13.rész

   - Olyan vicces volt – nevetett fel – látnod kellett volna! Akkoriban kicsit nagyra tartottam magam – sandított felém, hogy vajon mit reagálok, de nem szólaltam meg, még nem. – Az egyik barátnőm ráncigált el a koncertre, mondván, hogy látnunk kell őket, ha már itt vannak a városban. Ők már akkor is sikeresek voltak, rengeteget turnéztak, és az egyik megálló voltunk mi. San Franciscoba a Zenei Konzervatóriumba jártam akkoriban, hegedű szakra, és teljesen csakis a komolyzenének éltem. Szóval, kicsit furán éreztem magam ott. Nem tudod elképzelni! – gesztikulált hevesen, miközben mesélte az emlékeit, de én még mindig nem mondtam meg neki, hogy de, el tudom képzelni. – Rengetegen voltak, a tömeg tombolt, és a lányok, Jézusom…a lányok sikítottak, teljesen kikeltek magukból! – mosolygott megint, én meg képtelen voltam levenni a tekintetem róla, egyszerre láttam azt a régi emléket, és a mostani Ailiát.

  - Azért nem hiszem, hogy akkor voltál először egy koncerten? – hitetlenkedtem nevetve.

  - Nem, persze, hogy nem – nevetett. - Elvégre én is jártam bulizni, meg társaságba, de ez mégis más volt. Addig a pillanatig el sem tudtam képzelni, hogy idegenekért, hogyan képesek rajongani. Ó Istenem, és a srácok, hogy néztek ki! Csatakosan, és elégedetten, mintha épp akkor nyerték volna meg a főnyereményt. Mindenki a közelükbe akart férkőzni. Mandy is – vele mentem – én meg nem értettem, mire ez a nagy hajcihő, hiszen csak rock zenészek, vagy mi. Elkísértem Mandyt a kordonokig, ahol a fiúk lejöttek a színpadról, hogy autógrammokat osztogassanak, de nem bírtam a tülekedést, és kissé nevetségesnek is éreztem az egészet. Félreálltam, hogy egy kis levegőm legyen. És hát, akkor láttam meg Davidet – sóhajtott szomorkásan, de ez amolyan keserédes szomorúság volt, ami a hangjából tükröződött.

  - Hm, csak nem szerelem első látásra? – gúnyolódtam, és magam sem értettem miért, talán így akartam oldani a feszültséget, ami újra és újra összeszorította a torkomat, meggátolva ezzel, hogy beszélni tudjak.

  - Nem, dehogy – kuncogott sötéten. – Hát minek nézel te engem? Ott állt előttem, és olyan furán, bambán bámult, hogy azt gondoltam; anyám ezzel a sráccal valami nincs rendben. Bár, azért be kell vallanom, tetszett, ahogy csak nézett, mintha a világ is megszűnt volna körülötte – merengett.

  - Igen – sóhajtottam – így is volt.

  - Tessék?

  - Khm. Semmi, semmi. Aztán mi történt?

  - Hát semmi – vont vállat. - Őt behúzták a biztonságiak, Mandy megkapta az aláírását, aztán elmentünk. Pár nappal később eljött a fellépésemre. Nem kicsit lepődtem meg. Olyan aranyos volt, ahogy próbált vagánykodni, látszott rajta, hogy nincs hozzászokva a környezethez, és egyáltalán ahhoz, hogy nem borul rögtön valaki a lábai elé – nevetett fel és rám nézett. A szemei most megint épp úgy csillogtak, ahogy az emlékeimben. Illetve, ahogy David emlékeiben.

  Elkezdett fájni a fejem, ahogy próbáltam rendbe rakni a gondolataimat. Lehajtottam a fejem, és ujjaimmal a homlokomat és a szemeimet dörzsöltem. Észre sem vettem, míg Ailia le nem fogta a kezem.

  - Fáj a fejed? – kérdezte.

  - Bocs, igen egy kicsit – szabadkoztam.

  - Ő is mindig ezt csinálta - sóhajtotta. - Hozok egy gyógyszert – állt fel, és elsietett. – Tessék - nyújtotta felém a kis drazsét -, ezt vedd be, használni fog. Nagyon fáj?

  - Nem, azt hiszem nem. Csak úgy tompán, ilyenkor még nem is igazán tudatosul, hogy fáj, aztán elkezd felkúszni hátulról a homlokom felé, és akkor már szinte a falat kaparnám legszívesebben. De inkább mesélj még! – kértem, hogy elterelődjön a figyelmem, a kezdődő fájdalomról.

  - Hát… - vette fel újra a leejtett fonalat – iszonyat, hogy nézett ki aznap este, de mégis tetszett. Képzeld, rózsaszín tornacipőben és zakóban jött el egy komolyzenei koncertre! Hát nem mindennapi jelenség lehetett! – mosolygott magában újra az emlék hatása alatt. Szerettem hallgatni a hangját, hiszen lehunyt szemem előtt ott peregtek az események.

  - Bénának érezte magát – csúszott ki a számon véletlenül.

  - Hogy?

  - Tessék? – kérdeztem vissza.

  - Hogy mondtad? – nézett rám fürkésző szemekkel, mintha így akarná kiolvasni a válaszokat. Tekintete nem engedett, így válaszoltam, azt, amit hallani akart, és ami az igazság is volt.

  - Bénának érezte magát – ismételtem meg. – Egyrészt, hogy koslat egy lány után – nevettem keserűen – másrészt, mert azt hitte hülyét csinál magából, mert csak makogott. Azt hitte, oda minden vonzereje, hiszen semmit nem tudott kiolvasni belőled. Félt, hogy elszúrja, de attól is félt, hogy sikerül, és te is a lábai előtt fogsz heverni pillanatok alatt. Csalódott volna.

  - Ezeket… - kapott levegő után – ezeket honnan veszed?

  - Ezt akartad tudni nem? – néztem rá komolyan.

  - De, igen... – suttogta.

  - Látom őket, mintha az én emlékeim lennének.

  - Az nem lehet! – kiáltotta fojtottan, szemei hatalmasra tágultak, és megannyi emlék, kavargott bennük. Nem tudtam eldönteni fájdalom, vagy csak a döbbenet tompaságát látom visszatükrözni. Lassan, nagyon lassan hunyta le a szemét, de így is észrevettem, hogy egy újabb könnycsepp gördül le arcán. Türelmetlenül nyúlt oda és törölte le a tenyerével, de nem tudta megállítani.

  - Valahogy mégis lehet, hiszen olvastad a könyvet nem? – kérdeztem csendesen. – Ez a rész is benne van.

  - Nem bírtam végigolvasni – sütötte le a szemét. – Csak beleolvastam. De a részletek olyan aprólékosak, és annyira stimmeltek, hogy képtelen lettem volna az egészet elolvasni. Annyira fájt! Azt hittem valamelyik "barátom" tálalt ki, így akarva szerezni egy kis pénzt. De miután kifaggattam mindenkit -mint egy eszelős úgy viselkedtem - rá kellett jöjjek, hogy nem így történt. Elkezdtem nyomozni, de semmit nem találtam rólad, csak a fotóidat. Így végképp összezavarodtam. Aztán elhatároztam, hogy elmegyek a dedikálásra. Onnantól tudod.

  - Mindenre emlékszem, amit most elmeséltél. Mintha egy filmet néznék, úgy látom magam előtt – mondtam halkan és közben csak a szemeit láttam, pont úgy, ahogy David azon az első találkozásukon. Csak épp azt hagytam ki, hogy nemcsak látom az eseményeket, hanem éppúgy meg is élem őket, minden érzelmükkel együtt.

  - Ez kész téboly! Hogy vagy képes ezt csak így, rezignáltan elmesélni?

  - Hidd el, pontosan tudom, hogy ez nem normális, de már egy ideje így van – sóhajtottam. Már mondtam volna tovább, hogy pontosan azóta, hogy felébredtem, de meghallottuk, ahogy Alba felsír.

  - Ne haragudj, be kell mennem hozzá – pattant fel. Úgy tűnt, mintha kicsit örülne, hogy elszaladhat. Talán tudat alatt így akart elmenekülni a kéretlen tudás elől. Valahol megértettem, nekem is sok volt, elképzelni sem tudtam, ő vajon mit élhetett meg. Azt már tudtam, hogy nehezére esett látnia engem, vagy legalábbis nem volt egyszerű

  - Persze, menj csak, nem gond – álltam fel én is. – Nekem úgyis mennem kéne. Már így is túl sokáig zavartalak – motyogtam zavarodottan, mert igazából sehogyan sem akaródzott elmennem.

  - Ne! - fogta meg a karom és visszafordult –, nem kell elmenned. Nem zavarsz. Csak egy pillanat, mindjárt jövök. Megvársz? – kérdezte, vagy inkább kérte, nem tudtam eldönteni, így csak bólintottam, mintha minden józan elhatározásom a semmibe foszlott volna.

  Nem tudtam magammal mit kezdeni egy idegen lakásban, ahol igazából minden olyan ismerős volt. Úgy éreztem, rögtön megfulladok, ha nem kerülök friss levegőre. Felkaptam a kabátom, és kiléptem az éjszakába. A tavasz végéhez képest a balzsamos levegő újultan üdvözölve cirógatta meg az arcomat. Éreztem a tenger mindent beborító sós levegőjét, nagy sóhajjal kaptam utána, megtelítve szorongó tüdőmet. Talpam alatt a sárgás homok meg-megcsikordult, ahogy belesüllyedt a cipőm. Pár lépés kellett csak, hogy elérjem a vizet. Már ott álltam a parton, éreztem, ahogy nyaldossa a lábam, de nem tudatosult bennem, hogy a hideg vízben állok. Olyan megnyugtató volt csak állni, és hagyni, hogy a víz és a lágy szél elrendezzen minden kusza gondolatot, ami kavargott bennem. Csendesen lüktetett körülöttem, de nem ért hozzám sem az óceán, sem a szél ereje. Mintha láthatatlan erős kezeikre vettek volna, hogy úgy tartsanak meg benne, féltőn vigyázva törékeny lényemre. Közösen óvva, vigyáztak rám. Merengve néztem a nagyváros fényeit és az óceán végtelen sötétségét. Puha, sötét burokként ölelt át, biztonságban tartva, hagyva, hogy kapaszkodjak testtelen valójába. Az emlékek nem fájtak, már nem. Nem kaparták belülről a koponyám falát, már nem akartak kitörni onnan, hiszen haza értek. A bennem élő emlékek elégedettek voltak, és valahol én magam is. Csak egy kicsi gondolat ébredezett bennem, amit igyekeztem módszeresen elnyomni.

  Én, miért vagyok itt? Mit keresek én itt? Vajon én érzem a bennem tomboló érzelmeket? Vajon ezek az emlékek, amik már önálló életként léteztek bennem, hagytak valamit nekem magamból?  

  Nem mertem ezekbe a nyugtalanító érzésekbe belegondolni, mert azt hiszem, akkor búcsút inthettem volna oly nehezen megtalált kis nyugalmamnak. Gyáván, fordultam el az egyre hangosabban üvöltő kétségektől, hogy ismét bemenjek a biztonságot adó házba, ahhoz az emberhez, aki mindenre megoldást kínálhat.

  Mire bementem, Ailia is visszaért Albától. Meglepetten kapta fel a fejét, ahogy beléptem és mintha megkönnyebbült mosoly suhant volna át az arcán, ahogy hozzám fordult.

  - Azt hittem elmentél mégis – suttogta.

  - Nem. Itt vagyok. – Nem bírtam jobb választ kinyögni, egyáltalán nem tudtam mit keresek itt még mindig, de nem akartam távol lenni sem.

  - Késő van…, ha gondolod, alhatsz a vendégszobában.

  - Biztosan nem gond? Hívhatok taxit... – mondtam, de azt kívántam marasztaljon.

  - Ha gond lenne, nem mondtam volna. – Soha nem fogok tudni kiigazodni ezen a lányon, gondoltam.

  - Hát akkor, khm... köszönöm, elfogadom.

  - Akkor mire vársz, Jézusom Daniel! Úgy toporogsz ott, mintha tüzes parázson lépkednél! – nevetett kicsit bosszúsan.

  - Csak, kissé furán érzem magam, nem mindennap történik ilyesmi az emberrel – magyaráztam, de beláttam, valóban kissé nevetségesen viselkedtem.

  - Igen, ez igaz. Ne haragudj, nem akartalak megbántani – nyújtotta felém a kezét Ailia, de félúton visszarántotta. – Egyikünknek sem könnyű ez a helyzet. De ha meg akarjuk tudni, a miérteket össze kell fognunk. Nem? Vagy te nem akarod tudni, miért történtek veled ezek a dolgok? – nézett rám kérdőn.

  - Nem tudom – túrtam a hajamba, és láttam, ahogy egy pillanatra megakad Ailia szeme a mozdulatomon. – Egyik felem tudni akarja, míg a másik…- hallgattam egy pillanatig – azt hiszem, a másik azt kívánja, dugjam a fejem a homokba.

  - És TE melyiket akarod?

  - Azt hiszem, mindkettőt – nevettem keserűen, hogy milyen határozatlan lettem –, és talán szükségem is van arra, hogy megtudjam. Igen, hiszen minden, ami eddig történt velem, ide vezetett.

  - Azt hiszem, sejtem mit érzel – magyarázta Ailia -, de mindemellett nekem szükségem van arra, hogy tudjam is. Szóval – vonta meg a vállát beszéd közben, és a már oly sokszor látott fintorra húzta a száját -, egy darabig még kénytelen leszel elviselni engem.

  - Azzal nem lesz baj – dünnyögtem magamban, és reméltem, hogy nem hallotta meg.

  Közben már a vendégszobában ténykedett. Új ágyneműt húzott, megágyazott, adott egy törölközőt, végül mindketten kissé feszélyezve a másiktól ott toporogtunk.

  - Hát akkor – szólaltunk meg szinte egyszerre, mire elnevettem magam.

  - Mi olyan vicces? – nézet rám kérdőn, talán kissé sértődötten.

  - Semmi, semmi – túrtam a hajamba nevetve, egyszerre mintha a visszájáról látnám a dolgokat, hiába voltam most én itt, mégis szinte ugyanúgy kívülről szemléltem az eseményeket, mint az álmaimban. - Csak eszembe jutott, hogy most én is egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam, kész téboly ez az egész nem?

  - Hát elég szerencsétlenül is nézel ki, már ne is haragudj – jött a válasz szintén egy megkönnyebbült kacaj kíséretében. – Úgy állsz ott, mint egy kivert kiskutya – vigyorgott rám gonoszul.

  - Kösz, ez jól esett – fintorogtam.

  - Én csak az igazat mondom – vonta meg a vállát, de aztán közelebb lépett. – Ez mindkettőnknek nehéz, és lesz még nehezebb is szerintem. Már maga a tény, hogy itt állsz velem szemben, az ő arcával, termetével, az ő hangjával beszélsz hozzám, már ez is kiborító lenne, nem beszélve azokról a dolgokról, amiket tudsz. Úgyhogy megértem, ne izgulj. De azért tényleg szerencsétlenül néztél ki – nevetett fel, majd közelebb hajolt és egy puszit nyomott az arcomra.

  - Hm…, minden kivert kiskutyát befogadsz? – kérdeztem felvonva az egyik szemöldököm, és magam sem tudom mi üthetett belém, de eleresztettem egy félmosolyt is. Láttam, ahogy Ailia a levegő után kap, de hamar összeszedte magát.

  - Ugye nem flörtölni akarsz velem? – nézett mereven a szemembe.

  - Nem tudom, mond meg te.

  - Daniel, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Elég kusza minden így is, nem gondolod? – hajtotta le a fejét szomorúan, és saját magának ellentmondva szorította meg a kezem. Sajnáltam, hogy a pillanat üdesége egy másodperc töredéke alatt foszlott semmivé, de igaza volt.

  - Ne haragudj, nem is értem mi ütött belém – magyaráztam zavartan. Szabadon maradt kezemmel hadonásztam és mint ma már oly sokszor ismét a hajamba szántottam öt ujjammal. A másik kezem szorosan fogta Ailiáét

  - Nem, semmi, semmi… én csak... – most ő jött zavarba, de nem nagyon értettem miért. – Szóval, annyi minden kavarog bennem, és ez a nap elég hosszú és nehéz volt. Nem akarom még jobban összekuszálni. De azért… - vigyorgott rám hirtelen – nem volt rossz próbálkozás.

  - Kösz – nevettem.

  - Hát akkor… jó éjt – újra kicsit megszorította a kezem, majd kiment.

  Arcomat a tenyerembe fektettem, megdörzsöltem a szemem, morogtam még valami érthetetlent, az egész napos feszültség most jött ki rajtam. Visszatámolyogtam az ágyig, leültem, majd úgy ahogy voltam, ruhástól dőltem végig rajta. Még egy percig bámultam a plafont, csak most vettem észre, hogy vagy négy gitár lóg az egyik falon és mellettük rengeteg kép az együttesről. Csak futólag néztem meg őket, még mindig az ágyon heverve, félig lelógó lábakkal bámészkodtam.

  Majd hirtelen reggel lett. Nem hiszem, hogy túl sokat aludhattam, hiszen már jócskán benne jártunk az éjszakában, mikor végre lefeküdtem. Ugyanabban a pózban ébredtem, ahogy az ágyra dőltem. Teljesen kiütöttem magam. Nem álmodtam semmit, csak úgy, ahogy voltam zuhantam bele egy mélységes fekete kútba, hogy végre megnyugtató homály lepje elmém zakatoló vergődését.

  Nagy nehezen, nyögve felültem, előbányásztam a zsebemből a mobilomat, hogy megnézzem mennyi lehet ilyen tájt az idő, és nem lepődtem meg nagyon, mikor kiderült, hogy csak nyolc körül járt. Kitámolyogtam a fürdőbe, még szerencse, hogy a vendégszobához is tartozott egy, így nem kellett megzavarnom Ailiát, vagy Albát. Hidegvízzel megmostam az arcom, kiöblítettem a szám, és kicsit félve néztem magamra a tükörben.

  Minden okom megvolt az aggodalomra, mert aki visszanézett rám, az egy elgyötört tekintetű, gyűrött arcú idegen volt. Látszott rajta a végkimerülés összes jele. Hatalmas karikák, szinte hátizsákok éktelenkedtek a szemei alatt, sápadt arca olyan beesett volt, hogy csaknem megrémültem magamtól. Egyedül a szemei éltek az arcnak, de ez az élet is inkább csak pislákolt, mint dalolva tombolt volna. A szürke kontúrcsíkos tekintetben, tompán csillogott valami, de hogy mi, hirtelen nem tudtam volna megmondani.

  Vágtam magamra egy torz fintort, majd a szinte már megszokott, állandó mozdulattal beletúrtam immár sokszorosan hosszabb, kócos, hajamba. Egy pillanat tört részéig átfutott rajtam a gondolat, hogy fésülködni sem ártana, de aztán csak megrántottam a vállam, és hagytam úgy, ahogy volt.

  A házban még csend honolt, épp, mint az éjjel. Nem gondolkoztam, csak vitt a lábam, egyenesen Alba szobája felé. Csak egy pillantást akartam rávetni, mielőtt elmegyek. Csak, hogy lássam minden rendben van-e. Az meg sem fordult a fejemben, hogy már miért ne lenne minden a legnagyobb rendben, hiszen eddig is megvoltak nélkülem, tehát ezek után sem kell az én vigyázó, fáradt tekintetem. Ennek ellenére, nem tudtam feltartóztatni önálló éltre kelt lábaimat.

  Már ott toporogtam az ajtaja előtt, és kissé csodálkoztam, hogy csukva találtam. Amilyen halkan csak tudtam, résnyire nyitottam, azt mondván magamnak, hogy épp csak bepillantok. De nem láttam semmit. A szobában sötét volt még, így kicsit még szélesebbre tártam az ajtót, hogy a folyosó végén égő kislámpa gyér fénye kicsit beszivároghasson, így végre láthattam a semmit.

  Alba ágya üresen tátongott. Szélesre tártam az ajtót és egyetlen lépéssel már bent is voltam. A rémület vasmarka úgy szorította össze bensőmet, hogy alig kaptam levegőt. Szinte sípolt a tüdőm az erőlködéstől, ahogy erőszakkal próbáltam a levegőt bejuttatni. A testem olyan nehéz lett a rettenet nyirkos liánjaitól - amik belém kapaszkodva akartak magukhoz láncolni, hogy többé mozdulni se tudjak fojtó ölelésük nélkül -, hogy küszködnöm kellett egy lépésemért is.

  Hirtelen nem is tudtam mit csináljak, a félelem levegője zihálva tört elő belőlem, de még mindig megkövülve álltam egyhelyben, mint aki belefagy a pánik jégfüggönyébe. Aztán, ahogy lefagytam, úgy mozdult szinte egyszerre újra mindenem. Rohanva, nem gondolkodva, csupán az ösztöneimre hallgatva téptem fel Ailia hálószobájának az ajtaját, hogy felkeltsem őt is.

  De ismét földbe gyökerezett a lábam, szerencsére most a megkönnyebbüléstől. Ez alatt a pár perc alatt, azt hiszem éveket öregedtem. Megviselt idegeim már nem nagyon bírták a szolgálatot, éreztem, ahogy egyre jobban kezdek remegni. Először csak a kezem, majd ahogy a rémülettől fagyott testem lassan-lassan felengedni készült, úgy hullott szét darabjaira. Az ajtóba kapaszkodva bámultam az idilli jelenetet. Alba ott aludt anyja ölébe bújva, kicsi karjával szorosan ölelve őt. Hála Istennek nem hallottak meg. Ailia kicsit mordult, majd még közelebb húzta magához a kislány alvó testét. Éreztem az illatukat a szobában és néztem megrendülve, ahogy alszanak.

  Remegő kézzel túrtam ismételten a hajamba, egy gondolattal még átfutott a fejemen, hogy még jó, hogy hanyagoltam a fésűt, aztán robotmozgással, amilyen csendbe csak tudtam, kiosontam. Lassan behúztam magam mögött az ajtót, majd a nappaliba vánszorogtam. Reszkető kezekkel írtam egy cetlit, hogy elmegyek, de a szállodában megtalálnak, és a számomat is meghagytam, mert tudtam, hogy keresni fog. Aztán még mindig kocsonyás, remegő végtagokkal kivonszoltam magam a házból.

  Minden csupa pára és köd volt, ahogy kiléptem. Az óceán szinte ontotta magából a meleg ködtakarót. Gomolyogva kúszott a parton, kergetőzve a széllel, és a tenger hullámaival játszva élte pillanatnyi örök tovatűnő életét. Végre tudtam levegőt venni. Végre kissé megnyugodtam, ahogy egyedül lépkedtem némán, a köd táncoló, átlátszó testével keringőzött körülöttem, táncra hívva engem, vont puha karjába. Senki nem volt rajtam kívül a parton. Minden fájdalom, és kétség kiszállt belőlem, a szél és a köd karcsú ujjaikkal ragadták ki a szorongás hideg, szúrós töviseit. Gondolatimba süllyedve lépkedtem végig a homokos parton. Újra és újra lepergett előttem a tegnapi nap, minden boldogságával és borzalmával együtt. Tudtam, hogy Ailiának igaza van és még nincs vége, mindkettőnk tartozik annyival a másiknak és magának is, hogy kiderítsük, hogy mi miért történt. Bár lehet soha nem fogjuk megtudni, és a miértek örökre néma kiáltásként, tátogva hullnak majd a semmibe. De nem ülhettem tétlenül! Bár, fogalmam sem volt, hol is kezdhetném.

  Szerettem volna többet tudni Davidről is. Szinte sóvárogva vágytam az információk kis morzsáira, még magamnak is alig bevallva mennyire.

  Addig gyalogoltam, míg el nem értem a kikötőt, és az Akváriumot. Már jócskán benne járhattunk a délelőttbe, hiszen elég sokan sétálgattak, vagy épp sietek dolgukra. A deszkapadló mólón látszott, hogy hajdan szebb napokat élt meg, bár nekem tetszett kissé kopott pallóival együtt. A letűnt korok hangulatát szinte érezni, tapintani lehetett. Az emberek elkezdtek szállingózni, már nem voltam egyedül. Úgy tűnt, mintha a gyaloglásommal képletesen is magam mögött hagytam volna a magányt és az egyedüllétet, hogy ismét csatlakozzam az emberek világához.

  Ha belegondolok, valóban nagy utat tettem meg. A balesettől kezdve, a kómán és az álmokon kívül eddig a pontig.