Először nem nagyon tudtam hova tenni finom érintésüket, de ahogy aztán a halk dudorászást is meghallottam kezdett világosodni a kép. Piciny ujjacskák lépdeltek meztelen karomon a dalocska ritmusára. Egyre éberebb lettem, éreztem magam mellett szorosan hozzám simulva a másik testet és minden egyre világosabb lett előttem, hogy a puha érintés nem a mellettem alvótól származik. Nyögve fordultam a hang felé és résnyire nyitottam a szemem. Nem tudom mennyi idő telhetett el míg aludtunk, de hirtelen minden kitisztult. Ijedtemben felültem és rémülettől tágra nyílt szemmel meredtem a vidám kis arcocskába. Alba.
Ott ült az ágyon, szinte rajtunk, és épp velem volt elfoglalva. Olyan természetességgel érintett meg, mintha mindennapos lett volna a látvány, ahogy az anyja ágyában heverek. Ujjacskái helyén még mindig borzongott a bőröm, és nem nagyon tudtam mit tegyek. Alba kislányosan, csalafintán, kissé mégis szégyenlősen mosolygott a szemembe. Nem tudtam neki ellenállni, éppúgy, ahogy előzőleg egyszer sem. Elég volt csak a sajátomhoz oly annyira hasonló szemébe néznem, és teljesen elvarázsolt. Elszédülten, mint egy idióta vigyorogtam nem tudva még mindig mitévő legyek. Alila mellettem még mélyen aludt, nem akartam felébreszteni, de mégis hogy heverésszek meztelenül egy kisgyerekkel az ágyon?
- Szia Pöttöm… - mondtam nevetve a helyzet furcsaságán, mire Alba még közelebb jött, szinte már befészkelte magát kettőnk közé. Gyorsan végigszaladt a fejemen, hogy ez nem túl jó ötlet, de úgy láttam ez őt cseppet sem zavarja, hogy én mit gondolok.
Újra azt a dalocskát énekelgette, és ujjával nyomokat rajzolt a bőrömre az éneket követve. Úgy vettem észre a két dolog szorosan összekapcsolódik, az ének, a mozdulattal. Alba mosolyogva folytatta megkezdett útját, egyre feljebb haladva kis ujjaival a kezemen. Figyeltem, ahogy elmélyülten tanulmányoz, ahogy összeráncolja a szemöldökét, vagy amikor elmosolyodik, ha tetszik neki a látvány. Először nem mertem mozdulni, nem tudtam még mindig mitévő legyek, de elijeszteni sem akartam, hagytam hadd kalandozzon. Élveztem, hogy a közelemben van. Bolondos, kósza ötlet szaladt át a fejemen és engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a játékosság. Hirtelen lendültem előre, úgy ragadtam meg a kislány derekát. Halk morgással kaptam el, úgy téve, mint aki épp meg akarja harapni. Kis sikkantást követően hallottam elégedett kuncogását, és éreztem karomban az örömtől rázkódó kis testét.
- Most megeszlek…! Hamm… - nyomtam egy puszit a hasára, miközben még mindig a karomban tartottam. Olyan jó érzés volt, semmivel össze nem hasonlítható. Alba pedig remegett az elfojtott nevetéstől.
- Nee, neee… Alba nem finom… - kacagott – Papaaa…neee….!
Egy pillanatra megfagytam, ahogy újra papának hívott, de hirtelen mindent elsöprő melegség száguldott végig a testemen. Megremegtek a karjaim, amiben még mindig Alba csimpaszkodott és arra késztettek, hogy szorosan magamhoz öleljem kicsiny testét.
- Tudod mit? – kérdeztem két puszi között, krákogva az érzelmektől, mire Alba fejét rázva rám nem nézett. – Mi lenne, ha bújócskáznánk? Ne ébresszük fel a mamit, hagyjuk aludni jó? Na, mit szólsz? jöhet a bújócska? Hm?
- Jó! Alba elbújik… - bólintott, majd ficánkolva kitekeredett a karomból és elrohant ki az ajtón. Még láttam, ahogy a szobája felé fordul, majd eltűnik. Csilingelő hangja behallatszott, ahogy kiabálta:
- Megtalálhatsz!
- Oké, megyek – motyogtam, két sóhaj között.
Gyorsan összekaptam magam, és ügyeskedve a ránk dobott takaró alatt felrángattam a ruháimat. Ailia felé fordultam de nem tudtam ellenállni a kísértésnek és megcsókoltam. Álmában készségesen fordult felém, szorosan kulcsolta nyakam köré a karjait, magához szorított, és belenyögött a csókunkba. Az érzékek kezdtek tótágast állni bennem és szívem szerint rögtön visszatértem volna hozzá, de akkor újra meghallottam Alba hangját.
- Alba elbújt… megtalálod?
Kimásztam Alila karjai közül és csendesen kiosontam a szobából. Úgy tettem, mintha nagyon nehéz lenne a keresés, mintha nem vettem volna észre a takarója alól félig kilógó Albát. Hallottam a kuncogását, de még mindig úgy csináltam, mint aki nagyon keresi.
- Hát hogy lehetett így elbújni? – dörmögtem elég hangosan, hogy ő is meghallja. Fogalmam sem volt, hogy tudok gyerekekkel játszani, eddig még soha nem kerültem hozzájuk olyan közel, hogy ezt megtapasztaljam. De meglepődni sem volt időm, hogy élvezem, olyan gyorsan és mindent elsöprőn érkezett az érzés. – Nézzenek oda, nem találom! – folytattam a színjátékot, és közben egyre szűkülő körben kutattam és kukucskáltam be mindenhova, gondosan kikerülve a helyet ahol elbújt. – Ej, hol lehet ez a kislány? – kinéztem az ajtón, bekukkantottam az ágy alá, még a takaró sarkát is felhajtottam, ami alatt lapult. Láttam, ahogy remegve tartja vissza a nevetését, majd úgy határoztam, hogy nem húzom tovább, "rátalálok". – Nahát, ez meg micsoda? – fogtam meg az egyik ujjacskáját, amit nem takart a pléd. Éreztem, ahogy először megmerevedik, majd vissza akarja rántani, de nem engedtem, hangosan tanakodva csomagoltam ki a takaró alól. – Hm… nekem úgy tűnik egy ujjacska… - folytattam – na nézzük csak… mi van még itt?
Úgy ügyeskedtem, hogy az arcom egy vonalba kerüljön az elbújni igyekvő Albáéval. Alig tudtam megtartani a komolyságot a hangomban, amikor megláttam, ahogy a egyik kezecskéjével eltakarja a szemeit. De a kis ujjak közül kikandikált a csillogó szürkés szempár, hogy kíváncsian követhesse minden mozdulatomat.
- Megvagy! – kiáltottam, nevetve kaptam el az épp menekülőben lévő kislányt. Kacagva, sivítva tiltakozott, de láttam, hogy élvezi a játékot. Felkaptam és megpörgettem, mire még hangosabb visítással vegyes nevetés volt a válasz. Lihegve dőltem le a szőnyegre, rajtam pedig a még mindig nevető, kacagó Albával. Hemperegtünk, hagytam hadd teperjen le. Hanyatt feküdve figyeltem, ahogy elhelyezkedik rajtam, majd mosolyogva simít végig az arcomon, majd nyomban lepattant rólam, hogy száguldva rohanjon ki a nappaliba. Most is, mint mindig, ha hozzám ért megremegett bennem valami kézzel meg nem fogható. Mintha apró kis tüzek lobbannának fel bennem, amolyan örökké égő, el nem oltható, biztonsággal lángoló tüzek. Egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy elmerengjek, de nem konkrét gondolatok kavarogtak a fejemben, inkább benyomások összessége, érzések kavalkádja.
Tenyeremet az arcomra szorítottam, megdörzsöltem a szemem és feltápászkodtam a földről. Nem hagyhattam Albát egyedül. Utána mentem, és figyeltem, mit játszik. Már egész mással volt elfoglalva. Egy albumot lapozgatott. Rosszat sejtve léptem oda, és leültem mellé a földre. Tudtam, ki van, kik vannak a képeken. Alba egy pillanatra összecsukta az albumot, felállt és egyenesen az ölembe telepedett. Ott újra kinyitotta, majd hátranézett és huncutul kérő tekintettel nézett rám.
- Alba mesél… - mondta, majd, hogy nyomatékot adjon mondandójának bólintott egy nagyot.
- Jó, Alba mesél – hagytam jóvá mosolyogva. De, hogy kényelmesebben legyünk felálltam kezemben Albával, majd az egyik hívogatóan puha, hatalmas fotelhez mentem vele. Lehuppantunk, Alba kacagott örömében, majd elhelyezkedtünk, és kinyitottam újra az albumot.
Néztem a képeket, az ismeretlen ismerős képeket. Alba hangja a semmibe veszett, ahogy belefeledkeztem a fényképek világába. Távolról hallottam még hangját, meséje összefüggéstelen hangokká tömörült elmémben, nem voltam képes kiszűrni értelmét. Az agyam már csak a szemem látotta képeket tudta befogadni. Egy egész élet volt ott képekben elmesélve. Az első oldalakon egy kisbaba megfakult képei üzentek az utókornak gügyögve, megdermedve az idő sárgásbarna színeiben. Majd a kisfiú nagyobbacska lett, így vált egyre inkább hasonlóvá ahhoz a felnőtt férfihoz, aki ott ült a kényelmes fotelben egy kislánnyal az ölében, az öröklét képeit nézve.
Ez a férfi én voltam, lehettem volna én. És a képek, csakúgy, mint a többi, éppúgy hasonlítottak rám, mint David felnőttkori képei. Egy pillanatra én is gyermekké váltam ismét. Lejátszódott előttem, ahogy Jamessel együtt élünk át minden fontos pillanatát egy kisfiú életének. Az a kisfiú ott a képeken, én is lehettem volna. Szőkés haját összekócolta a szél, nevetőn vigyorgó arca mindig maszatos volt valami miatt. Térde, sebesen virította a komisz kölykök mindennapjainak életét.
Tűnődésem közben hallgattam Alba duruzsoló, gyermeki hangját, ahogy mesélget magának saját kis nyelvén, amibe bele-bele kevert értelmes szavakat is.
A következő képek már egy nagyobbacska fiút ábrázoltak, megannyi másik korabeli sráccal körülvéve. Keze, lába hosszú, esetlen tartásban, szégyenlős, ámde mégis vagánynak akarva látszani, nézett konokul a lencsébe. A kezében az elmaradhatatlan gitárral, már mint egy valódi rocksztár vigyorgott szembe az egész világgal. Majd immár az igazi kamasz ellenállhatatlanságával, nyurgán, hosszú hajjal lazán, az élet örömével arcán, leste a fényképezőgépen túli világot, üzenetet hagyva az elmúlt boldog időről.
Lapoztunk és immár kétség sem férhetett hozzá, mintha valóban magamat láttam volna. A fiatal felnőtt srác hátán ott lógott a gitártok, nevetve vigyorgott a lencsébe, félig hosszú, szőkésbarna loboncát fújta a szél, de a bőrdzsekibe bújtatott fiút, valami más fűtötte belülről. A fiatalság, a boldogság, és a gondtalanság képei következtek. Egyre több olyan kép villant fel lapozgatás közben, amin már a zenekar tagjaival láthattam együtt. Bishop, Noah, és Rick immár elválaszthatatlanok voltak Davidtől. Láttam képeket, amin vihogva szaladtak az őket követő lányok elől, majd olyanokat, ahol épp ellenkezőleg, ölelték őket, mintha nem lenne elég a két kezük. Ahány kép, annyi lány fordult meg a vigyorgó, somolygó srácok oldalán. A színes képek közé vegyült néhány hivatalos kép is, fekete-fehérek, igazi élet igenlők, vagy épp dekadens, bűnösen felkavaró képek.
Aztán egyszer csak megjelent egy hosszú fekete hajú lány. Zöld szemekkel, hegedűvel, gúnyosan tekintve a világra. Majd ez a lány már nem egyedül volt a képeken, hanem Daviddel.
Újra lapoztunk, közben Alba egyre csak mesélt, az ő kis világában minden rendben volt, az emberek, akik őt szerették, mind körbevették. Ahogy elnéztem őt az ölemben, cseppet sem tűnt furcsának, vagy idegennek. Ha eszembe jutott a korábbi kétségem, miszerint Alba nem az én lányom, és nincs jogom így érezni iránta, ahogy érzek, most valahogy minden rendjén valónak látszott. Mintha a korábbi gyötrő kérdéseket kitörölték volna az agyamból, mintha pontosan azon a helyen lennék, ahol lennem kell. Buta gondolat lehetett volna, ha az egész eddigi eseményeket nem számítottam volna ide. De akárhogyan is gondolkodtam a miértekre nem tudtam rájönni. Csak annyit éreztem, hogy ez az állapot jó nekem. Mély levegőt vettem, kicsit közelebb hajoltam Albához, hogy érezhessem a belőle áradó illatot. Lehunytam a szemem és emlékeztem. Csak emlékeztem.
Istenem! El sem hiszem, hogy a karomban tartom. Milyen kicsi, és milyen törékeny, mégis az élet hatalmassága lakozik benne. Nevetnem kell magamon… szentimentálissá tett egy kisbaba. De ez a kisbaba az enyém. Csak az enyém. Nehezen kapok levegőt, ahogy tartom őt. Olyan kicsi, elveszik a karomban. Alig merem megérinteni, attól félek összetöröm, de nem tudok ellenállni neki. Ránézek, és magunkat látom benne. Ott vagyok én, és ott lapul Ailia is a vonásaiban. Tudom, hogy nem láthat még, de akarom hinni, hogy nagy szemei engem vizslatnak. Fekete, dús haja szerteáll a kis fején, igazán mókásan néz ki. Gyűrött még az arca a születés küzdelmétől, de nekem ő a legcsodálatosabb lény. Elhomályosodik a tekintetem, de nem bánom. Ailiára nézek és hagyom, hogy meglássa elérzékenyülésemet. Csendesen melléülök, és a tenyerébe csúsztatom az egyik kezem. A másikkal még mindig Albát fogom. Ekkor eszembe ötlik a kép: család vagyunk.
Még mindig a két világ, emlék és valóság között lebegve öleltem őt még szorosabban magamhoz. Egy pillanatra átfutott rajtam a fanyar irigység mardosó kételye, de nem bántam. Édesen keserű volt a pillanat.
- A papád nagyon szeret téged… - suttogtam, és azt reméltem nem hallja meg. Hiszen mit tudhat egy ekkora kisgyerek a szeretetről, az elmúlásról, a fájdalomról. Nem akartam, de kénytelen voltam kimondani a szavakat. A szám magától formálta a hangokat, nem volt beleszólásom.
- Alba is szeret… - ölelt meg, és adott egy cuppanós, kissé nyálas puszit. – Vége a mesének! – kiáltott és felpattant mellőlem. Becsukta az albumot, majd elviharzott a szobája felé. Mintha fáziskésésben lennék, akárhányszor Albával voltam, nehezen tudtam követni. Egyik felem ment volna, míg a másiknak olyan nehezek voltak a tagjai, hogy alig bírtam megmozdítani.
- Elmesélte neked a képeket – hallottam meg Ailia hangját.
- Mióta … - nyögtem zavartan, akadozva – mióta álldogálsz itt?
- Mit láttál? – kérdezett vissza, figyelmen kívül hagyva az én kérdésemet és közelebb lépett hozzám, mintha pontosan tudta volna mi játszódott le bennem az elmúlt pár percben.
- Azt, amikor David először fogta meg őt – idéztem vissza az emlékeket. Nem is tudtam akarok-e erről beszélni. Bizarr egy dolog, hogy Dvaidről beszélgetünk, miután együtt voltam a feleségével. Újra betolakodónak éreztem magam egy pillanatra, de ahogy Ailiára néztem, mintha már nem csak a fájdalmat láttam volna a szemében.
- Olyan aranyos volt, ahogy meghatódott – emlékezett ő is. – És olyan vicces, ahogy először nem merte megfogni…
- Én csak… - kezdtem – én csak, arra emlékszem, az érzésre, amikor hozzáért – hajtottam le a fejem, nem tudtam ránézni.
- Nem kell miatta szégyenkezned – érintette meg a kezem. Lehunytam a szemem és nagyot sóhajtottam. Mikor kinyitottam, Ailia tekintete egyvonalban volt az enyémmel. Biztonsággal, melegen, erősen lobogott benne valami, de nem mertem hinni, hogy nekem szól. Átkoztam saját gyengeségemet. Újra és újra elveszítettem igazi önmagamat. De küzdöttem, mindvégig harcoltam, hinni akartam, hogy harcolok, hogy visszakaphassak valamit magamból.
- Én nem… én nem szégyellem. Csak olyan hülyén érzem magam miatta. Mintha egy betolakodó lennék – a szavak újra csak kiszaladtak a számon nem hagyva időt a gondolkodásnak.
- Hogy érted, hogy betolakodó?
- Hát nem látod? – kiáltottam kissé hangosabban a kelleténél, mire éreztem, hogy Ailia összerezzen mellettem.
Próbáltam visszafogni az indulataimat, de nem ment. Tótágast álltak bennem az érzelmek és nem nagyon tudtam kezelni őket. Felálltam és az ablakoz sétáltam, kinéztem az óceánra, egy darabig hallgattam. Megnyugtatott a szürke, megannyi árnyalatában játszadozó hullámai. Hallottam ritmikus hangját, ahogy a hullámok a partra vetik magukat, és ott végzik életük végtelenségének egy pillanatát, hogy aztán elölről kezdjék, újból és újból, ugyanott végezve. Megértettem, hogy én is pont ezt csinálom, körbe - körbe járok.
– Ailia – megfordultam, és ránéztem. A szemében még mindig ott lobogott a biztonságot adó láng. Erőt gyűjtöttem belőle. – Ailia, én nem tartozom ide… te nem engem akarsz…
- Miért csinálod ezt? – lépett közelebb. Tekintetében kezdett kihunyni a láng és éreztem ha engedem, hogy végképp elaludjon, úgy kihűlök én is. Megfagyok, elveszek, belezuhanok újra és újra a feketeségbe. De ott már egyedül leszek. – Miért nem engedsz magadhoz közel? Miért kínzod magad? Miért nem örülsz, hogy megtaláltál, hogy megtaláltak?
- Mert neked nem én kellek!
- Honnan veszed? Nem változtathatok a múlton! Ha akarnék sem tudnék. Miért gondolod, hogy neked, vagy nekem nincs jogunk a boldogsághoz azok után, ami történt?
- Nem gondolom… - próbáltam megmagyarázni, de én magam sem értettem teljesen – de minden olyan gyorsan történt… - éreztem, hogy össze-vissza beszélek, de nem tudtam megfogalmazni a szavakat, amiket mondanom kellett volna.
- Igen… gyorsan – lépett mellém Ailia. – Azt hiszed nekem ez olyan könnyű? Ide jössz, szinte a semmiből, és totálisan felforgatod az életemet!
- Én nem akartam…
- Hadd fejezzem be! – vágott közbe Ailia – Igen, elveszítettem azt az embert, akit mindennél jobban szerettem. De túl kellett éljem, mert van egy lányom. És túl kellett élnem magam miatt is. Az, hogy te felbukkantál mindent felforgatott. Feltépted bennem a behegedtnek vélt sebeket, és eszembejuttattad az eltemetett emlékeket. Ne, ne szólj közbe… !- emelte fel a kezét, mert látta, hogy szólásra nyitom a szám – ezt el kell mondanom.
- Rendben.
- Igaz, hogy olyan vagy, mint ő. Az is igaz, hogy néha fáj látnom téged. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam úgy a sorsra, mint egy hazug, álnok kígyóra, mikor megismertelek. Azt hittem valaki furcsán bizarr játékot játszik velem. De aztán megismertelek. Daniel én nem vagyok az a rögtön ágyba bújós fajta. Elhiszed, ha azt mondom, téged akartalak? Téged Daniel – még közelebb lépett és már a szememben kutatott a válaszért. Hallgattam, mert nem tudtam megadni neki a választ, amire várt. – Nem tudom mi történik velünk, de nem engedem, hogy lealacsonyítsd! Lehet, hogy eddig úgy tűnt, csak sodródom az árral, amit te keltettél magad körül, amikor berobbantál az életünkbe, de nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy hagyom, tönkretenni azt, amit eddig elértünk. Én boldog voltam veled. Végre, sok idő óta boldog. És nem mondom, hogy ehhez Davidnek nincs köze, mert tagadhatatlan, hogy van, nem tudom hogyan, és nem tudom miért. De nem akarom elveszíteni ezt a boldogságot. Olyan nagy baj az, hogy csak elfogadtam? Miért kell harcolni mindig? Istenem, hát miért nem lehet élvezni, amit kaptunk? Nem tudhatjuk meddig tart, nem érthetjük a miérteket. Daniel, kérlek…
- Nem tudom – léptem közelebb hozzá. A homlokomat az övének támasztottam, miközben beszéltem. – Nekem tudnom kell, értsd meg…
- Daniel… - suttogta és megérintette az arcom. Furcsán erősnek éreztem magam a nevem hallatán. Ahogy az ő szájából hallottam.
- Nem értek semmit… - elléptem mellőle, szememet megdörzsöltem a kezemmel, kezdett fájni a fejem, de nem törődtem most a jelekkel. – Az egyik felem teljesen természetesnek veszi, hogy itt vagyok, hogy veled vagyok… és ez megijeszt. Hiszen mondhatnám, hogy nem is ismerlek, de tudjuk mindketten, hogy hazudnék. De nem tudom, hogy tényleg ÉN ismerlek-e. A másik felem pedig retteg, hogy mi lesz, ha ez már nem lesz elég. Ha nem tudok megelégedni azzal, hogy magam legyek veled. És retteg, hogy azt hiszi nem én kellek neked. És valószínű ez így is van, csak te magad sem akarod bevallani magadnak.
- Jézusom, Daniel! Ez még hozzád képest is túl bonyolult nem? – nevetett fel kissé keserűen.
- Lehet. Az agyam nem tud megállni, csak forog, és gondolkodik. Állandóan ez jár a fejemben. Néha már magamtól is megijedek – túrtam a hajamba idegesen. – És nem elég, hogy irántad ezt érzem, ott van Alba is. És ott a zene. Ez nem én vagyok. És mégis. Meg tudod ezt érteni? – néztem rá szinte már könyörgőn, hogy mondja azt, igen, megértem. Mert én semmit nem értettem már.
- Miért jöttél el ma hozzám?
- Mert akartam. – Olyan egyszerű volt a válasz, hogy csak akkor értettem meg a jelentését, amikor hangosan is kimondtam. – Én akartam – néztem rá mereven. Mire Ailia mellém lépett és csak megölelt. Pont olyan egyszerűen, ahogy az imént a szavakat kimondatta velem.
- Akkor? – ölelt szorosabban.
- Nem mondom, hogy igazad van… - kezdtem kicsit megkönnyebbülve.
- Persze, hogy nem….
- De…
- De…? – kérdezett vissza, és a szája vészesen közel volt az enyémhez.
- De… talán szabadságot adhatnék az agyamnak egy kis időre nem? – motyogtam, miközben a szája elérte az enyémet. Finoman ízlelgetve kóstolgatta. Kicsit beleharapott az alsó ajkamba, majd folytatta. Az agyam felmondta a szolgálatot, már nem voltam képes másra figyelni. Végre.
A nap hátralevő részében tudtam normális ember módjára viselkedni. Nem engedtem, hogy a kételyeim újra és újra felborítsák a pillanatnyi kis boldogságomat. Akár nevezhettem volna magam önzőnek is, de láttam Ailián, hogy végre ő is felszabadult. Mintha öröktől fogva ide tartoztam volna. Nem voltam többé idegen, nem engedtem meg magamnak, hogy a bizonytalanságom és kétségeim megint és megint ragadós pókhálójukba fonjanak. Homokba dugtam a fejem és engedtem a csábításnak, hogy ne gondolkodjak.
Akár szabadnak is nevezhettem volna magam. De a felszín alatt ott motozott a sötétség, ami ragacsos ujjaival minduntalan értem nyúlt, megérintett nyálkás hideg csontujjaival, és belém kapaszkodott. Egyre csak húzott és vonszolt magával. Tudtam, hogy nem szabadulhatok, csak időt nyerhetek. Egyszer úgyis szembe kell néznem a saját démonaimmal. De most még nem akartam, most csak a mának akartam élni. Az elmúlt időszakban ezt olyan sokszor elhatároztam, már számát sem tudtam, de most éreztem, hogy végre meg is tudom tartani elhatározásomat. Mert már nem csak egyedül voltam, már nem csak rám nehezedett ez a mérhetetlen súly, és meg tudtam osztani mással is bizonytalanságomat, kétségeimet, félelmemet.
Mert féltem. Ez tagadhatatlan. Akárhányszor belegondoltam, megremegett bennem valami. Féltem, hogy végül elveszek, és nem marad belőlem más csak az emlékek. Össze voltam zavarodva és nem tudtam melyik felemet nyomjam el inkább. Vagy melyiket engedjem szabadjára. Nem értettem, nem akartam megérteni, hogy már nem létezik egyik a másik nélkül. Még harcoltam. De nem tudhattam, hogy hiába. Még nem fogtam fel, hogy egyáltalán nem kéne harcolnom, hiszen ez immár mind én vagyok.
- Hova menjünk? – kérdezte Ailia már indulófélben. Alba már édesen aludt – megnéztem, százszor is ellenőriztem a diáklányt, aki vigyázott rá az este -, mégis furcsán éreztem magam, hogy itt hagyjuk. Ailia csak nevetett rajtam, mintha előzőleg nem épp ő lett volna, akinek emiatt rosszérzése támadt. Halványan érzékeltem, hogy pont úgy viselkedem, mint egy aggódó szülő. De kellemesen simogatott az érzés.
- Mi lenne, ha játszanánk?
- Hogy érted? – nézett rám kérdőn, mire csak elvigyorogtam magam. Hirtelen játékos bolondság érzése fogott el. Elkaptam a derekát, ahogy elhaladt mellettem és belecsókoltam a nyakába. Éreztem, ahogy megborzong, a teste megremeg. Elmosolyogtam magam, és olyan könnyű voltam, mint a tollpihe. – Szóval, maradjunk? – kérdezte nevetős hangon.
- Hát… - gondolkodtam el a lehetőségeken, de aztán eszembe jutott, hogy már megbeszéltük mindenkivel, az estét együtt töltjük. – Nem lenn rossz, sőt…, de ideje indulni. Arra gondoltam, mi lenne, ha olyan helyre mennénk, ahol lehet például biliárdozni.
- Te tudsz biliárdozni? – csodálkozott tágra nyílt szemmel. Akár meg is sértődhettem volna, de hiszen honnan is tudhtatta volna.
- Történetesen, nagyon jól biliárdozom, majd meglátod! – adtam a nagyfiút.
- Tényleg? – húzott még egy kicsit Ailia.
- Hm… tényleg, majd csak figyelj, és tanulj!
- Akkor már tudom, hova menjünk – nevetett hirtelen jött magabiztosságomon. Előkapta a telefonját és tárcsázta először James számát. Csodálkoztam, honnan tudja, de aztán eszembe jutott a nem is olyan régen történt kis fiaskóm az emlékekkel, mikor először láttam David képét. Gyorsan beszélt, elmondta hova jöjjenek, majd ugyanezt tette, csak épp David barátaival. Szóval ezen az estén együtt lesz a társaság, a régi és az új. De nem éreztem semmi furcsát ezzel kapcsolatban. Sőt vártam rá, hogy találkozhassunk, hogy mind együtt legyünk.
Újra a sötétében jártuk New York utcáit. Sietős lépteink, vidáman kopogtak a járdán, nem beszéltünk, csak mint két bolond vigyorogva mentünk egymás mellett. Ugyanolyan zsúfolt volt az utca, mint legutóbb, de magányosságom kemény burka szanaszét széledt. Éreztem az emberekből áradó energiákat, a testük mozdulatára meg-meglebbenő levegő játékát, láttam a lábuk nyomán keletkező nyomokat. Láttam őket.
- Messze van még? – kérdeztem egy kis idő után. Hangomban lehetett valami, ami újra nevetésre késztette Ailiát.
- Nem, mindjárt ott vagyunk.
- Az jó.
- Mi ez a hirtelen türelmetlenség? – nézett rám megtorpanva.
- Semmi, csak remélem, lehet ott csokit kapni, ahova megyünk – vigyorogtam.
- Csokit? Most komolyan? Te csokit akarsz enni? – hitetlenkedett.
- Mi ebben olyan furcsa? Szeretem a csokit – vontam vállat. – Néha elkap a vágy iránta, és most úgy érzem, megőrülök egy szelet csokiért.
- Aha – jött a frappáns válasz, mire újra csak nevetnem kellett. – Csoki. Egy pasi, aki szereti a csokit. Valami nem stimmel veled már biztos. Eddig is sejtettem, de már szinte millió százalék – nevetett hangosan.
- Már miért ne szerethetném? Nem értem mi ebben a fura… - dünnyögtem.
- Semmi, semmi – nevetgélte és nyomott egy puszit a számra. – Szóval… - nyalta meg a száját – édes szájú vagy? – incselkedett még mindig.
- Mondhatni – kapcsolódtam be a játékba – de, esetleg ha segítenél rajtam… - vontam fel az egyik szemöldököm célzás gyanánt.
- Én? – tetette az ártatlant, mint aki nem ért semmit, de csillogó szeméből láttam, hogy pontosan tudja, mire gondolok.
- Talán kibírom a csokiig, ha kapok a te édességedből…- játszottam a csábítót.
- Fúj – nevetett hangosan – ez nagyon rózsaszín,nyálas volt.
- Ugyan, képes lennél elviselni agonizálásom? Még leesik a vércukorszintem, aztán lőttek az estének! Hát nincs lelked? Igazán megszánhatnád szegény, szerencsétlent… - szavaltam nagy lendülettel.
- Azt nem venném a szívemre – megtorpant és komolyságot erőltetve a hangjába mondta egy szuszra. – Ha csak ezen múlik… - lépett közelebb, majd egyre, egyre szorosabban simult hozzám. Már éreztem forró leheletét, mikor kacéran megfordult és ellépet mellőlem. – Megérkeztünk. Vehetsz magadnak annyi csokit, amennyit akarsz!
- Na, de… - dadogtam – szép! Csak játszol velem –tetettem a sértődöttet.
- Nem te akartál ma estére játékot? - csipkelődött, majd eltűnt a mögött az üvegajtó mögött, ahol eddig álldogáltunk. Néztem, ahogy belibbent előttem, és az agyam próbálta felfogni a látványát. Úgy nézett ki, mint egy hóbortos diáklány. Lófarokba fogott hajával, nagy, ezüst fülbevalójával, kis bőrdzsekijében, apró farmerszoknyájában, hosszú lába színes harisnyába bújtatva és a már elmaradhatatlan tornacipője is ott virított rajta. Aztán magamra néztem és megállapítottam, hogy illünk egymáshoz. Most én is úgy festettem, mint valami kerge bölcsész palánta. Rajtam is egy bőrdzseki volt, farmer és egy agyonhordott cipő. Az ajtó üvegében a vonásaim kisimultnak látszottak, szemem csillogott, ajkam mosolyra görbült. Nevetve túrtam a hajamba, már észre sem vettem, mennyiszer teszem és nemcsak idegességemben mindig.
Beléptem Ailia után és tekintetemmel keresni kezdtem a félhomályban. A bár, vagy kocsma, ahová érkeztünk elég nagy volt és tágas. A falakon régi plakátok és még régebbi fényképek díszelegtek, a bokszokon látszott az idő, fényesen csillogtak a sok faápolótól, amit az idők során rájuk kentek a tulajdonosok. A fény sárgán világította be a helységet, gyér, halvány világosságot adva. Első ránézésre is tetszett. Nyüzsgött az emberektől. A zene hangosan szólt, mindenhonnan nevető emberek hangja szállt felém. Mintha az élet is alkalmazkodott volna hozzánk, csak boldog arcokat véltem felfedezni. Bár, az is lehetséges, csak ezeket az arcokat voltam képes észrevenni.
Egy pillanatig toporogtam a bejárat mellett, nem láttam Ailia hova tűnt hirtelen, majd valaki belém jött hátulról. Meglepetten fordultam meg, azon tűnődtem, ki az az idióta, aki nem vett észre, de nevetnem kellett, mikor Eda arcával találtam magam szemben.
- Jaj, de jó, hogy itt vagy! – ugrott a nyakamba nevetve.
- Én is örülök nektek! – öleltem vissza, közben láttam, ahogy James is belép az ajtón. Egyik szemöldöke magasba szaladt, ahogy meglátott minket, de aztán rögtön csúfondáros mosoly jelent meg az arcán.
- Nahát, nahát… - lépett oda hozzánk. – A gerlepár… elmehetek, ha gondoljátok – vigyorgott.
- Ah, te… - bújt még közelebb Eda szándékosan – Daniel ismered ezt a fazont? – kérdezte nevető szemmel. Belementem a játékba.
- Nem… nem értem, hogy mit akar. Kérem uram, ne zaklasson minket! Nem látja, hogy zavar?
- Oh, bocsásson meg, de ha behúzok magának amiatt, hogy a barátnőmet tapogatja, ugye nem fog megharagudni? – kérdezte nyájasan. Már válaszoltam volna, mikor Ailia hangja is bekapcsolódott.
- Hoppá… - csatlakozott a társasághoz, miközben Eda még mindig szorosan simult hozzám. – Megzavartam valamit?
- Ailia, had mutassam be Dr. Eda Mollinát – fordultunk Ailia felé egyszerre. Láttam, ahogy felhúzza a szemöldökét, mintha valami villant volna a tekintetében, de nem értettem világosan a célzást – a pszichiáterem és a barátom.
- Nahát, lehet nekem is kéne tartanom egy házi agyturkászt – dünnyögte magában.
- Most csak barát – mondta Eda, miközben kibontakozott az ölelésemből és Ailia mellé lépett. – Már sokat hallottam rólad, Eda vagyok – mosolygott kedvesen.
- Ailia Logan, szia – vigyorgott gonoszul rám Ailia, mert észrevette, hogy bizony feszengek az előbbi megjegyzése miatt. Szóval, még mindig tart a játék, értettem meg. Nagyot fújva engedtem ki magamból a visszatartott levegőt. De mielőtt megkönnyebbültem volna libbenve odalépett James mellé, és kedvesen két puszival köszöntötte a megrökönyödött, szerepéből kiesett barátomat.
- Nahát, James! Jó újra látni! – karolt bele, és húzta magával. James pedig segélykérően nézett rám, és félve pillantott Eda felé.
- Tetszik nekem ez a lány – súgta a fülembe Eda nevetve. – Szépek vagytok együtt.
- Nekem is tetszik – motyogtam magamban, de tudtam Eda kuncogásából, hogy meghallotta.
Ott ült az ágyon, szinte rajtunk, és épp velem volt elfoglalva. Olyan természetességgel érintett meg, mintha mindennapos lett volna a látvány, ahogy az anyja ágyában heverek. Ujjacskái helyén még mindig borzongott a bőröm, és nem nagyon tudtam mit tegyek. Alba kislányosan, csalafintán, kissé mégis szégyenlősen mosolygott a szemembe. Nem tudtam neki ellenállni, éppúgy, ahogy előzőleg egyszer sem. Elég volt csak a sajátomhoz oly annyira hasonló szemébe néznem, és teljesen elvarázsolt. Elszédülten, mint egy idióta vigyorogtam nem tudva még mindig mitévő legyek. Alila mellettem még mélyen aludt, nem akartam felébreszteni, de mégis hogy heverésszek meztelenül egy kisgyerekkel az ágyon?
- Szia Pöttöm… - mondtam nevetve a helyzet furcsaságán, mire Alba még közelebb jött, szinte már befészkelte magát kettőnk közé. Gyorsan végigszaladt a fejemen, hogy ez nem túl jó ötlet, de úgy láttam ez őt cseppet sem zavarja, hogy én mit gondolok.
Újra azt a dalocskát énekelgette, és ujjával nyomokat rajzolt a bőrömre az éneket követve. Úgy vettem észre a két dolog szorosan összekapcsolódik, az ének, a mozdulattal. Alba mosolyogva folytatta megkezdett útját, egyre feljebb haladva kis ujjaival a kezemen. Figyeltem, ahogy elmélyülten tanulmányoz, ahogy összeráncolja a szemöldökét, vagy amikor elmosolyodik, ha tetszik neki a látvány. Először nem mertem mozdulni, nem tudtam még mindig mitévő legyek, de elijeszteni sem akartam, hagytam hadd kalandozzon. Élveztem, hogy a közelemben van. Bolondos, kósza ötlet szaladt át a fejemen és engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a játékosság. Hirtelen lendültem előre, úgy ragadtam meg a kislány derekát. Halk morgással kaptam el, úgy téve, mint aki épp meg akarja harapni. Kis sikkantást követően hallottam elégedett kuncogását, és éreztem karomban az örömtől rázkódó kis testét.
- Most megeszlek…! Hamm… - nyomtam egy puszit a hasára, miközben még mindig a karomban tartottam. Olyan jó érzés volt, semmivel össze nem hasonlítható. Alba pedig remegett az elfojtott nevetéstől.
- Nee, neee… Alba nem finom… - kacagott – Papaaa…neee….!
Egy pillanatra megfagytam, ahogy újra papának hívott, de hirtelen mindent elsöprő melegség száguldott végig a testemen. Megremegtek a karjaim, amiben még mindig Alba csimpaszkodott és arra késztettek, hogy szorosan magamhoz öleljem kicsiny testét.
- Tudod mit? – kérdeztem két puszi között, krákogva az érzelmektől, mire Alba fejét rázva rám nem nézett. – Mi lenne, ha bújócskáznánk? Ne ébresszük fel a mamit, hagyjuk aludni jó? Na, mit szólsz? jöhet a bújócska? Hm?
- Jó! Alba elbújik… - bólintott, majd ficánkolva kitekeredett a karomból és elrohant ki az ajtón. Még láttam, ahogy a szobája felé fordul, majd eltűnik. Csilingelő hangja behallatszott, ahogy kiabálta:
- Megtalálhatsz!
- Oké, megyek – motyogtam, két sóhaj között.
Gyorsan összekaptam magam, és ügyeskedve a ránk dobott takaró alatt felrángattam a ruháimat. Ailia felé fordultam de nem tudtam ellenállni a kísértésnek és megcsókoltam. Álmában készségesen fordult felém, szorosan kulcsolta nyakam köré a karjait, magához szorított, és belenyögött a csókunkba. Az érzékek kezdtek tótágast állni bennem és szívem szerint rögtön visszatértem volna hozzá, de akkor újra meghallottam Alba hangját.
- Alba elbújt… megtalálod?
Kimásztam Alila karjai közül és csendesen kiosontam a szobából. Úgy tettem, mintha nagyon nehéz lenne a keresés, mintha nem vettem volna észre a takarója alól félig kilógó Albát. Hallottam a kuncogását, de még mindig úgy csináltam, mint aki nagyon keresi.
- Hát hogy lehetett így elbújni? – dörmögtem elég hangosan, hogy ő is meghallja. Fogalmam sem volt, hogy tudok gyerekekkel játszani, eddig még soha nem kerültem hozzájuk olyan közel, hogy ezt megtapasztaljam. De meglepődni sem volt időm, hogy élvezem, olyan gyorsan és mindent elsöprőn érkezett az érzés. – Nézzenek oda, nem találom! – folytattam a színjátékot, és közben egyre szűkülő körben kutattam és kukucskáltam be mindenhova, gondosan kikerülve a helyet ahol elbújt. – Ej, hol lehet ez a kislány? – kinéztem az ajtón, bekukkantottam az ágy alá, még a takaró sarkát is felhajtottam, ami alatt lapult. Láttam, ahogy remegve tartja vissza a nevetését, majd úgy határoztam, hogy nem húzom tovább, "rátalálok". – Nahát, ez meg micsoda? – fogtam meg az egyik ujjacskáját, amit nem takart a pléd. Éreztem, ahogy először megmerevedik, majd vissza akarja rántani, de nem engedtem, hangosan tanakodva csomagoltam ki a takaró alól. – Hm… nekem úgy tűnik egy ujjacska… - folytattam – na nézzük csak… mi van még itt?
Úgy ügyeskedtem, hogy az arcom egy vonalba kerüljön az elbújni igyekvő Albáéval. Alig tudtam megtartani a komolyságot a hangomban, amikor megláttam, ahogy a egyik kezecskéjével eltakarja a szemeit. De a kis ujjak közül kikandikált a csillogó szürkés szempár, hogy kíváncsian követhesse minden mozdulatomat.
- Megvagy! – kiáltottam, nevetve kaptam el az épp menekülőben lévő kislányt. Kacagva, sivítva tiltakozott, de láttam, hogy élvezi a játékot. Felkaptam és megpörgettem, mire még hangosabb visítással vegyes nevetés volt a válasz. Lihegve dőltem le a szőnyegre, rajtam pedig a még mindig nevető, kacagó Albával. Hemperegtünk, hagytam hadd teperjen le. Hanyatt feküdve figyeltem, ahogy elhelyezkedik rajtam, majd mosolyogva simít végig az arcomon, majd nyomban lepattant rólam, hogy száguldva rohanjon ki a nappaliba. Most is, mint mindig, ha hozzám ért megremegett bennem valami kézzel meg nem fogható. Mintha apró kis tüzek lobbannának fel bennem, amolyan örökké égő, el nem oltható, biztonsággal lángoló tüzek. Egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy elmerengjek, de nem konkrét gondolatok kavarogtak a fejemben, inkább benyomások összessége, érzések kavalkádja.
Tenyeremet az arcomra szorítottam, megdörzsöltem a szemem és feltápászkodtam a földről. Nem hagyhattam Albát egyedül. Utána mentem, és figyeltem, mit játszik. Már egész mással volt elfoglalva. Egy albumot lapozgatott. Rosszat sejtve léptem oda, és leültem mellé a földre. Tudtam, ki van, kik vannak a képeken. Alba egy pillanatra összecsukta az albumot, felállt és egyenesen az ölembe telepedett. Ott újra kinyitotta, majd hátranézett és huncutul kérő tekintettel nézett rám.
- Alba mesél… - mondta, majd, hogy nyomatékot adjon mondandójának bólintott egy nagyot.
- Jó, Alba mesél – hagytam jóvá mosolyogva. De, hogy kényelmesebben legyünk felálltam kezemben Albával, majd az egyik hívogatóan puha, hatalmas fotelhez mentem vele. Lehuppantunk, Alba kacagott örömében, majd elhelyezkedtünk, és kinyitottam újra az albumot.
Néztem a képeket, az ismeretlen ismerős képeket. Alba hangja a semmibe veszett, ahogy belefeledkeztem a fényképek világába. Távolról hallottam még hangját, meséje összefüggéstelen hangokká tömörült elmémben, nem voltam képes kiszűrni értelmét. Az agyam már csak a szemem látotta képeket tudta befogadni. Egy egész élet volt ott képekben elmesélve. Az első oldalakon egy kisbaba megfakult képei üzentek az utókornak gügyögve, megdermedve az idő sárgásbarna színeiben. Majd a kisfiú nagyobbacska lett, így vált egyre inkább hasonlóvá ahhoz a felnőtt férfihoz, aki ott ült a kényelmes fotelben egy kislánnyal az ölében, az öröklét képeit nézve.
Ez a férfi én voltam, lehettem volna én. És a képek, csakúgy, mint a többi, éppúgy hasonlítottak rám, mint David felnőttkori képei. Egy pillanatra én is gyermekké váltam ismét. Lejátszódott előttem, ahogy Jamessel együtt élünk át minden fontos pillanatát egy kisfiú életének. Az a kisfiú ott a képeken, én is lehettem volna. Szőkés haját összekócolta a szél, nevetőn vigyorgó arca mindig maszatos volt valami miatt. Térde, sebesen virította a komisz kölykök mindennapjainak életét.
Tűnődésem közben hallgattam Alba duruzsoló, gyermeki hangját, ahogy mesélget magának saját kis nyelvén, amibe bele-bele kevert értelmes szavakat is.
A következő képek már egy nagyobbacska fiút ábrázoltak, megannyi másik korabeli sráccal körülvéve. Keze, lába hosszú, esetlen tartásban, szégyenlős, ámde mégis vagánynak akarva látszani, nézett konokul a lencsébe. A kezében az elmaradhatatlan gitárral, már mint egy valódi rocksztár vigyorgott szembe az egész világgal. Majd immár az igazi kamasz ellenállhatatlanságával, nyurgán, hosszú hajjal lazán, az élet örömével arcán, leste a fényképezőgépen túli világot, üzenetet hagyva az elmúlt boldog időről.
Lapoztunk és immár kétség sem férhetett hozzá, mintha valóban magamat láttam volna. A fiatal felnőtt srác hátán ott lógott a gitártok, nevetve vigyorgott a lencsébe, félig hosszú, szőkésbarna loboncát fújta a szél, de a bőrdzsekibe bújtatott fiút, valami más fűtötte belülről. A fiatalság, a boldogság, és a gondtalanság képei következtek. Egyre több olyan kép villant fel lapozgatás közben, amin már a zenekar tagjaival láthattam együtt. Bishop, Noah, és Rick immár elválaszthatatlanok voltak Davidtől. Láttam képeket, amin vihogva szaladtak az őket követő lányok elől, majd olyanokat, ahol épp ellenkezőleg, ölelték őket, mintha nem lenne elég a két kezük. Ahány kép, annyi lány fordult meg a vigyorgó, somolygó srácok oldalán. A színes képek közé vegyült néhány hivatalos kép is, fekete-fehérek, igazi élet igenlők, vagy épp dekadens, bűnösen felkavaró képek.
Aztán egyszer csak megjelent egy hosszú fekete hajú lány. Zöld szemekkel, hegedűvel, gúnyosan tekintve a világra. Majd ez a lány már nem egyedül volt a képeken, hanem Daviddel.
Újra lapoztunk, közben Alba egyre csak mesélt, az ő kis világában minden rendben volt, az emberek, akik őt szerették, mind körbevették. Ahogy elnéztem őt az ölemben, cseppet sem tűnt furcsának, vagy idegennek. Ha eszembe jutott a korábbi kétségem, miszerint Alba nem az én lányom, és nincs jogom így érezni iránta, ahogy érzek, most valahogy minden rendjén valónak látszott. Mintha a korábbi gyötrő kérdéseket kitörölték volna az agyamból, mintha pontosan azon a helyen lennék, ahol lennem kell. Buta gondolat lehetett volna, ha az egész eddigi eseményeket nem számítottam volna ide. De akárhogyan is gondolkodtam a miértekre nem tudtam rájönni. Csak annyit éreztem, hogy ez az állapot jó nekem. Mély levegőt vettem, kicsit közelebb hajoltam Albához, hogy érezhessem a belőle áradó illatot. Lehunytam a szemem és emlékeztem. Csak emlékeztem.
Istenem! El sem hiszem, hogy a karomban tartom. Milyen kicsi, és milyen törékeny, mégis az élet hatalmassága lakozik benne. Nevetnem kell magamon… szentimentálissá tett egy kisbaba. De ez a kisbaba az enyém. Csak az enyém. Nehezen kapok levegőt, ahogy tartom őt. Olyan kicsi, elveszik a karomban. Alig merem megérinteni, attól félek összetöröm, de nem tudok ellenállni neki. Ránézek, és magunkat látom benne. Ott vagyok én, és ott lapul Ailia is a vonásaiban. Tudom, hogy nem láthat még, de akarom hinni, hogy nagy szemei engem vizslatnak. Fekete, dús haja szerteáll a kis fején, igazán mókásan néz ki. Gyűrött még az arca a születés küzdelmétől, de nekem ő a legcsodálatosabb lény. Elhomályosodik a tekintetem, de nem bánom. Ailiára nézek és hagyom, hogy meglássa elérzékenyülésemet. Csendesen melléülök, és a tenyerébe csúsztatom az egyik kezem. A másikkal még mindig Albát fogom. Ekkor eszembe ötlik a kép: család vagyunk.
Még mindig a két világ, emlék és valóság között lebegve öleltem őt még szorosabban magamhoz. Egy pillanatra átfutott rajtam a fanyar irigység mardosó kételye, de nem bántam. Édesen keserű volt a pillanat.
- A papád nagyon szeret téged… - suttogtam, és azt reméltem nem hallja meg. Hiszen mit tudhat egy ekkora kisgyerek a szeretetről, az elmúlásról, a fájdalomról. Nem akartam, de kénytelen voltam kimondani a szavakat. A szám magától formálta a hangokat, nem volt beleszólásom.
- Alba is szeret… - ölelt meg, és adott egy cuppanós, kissé nyálas puszit. – Vége a mesének! – kiáltott és felpattant mellőlem. Becsukta az albumot, majd elviharzott a szobája felé. Mintha fáziskésésben lennék, akárhányszor Albával voltam, nehezen tudtam követni. Egyik felem ment volna, míg a másiknak olyan nehezek voltak a tagjai, hogy alig bírtam megmozdítani.
- Elmesélte neked a képeket – hallottam meg Ailia hangját.
- Mióta … - nyögtem zavartan, akadozva – mióta álldogálsz itt?
- Mit láttál? – kérdezett vissza, figyelmen kívül hagyva az én kérdésemet és közelebb lépett hozzám, mintha pontosan tudta volna mi játszódott le bennem az elmúlt pár percben.
- Azt, amikor David először fogta meg őt – idéztem vissza az emlékeket. Nem is tudtam akarok-e erről beszélni. Bizarr egy dolog, hogy Dvaidről beszélgetünk, miután együtt voltam a feleségével. Újra betolakodónak éreztem magam egy pillanatra, de ahogy Ailiára néztem, mintha már nem csak a fájdalmat láttam volna a szemében.
- Olyan aranyos volt, ahogy meghatódott – emlékezett ő is. – És olyan vicces, ahogy először nem merte megfogni…
- Én csak… - kezdtem – én csak, arra emlékszem, az érzésre, amikor hozzáért – hajtottam le a fejem, nem tudtam ránézni.
- Nem kell miatta szégyenkezned – érintette meg a kezem. Lehunytam a szemem és nagyot sóhajtottam. Mikor kinyitottam, Ailia tekintete egyvonalban volt az enyémmel. Biztonsággal, melegen, erősen lobogott benne valami, de nem mertem hinni, hogy nekem szól. Átkoztam saját gyengeségemet. Újra és újra elveszítettem igazi önmagamat. De küzdöttem, mindvégig harcoltam, hinni akartam, hogy harcolok, hogy visszakaphassak valamit magamból.
- Én nem… én nem szégyellem. Csak olyan hülyén érzem magam miatta. Mintha egy betolakodó lennék – a szavak újra csak kiszaladtak a számon nem hagyva időt a gondolkodásnak.
- Hogy érted, hogy betolakodó?
- Hát nem látod? – kiáltottam kissé hangosabban a kelleténél, mire éreztem, hogy Ailia összerezzen mellettem.
Próbáltam visszafogni az indulataimat, de nem ment. Tótágast álltak bennem az érzelmek és nem nagyon tudtam kezelni őket. Felálltam és az ablakoz sétáltam, kinéztem az óceánra, egy darabig hallgattam. Megnyugtatott a szürke, megannyi árnyalatában játszadozó hullámai. Hallottam ritmikus hangját, ahogy a hullámok a partra vetik magukat, és ott végzik életük végtelenségének egy pillanatát, hogy aztán elölről kezdjék, újból és újból, ugyanott végezve. Megértettem, hogy én is pont ezt csinálom, körbe - körbe járok.
– Ailia – megfordultam, és ránéztem. A szemében még mindig ott lobogott a biztonságot adó láng. Erőt gyűjtöttem belőle. – Ailia, én nem tartozom ide… te nem engem akarsz…
- Miért csinálod ezt? – lépett közelebb. Tekintetében kezdett kihunyni a láng és éreztem ha engedem, hogy végképp elaludjon, úgy kihűlök én is. Megfagyok, elveszek, belezuhanok újra és újra a feketeségbe. De ott már egyedül leszek. – Miért nem engedsz magadhoz közel? Miért kínzod magad? Miért nem örülsz, hogy megtaláltál, hogy megtaláltak?
- Mert neked nem én kellek!
- Honnan veszed? Nem változtathatok a múlton! Ha akarnék sem tudnék. Miért gondolod, hogy neked, vagy nekem nincs jogunk a boldogsághoz azok után, ami történt?
- Nem gondolom… - próbáltam megmagyarázni, de én magam sem értettem teljesen – de minden olyan gyorsan történt… - éreztem, hogy össze-vissza beszélek, de nem tudtam megfogalmazni a szavakat, amiket mondanom kellett volna.
- Igen… gyorsan – lépett mellém Ailia. – Azt hiszed nekem ez olyan könnyű? Ide jössz, szinte a semmiből, és totálisan felforgatod az életemet!
- Én nem akartam…
- Hadd fejezzem be! – vágott közbe Ailia – Igen, elveszítettem azt az embert, akit mindennél jobban szerettem. De túl kellett éljem, mert van egy lányom. És túl kellett élnem magam miatt is. Az, hogy te felbukkantál mindent felforgatott. Feltépted bennem a behegedtnek vélt sebeket, és eszembejuttattad az eltemetett emlékeket. Ne, ne szólj közbe… !- emelte fel a kezét, mert látta, hogy szólásra nyitom a szám – ezt el kell mondanom.
- Rendben.
- Igaz, hogy olyan vagy, mint ő. Az is igaz, hogy néha fáj látnom téged. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam úgy a sorsra, mint egy hazug, álnok kígyóra, mikor megismertelek. Azt hittem valaki furcsán bizarr játékot játszik velem. De aztán megismertelek. Daniel én nem vagyok az a rögtön ágyba bújós fajta. Elhiszed, ha azt mondom, téged akartalak? Téged Daniel – még közelebb lépett és már a szememben kutatott a válaszért. Hallgattam, mert nem tudtam megadni neki a választ, amire várt. – Nem tudom mi történik velünk, de nem engedem, hogy lealacsonyítsd! Lehet, hogy eddig úgy tűnt, csak sodródom az árral, amit te keltettél magad körül, amikor berobbantál az életünkbe, de nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy hagyom, tönkretenni azt, amit eddig elértünk. Én boldog voltam veled. Végre, sok idő óta boldog. És nem mondom, hogy ehhez Davidnek nincs köze, mert tagadhatatlan, hogy van, nem tudom hogyan, és nem tudom miért. De nem akarom elveszíteni ezt a boldogságot. Olyan nagy baj az, hogy csak elfogadtam? Miért kell harcolni mindig? Istenem, hát miért nem lehet élvezni, amit kaptunk? Nem tudhatjuk meddig tart, nem érthetjük a miérteket. Daniel, kérlek…
- Nem tudom – léptem közelebb hozzá. A homlokomat az övének támasztottam, miközben beszéltem. – Nekem tudnom kell, értsd meg…
- Daniel… - suttogta és megérintette az arcom. Furcsán erősnek éreztem magam a nevem hallatán. Ahogy az ő szájából hallottam.
- Nem értek semmit… - elléptem mellőle, szememet megdörzsöltem a kezemmel, kezdett fájni a fejem, de nem törődtem most a jelekkel. – Az egyik felem teljesen természetesnek veszi, hogy itt vagyok, hogy veled vagyok… és ez megijeszt. Hiszen mondhatnám, hogy nem is ismerlek, de tudjuk mindketten, hogy hazudnék. De nem tudom, hogy tényleg ÉN ismerlek-e. A másik felem pedig retteg, hogy mi lesz, ha ez már nem lesz elég. Ha nem tudok megelégedni azzal, hogy magam legyek veled. És retteg, hogy azt hiszi nem én kellek neked. És valószínű ez így is van, csak te magad sem akarod bevallani magadnak.
- Jézusom, Daniel! Ez még hozzád képest is túl bonyolult nem? – nevetett fel kissé keserűen.
- Lehet. Az agyam nem tud megállni, csak forog, és gondolkodik. Állandóan ez jár a fejemben. Néha már magamtól is megijedek – túrtam a hajamba idegesen. – És nem elég, hogy irántad ezt érzem, ott van Alba is. És ott a zene. Ez nem én vagyok. És mégis. Meg tudod ezt érteni? – néztem rá szinte már könyörgőn, hogy mondja azt, igen, megértem. Mert én semmit nem értettem már.
- Miért jöttél el ma hozzám?
- Mert akartam. – Olyan egyszerű volt a válasz, hogy csak akkor értettem meg a jelentését, amikor hangosan is kimondtam. – Én akartam – néztem rá mereven. Mire Ailia mellém lépett és csak megölelt. Pont olyan egyszerűen, ahogy az imént a szavakat kimondatta velem.
- Akkor? – ölelt szorosabban.
- Nem mondom, hogy igazad van… - kezdtem kicsit megkönnyebbülve.
- Persze, hogy nem….
- De…
- De…? – kérdezett vissza, és a szája vészesen közel volt az enyémhez.
- De… talán szabadságot adhatnék az agyamnak egy kis időre nem? – motyogtam, miközben a szája elérte az enyémet. Finoman ízlelgetve kóstolgatta. Kicsit beleharapott az alsó ajkamba, majd folytatta. Az agyam felmondta a szolgálatot, már nem voltam képes másra figyelni. Végre.
A nap hátralevő részében tudtam normális ember módjára viselkedni. Nem engedtem, hogy a kételyeim újra és újra felborítsák a pillanatnyi kis boldogságomat. Akár nevezhettem volna magam önzőnek is, de láttam Ailián, hogy végre ő is felszabadult. Mintha öröktől fogva ide tartoztam volna. Nem voltam többé idegen, nem engedtem meg magamnak, hogy a bizonytalanságom és kétségeim megint és megint ragadós pókhálójukba fonjanak. Homokba dugtam a fejem és engedtem a csábításnak, hogy ne gondolkodjak.
Akár szabadnak is nevezhettem volna magam. De a felszín alatt ott motozott a sötétség, ami ragacsos ujjaival minduntalan értem nyúlt, megérintett nyálkás hideg csontujjaival, és belém kapaszkodott. Egyre csak húzott és vonszolt magával. Tudtam, hogy nem szabadulhatok, csak időt nyerhetek. Egyszer úgyis szembe kell néznem a saját démonaimmal. De most még nem akartam, most csak a mának akartam élni. Az elmúlt időszakban ezt olyan sokszor elhatároztam, már számát sem tudtam, de most éreztem, hogy végre meg is tudom tartani elhatározásomat. Mert már nem csak egyedül voltam, már nem csak rám nehezedett ez a mérhetetlen súly, és meg tudtam osztani mással is bizonytalanságomat, kétségeimet, félelmemet.
Mert féltem. Ez tagadhatatlan. Akárhányszor belegondoltam, megremegett bennem valami. Féltem, hogy végül elveszek, és nem marad belőlem más csak az emlékek. Össze voltam zavarodva és nem tudtam melyik felemet nyomjam el inkább. Vagy melyiket engedjem szabadjára. Nem értettem, nem akartam megérteni, hogy már nem létezik egyik a másik nélkül. Még harcoltam. De nem tudhattam, hogy hiába. Még nem fogtam fel, hogy egyáltalán nem kéne harcolnom, hiszen ez immár mind én vagyok.
- Hova menjünk? – kérdezte Ailia már indulófélben. Alba már édesen aludt – megnéztem, százszor is ellenőriztem a diáklányt, aki vigyázott rá az este -, mégis furcsán éreztem magam, hogy itt hagyjuk. Ailia csak nevetett rajtam, mintha előzőleg nem épp ő lett volna, akinek emiatt rosszérzése támadt. Halványan érzékeltem, hogy pont úgy viselkedem, mint egy aggódó szülő. De kellemesen simogatott az érzés.
- Mi lenne, ha játszanánk?
- Hogy érted? – nézett rám kérdőn, mire csak elvigyorogtam magam. Hirtelen játékos bolondság érzése fogott el. Elkaptam a derekát, ahogy elhaladt mellettem és belecsókoltam a nyakába. Éreztem, ahogy megborzong, a teste megremeg. Elmosolyogtam magam, és olyan könnyű voltam, mint a tollpihe. – Szóval, maradjunk? – kérdezte nevetős hangon.
- Hát… - gondolkodtam el a lehetőségeken, de aztán eszembe jutott, hogy már megbeszéltük mindenkivel, az estét együtt töltjük. – Nem lenn rossz, sőt…, de ideje indulni. Arra gondoltam, mi lenne, ha olyan helyre mennénk, ahol lehet például biliárdozni.
- Te tudsz biliárdozni? – csodálkozott tágra nyílt szemmel. Akár meg is sértődhettem volna, de hiszen honnan is tudhtatta volna.
- Történetesen, nagyon jól biliárdozom, majd meglátod! – adtam a nagyfiút.
- Tényleg? – húzott még egy kicsit Ailia.
- Hm… tényleg, majd csak figyelj, és tanulj!
- Akkor már tudom, hova menjünk – nevetett hirtelen jött magabiztosságomon. Előkapta a telefonját és tárcsázta először James számát. Csodálkoztam, honnan tudja, de aztán eszembe jutott a nem is olyan régen történt kis fiaskóm az emlékekkel, mikor először láttam David képét. Gyorsan beszélt, elmondta hova jöjjenek, majd ugyanezt tette, csak épp David barátaival. Szóval ezen az estén együtt lesz a társaság, a régi és az új. De nem éreztem semmi furcsát ezzel kapcsolatban. Sőt vártam rá, hogy találkozhassunk, hogy mind együtt legyünk.
Újra a sötétében jártuk New York utcáit. Sietős lépteink, vidáman kopogtak a járdán, nem beszéltünk, csak mint két bolond vigyorogva mentünk egymás mellett. Ugyanolyan zsúfolt volt az utca, mint legutóbb, de magányosságom kemény burka szanaszét széledt. Éreztem az emberekből áradó energiákat, a testük mozdulatára meg-meglebbenő levegő játékát, láttam a lábuk nyomán keletkező nyomokat. Láttam őket.
- Messze van még? – kérdeztem egy kis idő után. Hangomban lehetett valami, ami újra nevetésre késztette Ailiát.
- Nem, mindjárt ott vagyunk.
- Az jó.
- Mi ez a hirtelen türelmetlenség? – nézett rám megtorpanva.
- Semmi, csak remélem, lehet ott csokit kapni, ahova megyünk – vigyorogtam.
- Csokit? Most komolyan? Te csokit akarsz enni? – hitetlenkedett.
- Mi ebben olyan furcsa? Szeretem a csokit – vontam vállat. – Néha elkap a vágy iránta, és most úgy érzem, megőrülök egy szelet csokiért.
- Aha – jött a frappáns válasz, mire újra csak nevetnem kellett. – Csoki. Egy pasi, aki szereti a csokit. Valami nem stimmel veled már biztos. Eddig is sejtettem, de már szinte millió százalék – nevetett hangosan.
- Már miért ne szerethetném? Nem értem mi ebben a fura… - dünnyögtem.
- Semmi, semmi – nevetgélte és nyomott egy puszit a számra. – Szóval… - nyalta meg a száját – édes szájú vagy? – incselkedett még mindig.
- Mondhatni – kapcsolódtam be a játékba – de, esetleg ha segítenél rajtam… - vontam fel az egyik szemöldököm célzás gyanánt.
- Én? – tetette az ártatlant, mint aki nem ért semmit, de csillogó szeméből láttam, hogy pontosan tudja, mire gondolok.
- Talán kibírom a csokiig, ha kapok a te édességedből…- játszottam a csábítót.
- Fúj – nevetett hangosan – ez nagyon rózsaszín,nyálas volt.
- Ugyan, képes lennél elviselni agonizálásom? Még leesik a vércukorszintem, aztán lőttek az estének! Hát nincs lelked? Igazán megszánhatnád szegény, szerencsétlent… - szavaltam nagy lendülettel.
- Azt nem venném a szívemre – megtorpant és komolyságot erőltetve a hangjába mondta egy szuszra. – Ha csak ezen múlik… - lépett közelebb, majd egyre, egyre szorosabban simult hozzám. Már éreztem forró leheletét, mikor kacéran megfordult és ellépet mellőlem. – Megérkeztünk. Vehetsz magadnak annyi csokit, amennyit akarsz!
- Na, de… - dadogtam – szép! Csak játszol velem –tetettem a sértődöttet.
- Nem te akartál ma estére játékot? - csipkelődött, majd eltűnt a mögött az üvegajtó mögött, ahol eddig álldogáltunk. Néztem, ahogy belibbent előttem, és az agyam próbálta felfogni a látványát. Úgy nézett ki, mint egy hóbortos diáklány. Lófarokba fogott hajával, nagy, ezüst fülbevalójával, kis bőrdzsekijében, apró farmerszoknyájában, hosszú lába színes harisnyába bújtatva és a már elmaradhatatlan tornacipője is ott virított rajta. Aztán magamra néztem és megállapítottam, hogy illünk egymáshoz. Most én is úgy festettem, mint valami kerge bölcsész palánta. Rajtam is egy bőrdzseki volt, farmer és egy agyonhordott cipő. Az ajtó üvegében a vonásaim kisimultnak látszottak, szemem csillogott, ajkam mosolyra görbült. Nevetve túrtam a hajamba, már észre sem vettem, mennyiszer teszem és nemcsak idegességemben mindig.
Beléptem Ailia után és tekintetemmel keresni kezdtem a félhomályban. A bár, vagy kocsma, ahová érkeztünk elég nagy volt és tágas. A falakon régi plakátok és még régebbi fényképek díszelegtek, a bokszokon látszott az idő, fényesen csillogtak a sok faápolótól, amit az idők során rájuk kentek a tulajdonosok. A fény sárgán világította be a helységet, gyér, halvány világosságot adva. Első ránézésre is tetszett. Nyüzsgött az emberektől. A zene hangosan szólt, mindenhonnan nevető emberek hangja szállt felém. Mintha az élet is alkalmazkodott volna hozzánk, csak boldog arcokat véltem felfedezni. Bár, az is lehetséges, csak ezeket az arcokat voltam képes észrevenni.
Egy pillanatig toporogtam a bejárat mellett, nem láttam Ailia hova tűnt hirtelen, majd valaki belém jött hátulról. Meglepetten fordultam meg, azon tűnődtem, ki az az idióta, aki nem vett észre, de nevetnem kellett, mikor Eda arcával találtam magam szemben.
- Jaj, de jó, hogy itt vagy! – ugrott a nyakamba nevetve.
- Én is örülök nektek! – öleltem vissza, közben láttam, ahogy James is belép az ajtón. Egyik szemöldöke magasba szaladt, ahogy meglátott minket, de aztán rögtön csúfondáros mosoly jelent meg az arcán.
- Nahát, nahát… - lépett oda hozzánk. – A gerlepár… elmehetek, ha gondoljátok – vigyorgott.
- Ah, te… - bújt még közelebb Eda szándékosan – Daniel ismered ezt a fazont? – kérdezte nevető szemmel. Belementem a játékba.
- Nem… nem értem, hogy mit akar. Kérem uram, ne zaklasson minket! Nem látja, hogy zavar?
- Oh, bocsásson meg, de ha behúzok magának amiatt, hogy a barátnőmet tapogatja, ugye nem fog megharagudni? – kérdezte nyájasan. Már válaszoltam volna, mikor Ailia hangja is bekapcsolódott.
- Hoppá… - csatlakozott a társasághoz, miközben Eda még mindig szorosan simult hozzám. – Megzavartam valamit?
- Ailia, had mutassam be Dr. Eda Mollinát – fordultunk Ailia felé egyszerre. Láttam, ahogy felhúzza a szemöldökét, mintha valami villant volna a tekintetében, de nem értettem világosan a célzást – a pszichiáterem és a barátom.
- Nahát, lehet nekem is kéne tartanom egy házi agyturkászt – dünnyögte magában.
- Most csak barát – mondta Eda, miközben kibontakozott az ölelésemből és Ailia mellé lépett. – Már sokat hallottam rólad, Eda vagyok – mosolygott kedvesen.
- Ailia Logan, szia – vigyorgott gonoszul rám Ailia, mert észrevette, hogy bizony feszengek az előbbi megjegyzése miatt. Szóval, még mindig tart a játék, értettem meg. Nagyot fújva engedtem ki magamból a visszatartott levegőt. De mielőtt megkönnyebbültem volna libbenve odalépett James mellé, és kedvesen két puszival köszöntötte a megrökönyödött, szerepéből kiesett barátomat.
- Nahát, James! Jó újra látni! – karolt bele, és húzta magával. James pedig segélykérően nézett rám, és félve pillantott Eda felé.
- Tetszik nekem ez a lány – súgta a fülembe Eda nevetve. – Szépek vagytok együtt.
- Nekem is tetszik – motyogtam magamban, de tudtam Eda kuncogásából, hogy meghallotta.
