14.rész

  Körülnéztem ismételt álmodozásomból, majd szerencsére megláttam egy taxit. Gyorsan leintettem, bemondtam a címet, és fáradtan hanyatlottam az ülésre. Lehunytam a szemem, próbáltam nem gondolni semmire, főként senkire.

  Mintha hamarabb visszaértünk volna a szállodához, pedig az még mindig ugyanott volt, mint tegnap, Manhattan szívében. De igazán nem kellett volna már meglepődnöm semmin, hiszen az elmúlt időszak igencsak sok érthetetlen furcsasággal kecsegtetett, mint, hogy ezen fennakadjak. Kifizettem a taxist, majd besétáltam a szállodába, gondoltam hamar felveszem a kulcsom, aztán lezuhanyozom.

  - Daniel! – csattant egy hang, és megragadta a karom a hozzá tartozó kéz.

  - Mi van már megint – morogtam, és megfordultam, hogy megnézzem, ki kapott el. – Miranda, ne haragudj, most nem érek rá – sóhajtottam, próbálván kicsúszni a karmai közül.

  - Micsoda? – szinte sivította, valami nagyon felhúzhatta, de annyira tele volt a fejem minden egyébbel, hogy képtelen voltam még rá is figyelni, és az igazat megvallva, nagyon nem is érdekelt. – Még hogy nem érsz rá? – Rántott egyet a karomon, amit még mindig fogott. – Nem tudom mi van veled, de ezt sürgősen fejezd be! Ha nem tudnád, kötelezettségeid vannak. Már egy órája kereslek, hol a fenében voltál? El fogunk késni! – És csak mondta és mondta, nekem meg fogalmam sem volt, miről is beszél tulajdonképp.

  - Öhm… ne haragudj Miranda, de nem tudom… - kezdtem, de nem tudtam befejezni.

  - Nem érdekel hol voltál, mit csináltál, vagy, hogy mit nem. Csak az, hogy tíz percen belül itt legyél, különben nem állok jót magamért, megértettél? – Nézett rám villámló tekintettel

  - Oké – Vontam vállat. – És hova is megyünk, ami nem várhat?

  - Úr Isten, Daniel! – fújtatott kétségbeesetten – nem hiszem el, hogy elfelejtetted volna! Megbeszélésünk lesz egy producerrel, nem emlékszel?

  - Jah, hogy az! – tetettem a megvilágosodottat, de még midig nem nagyon tudtam, miről van szó.

  - Igen, az! Ha jól emlékszem, tegnap még örültél neki – nézett rám fürkésző szemekkel, mintha a vesémbe akarna látni – most, meg ha jól látom, nem nagyon érdekel a dolog.

  - Hát… - kezdtem.

  - Nézd, ez lehetne a karriered csúcspontja – komolyodott el – ne szúrd el, kérlek!

  - Miranda – mondtam, és beletúrtam a hajamba, újfent és újfent. Lehet le kéne már vágatnom. Aztán megint elfogott a vágy egy szál cigi után, szinte éreztem az ujjaim között, és eszembe sem jutott – megint nem -, hogy még mindig nem dohányzom. – Nem tudom, hogy akarom-e én ezt a nagy felhajtást. Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg szükséges-e ebből a történetből filmet csinálni. Nem tudom – túrtam ismét a hajamba.

  - Fejezd már be! – kapta el a kezem Miranda, mire én csak bambán néztem rá. – Mi a fene bajod van? Megtetvesedtél, vagy mi? Állandóan a hajadat túrod, kezd idegesíteni!

  - Oh, bocs – rántottam el a kezem és zavartan a nadrágomba töröltem, nehogy megint a hajamhoz nyúljak.

  - Akkor? – kérdezte.

  - Mit akkor…

  - Jézus, figyelsz te egyáltalán? – csóválta a fejét, mert valószínű, hogy ismét elég értetlen képet vághattam. Nem tudtam most koncentrálni, az agyamban már nem kapott helyet semmi egyéb információ az amúgy is benne kavargókon kívül.

  - Igen, igen… figyelek – próbáltam menteni a menthetőt.

  - Jössz, akkor?

  - Nem – feleltem határozottan, és mielőtt Miranda agyvérzést kaphatott volna gyorsan hozzátettem: - Megtennéd, hogy lemondod? Nem érzem úgy, hogy képes lennék most erre, ne haragudj – próbáltam elővenni a legkedvesebb és legmeghatóbb mosolyomat a kivert kiskutya tekintetről nem is beszélve, bár tudhattam volna, hogy ezzel nem fogok sokra menni.

  - Daniel… - fújta fel magát újra, de leintettem.

  - Csak mond le oké? – vágtam el minden ellenkezését és küldtem felé biztatás gyanánt egy félmosolyt is.

  - Jó, te tudod, de … - magyarázta, aztán mintha feladta volna, legyintett, majd otthagyott zavartan.

  Nem tudtam elképzelni mi baja lehet. De jelen esetben nem is érdekelt, a fő az, hogy megszabadultam a tárgyalás nyűgétől. Nem akartam most arról egyezkedni, hogy eladjam Ailia és David életének történetét. Egyszerűen nem. Mocskosnak éreztem volna magam. De nem mondhattam el Mirandának az indokaimat. Mégis hogy tálaltam volna? „Te Miranda! Ez ám nem kitalált sztori, úgyhogy úgy tárgyalj a producerrel, hogy valós eseményeket írtam meg…”, vagy mit kellett volna mondanom? Ráadásul nem akartam, hogy dilisnek nézzen, vagy ami még rosszabb, ráharapjon és ne engedje ki a fogai közül, mint egy felhergelt buldog, ha a fogára való csonthoz jut. El tudtam képzelni, mit tett volna, ha tudomására jut a dolog. Biztos voltam benne, hogy rögtön szenzációt csikart volna ki belőle, de ezt nem engedhettem meg. Sem magam miatt, sem pedig Ailia és Alba miatt, és főként David miatt sem.

  Felértem a szobámba, a kulcsot ledobtam az asztalra, majd leültem a kanapéra, elfeledkezve korábbi elhatározásomról, miszerint zuhanyozni szeretnék. Újra magam előtt láttam a reggeli képet, ahogy Ailia és Alba egymáson, egymás mellett alszanak, és mosolyognom kellett a látványon. Nem értettem miért kínzom magam ezekkel a képekkel, hiszen tudnom kellett volna, hogy ők nem hozzám tartoznak, nem az én családom. Nekem nem lenne szabad bepillantást nyernem intim magányukba. Nem nézhetem őket, mintha jogom lenne rá, és főleg nem vágyhatnék rájuk. Hiába nem akartam, nem tudtam száműzni a képeket, amik ott villóztak agyam minden idegpályáján, eltakarva azokat a másik emlékképeket is, és csak ezeknek az újaknak adva helyet.

  De valamiért mégsem tudtam abbahagyni. Elnéző, idült vigyorral a képemen üldögéltem, vetítgetve magamban, és bámészkodtam csak az általam látott mozi képei között.

  A telefonom ciripelése térített magamhoz, és egyáltalán nem örültem. Végre, mikor a saját emlékeim között lehettem volna, végre, amikor nem valaki más érzéseit kellett újra és újra átélnem, hanem a sajátomat, egy kicsit szerettem volna kiélvezni azt, még ha csak titokban, és csak magamban, de akkor is.

  - Igen – vakkantottam a telefonba.

  - Öö… Daniel? – kérdezte - Ailia vagyok. Ne haragudj, nem akartalak zavarni, én csak…

  - Nem zavarsz – vágtam közbe. Hiszen végig erre a telefonra vártam, még ha nem is tudatosult bennem.

  - Megtaláltam a leveled – folytatta kissé zavartan.

  - Igen, hát látom - kuncogtam a telefonba, magam sem tudván, mi üthetett belém.

  - És szóval, csak meg akartam kérdezni… - hebegte, aztán kicsit bosszúsan elnevette magát – Jézus, össze vissza makogok, olyan hülyén érzem magam! – fújt nagyot.

  - Ha megnyugtat, kicsit én is – feleltem.

  - Miért?

  - Hát, azt hiszem nyilvánvaló nem? – most én éreztem magam zavarban, az előbbi kis vidám kacajomnak már a nyoma is tovaszállt.

  - Egy csöppet, mintha bizarr lenne ez a helyzet – nevetgélt Ailia rajtam és magán is. Szerettem hallgatni a hangját, végre már nem csak az álmaimban hallhattam, és végre tudtam, hogy valóság, nem csupán a képzeletem furcsa, csalafinta játéka az agyammal. Hátradőltem a kanapén, fejemet hátrahajtottam és lehunyt szemmel folytattam a telefonálást, magam elé képzelve őt.

  - Igen, egy kicsit az, de én szeretem a bizarr dolgokat – feleltem, és nem tudtam eldönteni, vajon nem mentem – e túl messze. Úgy éreztem, ha vele vagyok, ha csak beszélek vele, minden pillanatban a penge élén táncolok, nem tudván mikor jön el az idő, hogy egyik, vagy a másik oldalra billenjek, és vajon velem tart-e, vagy hagy lezuhanni egyedül. Végtelennek tűnt, míg újra megszólalt.

  - Arra gondoltam, talán volna kedved megismerni a fiúkat – váltott témát. – Ma este lesz egy kisebb buli, és hát… én már nagyon rég nem voltam sehol, és lehet, hogy jót tenne. Nem tudom...

  - Hát… - kezdtem eltűnődve, vajon erre mit feleljek, persze, mentem volna, talán a világ végére is, de nem tudtam hova vezet az út. De mióta érdekelt engem, hogy merre tartok? – Oké, de nem tudom a srácok vajon mit szólnak hozzá, tegnap nem nagyon örültek a jelenlétemnek.

  - Ne aggódj, nem lesz semmi gond! – nevetett. – Meglátod, jó fejek. Tudom, hogy furán jött ez ki, de ha meg akarjuk tudni, hogy miért történtek a dolgok veled, talán meg kéne ismerj minket kicsit jobban is. David életébe beletartozott a zenekar is, sőt igazából az volt az élete.

  - Igen, lehet igazad van – gondolkodtam el, és igazán gyávának tartottam magam, az előbbi hezitálásom miatt, hiszen Ailiának sokkal nehezebb lehetett, mint nekem. Minden egyes pillanatban, mikor látott, akarva akaratlanul Davidet látta bennem, miközben tudta jól, hogy akit igazán szeret, az nem én vagyok. Összeszorult bennem minden erre a gondolatra, de próbáltam elhessegetni a rossz érzéseket, de azok befészkelték magukat az agyam egyik kis sarkába, és nem engedtek.

  - Daniel, nekem mindig igazam van! – nevetett újra a már ismert magabiztossággal a hangjában. – Akkor jössz?

  - Igen, persze megyek! – vigyorogtam, bár magam sem tudtam min.

  - Jól van, akkor nem zavarlak tovább, este beugrom érted – hadarta egy szuszra. – Most mennem kell – mondta, de úgy tűnt nem nagyon akaródzik elköszönnie. Ez a képzet elégedettséggel töltött el, aztán eszembe jutott, hogy valószínű csak beképzelem az egészet. Már kész rögeszmés lettem.

  - Oké, akkor este – húztam az időt. Én biztosan.

  - És Daniel…

  - Igen? – kaptam az alkalmon, hogy még beszélhetünk. Szánalmasnak éreztem ezt az egész színjátékot, hiszen ez nem arról szólt, amiről próbáltam magam lebeszélni.

  - Ha van kedve Jamesnek, szólj neki, hogy jöjjön ő is. Szia – mondta és meg sem várta a válaszomat, letette.

Ez meg mi volt? Kezdtem mindennek túl nagy jelentőséget tanúsítani. Valamit tennem kellett, mert ha így megy tovább, becsavarodom. Mindenesetre gondoltam, az lesz a legjobb, ha nem egyedül tépelődöm, hanem megkeresem az említett barátot.

  James szobája ugyanazon az emeleten volt, mint az enyém, de pont az ellenkező végében a folyosónak. Arra gondoltam, hogy megkérdezem lenne-e kedve elmenni valahová, mikor valakibe beleütköztem. A személyzetből volt egy lány, halkan sikkantott, ahogy szinte fellöktem nagy igyekezetemben, hogy ne előre, hanem lefelé, magam elé nézzek. Utána kaptam, és mormoltam egy elnézés félét, de még láttam, ahogy furcsán megbámul, majd némán hápogni kezd. Fogalmam sem volt mi üthetett belé, de konstatáltam, hogy jól van, így mentem tovább a dolgomra.

  James ajtaja zárva volt. Így bekopogtam. Nem történt semmi. Kopogtam megint, és még mindig semmi. Már majdnem feladtam, amikor hallottam bentről egy káromkodást, és egy hangos csörömpölést.

  - Az Istenit… jövök már! – morgolódott.

  - Daniel – mordult fel álmosan, gyűrötten – Mit keresel itt?

  - Hello, neked is – léptem beljebb nem törődve zúgolódásával.

  - Mi járatban? – dörzsölte meg álmosan a szemét, és visszabotorkált az ágya felé.

  - Ailia meghívott minket ma estére – kezdtem mondani, majd közben belevetettem magam az egyik kényelmes fotelba, ami épp az ágyával szemben volt. – Állítólag David zenekara rendez valami bulifélét és elhívtak minket is.

  - Oké, és?

  - Mit és? – kérdezte vissza értetlen fejet vágva.

  - El akarsz menni? – motyogta a párnába hitetlenkedve.

  - Hát, már elígérkeztem. Szóval, a kérdés, hogy te akarsz-e jönni. Mert én megyek.

  - Miért is nem lepődöm ezen meg? – morogta.

  - Most gúnyolódsz? – nevettem rajta.

  - Döntsd el te, ha már ilyen jó kedved van – ásította. Az volt a gyanúm, ha nem beszélnék hozzá, már visszaaludt volna.

  - Szerinted nem jó ötlet? Nem indult valami jól az ismeretségünk David haverjaival – bizonytalanodtam el, bár ahogy ismertem magam, ennyi nem lesz elég ahhoz, hogy meggondoljam magam.

  - Főleg az a Rick gyerek volt oda nagyon – fordult a hátára James és a plafont kezdte el vizslatni.

  - Na igen, de végül is nem mindegy? – vontam meg a vállam.

  - Hát, nem tudom. Nem szívesen verekednék… - kukucskált ki a karja alól.

  - Nem hiszem, hogy addig fajulna – ellenkeztem, bár, ahogy meggondolom, Ricknek egyáltalán nem tetszett az arcom. – Amúgy meg mielőtt elmentek, már egész emberi volt nem? És különben is nagyfiúk vagyunk már, nem kiskamaszok.

  - Talán. Nem tudom Daniel, egyáltalán nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet velük lógni. Tudom, tudom – vágott közbe, mielőtt még megszólalhattam volna, vagy ellenkezhettem volna -, vele akarsz lenni, a vak is láthatja. De mi hazamegyünk, ugye tudod? – fürkészett éles szemmel, komolyan.

  - Igen, tudom, és hidd el, felfogom, hogy miért mondod ezeket, és egyet is értek – hadartam egy szuszra. – De, mellette meg képtelen vagyok távol tartani magam. Egyfelől itt van ez a rejtély, hogy miért emlékszem én a velük történtekre, és miért nézek ki pont úgy, mint David. Másfelől, pedig tudom, hogy ez a megmagyarázhatatlan vonzódás nem biztos, hogy a sajátom, de akkor is érzem, érted? Már elgondolkodtam azon – ha pontos akarok lenni, akkor azt kell mondjam, szinte állandóan ez jár a fejemben -, hogy mi van, ha ezek az érzelmek, amik feltámadnak bennem Ailiát látva, tényleg nem az enyémek. Hiszen nem is ismerem őt. De aztán azt gondolom, hogy ha nem én érzem, akkor ugyan ki? Hiszen én érzem. Nem tudom, megint összezavarodott minden. És ami még rosszabb látom rajta, hogy mennyire fáj neki ez az egész. Olyan vagyok mint ő, de mégsem David vagyok. Azt hiszem neki a legrosszabb – hajtottam le a fejem a tenyerembe. De nem tudtam egy helyben ülni, így felpattantam és járkálni kezdtem, aztán az ablakon kibámulva folytattam. – És még ott van a kislány is. El nem tudod képzelni milyen érzés volt ránéznem. Még soha nem éreztem ehhez foghatót, nem tudom. De szinte meghaltam volna azért, hogy egyszer is, de megérinthessem. Jézusom, James érted te ezt? Reggel, amikor felébredtem belopakodtam a szobájába, és amikor nem találtam az ágyában, úgy bepánikoltam, mint még soha. Te jó ég! Szabályos pánikrohamot kaptam. Minden porcikám remegett, de aztán szerencsére kiderült, hogy Ailiával van. Mintha egy mázsás kő porladt volna szét, mikor láttam, hogy megvan és nincs semmi baja. Azt hiszem nem vagyok normális! – sóhajtottam a nagy-monológ végére.

  - Szerintem nincs veled semmi gáz, csak kicsit belelovaltad magad ebbe az egészbe. Lehet, hogy nem kéne ennyire komolyan venned, nem? Azt látom, hogy vonzódsz Ailiához, az meg szerintem hülyeség, hogy nem te érzed ezeket, hát akkor ki? David meghalt Daniel. Az tény, hogy nagyon hasonlítotok – mondta, de amikor kétkedve, hitetlenkedve horkantottam fel, pontosított – na jó, olyanok vagytok, mint két tojás. De hát, ismered a mondást, mindenkinek van hasonmása.

  Csak ennyi lenne, tűnődtem magamban, csak egy hasonmás? És nem értettem miért szorult össze bennem minden erre a gondolatra. Magam sem tudtam mit akarok, hogy tűnjenek el végre ezek a kétségek, hogy oldódjanak meg, vagy maradjon így minden, a bizonytalanságban. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki fél megtudni az igazat és inkább marad egyensúlyozva a kés élén, csak ne kelljen meglátnia a valóságot.

  - Jól van, hagylak aludni még – szedtem össze magam – este beugrom érted, ha Ailia megjön.

  - Oké. De ne császkálj el nagyon – vigyorgott „kedvesen”.

  - Igenis! – sóhajtottam, majd vágtam egy szalutálás félét és kioldalogtam a szobájából. Nem tudtam mit kezdeni magammal, még visszamentem a fényképezőgépemért, majd gyalog indultam el a nyüzsgő utcán.


zene - republic-egyetlen valóság


  New York olyan volt, mint egy felbolydult hangyaboly. Az emberek az utcán, mintha mindannyian külön-külön kis ösvényeken járnának. Ha jól megnéztem őket, úgy néztek ki mintha egy, csak általuk hallott szimfóniára mozdulnának. Lábuk a ritmusra lépkedett - akárha táncba hívnák testüket -, ők maguk pedig úgy mozdultak, mint a marionett bábuk. Káosznak tűnhettek volna mozdulataik kavalkádja, de összhangban voltak mégis. Millió táncos, akik külön-külön, mégis együtt táncolták mindennapjaik monoton, el nem múló, örökké tartó táncát. Párok nélkül, vagy egymással kézen fogva andalogtak, vagy éppen őrült mozdulatokkal járták felületes személőnek fel nem tűnő koreográfiájukat. Úgy álltam ott a tolongó, táncoló, felbolydult embertömeg között, mint aki csak átkukucskált egy másik világból. Mintha láthatatlan lennék. Csak én láttam ki a buborékomból, ők nem láthattak engem. Nem értek hozzám, nem lökdöstek, pedig nem vettek észre. Mindenki a maga táncával volt elfoglalva. Kinek kellemes melódia jutott, kinek hangos dübörgő rock. Valakinek andalító, álmosító dallamra kellett lejtenie örökké tartó mozdulatait, másnak éppen hogy társa adta meg a ritmust. Az utca élt és lüktetett körülöttem, épp csak engem nem fogadott be. Kívülálló voltam. Nem léteztem, egy álomból születő valóság voltam csupán. Csak szemlélő maradhattam, nem tudtam csatlakozni táncukhoz.

  Mozdulatlan tűnődésemből egy pillanat alatt ragadt ki egy kép. Álomból révedve emeltem szememhez a kamerát és próbáltam elkapni a pillanatnyiság el nem múló halhatatlanságát.

  Egy sebesült galamb próbált menekülni a megannyi táncoló láb között, de az emberek nem látták. Mozdulatlanul álltam és vártam mi fog történni, vajon ki lesz az első, aki rálép, vagy belerúg. Egyetlen táncoló, mozduló ember sem nézett lefelé. Én pedig, még mindig csak álltam és néztem a fényképezőgép keresőjén keresztül, várva a megfelelő pillanatot, amikor a valóságból kép lehet. Az ujjam sebesen járt az exponáló gombon, ahogy folyamatosan készítettem a képeket végignézve, ahogy a madár így törött szárnnyal is az életre koncentrál és az utca kövén lévő apró morzsákat próbálja összeszedni. Eltűnődtem, hogy egy ilyen kis élőlény is milyen erős ösztönnel teremtetett, hogy még a lehetetlennek tűnő helyzetben is azt keresi, hogyan tud életben maradni. Hát nem ezt tesszük mindnyájan? Hát nem ezt kell nekem, magamnak is tennem?

  Miért olyan fontosak a miértek, miért nem elég, hogy tudom; élek. Miért kell mellé még a tudás is? Egy madárnak lám, milyen egyszerű. Én miért nem tudok így élni, miért kell állandóan bonyolítanom a dolgokat? Egy pillanatra elveszítettem szem elől a galambot, de aztán újra megpillantottam. Már nem a járókelők között bukdácsolt, egy nagyobb falat kenyérszemét reményében a sebesen száguldó autók közé bicegett. Törött szárnyát maga után vonszolva ment, csak ment kitartóan a kiszemelt élelem felé. Tudtam, hogy a képek, amiket most készítettem nagyon jók lettek. Ahogy a madár kicsiny, törékeny teste szembeszállva a természet akaratával küzd a hatalmas autók és az ember alkotta hidegül gúnyos, könyörtelen világ ellen. Az utolsó utáni pillanatig fényképeztem, nem törődve a már lökdösődő és szitkozódó embertömeggel. A buborékom megszűnt létezni a sebesülten is élni akaró galambbal együtt. Már nem érhettem el, már nem akadályozhattam meg. Megfagyva, a keresőben bámulva néztem végig, ahogy egy busz keresztül hajt rajta.

  Egy pillanatra megszűnt minden zaj, néma csöndben tágra nyílt szemekkel néztem - mintha egy lassított felvételt látnék -, ahogy pár toll a levegőbe száll egy utolsó keringőre hívva az életet, hogy eljárva haláltáncukat lebeghessenek puhán, sejtelmesen, könnyedén a végtelenben.

  És az élet, kegyetlenül kigúnyolva végletességét ment tovább, mintha mi sem történt volna. Hiszen egy galamb halála mit jelent milliónyi emberhez képest, mit jelent hozzám képest és az én életemhez képest? Tágra nyílt tekintettel levegő után kapva próbáltam feldolgozni az előbb látottakat. A film hirtelen ismét felgyorsult. A zajok néma csöndjéből, egyszerre fülsiketítő hangzavarrá válva kergetett arrébb a felbolydult hangyaboly. Lökdösődés, tolakodás közepette próbáltam kikeveredni a tömegből, de az csak sodrott magával.

  Valahogy elkeveredtem a Central Parkig, ott leültem az egyik padra és csak bámultam még mindig, nézve az egészséges madarak nyüzsgését. Egy – egy pillanatra mintha még látni véltem volna a törött szárnyú galambot, de tudtam, hogy hiábavalóság, amit képzelek. Így múlik el az élet egy szempillantás alatt, tűnődtem és elhatároztam magamban, hogy ami tőlem telik megteszek, hogy minden pillanatát megéljem. Érdekes, hogy erre egy teljesen hétköznapi, sebesült madár ébresztett rá, holott az csak egy szárnyaszegett galamb volt.

  Még elüldögéltem egy darabig, majd meglepve vettem észre, hogy kezd sötétedni. Még ellődöztem pár képet a lemenő napfényben, ahogy az emberek arctalanul, egymáson átnézve sietnek el előttem. Szerettem a napnak ezt a szakaszát, mintha csak figyelmeztetni akarna a természet önnön mulandóságunkra, ugyanakkor ebben az elmúlásban benne volt a halhatatlanság is. Hiszen minden lenyugvó nap után eljött a következő, örök körforgásként járta útját, hogy ezen az úton egy darabon csatlakozzunk hozzá, majd aztán ugyanígy hagyjuk el. Még egy pillanatra fogva tartottam a lenyugvó nap halvány fényét, arcomat felé fordítottam, hogy mára ígért utolsó sugarai megcirógathassák arcomat, kisimítva minden gyötrő gondot, hagytam hadd melengessen meg. Nem kellett hunyorognom, hiszen fénye már gyenge volt, de langyos ujjai meleget ígértek, ahogy hozzám értek.

  Mire visszaértem teljesen besötétedett. Nem tudtam Ailia mikorra várható, de nem nagyon akartam készülődni, ezért nem is foglalkoztam vele túlságosan. A vacsorát a szobámba kérettem, nem akartam Mirandával összefutni és semmi kedvem nem volt, hogy vádló pillantásai kereszttüzébe kerüljek. Biztosan még mindig rágta magát amiatt, hogy visszamondtam a tárgyalást. De még mindig tartottam magam korábbi véleményemhez. Egész egyszerűen ez a történet nem eladó. A mostani tudásom birtokában már az is kétséges, hogy jól tettem-e, hogy engedtem egyáltalán kiadatni. Ezen morfondíroztam, mikor James megjött. Látszólag még mindig nem sikerült kialudnia magát, bár nem tudhattam minek köszönhetően kapta el az álomkór.

  - Na? – kérdezte és belevetette magát az egyik fotelbe, ahol úgy ahogy volt elnyúlt. – Mi jót csináltál ma?

  - Semmi különöset – rántottam meg a vállam, nem tudom miért, de elhallgattam a kalandomat a galambbal.

  - Hát, akkor neked is nagyon hasznosan telt a nap – sóhajtott.

  - Igen – hümmögtem beleegyezően. – Igazán érdekfeszítő ez a társalgás nem? – kuncogtam gonoszul.

  - Haha, juj de vicces hangulatban vagyunk – fintorgott gúnyosan egy vigyor kíséretében. – Nincs véletlenül köze ennek egy fekete hajú, igéző zöld szemű lányhoz?

  - Ki tudja? Még az is lehet – húztam széles mosolyra a szám.

  - Jézus, Daniel, olyanok vagyunk, mint két kamasz fiú, a randi előtt – dünnyögte.

  - És? Engem nem zavar – vontam vállat még mindig vigyorogva, mint a tejbe tök. – Tudod mit? Nem érdekel, ha hülyén viselkedem, jól akarom magam érezni! Elegem van a búslakodásból és az állandó rosszkedvből, ma jól fogom magam érezni, és ebben te is részt veszel!

  - Anyám, te aztán tudod mitől döglik a légy! - nézett rám elgondolkodva. – Mi ez a hirtelen jött lazulás?

  - Semmi különös, csak elhatároztam, hogy ma nem engedem, hogy bármi hülyeség bezavarjon. Csak ennyi. James, már olyan rég nem tudtam felhőtlenül csak úgy létezni, elegem van már, hogy állandóan csak rágom magam. Ezért hát, úgy döntöttem szabadságolom egy kicsit a szenvedő énemet. Hogy meddig fog tartani, fogalmam sincs, de legalább megpróbálom – magyaráztam szenvedélyesen és én lepődtem meg a legjobban, hogy mennyire igazak a szavaim.

  - Én örülök neked – bizonygatta, de tudtam, hogy most következik az a bizonyos de… -, csak nehogy átbillenj most meg a ló túlsó oldalára.

  - Jaj, öregem, hát úgy ismersz engem, mint aki képes rá? – nevettem.

  - Ami azt illeti, én még emlékszem milyen voltál a baleset előtt, és azért te is tudsz meglepetésekkel szolgálni. Jó, hogy nem vagy a legféktelenebb fazon, de ha akarsz tudsz te!

  - Hát, ma akarok! – mondtam elszántan, összecsaptam a kezem, jelezve készen állok, és felugrottam. Mint, akit felhúztak. James pedig csak nézett fürkészőn, azon gondolkodva, vajon most ment-e el a maradék józan eszem, vagy soha nem is létezett.

  Megszólalt a szoba telefon, még mindig vigyorogva mentem, hogy felvegyem. A recepciós közölte, hogy Ailia megérkezett és egy cseppet sem tűnt fel, hogy mintha már a neve hallatán is hevesebben kezdett száguldozni az ereimben a vér.

  Gyorsan összekapartam James kelletlen korpuszát, aztán elindultunk lefelé.

Ailia ott várt ránk a recepció előtt és vele volt Alba is. Egy pillanatra átfutott rajtam a csodálkozás, hogy miért hozta magával, de az öröm, hogy láthatom elnyomta előbbi érzéseimet.

  - Sziasztok – köszönt először.

  - Nektek is hello, - viszonoztam mosolyogva. Hallottam, ahogy James is köszön, majd egy pillanatig még toporogtunk egymást nézve. Láttam, ahogy Alba kikukucskál az anyja lába mögül, kicsit szégyenlősen, de végig engem bámulva, ugyanazzal a rezzenéstelen tekintettel méregetett, mint legelőször. Halványan rámosolyogtam, és észrevettem, ahogy nagyra nyílt szemében felcsillan az öröm. Úgy néztem elég fáradt lehet, és megint nem értettem, hogyan lehetséges, hogy őt is visszük. De nem tudtam szólni, csak néztem őt mosolyogva. Aztán, mintha minden zavarát elfújták volna, kilépett Ailia mögül. Egyik kezében egy rongyos babát szorongatott, mintha ő lenne a védelmezője. Egyenesen odasétált elém, majd egyszerűen csak kinyújtotta a karját, jelezve, hogy vegyem fel.

  Teljesen megrökönyödtem, nem nagyon tudtam mit szólni. De Alba még mindig csak állt felnyújtott karokkal, rendületlenül. Ránéztem Ailiára, majd Jamesre, de nem figyeltek rám. Ailia épp azt mesélte Jamesnek, hogy hova fogunk menni. Nem tudtam mit tenni, így hát először csak leguggoltam Alba mellé. Így szinte egy vonalba került a szemünk, és láthattam elragadtatott pillantását, ahogy engem mustrál. Mintha a saját szemeimbe néztem volna. Összeborzongtam a gondolatra, ahogy megint eszembe jutott David, de erővel hessegettem el az arcát magam elől, emlékeztetve magam arra, hogy ma este nincs helye a gyötrődésnek.

  - Szia – suttogtam neki. Nem válaszolt, csak nézett némán, bár egy kis szégyenlős mosoly azért átsuhant kicsiny arcán. Aztán újra kinyújtotta felém a kezét, és megérintette az arcomat. Ahogy hozzámért kicsi puha ujjaival, mintha elektromos áramot vezettek volna belém, bizsergett a helye, ahol megérintett. Forró lávaként ömlött végig rajtam a szeretet hulláma, teljesen befedve minket. Megszűnt az összes korlát, elég volt ez az egyetlen néma érintés és megtudtam végre mit jelent feltétel nélkül, mindenestül szeretni.

  Összeszorult a torkom, ahogy hagytam, hogy a kicsi keze az arcomon pihenjen. Lehunytam a szemem és csak élveztem a pillanatot. Szám önkéntelen mosolyra húzódott. Óvatosan, mint aki attól fél, ha megérinti a pillangó szárnyát, az menten holtan hullik a porba, nyúltam Alba keze felé. A tenyerem hatalmasnak tűnt az övéhez képest. Láttam, vagy csak képzeltem, ahogy felcsillannak szemei érintésemre, de mindenesetre jó volt. Aztán szemeit összehúzta, durcásan rám nézett, kezét újra kitárta és szinte parancsolón szólt:

  - Fel… vegyél fel! – toppantott. Elnevettem magam, és mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga felemeltem. Ő pedig, mint aki jól végezte dolgát, belefészkelte magát az ölembe és elégedetten kezdett játszadozni a hajammal. Láttam, ahogy Ailia szemei kikerekednek, majd szinte rögtön, megállíthatatlanul megtelnek könnyekkel. Csak nézett miket. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, és mindketten ugyanarra gondolunk. Erővel kellett elszakítanom szememet az övétől, de nem bírtam tovább nézni a fájdalmát. Egy pillanat alatt összeszedte magát, majd mellém lépett, hogy kivegye a kezemből Albát.

  - Gyere a mamihoz, jó? – hívta, de Alba csak elfordította a fejét, jelezve, hogy ő tökéletesen jól érzi magát. – Alba ne csináld, légy jó kislány…

  - Nem! – ennyi volt a válsz az anyai kérésre. Nem akartam, hogy miattam baj legyen ezért nyújtottam Ailai felé Albát, de ő megmakacsolta magát és elkezdett kiabálni. – Nem! Nem, nem… nem akarom!

  - Alba menj szépen a mamihoz… - kértem én is, de hiába, csak csimpaszkodott a nyakamba erősen. Fejét beletemette a nyakam hajlatába, nem is nézett az anyjára. Éreztem meleg szuszogását a bőrömön, és olyan természetesnek tűnt, hogy nevetnem kellett.

  - Ne haragudj, nem értem mi ütött belé, nem szokott így viselkedni – mentegetőzött Ailia és tehetetlenül tárta szét kezeit.

  - Srácok, szerintem indulni kéne, kezdünk kisebb feltűnést kelteni – lépett közbe James. Úgy gondoltam a legjobb az lesz, ha elindulok előre. Szerencsére hamar megláttam a Porsche terepjárót, így egyenesen felé tartottam, meg sem nézve, hogy Ailia és James jön-e mögöttem. Alba pedig még mindig úgy szorított, mint akinek az élete múlik rajta, hogy le ne essen. Nem értettem mi üthetett belé, de mégsem volt ellenemre. Valahol még elégedett is voltam a helyzettel. Hallottam hátulról, ahogy Ailia egy pittyegéssel kinyitja az autót, de nem tudtam mit kell tennem.

  - Oké – lépett mellénk Ailia és kinyitotta a hátsó ajtót – most bele kéne tenni a kisasszonyt a gyerekülésbe – sóhajtotta.

  - Hm, és hogy csináljam? – kérdeztem sután. Vicces volt, ahogy a kivilágított, zsúfolt esti utcán ott állunk mi felnőttek és egy kisgyerek. Attól féltem, hogy ha megpróbálom Albát a gyerekülésbe tenni, újra kiabálni fog, de ahogy elemeltem magamtól meglepve láttam, hogy elaludt. Nem tehettem róla mosolyognom kellett. Lopva egy kis puszit nyomtam a feje búbjára, remélve, hogy nem vette észre sem Ailia, sem James. Nem is tudom, melyikük elől akartam jobban eltitkolni érzéseimet. – Jól van – suttogtam – sssh… , aludj szépen, minden rendben – duruzsoltam neki. Betettem az ülésbe és hátraléptem, hogy Ailia be tudja csatolni az öveket. Megmagyarázhatatlan ürességet éreztem, hogy már nem tartom az ölemben. Zavartan krákogtam, majd beültem az első ülésre. Nem szóltam semmit, csak néztem kifelé az ablakon, próbáltam feldolgozni az előbbi élményeket. Nem tudtam merre megyünk, nem figyeltem meddig tart az út, de jó volt, megnyugtató a hallgatás. Amikor megálltunk, akkor vettem észre, hogy eggyel kevesebben vagyunk. James nem volt sehol.

  - Hát James? Hova lett? – kérdeztem értetlenül. Egyáltalán mikor lépett le, tűnődtem magamban.

  - Azt mondta, nagyon fáradt és ne haragudjunk, de ő most kihagyja, még a recepción elbúcsúzott, nem emlékszel? – fordult felém Ailia az autóban.

  - Nem – motyogtam. Hát ennyit a felhőtlen jó kedvről, gondoltam magamban.

  - Ha nem akarsz, nem muszáj jönnöd… - hajtotta le a fejét, így nem láthattam a szemében az érzelmeket. De valahol belül, éreztem, hogy eléggé feldúlta a dolog Albával.

  - Nem, nem… menni akarok, hiszen megbeszéltük nem? – tiltakoztam rögtön, próbáltam kicsikarni magamból egy kis mosolyt. – Hova jöttünk?

  - Ja, David szülei laknak itt – magyarázta, miközben kiszállt az autóból, hogy megkerülve azt, kivegye Albát az ülésből. – Ma ők vigyáznak Albára, megkértem őket, hogy hadd aludjon náluk.

  - Öh… David szülei tudnak rólam? – kérdeztem elmésen.

  - Nem – suttogta és rám nézett.

  - Akkor talán jobb, ha én itt kint megvárlak.

  - Igen, azt hiszem, tényleg jobb. Nem akarom felzaklatni őket. Nagyon megviselte őket David halála – csuklott el a hangja, de hamar összeszedte magát.

  Néztem, ahogy beviszi Albát, ruganyos, könnyed léptekkel és hirtelen nem tudtam mit keresek itt, de képtelen lettem volna máshol lenni. Egy kis időre eltűntek az ajtó mögött, de nem telt bele sok, Ailia máris jött visszafelé. Még egy pár szót váltott az ajtóban álló párral, majd sietett vissza. Sebesen bepattant mellém, kicsit zavartan rám nézett, majd intett még egyet, és szinte kilőtt a kocsival, ahogy elindultunk.