emberi élet különböző dallamait. Fény és sötétség ölelt körül, együtt játszadozva velem. Kézen fogva vontak magukhoz, hogy majd ugyanezzel a lendülettel taszítsanak örökre el. Nehéz volt hallgatni, de valahol megkönnyebbültem. Már nem fájt. Már nem éreztem, hogy darabokra szakadok, ha nem tartom magam. Már csak a csendes szomorúsággal vegyes nosztalgia maradt meg.
Feltápászkodtam és a laptophoz mentem, ránéztem az órámra, majd meglepve vettem észre, hogy megint elszaladt az idő, de nem tudtam nem leírni, ami bennem kavargott. Kinyitottam a kézirat dokumentumát, és vadul kezdtem el begépelni a szöveget, ami az agyamba égett. Újra láttam magam előtt őket, és magamat. Nem tudtam elválasztani az érzelmeket és a valóságot az álomtól, de nem is akartam. Továbbálmodtam hát a megkezdett mesét, ami az igazság kusza szövevényeként létezett eltemetve bennem valahol.
A koncertnek vége már egy ideje, de én még mindig csak ülök magamban, mint egy megkövült szobor. Arra riadok, hogy megbökik a vállam.
- Fiatalember… elnézést, de mennie kéne.
- Mi? Tessék? – hadarom egy szuszra, zavartan, mint aki most ébred.
- A koncertnek vége egy ideje, szeretnék kitakarítani.
- Oh, bocsánat, már itt sem vagyok. – Vajon mi üthetett belém, tűnődöm. Úgy elvarázsolt volna, hogy észre sem vettem, hogy már csak egyedül vagyok?
Lassan, komótosan sétálva megyek ki a kijáraton, nem nézve, hova lépek. Végig azon gondolkodom, hogy hogyan találkozhatnék a lánnyal. Nem jellemző rám ez a bizonytalanság, de vele mégis egy tapasztalatlan kamaszként viselkedem. Hirtelen azon kapom magam, hogy a hátsó bejárat előtt várakozom jó pár ember társaságában. Ez merőben érdekes, vajon hogy kerültem ide? De nem érek rá ezen rágódni, mert hirtelen egy tapsvihar közepén állok. De ez most nem nekem szól. Tisztára mintha rajongó lennék... hát eléggé kellemetlen, ha azt vesszük, hogy hogy hessegetem el az értem ácsingózó lánykákat, erre tessék, most meg én tipródom itt egy művészbejárónál, idegesen tördelve a kezem.
Megrázkódom, hogy ezt azért mégsem, mikor a taps hangosabb lesz. Aztán már csak őt látom. De gyáva módon, mielőtt észrevehetne, megfutamodom. A fejem a vállaim közé húzva lépek arrébb, és csak nézem, ahogy mosolyog. Néha meghallom a hangját, és most is, mint a teremben, megborzongok. Felmérem mekkora pácban vagyok, hiszen úgy loholok egy lány után, mint egy kiskutya. De várok, amíg mindenki elmegy, és már csak ő marad.
- Hello! – lépek oda hozzá. Próbálok vagánynak tűnni, pont olyannak, mint a rólam kialakított kép. Igen ám, csakhogy ebbe a képbe nem illik bele, hogy most itt állok, és próbálok egy értelmes szót kinyögni. A fenébe is. Mi van velem?
- Nézzenek oda, kit látnak szemeim? – szól csúfondárosan, és felnevet torokhangon, mélyen, végigkarcolva érzékeimet.– Művelődünk?
- Mindenkinek kijár egy kis műveltség, nem? – Hála Istennek visszakaptam a hangom, így viszonylag normálisan tudok válaszolni, és nem égetem jobban magam a kelleténél. Totál becsavarodtam, mit művelek?
- Mit csinálsz itt? Ide nem a te fajtád jár, ha nem tévedek – mondja töprengőn, és összehúzza a szemöldökét, mint aki nagyon erősen gondolkodik valamin. Mosolyognom kell. Bagoly mondja verébnek.
- Khm, miért milyen az én fajtám? – kérdezem egy félmosollyal –, bár, azt hiszem ezt éppenséggel én is kérdezhettem volna a múltkor, nem? Mintha nem én kezdtem volna a rossz helyre való mászkálást. Én csak viszonoztam a kedvességed, hogy voltál szíves, és megtisztelted szerény kis estünket a jelenléteddel – darálom egy szuszra, és várom a reakciót, ami nem marad el. Egy pillanatra néma csönd, aztán felnevet. Én pedig újra érzem, hogy elvesztem.
Még szerencse, hogy beállítottam az órát, hogy csörögjön, így a srácoknak nem kellett megint rám várniuk. Gyorsan átolvastam, amit leírtam, és elmentettem, míg meg nem gondolom magam. De éreztem, hogy ezektől a jelenetektől csak még jobb lesz a kézirat. Elhatároztam, ha hazaérek, elküldöm Mirandának. Nem mertem még átolvasni az egészet, csak részleteket láttam belőle. A másik életem árnyéka volt, amit ide leírtam. Az enyém, de valaki másé is, és én csak vágyódhattam utána, álmodhattam róla, milyen lehetett volna, ha velem történik mindez. Szomorúsággal vegyes örömet éreztem, mert minden egyes érzelmet olyan erősen éltem meg ezzel a másik élettel kapcsolatban, mintha a sajátom lenne. Olyan volt, mintha valaki belebújt volna a fejembe, és onnan suttogta volna mondatról mondatra, képről képre, és csak nekem vetítette volna. Még nem jöttem rá, miért történt mindez velem, de abban biztos voltam, hogy ez nem csak egy szimpla történet.
Mielőtt elmentem volna, adtam enni a macskának. Már örültem, amiért örökbe fogadott lettem. Társtalanságomban társammá vált, a legnagyobb kétségeim közepette is velem maradt. Neki nem kellett magyarázkodnom, hiszen mindegy volt, milyen vagyok, hogyan viselkedem.
Csak egy percig hezitáltam, mielőtt a vállamra kaptam volna a gitárt. Lent az utcán, a ház előtt várt rám James, és már meg sem lepődtem, hogy nem egyedül van, hanem Eda is vele jött. Magamban mosolyogva konstatáltam a tényt, de nem tettem szóvá. Legalább ők jól vannak.
- Jó látni titeket! – Azért mégsem tudtam magam teljesen visszafogni, és vigyorogva beszálltam a kocsiba.
- Sűrűbben is láthatnál, ha nem gubóznál be mindig – terelt James.
- Mi volt Londonban? – nézett hátra Eda. Szemében leplezetlen érdeklődést láttam, és egy csöppnyi aggodalmat.
- Miranda ki akarja adatni a kéziratot a fotókkal együtt. Khm, érdekes lesz – gondolkodtam el egy pillanatra.
- Mi? Miért? – kérdezte Eda.
- Hát, nem tudom. De még nem láttam képes regényt. Igaz, hogy csak aláfestő, hangulatidézők a képek, de akkor is fura, nem?
- Szerintem nagyszerű lesz – pillantott rám James a visszapillantóból, és bátorítóan vigyorgott. – Na, és hogy vagy az álmokkal? – vonta fel kérdőn az egyik szemöldökét.
Tudtam, hogy akkor szokta így, amikor valami erősen töprengésre készteti.
- Hát – túrtam idegesen a hajamba –, megvannak, köszönik szépen.
- Tudsz aludni? – Edából előbújt az orvos.
- Srácok, bulizni megyünk, rémlik? – kérdeztem vissza kissé ingerültebben, mint kellett volna.
- Oké. Csak aggódunk. És ha úgy vesszük, akár hivatalból is kérdezhetném, nem? – Eda tekintetével fogva tartott egy pillanatig, majd megsimogatta az ülésen lévő kezem. – Szeretünk, Daniel, és természetes, hogy aggódunk.
- Tudom – hajtottam le a fejem megszégyenülten –, ne haragudjatok, csak nem olyan egyszerű ez nekem. Azt hiszem, ha végre befejezem a regényt, elmúlik.
- Miből gondolod? – nézett hátra James.
- Nem tudom, csak most így érzem. Már nincs sok. A meglévő anyagot elküldöm Mirandának, aztán meglátjuk, neki hogy tetszik. Olyan, mintha önálló életet élne a történet. Kezd egy egésszé összeállni a fejemben.
- És tudod már a végét?- kérdezte Eda.
- Nem. Ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs.
- Nyugi, biztos vagyok benne, hogy megoldod – bíztatott James. - Lehet igazad van, és ha a végére jársz ennek, akkor visszazökken minden a régi kerékvágásba – mondta, de mindketten tudtuk, hogy ezek csak nyugtató szavak. Korántsem ilyen egyszerű a dolog.
Az út további részében hallgatagon ültünk, mindenki a maga gondolataiba merülve. Mire a bárhoz értünk, már elég sokan várakoztak. Külön bejáraton léptünk be, és rögtön egy nekünk fenntartott asztalhoz mentünk, ahol a fiúk már vártak ránk. Már meg sem lepődtem, hogy a múltkori lány is ott van. De akármennyire is bántott, a nevére nem emlékeztem, így próbáltam úgy okoskodni, hogy elcsípjem, hogy hívhatják.
- Nahát, cimbora! – kiáltott fel Andy –, egyre szarabbul festesz!
- Köszi – morogtam fintorogva –, mindig is tudtam, hogy jó barát vagy
- Én csak az igazat mondom – emelte fel védekezően a kezét Andy.
- Srácok, hagyjátok már! – szólt közbe vigyorogva Alec is. – Daniel, haver – csapott hátba –, mi a pálya, emlékszel Tillyre? – Oh, ekkora mázlit, még idejében derült ki a lány neve. Mosolyogtam és bólintottam, hogy igen.
- Igen, emlékszem. És semmi különös. Megvagyok – újra a hajamba túrtam. Kezdtem magam is idegessé válni ettől a mozdulattól. Mintha egy idegen mozdulatait vettem volna át. De mindegy, most nem akartam ezen rágódni. Próbáltam félretenni ezeket a kínzó kérdéseket, és csak jól akartam magam érezni a barátaimmal.
Kissé ideges vagyok, Ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell valljam - igaz csak suttogva -, hogy azért vagyok kissé feszült, mert még soha nem csináltam ehhez hasonlót. Még soha nem nyomoztam, és pláne nem koslattam titokban senki után, leselkedve, mint vadász a zsákmányt kutatva. De ez a lány, más... Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy újra és újra lássam. Semmiben nem hasonlítunk, már tudom azok alapján, amit hallottam róla, ő egy komoly, igazi művész hozzám képest. De még mindig nem értem, hogy mit keresett az én koncertemen. elgondolkodom, hogy kissé kuszák, és kaotikusak a gondolataim, csapongok köztük, de jelen pillanatban kisebb gondom is nagyobb ennél. Be kell mennem, és meg kell próbálnom komoly képet vágni, műértőt.
Még alkalomhoz illő ruhám sincs. Ahogy magamra nézek, egy elfuserált rockkert pillantok meg önmagam előtt. De kit izgat ez most? Előkapartam valahonnan egy kifakult, régi fekete zakót, és egy fekete farmerrel teljessé tettem az ünnepi öltözékem. Még szerencse, hogy van egy nyavalyás fehér ingem, amit felvehettem a kötelező szmoking helyett, legalábbis a barátaim szerint ilyen helyekre szmokingban illik menni. Direkt nem hívtam magammal senkit, nem akarom, hogy lássák a gyengeségem, amit ez a lány kivált belőlem. Nem tehetek róla... muszáj látnom, újra és újra. A koncert óta eltelt időben mindig az ő szemeit látom magam előtt, ahogy kissé csúfondárosan, de valahogy mégis komolyan méregetnek. Még egyszer utoljára ellenőrzöm, hogy mindenem megvan-e, és belépek a fényesen kivilágított terembe. Egy libériás inasszerűség furcsán méregeti rózsaszín tornacipőmet, miközben elveszi a jegyemet. Én egy vállrándítással nyugtázom nemtetszését, de több időt nem szánok rá. Belül remegve indulok a helyem felé. Még soha nem tapasztaltam ehhez foghatót. Eddig én irányítottam az érzéseimet, de most ezek az érzelmek átvették az uralmat józan elmém fölött.
Egyedül vagyok egy idegen világban, és megvallom, kissé kényelmetlenül érzem magam. Tudom, hogy nem vagyok idevaló, mégis itt ülök beszorítva két díszes öltözetű matróna közé, hogy még levegőt is alig kapok az erős, ősrégi parfümjeiktől. De most ez sem számít. Várok.
Aztán egyszerre megszólal egy fájdalmas, mégis erőteljes hang a sötétből. Síri csönd lesz a teremben, csak a hegedű jajongása, sírása szorítja össze a jelenlévők lelkét. Olyan, mintha egy másik univerzumba csöppentem volna, mintha a valóság megszűnne létezni, mintha ez az egyetlen hang uralná immár az egész valómat. Tágra nyílt szemmel ülök, mozdulatlanul, és csak bámulom őt, ahogy a sötétségből szépen lassan kibontakozik alakja. Fényesen, ragyogva tündöklik a fény körülötte, mintha minden a nevét hirdetné. Fény. Ízlelgetem magamban a név csengését, Ailia. Immár szinte a részemmé vált, úgy, hogy a tulajdonosát igazán még csak nem is ismerem.
Pontosan úgy történik minden, ahogy a múltkor is. Tudom, hogy nem láthat engem, és nem bírom eldönteni, hogy ez kielégít-e, vagy szomorúsággal tölt el. De most ez sem számít, csak a játék, amit a hangszerből csalogat ki. A fájdalom, ami a lelkembe mar, hirtelen szakad félbe, hogy átvegye a helyét valami egészen más. A boldogság csalhatatlan hangjegyei kúsznak felém, mintha pont nekem szánnák önfeledt táncukat. Immár behunyt szemmel ülök, és mosolyogva várom az elkerülhetetlen katarzist, amit a zene és a lány okoz.
Nincs vele zenekar, egymaga játszik, a hegedű az egyetlen társa. Hirtelen olyanná válik a terem, mintha mindenki eltűnne. Kinyitom a szemem, és csak őt látom. Azt hiszem, észrevett – egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy ez lehetetlen, hiszen a sötétben ülök, nem láthat –, mert zöld tüzű tekintetét egyenesen az enyémbe fúrja. Csak ő létezik és én. Fátyol borul ránk, eltűnik minden. Ketten maradtunk és a zene, ami körbefog minket, összefonva tart és megkötözve összeforraszt. A szívem vadul zakatol, a fülemben tombol, és a szememet a világért sem szakítanám el attól a tekintettől. Nem tudom ép ésszel, világosan, mit érzek ebben a pillanatban, de egyvalamit biztosan tudok. Nem engedhetem, hogy nélkülem menjen haza.
A csend tűnt fel legelőször. Az előbb még a hegedű simogatott, most meg ez a némaság, ami körülvesz, szinte a levegőt is kiszorította belőlem. De tudtam, hogy nem engedhetem el az érzést, az emléket. Magamhoz ragadtam a cd-t, még a zene hatása alatt fizettem érte, hogy észre sem vettem, ahogy leszámoltam a fontokat érte az eladónak, aztán már az eső áztatta kockaköveken kopogtak lépteim. Magamban dédelgetve az emléket róttam a zajos város zsúfolt utcáit. Ez az álom, vagy látomás, vagy emlék, akárhogy is hívhatom, most először nem okozott mérhetetlen fájdalmat. Nem mart belém, nem mélyesztette hegyes fogait a lelkembe, hogy kitépjen valami igazán fontosat. Körülvett egyfajta békés, nyugtalan boldogság. Tudtam, hogy csalóka, hiszen nem az enyém, és csak egy álomról képzelgek, de már nem bántam.
Végig, a hazafelé vezető úton hangtalanul dúdoltam magamban a zenét. Meg is lepődhettem volna rajta, hiszen eddig maga a zene nem sok szerepet játszott az életemben. De ez az ébredésem óta gyökeresen megváltozott. Szinte a részemmé vált, már nem létezhettem nélküle. Ideje volt hát, hogy végre elfogadjam a megvalósíthatatlant. Ugyanúgy, ahogy az álmok, vagy emlékek nélkül sem tudtam, nem akartam létezni többé.
Hazaérve becsaptam magam után az ajtót, lerúgtam a cipőm, és elindultam a számítógép felé. Nagyot ugrottam ijedtemben, amikor egy szőrös kis test hozzám dörgölőzött.
- Nahát, Kislány! – sóhajtottam, mert még mindig nem szoktam meg új lakótársam ittlétét. – Megijesztettél. - Lehajoltam és megvakargattam a bársonyos puhaságú testét, mire hangos fújtatás szerű dorombolásba kezdett, az én drága Makrancos Hölgyem.
- Jó kislány voltál? – felesleges kérdés volt, hiszen mi más lehetett volna, de élveztem a játékot. Már nem tűnt olyan bizarrak, mint az elején, hogy magamban beszélek. A választ egyértelmű jelzésértékűnek szánt még hangosabb dorombolásként kaptam meg.
Tudtam, hogy át kellene küldenem a kéziratot Mirandának, de még nem akaródzott. A képek elevenen villogtak agyam vetítőtermében, akár egy film. Bele kellett írnom, és tudtam, hogy hova való. Hiszen az egész kézirat, amit lázas önkívületben gépeltem be, szinte minden erről szólt. Éreztem a vibrálást, a tenni akarást, a testem újra élt. Mintha ezzel az emlékkel újra élővé váltam volna. Kezembe vettem a telefonom és sms-eket zúdítottam barátaimra. Pár pillanat múlva már majd szétesett a mobilom nagy igyekezetében, hogy jelezze nekem, új üzeneteim jöttek. Az első Andy-é volt.
Jééé, te még élsz? Benne vagyok az esti randiba, de nehogy megint eltűnj nekem, azt hiszem, odakötözünk majd a bárhoz. Cső, Andy. Ui. akkor este Jamesnél.
Igaza volt. Elhanyagoltam őket. Csak magammal és az „emlékeimmel” voltam elfoglalva. A barátaim voltak a legjobb barátok, akiket az ember kívánhat magának. Felsóhajtottam, mikor kinyitottam a következőt.
Itt Eda… (Hm. Mintha nem tudnám, ezen jót nevettem, mindig így jelentkezett be.) Még jó, hogy életjelet adtál, már kezdtem aggódni. És most nem az orvos, hanem a barát szólt. De mint orvos, lesz hozzád pár keresetlen szavam este. MEGYEK. Készülj
Igazat adtam neki neki is. De nem hagyhattam, hogy a bűntudat a hálójába fonjon, mert tudtam, hogy szükségem volt erre az időre, hogy helyrerázódjanak a dolgok körülöttem. Bár, ha őszinte akarok lenni, ez messze nem igaz. Nem rázódott rendbe minden, csak kezdtem elfogadni, és nem harcolni ellene. Hiszen az ép elmémet kockáztattam volna. Hát sodródtam az árral. Kíváncsian várva, mi lesz ennek a vége. Alec is válaszolt, a szokásos tőmondataiban.
Ok. Megyek. Akkor este. Mikor is találkoztunk? A gitárt is hozod?
Érdekes. A gitárról szinte meg is feledkeztem. Most odanéztem, és újra ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy a kezembe vegyem. Pár pillanatig gondolkodtam csak, hogy mit tegyek, majd erővel elfordítottam a szemem a hangszerről, és újra a hegedűszóra gondoltam.
Ahogy emlékeimben felcsendült újra a zene, megborzongott mindenem. Remegve léptem a lejátszó elé, és tettem be a cd-t. Mereven álltam előtte, várva az ismerős hangokat. De nem azt kaptam, amire vártam. Egy mély, füstös hang szólalt meg, s mellette egy másik, ami úgy vágott fejbe, hogy levegőt is alig kaptam.
Nem tudtam állva maradni. Hegedűre vártam, hiszen csak azt az egy számot hallottam, ami a boltban szólt. Nem számítottam erre. A kín belém mart. Szinte fizikai fájdalmat éreztem. A kezem ökölbe szorult, a körmöm a tenyerembe vájt, miközben hallgattam a hangját és az enyémet. Mert az a másik hang kétségkívül pont mintha az enyém lett volna. A szomorúság olyan hirtelen tört rám, hogy kénytelen voltam a karomat magam köré fonni. Így tudtam csak összetartani azt, ami szétesni készült.
Behunytam a szemem, és csak hallgattam. A testem a ritmusra ringatózott, a dallammal együtt mozdultam. Összekuporodva próbáltam egyben tartani széthulló tudatom értelmét. Úgy fájt az ismeretlen, mint még soha semmi más eddigi életemben. Ráadásul nem tudtam mi az, ami ennyire fájhat. Az elmúlás rémülete, és valami ismeretlen elveszítése volt az, ami ekkora kínt okozott. Még végig sem tudtam gondolni, mikor elhalt a dal, és vége lett mindennek. Csak én maradtam ott a padlón, kapaszkodva magamban, lihegve a gyötrelemtől, amit okozott.
Nehezen álltam talpra ismét, letöröltem az arcomról a fájdalom vájta könnyek útját, és zavartan néztem meg a lemezborítót. Nem tudhattam, hogy az első szám nem a már hallott hegedűszóló lesz, vagy valami hasonló. Nem tudhattam, hogy a hangja így felkorbácsolja bennem az érzelmeket, szinte felszakítva olyan sebeket is, amik létezéséről sejtésem sem lehetett. A lemez csak forgott tovább, én pedig hallgattam már megnyugodva az emberi élet különböző dallamait. Fény és sötétség ölelt körül, együtt játszadozva velem. Kézen fogva vontak magukhoz, hogy majd ugyanezzel a lendülettel taszítsanak örökre el. Nehéz volt hallgatni, de valahol megkönnyebbültem. Már nem fájt. Már nem éreztem, hogy darabokra szakadok, ha nem tartom magam. Már csak a csendes szomorúsággal vegyes nosztalgia maradt meg.
Feltápászkodtam és a laptophoz mentem, ránéztem az órámra, majd meglepve vettem észre, hogy megint elszaladt az idő, de nem tudtam nem leírni, ami bennem kavargott. Kinyitottam a kézirat dokumentumát, és vadul kezdtem el begépelni a szöveget, ami az agyamba égett. Újra láttam magam előtt őket, és magamat. Nem tudtam elválasztani az érzelmeket és a valóságot az álomtól, de nem is akartam. Továbbálmodtam hát a megkezdett mesét, ami az igazság kusza szövevényeként létezett eltemetve bennem valahol.
A koncertnek vége már egy ideje, de én még mindig csak ülök magamban, mint egy megkövült szobor. Arra riadok, hogy megbökik a vállam.
- Fiatalember… elnézést, de mennie kéne.
- Mi? Tessék? – hadarom egy szuszra, zavartan, mint aki most ébred.
- A koncertnek vége egy ideje, szeretnék kitakarítani.
- Oh, bocsánat, már itt sem vagyok. – Vajon mi üthetett belém, tűnődöm. Úgy elvarázsolt volna, hogy észre sem vettem, hogy már csak egyedül vagyok?
Lassan, komótosan sétálva megyek ki a kijáraton, nem nézve, hova lépek. Végig azon gondolkodom, hogy hogyan találkozhatnék a lánnyal. Nem jellemző rám ez a bizonytalanság, de vele mégis egy tapasztalatlan kamaszként viselkedem. Hirtelen azon kapom magam, hogy a hátsó bejárat előtt várakozom jó pár ember társaságában. Ez merőben érdekes, vajon hogy kerültem ide? De nem érek rá ezen rágódni, mert hirtelen egy tapsvihar közepén állok. De ez most nem nekem szól. Tisztára mintha rajongó lennék... hát eléggé kellemetlen, ha azt vesszük, hogy hogy hessegetem el az értem ácsingózó lánykákat, erre tessék, most meg én tipródom itt egy művészbejárónál, idegesen tördelve a kezem.
Megrázkódom, hogy ezt azért mégsem, mikor a taps hangosabb lesz. Aztán már csak őt látom. De gyáva módon, mielőtt észrevehetne, megfutamodom. A fejem a vállaim közé húzva lépek arrébb, és csak nézem, ahogy mosolyog. Néha meghallom a hangját, és most is, mint a teremben, megborzongok. Felmérem mekkora pácban vagyok, hiszen úgy loholok egy lány után, mint egy kiskutya. De várok, amíg mindenki elmegy, és már csak ő marad.
- Hello! – lépek oda hozzá. Próbálok vagánynak tűnni, pont olyannak, mint a rólam kialakított kép. Igen ám, csakhogy ebbe a képbe nem illik bele, hogy most itt állok, és próbálok egy értelmes szót kinyögni. A fenébe is. Mi van velem?
- Nézzenek oda, kit látnak szemeim? – szól csúfondárosan, és felnevet torokhangon, mélyen, végigkarcolva érzékeimet.– Művelődünk?
- Mindenkinek kijár egy kis műveltség, nem? – Hála Istennek visszakaptam a hangom, így viszonylag normálisan tudok válaszolni, és nem égetem jobban magam a kelleténél. Totál becsavarodtam, mit művelek?
- Mit csinálsz itt? Ide nem a te fajtád jár, ha nem tévedek – mondja töprengőn, és összehúzza a szemöldökét, mint aki nagyon erősen gondolkodik valamin. Mosolyognom kell. Bagoly mondja verébnek.
- Khm, miért milyen az én fajtám? – kérdezem egy félmosollyal –, bár, azt hiszem ezt éppenséggel én is kérdezhettem volna a múltkor, nem? Mintha nem én kezdtem volna a rossz helyre való mászkálást. Én csak viszonoztam a kedvességed, hogy voltál szíves, és megtisztelted szerény kis estünket a jelenléteddel – darálom egy szuszra, és várom a reakciót, ami nem marad el. Egy pillanatra néma csönd, aztán felnevet. Én pedig újra érzem, hogy elvesztem.
Még szerencse, hogy beállítottam az órát, hogy csörögjön, így a srácoknak nem kellett megint rám várniuk. Gyorsan átolvastam, amit leírtam, és elmentettem, míg meg nem gondolom magam. De éreztem, hogy ezektől a jelenetektől csak még jobb lesz a kézirat. Elhatároztam, ha hazaérek, elküldöm Mirandának. Nem mertem még átolvasni az egészet, csak részleteket láttam belőle. A másik életem árnyéka volt, amit ide leírtam. Az enyém, de valaki másé is, és én csak vágyódhattam utána, álmodhattam róla, milyen lehetett volna, ha velem történik mindez. Szomorúsággal vegyes örömet éreztem, mert minden egyes érzelmet olyan erősen éltem meg ezzel a másik élettel kapcsolatban, mintha a sajátom lenne. Olyan volt, mintha valaki belebújt volna a fejembe, és onnan suttogta volna mondatról mondatra, képről képre, és csak nekem vetítette volna. Még nem jöttem rá, miért történt mindez velem, de abban biztos voltam, hogy ez nem csak egy szimpla történet.
Mielőtt elmentem volna, adtam enni a macskának. Már örültem, amiért örökbe fogadott lettem. Társtalanságomban társammá vált, a legnagyobb kétségeim közepette is velem maradt. Neki nem kellett magyarázkodnom, hiszen mindegy volt, milyen vagyok, hogyan viselkedem.
Csak egy percig hezitáltam, mielőtt a vállamra kaptam volna a gitárt. Lent az utcán, a ház előtt várt rám James, és már meg sem lepődtem, hogy nem egyedül van, hanem Eda is vele jött. Magamban mosolyogva konstatáltam a tényt, de nem tettem szóvá. Legalább ők jól vannak.
- Jó látni titeket! – Azért mégsem tudtam magam teljesen visszafogni, és vigyorogva beszálltam a kocsiba.
- Sűrűbben is láthatnál, ha nem gubóznál be mindig – terelt James.
- Mi volt Londonban? – nézett hátra Eda. Szemében leplezetlen érdeklődést láttam, és egy csöppnyi aggodalmat.
- Miranda ki akarja adatni a kéziratot a fotókkal együtt. Khm, érdekes lesz – gondolkodtam el egy pillanatra.
- Mi? Miért? – kérdezte Eda.
- Hát, nem tudom. De még nem láttam képes regényt. Igaz, hogy csak aláfestő, hangulatidézők a képek, de akkor is fura, nem?
- Szerintem nagyszerű lesz – pillantott rám James a visszapillantóból, és bátorítóan vigyorgott. – Na, és hogy vagy az álmokkal? – vonta fel kérdőn az egyik szemöldökét.
Tudtam, hogy akkor szokta így, amikor valami erősen töprengésre készteti.
- Hát – túrtam idegesen a hajamba –, megvannak, köszönik szépen.
- Tudsz aludni? – Edából előbújt az orvos.
- Srácok, bulizni megyünk, rémlik? – kérdeztem vissza kissé ingerültebben, mint kellett volna.
- Oké. Csak aggódunk. És ha úgy vesszük, akár hivatalból is kérdezhetném, nem? – Eda tekintetével fogva tartott egy pillanatig, majd megsimogatta az ülésen lévő kezem. – Szeretünk, Daniel, és természetes, hogy aggódunk.
- Tudom – hajtottam le a fejem megszégyenülten –, ne haragudjatok, csak nem olyan egyszerű ez nekem. Azt hiszem, ha végre befejezem a regényt, elmúlik.
- Miből gondolod? – nézett hátra James.
- Nem tudom, csak most így érzem. Már nincs sok. A meglévő anyagot elküldöm Mirandának, aztán meglátjuk, neki hogy tetszik. Olyan, mintha önálló életet élne a történet. Kezd egy egésszé összeállni a fejemben.
- És tudod már a végét?- kérdezte Eda.
- Nem. Ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs.
- Nyugi, biztos vagyok benne, hogy megoldod – bíztatott James. - Lehet igazad van, és ha a végére jársz ennek, akkor visszazökken minden a régi kerékvágásba – mondta, de mindketten tudtuk, hogy ezek csak nyugtató szavak. Korántsem ilyen egyszerű a dolog.
Az út további részében hallgatagon ültünk, mindenki a maga gondolataiba merülve. Mire a bárhoz értünk, már elég sokan várakoztak. Külön bejáraton léptünk be, és rögtön egy nekünk fenntartott asztalhoz mentünk, ahol a fiúk már vártak ránk. Már meg sem lepődtem, hogy a múltkori lány is ott van. De akármennyire is bántott, a nevére nem emlékeztem, így próbáltam úgy okoskodni, hogy elcsípjem, hogy hívhatják.
- Nahát, cimbora! – kiáltott fel Andy –, egyre szarabbul festesz!
- Köszi – morogtam fintorogva –, mindig is tudtam, hogy jó barát vagy
- Én csak az igazat mondom – emelte fel védekezően a kezét Andy.
- Srácok, hagyjátok már! – szólt közbe vigyorogva Alec is. – Daniel, haver – csapott hátba –, mi a pálya, emlékszel Tillyre? – Oh, ekkora mázlit, még idejében derült ki a lány neve. Mosolyogtam és bólintottam, hogy igen.
- Igen, emlékszem. És semmi különös. Megvagyok – újra a hajamba túrtam. Kezdtem magam is idegessé válni ettől a mozdulattól. Mintha egy idegen mozdulatait vettem volna át. De mindegy, most nem akartam ezen rágódni. Próbáltam félretenni ezeket a kínzó kérdéseket, és csak jól akartam magam érezni a barátaimmal.
