Lám, hiába volt a sok elhatározásom, miszerint megbirkózom a velem történtekkel, elég csak egy kis kilengés, és máris a visszájára fordulnak a dolgok. Az eszem azt mondta, labilis vagyok. De mióta hihetek én már az eszemnek? Ezekkel a súlyos gondolatokkal a fejemben csináltam végig a napot. Alig tudtam jelen lenni a felolvasó esten, még szerencse, hogy nem nekem kellett felolvasni. Ahogy hallgattam a történetet újra az emlékek vették át az irányítást. Ha akartam volna sem tudtam volna ellenkezni. De miért is akartam volna? Hiszen az az élet, ott bennem mélyen, gyakran még mindig valóságosabb volt a sajátomnál. Ráadásul sokkal vonzóbb is.
Holnap este koncert. Ideges vagyok. Ma a próbán jól összezördültünk, ami nem tesz jót. De nem tudok magammal mit kezdeni. Egyedül érzem magam, nem tudom kivel megbeszélni kavargó, zavaró gondolataimat. A bennem lévő űrt nem tudja kitölteni senki. A srácok nem értenék. Az életemet is rájuk bíznám, de ami bennem zajlik, az más.
Már több mint egy hónapja, hogy nem láttam Ailiát. Nem is tudom mit képzeltem? Talán, hogy majd olyan könnyedén átvészelem a hiányát? Vagy ugyanúgy túlteszem magam rajta, mint előtte oly sok lányon? Egyáltalán miért beszéltem be magamnak, hogy ez jó lesz nekünk. Egy idióta voltam, hogy hagytam. És még nagyobb barom, hogy még én erősködtem. De már nem tudok változtatni a tényen, hogy nincs velem.
- Dave, a fene essen beléd! Mi van veled ember? – ragad meg Rick.
- Semmi, hagyj…! - mint egy kisgyerek, úgy válaszolok. Hallom magamon, hogy szánalmas a hangom, de nem bírom máshogy mondani.
- Komolyan, David, mióta Ailia elment, kész roncs vagy – replikáz tovább, legszívesebben behúznék neki egyet. Lehet azt kéne, talán a bennem tomboló feszültséget így le tudnám vezetni némiképp. De a semmiért hogyan moshatnék be a legjobb barátomnak? Főleg, ha még igaza is van. – Szedd már össze magad… - ja, könnyű mondani, morgok magamban. – Semmi nem tart örökké.
- De én úgy érzem, már egy örökkévalóság óta elment!– sóhajtok nagyot. Na tessék, most lehet röhögni rajtam, kiadtam magam nekik. De meglepő módon egyikük sem nevet ki, csak elnézően vigyorognak.
- Te totál belezúgtál a csajba! – vihorászik Noah.
- Aha, nagyon vicces – zúgolódom, de érzem, ahogy a szám széle megrándul a visszafojtott mosolytól.
- Hát, nem is tudom …, én nem tartom viccesnek, talán egy kicsit meglepőnek – na szép, Bishop is beszáll a lelkizésbe. Ez fantasztikus! – Nem gondoltam volna, hogy rajtad is kifoghatnak, de lám….
- Nem tudom mit vagytok úgy oda, nincs semmi bajom! – csattanok fel már sokadszorra. – Ha pedig mégis, ahhoz semmi köze Ailiának. Sokkal inkább nektek…
- Már miért lenne nekünk a pocsék hangulatodhoz vajmi köze is? – néz kerek ártatlan, értetlen szemekkel rám Rick. Hű, tényleg szeretnék neki behúzni, főleg az ártatlan tekintet miatt.
- Pontosan tudjátok azt ti! És most fejezzük végre be ezt a cirkuszt, próbálni vagyunk itt, ha rémlene!
- Oké, oké… - tartja magasba a kezeit Rick vigyorogva – halljátok a nagymestert fiúk: próbálni!
Mielőtt bármit szólhatnék, újra megzavarnak minket.
- Üdv srácok! – kiálltja az újonnan jött.
Hallom a hangját, de képtelen vagyok felfogni, hogy tényleg itt van. Egy pillanatra azt hiszem, csak a kívánságom vált valóra. De ahogy körbenézek, már csak ketten vagyunk. A többiek észrevétlen szivárognak el. Tátogva nézem. Próbálom beinni, minden porcikáját. Nem győzök betelni vele, csak őt látom. Úgy látszik ez tényleg egy betegség, de kit érdekel. Közelebb lépnék
hozzá, de megállít. Nem értem mi történt. Hiszen olyan rég nem láttuk egymást. Mi történt ez idő alatt, ami megváltoztatta?
- Beszélnünk kell! – mondja nagyon hivatalosnak tűnő hangon. Egy perc alatt fagy meg bennem minden szó. És nem veszem észre az ailg látszó kis mosolyt a szája szegletében
- Ailia… – most mondom ki a nevét először, de leint. Újra lépnék felé, de megállít.
- El kell költöznöm… – hajtja le a fejét.
Hogy mi van? Nem kapok levegőt. Épphogy visszajött, és már menne is? Nem fogom kibírni. De próbálom összeszedni magam, nem láthatja, hogy mindjárt összeroppanok.
- Mi történt? – kérdezem, nyugodtnak szánt hangon, de belül remeg mindenem. Hát nem így képzeltem a viszontlátást.
- Nem maradhatok ott, ahol lakunk… - néz komolyan a szemembe.
- Miért?
- Hát… - elfordul tőlem, és elkezdi kigombolni a kabátját. Már rég elveszítettem a fonalat, nem értek semmit. Így csak hagyom sután, hogy választ adjon a kérdésemre. – Mert úgy gondolom, nem lenne jó egy kisgyereknek abban a lakásban… – magyarázza komolynak szánt hangon, de látom rajta, hogy alig bírja visszafojtani kitörni készülő nevetését, így végkép összezavarodva nézek rá tovább. Még fel sem fogom, amit mond - a szavai üresen koppannak vissza a teremben -, amikor meglátom, amit takargatott. Vékony alakjából alig láthatóan dudorodni látszik egy kis halom. Értetlenül bámulom, nem vagyok képes felfogni a szavak és a kép együttes jelentését. Nézek a szemébe, és már látom benne azt a ragyogást, amit eddigi zavarodottságom miatt nem vettem észre. És akkor, végre megértem, amit mondani akar. Istenem!
Egyetlen lépéssel előtte termek, megszűnik minden bénultságom, sutaságom. Egy eddig ismeretlen érzés kerít hatalmába. Hang nem jön ki a torkomon. Megrendülve simítom a kezem az alig domborodó kis púpra.
- Daniel! – ébresztett fel az emlékekből Miranda hangja. – Figyelsz?
- Igen… khm. Bocsánat, kicsit elkalandoztam.
- Azt látom – morgott. – Nem tudom mi van veled mostanában, de teljesen kifordultál magadból. Szedd össze magad, mert ez így nem jó. Egész délután úgy viselkedtél, mintha egy idegen bolygóról jöttél volna. Enyhén szólva is kínos volt.
- Ne haragudj… - kezdtem, de egyetlen intéssel elhallgatatott.
- Nem a mentegetőzésedre van szükségem, hanem arra, hogy jelen légy. Vagy legalább csinálj úgy, mintha rajtam kívül téged is érdekelne a karriered!
- Oké.
- Csak ennyi? – perdült meg.
- Mégis mit vársz, mit mondjak? – kérdeztem, már én is kissé felemelt hangon. – Oké, igazad van. Nem vagyok mostanában épp a legjobb ügyfél, sajnálom. Megfelel ez így, vagy szeretnél még egyéb önostorozást, vagy vegyek vezeklésül szöges övet? – gúnyolódtam. Az összes feszültség kitörni készült, és nem a megfelelő embert találta el. Nem Miranda tehetett róla, hogy kicsúszni látszott a talaj a talpam alól.
- Mi van veled? Te nem szoktál így viselkedni – nézett rám komolyan.
- Semmi – próbáltam lezárni a vitát. – Csak fáradt vagyok.
- Nos, jól van. Ha nem akarod, nem kell elmondanod, de magad alatt vágod így a fát. Ne hagyd, hogy ez a siker kicsússzon a kezed közül. A producer újra hajlandó tárgyalni veled. Holnapra megbeszéltem egy újabb időpontot.
Éreztem, ahogy a düh elönti az agyamat. Mit akar még tőlem? Hát nem megmondtam, hogy nem akarom? Mi vagyok én egy nyavalyás gyerek, akit terelgetni kell?
- Nem! – kiáltottam, láttam, ahogy Miranda megtántorodik egy pillanatra, majd értetlenül nézett rám.
- Daniel, hallgass meg kérlek…
- Nem! Elegem van! – kiabáltam – hát minek nézel te engem? Valami kis taknyos kölyöknek, akinek megmondhatod, hogy mit, hogyan csináljon? Döntöttem, és nem akarom a filmet. Már mondtam, ha jól emlékszem, és semmi célzást nem ejtettem meg, hogy talán meggondoltam volna magam, ha nem tévedek. Értsd meg végre, nem megy. Ennyi. Sajnálom, ha csalódást okoztam, de ez nem fog összejönni. A sztori nem eladó. Ez az utolsó szavam – sziszegtem jeges hangon. Ugyan az indulatom, már egy kicsit alábbhagyott, de a bennem fortyogó düh még mindig ott lapult megbújva arra várva mikor törhet ki gondosan lezárt kalodájából.
- Jól van – húzta fel az orrát Miranda. – Nem erőszak a disznótor. De aztán ne hozzám gyere pityeregve, ha pár hónap múlva visszaesik a kereslet – vakkantotta, majd peckesen kimasírozott a könyvesboltból.
zene, placebo-my sweet prince
Ott maradtam egyedül, de nem bántam, hogy végre vége az egész hercehurcának. Újra csak eszembe jutott az előbbi emlékkép. Annyira irigyeltem Davidet, és olyan mérges voltam rá, amiért nekem is át kell élnem ezeket a perceiket, úgy, hogy hiába éreztem, amit ő érzett, hiába emlékeztem rá, mégis tudnom kellett, hogy nem velem történt meg. De mégis a legnagyobb fájdalmat az okozta, hogy legbelül pontosan tudtam, hogy igenis akarom az emlékeket. Mint egy mazochista, aki szeret szenvedni. De én nem akartam többé már kínlódni. Végig sem gondoltam világosan, hogy mire készülök, csak leintettem egy taxit és bemondtam azt a címet, ahová egész nap vágytam. Mintha egy gyorsvonatban ülnék, amit már senki nem képes lefékezni, csak robog a veszte felé.
Ez voltam én. A gyorsvonat. Jelen pillanatban nem számított hova tartok, hogy hol zuhanok le a szikláról, amin egyensúlyoztam. Csak annyit tudtam, hogy kihúzhatom még egy darabig, addig, míg összezúzva földet nem érek.
Nagy lendülettel szálltam ki a taxiból, és indultam a már jól ismert udvaron át a házig. Meg sem fordult a fejemben, hogy talán nincsenek is itthon. Annyira biztos voltam magamban, hogy eszembe sem jutott, hogy talán szólnom kellett volna mielőtt beállítok. Nem törődtem most a bennem suttogó ellenérvekkel, nem hallgattam a józan észre, elegem volt, hogy jófiú legyek. Végre eljött az időm, hogy elvegyem, ami engem illet. Hogy nekem is legyenek saját emlékeim arról, aki jelenleg a legfontosabb. És végre megtudjam, én magam vajon jelentek-e neki valamit.
Nem kopogtam, úgy jöttem, mintha haza érkeznék. Nem gondolkodtam az eszem hátrahagytam. Csak az érzéseim irányították minden mozdulatom, minden lépésem. Belöktem az ajtót és nem csodálkoztam, hogy nyitva találtam. Minden hirtelen olyan természetes volt, hogy nem győztem nevetni magamon. Nagy léptekkel határozottan mentem beljebb, felületesen néztem végig a nappaliban uralkodó otthonos rendetlenségen. Elmosolyogtam magam, ahogy észrevettem a rengeteg játékot a földön, de most ezzel sem törődtem, mentem tovább és hallgatóztam, merre lehetnek.
Jókedvű kuncogás ütötte meg a fülem, és rögtön, tétovázás nélkül fordultam a hang irányába, majd egy pillanatra megtorpantam, ahogy megpillantottam őket. A konyhában akadtam rájuk, csak át kellett kukucskálnom a pulton, ami elválasztotta a nappalitól. Még nem vettek észre, önfeledten bújócskáztak és kergetőztek, nevetgélve.
- Elkaplak! – kiáltotta Ailia elmélyített hangon, mire Albából kitört egy játékos visítás.
- Ne, ne! – kiabálta és kacagott hangosan, de közben hagyta magát elfogni. Ailia hátulról elkapta, majd felkapva megpörgette.
Ahogy megfordultak észrevett. Nem tudom, mit láthatott rajtam, de elnémult, és rezzenéstelen tekintettel fúrta szemét az enyémbe. Nem tudtam tovább várni, egyetlen lépéssel szeltem át a köztünk lévő távolságot, hogy mint egy kiéhezett ragadozó lecsaphassak rá. Alba még mindig az ölében volt, ahogy a tenyerem a tarkójára simult, és a szám éhesen, követelőzve kapott utána. Nem figyeltem, ahogy gyengéden a földre csúsztatta, aki mint egy kis bolond indián ugrándozott körülöttünk. Számomra nem létezett a külvilág, és megszűntek a korlátok. Egyszerre vadul, erősen szorítottam magamhoz Ailia testét, kiélvezve minden pillanatot
Nem gondolkodtam, nem is akartam gondolkodni. Csak érezni. Nem törődtem vele, hogy előzőleg pont én voltam az, aki az egészből visszavonulót fújt, szükségem volt arra, hogy érezzem, élek.
Alilia épp olyan szenvedéllyel viszonozta csókjaimat és simogatásaimat, mint amit én adtam neki. Úgy éreztem a tűz, ami bennünk tombol végre kitörhet, és elsöprő erejével már nem szállhattam szembe. Még átfutott ködös agyamon, hogy talán ez az egész, az álmokkal és az emlékekkel, talán minden ami velem történt mégsem volt véletlen, és ide kellett vezetnie. Ide Ailiahoz. Ebben a pillanatban el tudtam volna hinni, hogy tényleg nincsenek véletlenek. Akartam hinni, hogy értelme van annak, hogy itt vagyok, hogy együtt vagyunk.
Elhessegettem a zakatoló gondolatokat és nem hagytam, hogy más is kitöltsön, csak azok az élmények, és érzelmek maradhattak, amiket egymásnak adhattunk. Egyik kezemmel még mindig Ailia tarkóját simogattam, beletúrtam a hajába, beletemettem magam az illatába. A másik kezem levándorolt a derekára, kicsalogattam a nadrágjából a felsőjét, hogy hozzáférhessek végre bőre bársonyosságához. Közben éreztem, hogy ő sem tétlenkedik. Levegőt már alig kapva egy pillanatra kibontakozott, hogy a szemembe tudjon nézni. Újra csak azt éreztem, mint már olyan sokszor, hogy elveszek ebben a tekintetben, de végre nem bántam semmit. Egy percig csak szótlanul néztünk egymásra, kutatva a másik tekintetében a válaszokat.
- Daniel… - zihálta, mire akaratlanul is, de mosolyognom kellett. Elöntött valami ősi ösztön, annak a biztos tudása, hogy azt, amit cselekszem, a másik épp annyira akarja, mint én magam. – Szia… - csókolt meg gyengéden újra, akkor jöttem rá, hogy még csak nem is köszöntem, mielőtt letámadtam volna.
- Gondoltam, beugrom – kuncogtam, és folytattam ott, ahol abbahagytam, cirógattam, simogattam, csókoltam, faltam.
- Hm… és milyen jól tetted. De minek köszönhetem, hogy meggondoltad magad? – kérdezte két újabb csók között, alsó ajkát kissé beharapva, amitől legszívesebben újra rávetettem volna magam. Úgy éreztem nem maradt bennem semmi, egy megfontolt értelmes lény viselkedéséből, olyanná váltam, mint egy állat, aki csak az ösztöneinek engedelmeskedik.
- Rájöttem, hogy akarlak…- olyan egyszerűek voltak most ezek a szavak, mégis olyan sokáig tartott, mire ki tudtam végre mondani.
- Már épp ideje volt! – simogatott, és gyengéden beleharapott a nyakam hajlatába, amitől rögtön végigborzongtam.
- Jézusom, ideje? – nevettem fel hitetlenül – hiszen alig pár napja találkoztunk…
- Egy örökkévalóságnak tűnt! – sóhajtotta. A haja összekócolódott, ahogy kibontottam, arca kipirult, a szeme tűzben égett, ajka kissé megduzzadt. Gyönyörű volt. Újra felé kaptam, de egy sóhajjal elhátrált.
- Várj… - vett egy nagy levegőt, mire újra egy elégedett vigyor terült szét az arcomon. Nem tehettem róla, a gátlásaim elszálltak, nem érdekeltek sem a kétségek, sem a gyötrő gondolatok, amik eddig megnehezítették a döntéseimet. – Alba… - egy pillanatra kijózanodtam, mikor rájöttem mire készültünk. Nagyot sóhajtva engedtem el Ailiát, és hátrább léptem. – Oké, egy pillanat… – lépett mellém, és egy csókot nyomott a számra, majd kitáncolt a karjaim közül.
Hallottam, ahogy becserkészi a kislányt, és nevetve, kergetőzve tereli némi elfoglaltság felé. Kicsit elszégyelltem magam, de ahogy újra megláttam Ailiát, hogy felém közeledik, kissé szégyenlős mosollyal az ajkán, minden szégyenérzetem elmúlt.
- Hol van Alba? – kérdeztem ez félmosollyal.
- Betettem neki az egyik koncertfelvételt, imádja nézni – vonta meg szégyenlősen a vállát. – Ezzel el lesz egy darabig. Ne izgulj, nem lesz semmi baj… - mosolygott, ahogy látta pillanatnyi tétovázásomat.
Hozzám lépett, szorosan megállt előttem, és teljes bizonyossággal tudtam, mit akarok. Nem tétováztam, ahogy újra a szájára szorítottam az enyémet. Nem engedtem, hogy a tudatomat elárasszák a betörni készülő képek. Koncentrálnom kellett, hogy magam maradjak, de megérte. Minden egyes pillanat, amit én tölthettem el Ailiával megért minden egyéb küzdelmet. Felvillanyozva újdonsült határozottságomon húztam magammal a hálószoba felé. Annyi tisztaság még maradt az agyamban, hogy rájöjjek, nem lenne szerencsés a nappali és a konyha között letepernem.
Botladozva jutottunk el a szobáig. Most is pont olyan nyugalmat és bensőségességet árasztott magából a helység, mint mikor a legutóbb itt jártam. Puha, meleg, sejtelmes és csalogatóan csábító. Épp, mint a tulajdonosa. Bár akkor a rémülettől dobogott a szívem a torkomban, jelenleg csakis egyre tudtam gondolni, rá. Már az sem nagyon érdekelt volna, ha nem jutunk el a hívogatóan puha ágyig, de mielőtt a lábaim szégyenszemre felmondták volna szolgálatot, megkönnyebbülve értük el végső célunkként.
Ailia hátravetette magát rajta és rám nézett, a már olyan nagyon ismerős pillantással. Kezem bizsergett, vágyva vágyott bőrének érintésére. Felé nyúltam, és végre, minden korláttól szabadulva érinthettem meg. Agyamat elöntötte a vágy mindent beborító színes kavalkádjával hömpölygő ködje. Ez a fajta köd nem a szürke, hideg színeivel foglalta el valómat, hanem egyenként robbantva lángra kelt éltre bennem a létezés megannyi színe. Apró kis petárdákkal indult agyam egyik megbúvó sarkából, majd egyre nagyobb és nagyobb tűzijátékká dagadva kebelezett be. Fényes robbanásokkal tarkítva a szín kavalkádot, űzte távolra a fekete sötétséget, ami újra és újra ott ólálkodott, mint egy prédájára leső éhes ragadozó.
Először jöttek az aranyló sárgák, akárcsak megannyi nyár tündöklő, meleg, éltető lüktetése. Majd megjelentek a kékek, a meleg, ringató, finoman izzó, biztonságot adó türkizóceánjai. A bennem lakó művész csodálattal adózott volna a narancs és a vörös égető forróságának, ha végül a fehér, a kitartóan izzó hófehér ragyogása, végképp be nem borította volna elmém minden zugát, hogy már csakis egy maradjon. A vágy. Míg végül az ezernyi szín eggyé válva adja azt az egyetlent, amit szavakkal leírni nem lehet.
Az ablakon beszűrődő fény, játékosan lejtette táncát immár mezítelen bőrünkön, újra életre keltve a megannyi színt, ami eddig a fejemben villódzott. Bőrünkön a vágy fényes verítéke csillogott ezernyi kaleidoszkóp ragyogásával.
Elveszítettem minden realitását a valóságnak és egy pillanat alatt tolakodott be az emlék kettőnk közé.
Csak nézem, ahogy kacagva incselkedik velem, és alig bírom türtőztetni ágaskodó indulataimat. Felé kapok, nem ellenkezik, csak mosolyog kacéran, ahogy az asszonyok tették az idők kezdete óta, ha tudták, győzelmet arattak a kiszemelt fölött. És tudom, hogy ő győzött, de én vagyok a nyertes.
Félúton a csók és az ölelés között merevedtem meg. Ailia rögtön érezte, hogy valami baj van, de nem húzódott el, csak még jobban ölelt, még erősebben tartott ebben a világban. Nem kérdezett, nem kutakodott, csak itt tartott. Nem engedett, és nem hagyott elbotlani, belezuhanni az emlékbe.
- Daniel… - mondta ki a nevem akadozva, rekedt suttogással. Ennyi elég is volt. Az én nevem. Én vagyok, én, én… - Látlak…, Daniel, téged látlak – nézett kutatón a szemembe, és addig tartotta fogva tekintetem, mígnem elhitte, hogy eljutottak hozzám szavai.
Reszketegen sóhajtottam, és a homlokomat az övének támasztottam. Nem bírtam megszólalni, csak behunyt szemmel vártam a következő emlékképet, de nem jött. Egyedül voltunk. Ketten. Csak ő és én.
Lassan, nagyon lassan csókolt meg újra, mintha attól félt volna, összetörök. Remegve viszonoztam újra és újra a csókját, mígnem tudtam, hogy tényleg, valóban velem történik mindez. Kezeim tapogatózva indultak ismét útjukra, míg újra ott robbantak remegve bennem a színbombák fényesen tüzes tűzijátékai.
Beleveszve Ailia testébe, eltűntem végül már én is, nem hagyva magamnak kétségeket, fájdalmat. Végül a kettőből egy lett.
Lebegtem. Én. De mégsem voltam egyedül. Még mindig ketten voltunk, és végre mintha pontosan ott lettem volna, ahol lennem kellett. Lebegtem. Egymagam, és mégsem. Lebegtem. Ott voltam, és sehol sem voltam. Lebegtem. Boldog voltam.
Puhán, erős karok vettek körül, mint egy körém-tekeredett inda. Ringatva tartott, magához húzott. Az erős színek tompává csitultak, de fényesen ragyogtak elcsendesedve bennem, várva, hogy bármikor újra életre keltsem tüzes, élénk lánggal lobogó táncukat.
Még félig öntudatlanul is élt bennem a művész, a fényképész. Szerettem volna erről a mezítelen emberpárról képet alkotni. Megörökíteni őket, hogy megmaradjanak ilyennek, amilyennek ebben a pillanatban voltak. Ártatlannak, és bűnösnek. Végtelennek és egymás végső állomásának. Két embernek, két csupasz, mezítelen testű és fedetlen lelkű embernek. Csak embernek. Nem Ailiának, és nem Danielnek.
Láttam magunkat kívülről, ahogy ott heverünk egymásba gabalyodott végtagokkal, verítéktől ragyogva a beszűrődő tompa fényben fürödve. Ahogy a lány haja beborítja a félig alatta fekvő fiút, és ahogy ez a sötét hajtömeg, szinte kígyózva tekereg a fiú csupasz testén, bizarr motívumokat rajzolva rá. Ahogy a fiú, ujjával alig érintve simít végig a lány bőrén, és ahogy a lány megborzong ettől az érintéstől. Láttam őket, mintha nem magunkat látnám. És szépnek találtam a két testet, ahogy eggyé válva, elcsendesülve ringatóztak egymás ölelésében. A bennem lüktető érzelmektől furcsán kifacsart lélekkel ölelt magához az álom.
Apró ujjak matatására ébredtem. Kis, rebbenő, pillangószárny könnyű ujjacskák tapogattak.
Holnap este koncert. Ideges vagyok. Ma a próbán jól összezördültünk, ami nem tesz jót. De nem tudok magammal mit kezdeni. Egyedül érzem magam, nem tudom kivel megbeszélni kavargó, zavaró gondolataimat. A bennem lévő űrt nem tudja kitölteni senki. A srácok nem értenék. Az életemet is rájuk bíznám, de ami bennem zajlik, az más.
Már több mint egy hónapja, hogy nem láttam Ailiát. Nem is tudom mit képzeltem? Talán, hogy majd olyan könnyedén átvészelem a hiányát? Vagy ugyanúgy túlteszem magam rajta, mint előtte oly sok lányon? Egyáltalán miért beszéltem be magamnak, hogy ez jó lesz nekünk. Egy idióta voltam, hogy hagytam. És még nagyobb barom, hogy még én erősködtem. De már nem tudok változtatni a tényen, hogy nincs velem.
- Dave, a fene essen beléd! Mi van veled ember? – ragad meg Rick.
- Semmi, hagyj…! - mint egy kisgyerek, úgy válaszolok. Hallom magamon, hogy szánalmas a hangom, de nem bírom máshogy mondani.
- Komolyan, David, mióta Ailia elment, kész roncs vagy – replikáz tovább, legszívesebben behúznék neki egyet. Lehet azt kéne, talán a bennem tomboló feszültséget így le tudnám vezetni némiképp. De a semmiért hogyan moshatnék be a legjobb barátomnak? Főleg, ha még igaza is van. – Szedd már össze magad… - ja, könnyű mondani, morgok magamban. – Semmi nem tart örökké.
- De én úgy érzem, már egy örökkévalóság óta elment!– sóhajtok nagyot. Na tessék, most lehet röhögni rajtam, kiadtam magam nekik. De meglepő módon egyikük sem nevet ki, csak elnézően vigyorognak.
- Te totál belezúgtál a csajba! – vihorászik Noah.
- Aha, nagyon vicces – zúgolódom, de érzem, ahogy a szám széle megrándul a visszafojtott mosolytól.
- Hát, nem is tudom …, én nem tartom viccesnek, talán egy kicsit meglepőnek – na szép, Bishop is beszáll a lelkizésbe. Ez fantasztikus! – Nem gondoltam volna, hogy rajtad is kifoghatnak, de lám….
- Nem tudom mit vagytok úgy oda, nincs semmi bajom! – csattanok fel már sokadszorra. – Ha pedig mégis, ahhoz semmi köze Ailiának. Sokkal inkább nektek…
- Már miért lenne nekünk a pocsék hangulatodhoz vajmi köze is? – néz kerek ártatlan, értetlen szemekkel rám Rick. Hű, tényleg szeretnék neki behúzni, főleg az ártatlan tekintet miatt.
- Pontosan tudjátok azt ti! És most fejezzük végre be ezt a cirkuszt, próbálni vagyunk itt, ha rémlene!
- Oké, oké… - tartja magasba a kezeit Rick vigyorogva – halljátok a nagymestert fiúk: próbálni!
Mielőtt bármit szólhatnék, újra megzavarnak minket.
- Üdv srácok! – kiálltja az újonnan jött.
Hallom a hangját, de képtelen vagyok felfogni, hogy tényleg itt van. Egy pillanatra azt hiszem, csak a kívánságom vált valóra. De ahogy körbenézek, már csak ketten vagyunk. A többiek észrevétlen szivárognak el. Tátogva nézem. Próbálom beinni, minden porcikáját. Nem győzök betelni vele, csak őt látom. Úgy látszik ez tényleg egy betegség, de kit érdekel. Közelebb lépnék
hozzá, de megállít. Nem értem mi történt. Hiszen olyan rég nem láttuk egymást. Mi történt ez idő alatt, ami megváltoztatta?
- Beszélnünk kell! – mondja nagyon hivatalosnak tűnő hangon. Egy perc alatt fagy meg bennem minden szó. És nem veszem észre az ailg látszó kis mosolyt a szája szegletében
- Ailia… – most mondom ki a nevét először, de leint. Újra lépnék felé, de megállít.
- El kell költöznöm… – hajtja le a fejét.
Hogy mi van? Nem kapok levegőt. Épphogy visszajött, és már menne is? Nem fogom kibírni. De próbálom összeszedni magam, nem láthatja, hogy mindjárt összeroppanok.
- Mi történt? – kérdezem, nyugodtnak szánt hangon, de belül remeg mindenem. Hát nem így képzeltem a viszontlátást.
- Nem maradhatok ott, ahol lakunk… - néz komolyan a szemembe.
- Miért?
- Hát… - elfordul tőlem, és elkezdi kigombolni a kabátját. Már rég elveszítettem a fonalat, nem értek semmit. Így csak hagyom sután, hogy választ adjon a kérdésemre. – Mert úgy gondolom, nem lenne jó egy kisgyereknek abban a lakásban… – magyarázza komolynak szánt hangon, de látom rajta, hogy alig bírja visszafojtani kitörni készülő nevetését, így végkép összezavarodva nézek rá tovább. Még fel sem fogom, amit mond - a szavai üresen koppannak vissza a teremben -, amikor meglátom, amit takargatott. Vékony alakjából alig láthatóan dudorodni látszik egy kis halom. Értetlenül bámulom, nem vagyok képes felfogni a szavak és a kép együttes jelentését. Nézek a szemébe, és már látom benne azt a ragyogást, amit eddigi zavarodottságom miatt nem vettem észre. És akkor, végre megértem, amit mondani akar. Istenem!
Egyetlen lépéssel előtte termek, megszűnik minden bénultságom, sutaságom. Egy eddig ismeretlen érzés kerít hatalmába. Hang nem jön ki a torkomon. Megrendülve simítom a kezem az alig domborodó kis púpra.
- Daniel! – ébresztett fel az emlékekből Miranda hangja. – Figyelsz?
- Igen… khm. Bocsánat, kicsit elkalandoztam.
- Azt látom – morgott. – Nem tudom mi van veled mostanában, de teljesen kifordultál magadból. Szedd össze magad, mert ez így nem jó. Egész délután úgy viselkedtél, mintha egy idegen bolygóról jöttél volna. Enyhén szólva is kínos volt.
- Ne haragudj… - kezdtem, de egyetlen intéssel elhallgatatott.
- Nem a mentegetőzésedre van szükségem, hanem arra, hogy jelen légy. Vagy legalább csinálj úgy, mintha rajtam kívül téged is érdekelne a karriered!
- Oké.
- Csak ennyi? – perdült meg.
- Mégis mit vársz, mit mondjak? – kérdeztem, már én is kissé felemelt hangon. – Oké, igazad van. Nem vagyok mostanában épp a legjobb ügyfél, sajnálom. Megfelel ez így, vagy szeretnél még egyéb önostorozást, vagy vegyek vezeklésül szöges övet? – gúnyolódtam. Az összes feszültség kitörni készült, és nem a megfelelő embert találta el. Nem Miranda tehetett róla, hogy kicsúszni látszott a talaj a talpam alól.
- Mi van veled? Te nem szoktál így viselkedni – nézett rám komolyan.
- Semmi – próbáltam lezárni a vitát. – Csak fáradt vagyok.
- Nos, jól van. Ha nem akarod, nem kell elmondanod, de magad alatt vágod így a fát. Ne hagyd, hogy ez a siker kicsússzon a kezed közül. A producer újra hajlandó tárgyalni veled. Holnapra megbeszéltem egy újabb időpontot.
Éreztem, ahogy a düh elönti az agyamat. Mit akar még tőlem? Hát nem megmondtam, hogy nem akarom? Mi vagyok én egy nyavalyás gyerek, akit terelgetni kell?
- Nem! – kiáltottam, láttam, ahogy Miranda megtántorodik egy pillanatra, majd értetlenül nézett rám.
- Daniel, hallgass meg kérlek…
- Nem! Elegem van! – kiabáltam – hát minek nézel te engem? Valami kis taknyos kölyöknek, akinek megmondhatod, hogy mit, hogyan csináljon? Döntöttem, és nem akarom a filmet. Már mondtam, ha jól emlékszem, és semmi célzást nem ejtettem meg, hogy talán meggondoltam volna magam, ha nem tévedek. Értsd meg végre, nem megy. Ennyi. Sajnálom, ha csalódást okoztam, de ez nem fog összejönni. A sztori nem eladó. Ez az utolsó szavam – sziszegtem jeges hangon. Ugyan az indulatom, már egy kicsit alábbhagyott, de a bennem fortyogó düh még mindig ott lapult megbújva arra várva mikor törhet ki gondosan lezárt kalodájából.
- Jól van – húzta fel az orrát Miranda. – Nem erőszak a disznótor. De aztán ne hozzám gyere pityeregve, ha pár hónap múlva visszaesik a kereslet – vakkantotta, majd peckesen kimasírozott a könyvesboltból.
zene, placebo-my sweet prince
Ott maradtam egyedül, de nem bántam, hogy végre vége az egész hercehurcának. Újra csak eszembe jutott az előbbi emlékkép. Annyira irigyeltem Davidet, és olyan mérges voltam rá, amiért nekem is át kell élnem ezeket a perceiket, úgy, hogy hiába éreztem, amit ő érzett, hiába emlékeztem rá, mégis tudnom kellett, hogy nem velem történt meg. De mégis a legnagyobb fájdalmat az okozta, hogy legbelül pontosan tudtam, hogy igenis akarom az emlékeket. Mint egy mazochista, aki szeret szenvedni. De én nem akartam többé már kínlódni. Végig sem gondoltam világosan, hogy mire készülök, csak leintettem egy taxit és bemondtam azt a címet, ahová egész nap vágytam. Mintha egy gyorsvonatban ülnék, amit már senki nem képes lefékezni, csak robog a veszte felé.
Ez voltam én. A gyorsvonat. Jelen pillanatban nem számított hova tartok, hogy hol zuhanok le a szikláról, amin egyensúlyoztam. Csak annyit tudtam, hogy kihúzhatom még egy darabig, addig, míg összezúzva földet nem érek.
Nagy lendülettel szálltam ki a taxiból, és indultam a már jól ismert udvaron át a házig. Meg sem fordult a fejemben, hogy talán nincsenek is itthon. Annyira biztos voltam magamban, hogy eszembe sem jutott, hogy talán szólnom kellett volna mielőtt beállítok. Nem törődtem most a bennem suttogó ellenérvekkel, nem hallgattam a józan észre, elegem volt, hogy jófiú legyek. Végre eljött az időm, hogy elvegyem, ami engem illet. Hogy nekem is legyenek saját emlékeim arról, aki jelenleg a legfontosabb. És végre megtudjam, én magam vajon jelentek-e neki valamit.
Nem kopogtam, úgy jöttem, mintha haza érkeznék. Nem gondolkodtam az eszem hátrahagytam. Csak az érzéseim irányították minden mozdulatom, minden lépésem. Belöktem az ajtót és nem csodálkoztam, hogy nyitva találtam. Minden hirtelen olyan természetes volt, hogy nem győztem nevetni magamon. Nagy léptekkel határozottan mentem beljebb, felületesen néztem végig a nappaliban uralkodó otthonos rendetlenségen. Elmosolyogtam magam, ahogy észrevettem a rengeteg játékot a földön, de most ezzel sem törődtem, mentem tovább és hallgatóztam, merre lehetnek.
Jókedvű kuncogás ütötte meg a fülem, és rögtön, tétovázás nélkül fordultam a hang irányába, majd egy pillanatra megtorpantam, ahogy megpillantottam őket. A konyhában akadtam rájuk, csak át kellett kukucskálnom a pulton, ami elválasztotta a nappalitól. Még nem vettek észre, önfeledten bújócskáztak és kergetőztek, nevetgélve.
- Elkaplak! – kiáltotta Ailia elmélyített hangon, mire Albából kitört egy játékos visítás.
- Ne, ne! – kiabálta és kacagott hangosan, de közben hagyta magát elfogni. Ailia hátulról elkapta, majd felkapva megpörgette.
Ahogy megfordultak észrevett. Nem tudom, mit láthatott rajtam, de elnémult, és rezzenéstelen tekintettel fúrta szemét az enyémbe. Nem tudtam tovább várni, egyetlen lépéssel szeltem át a köztünk lévő távolságot, hogy mint egy kiéhezett ragadozó lecsaphassak rá. Alba még mindig az ölében volt, ahogy a tenyerem a tarkójára simult, és a szám éhesen, követelőzve kapott utána. Nem figyeltem, ahogy gyengéden a földre csúsztatta, aki mint egy kis bolond indián ugrándozott körülöttünk. Számomra nem létezett a külvilág, és megszűntek a korlátok. Egyszerre vadul, erősen szorítottam magamhoz Ailia testét, kiélvezve minden pillanatot
Nem gondolkodtam, nem is akartam gondolkodni. Csak érezni. Nem törődtem vele, hogy előzőleg pont én voltam az, aki az egészből visszavonulót fújt, szükségem volt arra, hogy érezzem, élek.
Alilia épp olyan szenvedéllyel viszonozta csókjaimat és simogatásaimat, mint amit én adtam neki. Úgy éreztem a tűz, ami bennünk tombol végre kitörhet, és elsöprő erejével már nem szállhattam szembe. Még átfutott ködös agyamon, hogy talán ez az egész, az álmokkal és az emlékekkel, talán minden ami velem történt mégsem volt véletlen, és ide kellett vezetnie. Ide Ailiahoz. Ebben a pillanatban el tudtam volna hinni, hogy tényleg nincsenek véletlenek. Akartam hinni, hogy értelme van annak, hogy itt vagyok, hogy együtt vagyunk.
Elhessegettem a zakatoló gondolatokat és nem hagytam, hogy más is kitöltsön, csak azok az élmények, és érzelmek maradhattak, amiket egymásnak adhattunk. Egyik kezemmel még mindig Ailia tarkóját simogattam, beletúrtam a hajába, beletemettem magam az illatába. A másik kezem levándorolt a derekára, kicsalogattam a nadrágjából a felsőjét, hogy hozzáférhessek végre bőre bársonyosságához. Közben éreztem, hogy ő sem tétlenkedik. Levegőt már alig kapva egy pillanatra kibontakozott, hogy a szemembe tudjon nézni. Újra csak azt éreztem, mint már olyan sokszor, hogy elveszek ebben a tekintetben, de végre nem bántam semmit. Egy percig csak szótlanul néztünk egymásra, kutatva a másik tekintetében a válaszokat.
- Daniel… - zihálta, mire akaratlanul is, de mosolyognom kellett. Elöntött valami ősi ösztön, annak a biztos tudása, hogy azt, amit cselekszem, a másik épp annyira akarja, mint én magam. – Szia… - csókolt meg gyengéden újra, akkor jöttem rá, hogy még csak nem is köszöntem, mielőtt letámadtam volna.
- Gondoltam, beugrom – kuncogtam, és folytattam ott, ahol abbahagytam, cirógattam, simogattam, csókoltam, faltam.
- Hm… és milyen jól tetted. De minek köszönhetem, hogy meggondoltad magad? – kérdezte két újabb csók között, alsó ajkát kissé beharapva, amitől legszívesebben újra rávetettem volna magam. Úgy éreztem nem maradt bennem semmi, egy megfontolt értelmes lény viselkedéséből, olyanná váltam, mint egy állat, aki csak az ösztöneinek engedelmeskedik.
- Rájöttem, hogy akarlak…- olyan egyszerűek voltak most ezek a szavak, mégis olyan sokáig tartott, mire ki tudtam végre mondani.
- Már épp ideje volt! – simogatott, és gyengéden beleharapott a nyakam hajlatába, amitől rögtön végigborzongtam.
- Jézusom, ideje? – nevettem fel hitetlenül – hiszen alig pár napja találkoztunk…
- Egy örökkévalóságnak tűnt! – sóhajtotta. A haja összekócolódott, ahogy kibontottam, arca kipirult, a szeme tűzben égett, ajka kissé megduzzadt. Gyönyörű volt. Újra felé kaptam, de egy sóhajjal elhátrált.
- Várj… - vett egy nagy levegőt, mire újra egy elégedett vigyor terült szét az arcomon. Nem tehettem róla, a gátlásaim elszálltak, nem érdekeltek sem a kétségek, sem a gyötrő gondolatok, amik eddig megnehezítették a döntéseimet. – Alba… - egy pillanatra kijózanodtam, mikor rájöttem mire készültünk. Nagyot sóhajtva engedtem el Ailiát, és hátrább léptem. – Oké, egy pillanat… – lépett mellém, és egy csókot nyomott a számra, majd kitáncolt a karjaim közül.
Hallottam, ahogy becserkészi a kislányt, és nevetve, kergetőzve tereli némi elfoglaltság felé. Kicsit elszégyelltem magam, de ahogy újra megláttam Ailiát, hogy felém közeledik, kissé szégyenlős mosollyal az ajkán, minden szégyenérzetem elmúlt.
- Hol van Alba? – kérdeztem ez félmosollyal.
- Betettem neki az egyik koncertfelvételt, imádja nézni – vonta meg szégyenlősen a vállát. – Ezzel el lesz egy darabig. Ne izgulj, nem lesz semmi baj… - mosolygott, ahogy látta pillanatnyi tétovázásomat.
Hozzám lépett, szorosan megállt előttem, és teljes bizonyossággal tudtam, mit akarok. Nem tétováztam, ahogy újra a szájára szorítottam az enyémet. Nem engedtem, hogy a tudatomat elárasszák a betörni készülő képek. Koncentrálnom kellett, hogy magam maradjak, de megérte. Minden egyes pillanat, amit én tölthettem el Ailiával megért minden egyéb küzdelmet. Felvillanyozva újdonsült határozottságomon húztam magammal a hálószoba felé. Annyi tisztaság még maradt az agyamban, hogy rájöjjek, nem lenne szerencsés a nappali és a konyha között letepernem.
Botladozva jutottunk el a szobáig. Most is pont olyan nyugalmat és bensőségességet árasztott magából a helység, mint mikor a legutóbb itt jártam. Puha, meleg, sejtelmes és csalogatóan csábító. Épp, mint a tulajdonosa. Bár akkor a rémülettől dobogott a szívem a torkomban, jelenleg csakis egyre tudtam gondolni, rá. Már az sem nagyon érdekelt volna, ha nem jutunk el a hívogatóan puha ágyig, de mielőtt a lábaim szégyenszemre felmondták volna szolgálatot, megkönnyebbülve értük el végső célunkként.
Ailia hátravetette magát rajta és rám nézett, a már olyan nagyon ismerős pillantással. Kezem bizsergett, vágyva vágyott bőrének érintésére. Felé nyúltam, és végre, minden korláttól szabadulva érinthettem meg. Agyamat elöntötte a vágy mindent beborító színes kavalkádjával hömpölygő ködje. Ez a fajta köd nem a szürke, hideg színeivel foglalta el valómat, hanem egyenként robbantva lángra kelt éltre bennem a létezés megannyi színe. Apró kis petárdákkal indult agyam egyik megbúvó sarkából, majd egyre nagyobb és nagyobb tűzijátékká dagadva kebelezett be. Fényes robbanásokkal tarkítva a szín kavalkádot, űzte távolra a fekete sötétséget, ami újra és újra ott ólálkodott, mint egy prédájára leső éhes ragadozó.
Először jöttek az aranyló sárgák, akárcsak megannyi nyár tündöklő, meleg, éltető lüktetése. Majd megjelentek a kékek, a meleg, ringató, finoman izzó, biztonságot adó türkizóceánjai. A bennem lakó művész csodálattal adózott volna a narancs és a vörös égető forróságának, ha végül a fehér, a kitartóan izzó hófehér ragyogása, végképp be nem borította volna elmém minden zugát, hogy már csakis egy maradjon. A vágy. Míg végül az ezernyi szín eggyé válva adja azt az egyetlent, amit szavakkal leírni nem lehet.
Az ablakon beszűrődő fény, játékosan lejtette táncát immár mezítelen bőrünkön, újra életre keltve a megannyi színt, ami eddig a fejemben villódzott. Bőrünkön a vágy fényes verítéke csillogott ezernyi kaleidoszkóp ragyogásával.
Elveszítettem minden realitását a valóságnak és egy pillanat alatt tolakodott be az emlék kettőnk közé.
Csak nézem, ahogy kacagva incselkedik velem, és alig bírom türtőztetni ágaskodó indulataimat. Felé kapok, nem ellenkezik, csak mosolyog kacéran, ahogy az asszonyok tették az idők kezdete óta, ha tudták, győzelmet arattak a kiszemelt fölött. És tudom, hogy ő győzött, de én vagyok a nyertes.
Félúton a csók és az ölelés között merevedtem meg. Ailia rögtön érezte, hogy valami baj van, de nem húzódott el, csak még jobban ölelt, még erősebben tartott ebben a világban. Nem kérdezett, nem kutakodott, csak itt tartott. Nem engedett, és nem hagyott elbotlani, belezuhanni az emlékbe.
- Daniel… - mondta ki a nevem akadozva, rekedt suttogással. Ennyi elég is volt. Az én nevem. Én vagyok, én, én… - Látlak…, Daniel, téged látlak – nézett kutatón a szemembe, és addig tartotta fogva tekintetem, mígnem elhitte, hogy eljutottak hozzám szavai.
Reszketegen sóhajtottam, és a homlokomat az övének támasztottam. Nem bírtam megszólalni, csak behunyt szemmel vártam a következő emlékképet, de nem jött. Egyedül voltunk. Ketten. Csak ő és én.
Lassan, nagyon lassan csókolt meg újra, mintha attól félt volna, összetörök. Remegve viszonoztam újra és újra a csókját, mígnem tudtam, hogy tényleg, valóban velem történik mindez. Kezeim tapogatózva indultak ismét útjukra, míg újra ott robbantak remegve bennem a színbombák fényesen tüzes tűzijátékai.
Beleveszve Ailia testébe, eltűntem végül már én is, nem hagyva magamnak kétségeket, fájdalmat. Végül a kettőből egy lett.
Lebegtem. Én. De mégsem voltam egyedül. Még mindig ketten voltunk, és végre mintha pontosan ott lettem volna, ahol lennem kellett. Lebegtem. Egymagam, és mégsem. Lebegtem. Ott voltam, és sehol sem voltam. Lebegtem. Boldog voltam.
Puhán, erős karok vettek körül, mint egy körém-tekeredett inda. Ringatva tartott, magához húzott. Az erős színek tompává csitultak, de fényesen ragyogtak elcsendesedve bennem, várva, hogy bármikor újra életre keltsem tüzes, élénk lánggal lobogó táncukat.
Még félig öntudatlanul is élt bennem a művész, a fényképész. Szerettem volna erről a mezítelen emberpárról képet alkotni. Megörökíteni őket, hogy megmaradjanak ilyennek, amilyennek ebben a pillanatban voltak. Ártatlannak, és bűnösnek. Végtelennek és egymás végső állomásának. Két embernek, két csupasz, mezítelen testű és fedetlen lelkű embernek. Csak embernek. Nem Ailiának, és nem Danielnek.
Láttam magunkat kívülről, ahogy ott heverünk egymásba gabalyodott végtagokkal, verítéktől ragyogva a beszűrődő tompa fényben fürödve. Ahogy a lány haja beborítja a félig alatta fekvő fiút, és ahogy ez a sötét hajtömeg, szinte kígyózva tekereg a fiú csupasz testén, bizarr motívumokat rajzolva rá. Ahogy a fiú, ujjával alig érintve simít végig a lány bőrén, és ahogy a lány megborzong ettől az érintéstől. Láttam őket, mintha nem magunkat látnám. És szépnek találtam a két testet, ahogy eggyé válva, elcsendesülve ringatóztak egymás ölelésében. A bennem lüktető érzelmektől furcsán kifacsart lélekkel ölelt magához az álom.
Apró ujjak matatására ébredtem. Kis, rebbenő, pillangószárny könnyű ujjacskák tapogattak.
