Semmi nem számított, kizártam minden mást, csak ketten maradtunk. De hiába vágytam már erre a csókra rég; fulladoztam. Egyszerre mintha elfogyott volna körülöttem a levegő, a tömeg körbezárt, összenyomott. Homlokomat Ailiáénak támasztottam, próbáltam mély lélegzetet venni, de nem sikerült. Egyre csak kapkodtam, mint egy fuldokló. Tudtam, hogy elvesztem. Rengeteg érzés kavargott bennem, összetörve az amúgy is vékony falu határát önmagamnak. Nem akartam, hogy valaha is megtaláljanak, hacsak az nem Ailia. De ez lehetetlennek tűnt, mer akárhogy is tagadtam, ő nem engem akart. Hiszen, hogyan is akarhatott volna, még csak nem is ismert. Ő Davidet ismerte, őt szerette.
Összeszorított szemeim közé pár emlékfoszlány próbált bekúszni, de most nem akartam beengedni őket. Erős akartam maradni, magamért és Ailiáért is. Éreztem, ahogy szorosan tart, szinte kapaszkodik belém. Egyik kezének ujjai még mindig a pólómat markolták, míg a másik a hajamban kalandozott. Úgy éreztem, ezt ép ésszel nem lehet kibírni. Mintha valaki erővel akarna szétszaggatni, több felé feszíteni. Nem tudtam különbséget tenni, hol kezdődik a saját énem és hol ér véget David. Ebben a pillanatban Daniel és David egyek voltak bennem, soha ennyire még nem, mint most. De magam akartam maradni. Azt akartam, hogy Ailia engem szeressen, csak engem. De hiszen én kit szeretek? Vagy talán a jobb kérdés az lenne, ki szeret bennem? Hiszen idegenek vagyunk, nem is ismerjük egymást. Hiába mondogattam magamnak minduntalan, mint egy mantrát, nem és nem akartam elfogadni ezt a tényt. Üvöltve tiltakozott minden porcikám ez ellen. Mindenem azt súgta, hogy jól van ez így. Az eszem hiába tiltakozott, a testem, az ösztöneim és a lelkem nem engedték győzelemhez jutni. Egyetlen legyintéssel söpörték el az ellenállását, ellenkezését, hogy újra belevethessem magam az érzelmeim kitárt ölelésébe.
Nem tudom, Ailia mindebből mit vett észre, de egyre csak ölelt, már-már ringatott. Lassan újra kaptam levegőt, és lassan csillapodni kezdtek saját magam kovácsolta kételyek és bizonytalanságok. Az emberek sokasága már nem fojtogatott, újra óvó burokként borított be minket, hogy kizárjon minden mást, hogy csak a kettőnk lélegzetét és szívdobbanásait hallhassuk.
- Minden rendben… nincs semmi baj - súgta a fülembe Ailia.
- Mi történt? - kezdtem elveszíteni a valósághoz fűződő kapcsomat, az egyetlen ami még itt tartott, az Ailia volt. - Hallod? Te is hallod? - úgy éreztem össze-vissza zagyválok mindent, és az amit mondok nem áll össze egy értelmes mondattá. De nem tudtam gondolkodni, nem voltak világos gondolataim, csak éreztem, és ezek az érzelmek kettészakítottak, megbénítottak. Homályosan kavarogtak bennem az elmúlt percek, egy részem kívülről szemlélte az eseményeket, míg egy másik csakis bennük akart maradni örökre. A leginkább zavarba ejtőbb ebben az volt, hogy ez teljesen természetesnek tűnt, mintha immáron ez lennék én. Újra csak azt éreztem, hogy nem tudom ki vagyok.
- Nem tudom, olyan zavaros minden, de nem akarom, hogy vége legyen, itt akarok örökre állni – húzódott még közelebb, és keze még erősebben markolta a pólómat a hátamon.
- Mintha egyedül lennénk, hallom, ahogy levegőt veszel, hallom a szíved dobbanását… – magyaráztam zavarosan, remegő hangon.
- Csak te és én – motyogta a nyakamba.
- De én nem…. – kezdtem, azt akartam mondani, hogy nem David vagyok, de keze a számra tévedt, nem engedte befejezni. Kicsit elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen, tenyere még mindig a számon volt, önkéntelenül csókoltam bele. Láttam, ahogy megborzong, mintha erre a látványra vártam volna, újra elégtem.
- Ssh…, nem akarom, hogy kimondd, most nem. Menjünk innen!
Még mindig alig álltam a lábamon, de ő határozottabb volt, mint mindig. Megfogta a kezem, és magával húzott. Mosolyognom kellett a helyzet abszurditásán, szürreális mivoltán.
Kiléptünk a zajos, füstös bárból, de nem csend fogadott minket az éjszakában, hanem a nyüzsgő élet. New York éjjel is ugyanúgy élt, ahogy nappal. Egy darabig csak ballagtunk céltalanul egymás mellett, de nem bírtam beszélhetnékem volt.
- Mesélj magadról – kértem.
- Mit szeretnél tudni? – torpant meg és rám nézett kérdőn, enyhén mosolyogva.
- Hát, mindent – nyúltam a keze felé, megfogtam az egyiket, majd nem tudván ellenállni a csábításnak cirógatni kezdtem. Ailia kissé felvont szemöldökkel méregetett egy darabig, majd közelebb lépett, de a kezét nem vonta ki az enyémből, hanem a másikkal is belém kapaszkodott. Elindultunk, vártam, hogy megszólaljon végre.
- Mennyit tudsz? – kérdezte aztán.
- Úgy érzem nem eleget – vontam vállat. - Bár azt tudom – folytattam némi gondolkodás után -, hogy makacs vagy, hogy gyönyörű, hogy kicsit gúnyos néha, és erős is vagy, mellette viszont gyengéd, de arra is vágysz, hogy végre ne kelljen erősnek lenned, hogy csak te lehess. Látom, hogy néha majd összeroppansz, de aztán Albára nézel és összeszeded magad. Ennyit már tudok – mosolyogtam kissé zavartan. – De, emellett ott vannak az emlékek is… előfordul, hogy azt gondolom, az „emlékeim”, amiket rólad látok, tiszták és világosak, de aztán rá kell jönnöm, hogy csak olyanok, mintha álmodtam volna, és próbálnám felidézni egy álom képeit. Néha homályosan sikerül alig megfognom, de olykor egész élesen visszaköszön. Szóval, nem nagyon tudom, mi az, ami tényleg valóság belőled, és mit képzelek hozzá. Hegedülsz még? – néztem rá kérdőn, és gondoltam talán így könnyebb lesz beszélnie, ha van kapaszkodója.
- Szóval, nem tudod mi az igaz abból, amit láttál, és mi nem? – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet.
- Egészen addig, míg nem találkoztunk, nem gondoltam komolyan, hogy ez valóság, hogy igazi emlékeket láttam. Kívántam, hogy való legyen, de az agyam azt hajtogatta, hogy ez őrültség, nem lehet igaz – próbáltam értelmesen megmagyarázni, de magam is éreztem, hogy nem igazán úgy sikerül, ahogy szerettem volna.
- Soha nem hallottam még ilyenről, és ha belegondolok elég félelmetes, de valahol viszont rettentően vonzó is – gondolkodott el Ailia, láttam, ahogy beharapja az alsó ajkát töprengés közben, és legszívesebben megint, megcsókoltam volna. – Tudod, én elég racionális embernek tartom magam, szóval, nem nagyon hiszek semmi ilyen hókuszpókuszban, ha nem velem történik, nem is hiszem el. De hát, ugye… - nézett rám kifürkészhetetlen tekintettel – mégiscsak velünk történt meg.
- Fogalmam sincs miért – mondtam lemondóan. – A te hangoddal ébredtem a kómából – suttogtam olyan halkan, ahogy azt hittem nem is hallotta, egy részem kívánta is, hogy bár ne hallotta volna. De láttam rajta, ahogy felkapja a fejét, de nem szólt közbe, csak egy apró szorítással a kezemen jelezte, hogy folytassam. – Tudod, ezt még senkinek nem mondtam. Még Edának sem.
- Edának? Ő ki?
- Eda? – kérdeztem értetlenül, nem értettem miért olyan fontos ez, de ahogy ránéztem Ailia gyanakvó arcára egy pillanatra elfogott valami megmagyarázhatatlan öröm. Próbáltam nem túl nagy jelentőséget tanúsítani annak a feltételezésemnek, hogy talán féltékeny. – Ő a pszichiáterem volt, de azóta barátok lettünk.
- Hogy lehet valaki a barátod, miközben az agyturkászod? – kérdezte kissé gunyorosan, szerettem ezt a hangját olyan Ailiás volt. Elnevettem magam, ahogy válaszoltam.
- Az elején nagyon sokat segített. Amikor felébredtem nem emlékeztem semmire.
- Semmire? Amnéziás voltál? – hitetlenkedett.
- Ha pontos akarok lenni, nem semmire. Rád emlékeztem, csak rád. A hangodra, hogy szólítasz, az érintésedre, az illatodra… - megtorpantam, és ahogy beszéltem, csak néztem őt. Zavarban kellett volna lennem, hiszen a legbelsőbb titkaimat tártam fel, de úgy éreztem tudnia kell. – És a szemedre. Mindig a szemedet láttam. Azt hittem te hoztál vissza onnan – hajtottam le a fejem úgy mondtam az utolsó szavakat. Behunytam a szemem, és emlékeztem. Arra a pillanatra, amikor a feketeségből visszahozott egy hang, és egy tüzes zöld szempár. Még mindig nem szólalt meg, csak az arcomra simította a kezét. Megfogtam és ott tartottam, ahogy ismét ránéztem.
Az utcán a forgalom épp oly nyüzsgő volt, mint napközben, csak mi szigetelődtünk el ettől az élettől. Más dimenzióban lebegtünk, csak a mi kis világunkban léteztünk.
- De nem te voltál – folytattam egy sóhajjal – nem a te hangod volt, nem a te szemed és nem a te érintésed. Eda volt, aki visszarángatott az életbe. Állítólag folyamatosan beszélt hozzám, bár nem emlékszem rá. Csalódott voltam, hogy ő van ott és nem te. Bár akkor még nem tudhattam, hogy te, te vagy – vágtam egy fintort és zavartan a hajamba túrtam.
- És? Mi történt azután?
- Azután? Rá kellett jönnöm, hogy kitörölték az agyam – nevettem fel keserűen – majd fél évembe telt mire apránként visszaszereztem magam, akkora összevisszaság volt bennem. De nem csak a saját emlékeim jöttek, hanem Davidé is. Eda mellettem volt végig. Nyúzott, hajszolt, vagy épp pátyolgatott. Sokat köszönhetek neki és soha nem mondtam.
- Ha olyan jó barátod, biztosan tudja anélkül is.
- Igen – mosolyogtam – remélem, vagy ha nem, James elmondja neki.
- James?
- Igen, tudod, azt hiszem, hogy ők… szóval érted. Elég közel kerültek egymáshoz, mikor… mikor én a múltkor kissé, hogy úgy mondjam elveszítettem magam.
- Jézusom, Daniel! Miket műveltél?
- Jaj, semmit, csak akkor írtam a könyvet és hát, nem voltam egészen tudatában az időnek. - Azt hiszem ez így elég felületes megállapítás volt, de nem tartottam értelmét annak, hogy ebbe jobban belemenjek.
- Szóval, akkor James és Eda összejöttek? – kérdezte kuncogva, majdhogynem elégedetten.
- Igen, úgy gondolom – vontam vállat én is nevetgélve. – Oké, de most tényleg te jössz, már megint rólam beszéltünk! – tereltem a témát az engem jobban érdeklő dologra, Ailára.
- Nos… - kezdte elgondolkodva – azt ugye tudod, hogy a San Francisco-i Művészeti egyetemre jártam annak idején. Csakhogy David, hogy úgy mondjam kissé belekavart az életembe – nézett rám fintorogva, mire csak bólintottam. – Nem volt egyszerű vele, sőt; de velem sem. Mindketten önálló, túl önálló egyének voltunk, és ráadásul én kicsi le is néztem őt – vigyorgott.
Csodáltam, hogy tud így mesélni róla. Nem akartam közbeszólni, hogy emlékszem és tudom, mert ugyan így volt, mégsem akartam megzavarni a mesélésben.
– Tetszett, nagyon tetszett. Kár is lenne tagadnom, főleg, hogy láttam, mennyire zavarba tudom hozni. Érted? Őt, David Logant, én zavarba hoztam! Aztán egyszer csak, ami játéknak indult, halálosan komollyá vált. Már nem tudtam nélküle létezni. Szinte bekebelezett, már nem nagyon volt a józan észnek beleszólása. És otthagytam a sulit. Rengeteget veszekedtünk emiatt – magyarázta átszellemült arccal – de nem tudott meggyőzni. Azt hiszem ő mégis többre tartotta az én művészetemet, mint én magam. Pedig olyan nagyra voltam magammal! Év közben hagytam ott az egyetemet, hallani sem akartam arról, hogy csak halasszak, hiszen nem éreztem elegendőnek azt a kicsi időt, amit így együtt tölthettünk volna. Olyan voltam, mint Sára a Bibliából – nevetett fel – követtem őt, amerre csak ment. Aztán visszajöttünk ide. És azt hiszem nagyon megkönnyebbült, amikor felvettek a Juilliardra. Annyit rágta a fülemet, hogy végül beadtam a derekam és jelentkeztem. Azt hiszem büszke volt rám – érzékenyült most el.
- Mindennél jobban akarta, hogy sikeres légy, és csodálta a tehetséged, csodált téged – végül mégsem bírtam ellenállni, hogy közbe ne szóljak. Megsimogattam a kezét, hogy folytassa, rám nézett és végül rám mosolygott a könnyein keresztül.
- Elkezdtem játszani a New Yorki Filharmonikusokkal, fantasztikus volt! Mellette az önálló estjeimen is felléptem. Elégedett voltam és boldog. Képzeld, képes volt rávenni, hogy elénekeljek vele egy dalt! – nevetett.
- Borzongató az a dal – bólintottam, mert emlékeztem, hogy milyen hatással volt rám, amikor meghallgattam.
- Gyönyörű – suttogta.
- De többre vágytam, így elkezdtem egy másfajta hangzást kitalálni a hegedűre, és bejött – vont vállat. Azóta már a harmadik lemezem is kijött. De már nem olyan, mint kellene lennie.
- Igen, mert közben David…
- Igen – sóhajtott. – De nem akarok most erről beszélni, megértesz? – kérte hatalmasra tágult, könyörgő szemekkel. Bólintottam, és mást kérdeztem, pedig égetett a kíváncsiság David halála miatt.
- Mesélj Albáról, milyen? – Már jó ideje sétáltunk, nem is nagyon figyeltem merre, az emberek ugyanúgy siettek mellettünk, nem számított, hogy éjszaka van. Láttam, ahogy Alba neve mosolyt csal végre Ailia arcára. Olyan igazi mosolyt, amit nem árnyékol be semmi.
- Ő maradt nekem belőle – sóhajtott reszketegen. – Nagy zsivány ugye tudod? – nevetett hirtelen, mintha valami elfújta volna a szomorúságot a hangjából. - Már kisbabaként is gyönyörű volt. Tudom, hogy nem illik az embernek a saját gyerekét dicsérgetni, de ő csodaszép.
- Igen – merengtem el – álomszép kislány.
- Érzel iránta valamit ugye? – nézett rám fürkészőn, tudtam, hogy nem fogom tudni letagadni.
- Akárhányszor ránézek elfog a remegés. Szeretném megérinteni. De hülyén érzem magam miatta, hiszen tudom, hogy nem az én lányom. És félek, mert nem akarok messzire menni.
- Megőrülsz érte – mondta ki egyszerűen mosolyogva, és igaza volt. – Láttam, ahogy ránézel, amikor az öledbe vetted, ahogy megérintetted. David is így érzett, már akkor is, mikor még csak a hasamban hordtam. Soha nem gondoltam volna, hogy boldog lesz a tudattól, hogy apa lesz. De mégis, valahogy hiába volt ő, örök nagy gyerek, így is tudott férfiként és apaként élni. Ő adta a nevét. Tisztát, ragyogót és fehéret jelent. Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg nem lány lesz – nevetett.
- Illik hozzá ez a név – motyogtam zavartan.
- Nem baj, hogy így érzel iránta, nem zavar. Nem igazán – vonta meg a vállát.
- Csak…
- Nincs csak – mondta az orra alatt, úgy éreztem valamiért nem akar rám nézni.
- Csak én nem David vagyok – mondtam ki azt, amit ő nem akart. Rám nézett és láttam a szemében, hogy igazam van. – Ailia, nem kell szégyellned, hogy azt kívánod bárcsak ő lenne itt helyettem…
- De én nem…
- Néha én is azt kívánom. De mellette meg örülök, hogy én vagyok itt. Ne haragudj, tudom, hogy önző dolog ezt mondani. Tudod, ez mindkettőnknek nehéz. Nem tudom, mi fog ebből kisülni. Úgy érzem, nem irányíthatom a dolgokat és ettől megőrülök! Utálom, hogy kiszolgáltatottnak kell magam érezni. Mintha a sors, vagy valaki, furcsán torz, morbid de emellett valahol mégis csodás játékot űzne velünk – soroltam szenvedélyesen, és végre egy kicsit megnyugodtam, hogy kiadtam magamból.
- Én is így érzem. És ne hidd, hogy sajnálom, amiért te itt vagy – nézett nagyon komolyan a szemembe – mert nem. Soha nem fogom sajnálni. Rendkívüli ember vagy Daniel McCord, és én örülök, amiért megismerhettelek – odahajolt és finomat a számhoz érintette az övét. Éreztem, ahogy újra kezdődik a borzongás a gerincem mellett, hogy aztán végigfutva az egész testemet beborítsa. – Fáradt vagyok – sóhajtotta, és a vállamnak döntötte a fejét. – Aludni kéne.
- Fogalmam sincs, hol vagyunk – nevettem fel. – Visszakísérlek.
- Köszi – mondta alig hallhatóan, láttam, hogy alig áll a lábán. – Amúgy mindjárt a szállodához érünk – motyogta.
- Oké, akkor oda megyünk – határoztam el. Fogalmam sem volt merre induljunk vissza, és Ailia látszólag olyan hirtelen dőlt ki, mintha valaki benyugtatózta volna. Szinte félálomban támogattam végig, és közben csak magyaráztam, és magyaráztam általam fontosnak vélt dolgokat. De nem úgy vettem észre, hogy reagált volna rájuk. Végül is talán így volt a jó.
Olyan természetes volt, ahogy Ailiát a szobámban láthattam, ahogy végigfeküdt az ágyamban. Némán, résnyire szűkült szemmel nézett, ahogy pakolászom, és vetkőzöm. Úgy gondoltam, majd a kanapén alszom, ami a nappaliban volt, de ő nem hagyta. Kinyújtotta felém a kezét, szótlanul kérve, hogy ne menjek el.
- Maradj – kérte mégis alig hallhatóan.
Ha akartam volna sem tudtam volna ellenkezni, de nem is akartam. Ledobáltam magamról a felesleges ruhadarabokat, csak a pólót hagytam magamon, és melléfeküdtem. Olyan magától értetőden fordult felém és fészkelte bele magát a karjaimba, hogy csodálkoztam, hogy élhettem eddig e nélkül. Pillanatok alatt elaludt, hallottam, éreztem a szuszogását. Arcát befúrta a nyakam hajlatába, így minden levegővételnél éreztem, ahogy szinte megérint. Akaratlanul is elmosolyogtam magam, finoman megcirógattam a hátán, a karját, nem bírtam ellenállni, hogy megérinthessem.
Még sokáig feküdtem így éberen, ölelve Ailiát. De aztán lassan rajtam is erőt vett a kimerültség. Ajkamon egy mosollyal aludtam végre el, hogy álmok nélküli paradicsomi helyen lehessek.
Egy velőt rázó sikolyra ébredtem. Először azt hittem csak álmodom ezt is, majd ahogy egyre inkább éket vert a tudatomban az éles, fájdalmas hang úgy kúsztam egyre feljebb az álomból, és jöttem rá, hogy ez a valóság. Valaki sikítozik és zokog. Pillanatok alatt repült ki az álom a szememből, ahogy rájöttem, Ailia hánykolódik mellettem. Hangosan zokogott. Nem értettem mit mond, de valami nagyon rossz történhetett vele álmában.
- Nem, nem, nem…! - kiabálta. Ijedtemben akkorát ugrottam, hogy majdnem leestem az ágyról.
- Ailia, kérlek, ébredj! – szólongattam, de hiába, csak zokogott, és motyogott magában, valami olyasmit, hogy nem, nem, nem …. – Ailia, ez csak álom, kelj fel! – rázogattam. De egyre csak sírt. Nem tudtam mit tegyek. A karomba vettem és öleltem, ahogy tudtam, közben folyamatosan beszéltem hozzá. – Kérlek, ébredj fel, gyerünk, csak álmodsz, nem valóság! – csak mondtam és mondtam, közben simogattam az arcát. Nem tudom meddig tarthatott, de már kezdtem kétségbe esni, mikor éreztem, hogy már nem csak én ölelem görcsösen. Ailia megmozdult a karomban, közelebb bújt, és reszketegen sóhajtott. Könnyes, rémült szemekkel nézett rám.
- Úr Isten! Halálra rémisztettél! – nyögtem fel kétségbeesetten.
- Ne haragudj, rosszat álmodtam – motyogta zavartan, még mindig az álom hatása alatt. – Nem akartalak felébreszteni. Már nagyon rég nem történt velem ez.
- Még hogy rosszat! Rémálmod volt! – kiáltottam. - Jobban vagy már?
- Egy kicsit. Megölelnél? - kérte. Mire szorosabbra vontam karjaimat körülötte, hogy végre biztonságban érezhesse magát.
- Elmondod?
- Azt álmodtam, amit már olyan sokszor – sóhajtott a sírástól reszelős hangon. – Amikor David meghalt – mondta alig hallhatóan. Nem szóltam, de éreztem, ahogy bennem szakad a levegő. Egyre szorosabban öleltem, de tudtam, hogy már nemcsak neki van szüksége támogatásra, hanem nekem is. Egymásból próbáltunk erőt meríteni, hogy túlélhessük, így vagy úgy. – Azon a napon történt, amikor Alba megszületett. Az a nap volt életem leggyönyörűbb és egyben legszörnyűbb napja is. – Megállt bennem a vér erre a kijelentésre, és megmerevedtem. Hiszen láttam, emlékeztem a boldogságra, ami elöntötte őt, az újszülött lánya láttán. Akkor hogyan, miként lehetséges, hogy véget is ért?
- Mi történt? – tettem fel a kérdést reszelős hangon majdhogynem suttogva. Képtelen voltam hangosabban is megszólalni, attól féltem a hangom cserben hagy, ha fennhangon ejtem ki a szavakat.
Zene- Bon Jovi- Allways
- Lelőtték. Egyszerűen csak lelőtték. Kilépett a kórházajtón, pont mikor az utcán valami őrült elkezdett lövöldözni, és Davidet telibe találta az egyik golyó – csak úgy ömlöttek Ailiából a keserű végzetes szavak, arcán áttetsző gyöngyként csordult a könny.
- Mikor… mikor történt ez? – kérdeztem akadozó, alig forgó nyelvvel, hiszen már alig tudtam figyelni, a rám törő pániktól.
- Két éve, július 24-én – suttogta. A baleset napja. Mondani akartam valamit, de nem tudtam. Szemeim már nem őt látták, összemosódott a kép - ahogy egy sötét úton vezetek és közben a rádióból szól a zene -, a fájdalommal, ami hirtelen a mellkasomba mart, mintha egyenesen hideg ujjaival a szívemet érintette volna. Megmarkolva, bélé kapaszkodva, halálra zúzva szorította, hogy megszűnjön dobogni. Csontváz ujjai csak fojtogatták alig mozduló szívemet, míg már levegőt is alig kaptam.
Meg akartam állítani Ailiát, nem akartam hallani, azt akartam, hagyja abba – holott már igazából nem is beszélt, de én ezt már nem hallottam. A képek átvették az uralmat elmém fölött, így hallanom kellett minden egyes kiejtett szót, ami azon a végzetes órán történt -, de nem ment. Fel kellett ülnöm, nem kaptam levegőt. A szemem előtt új képek cikáztak. A már egyszer átélt fájdalom újra és újra a mellkasomba mart. Olyan erősen, hogy összerogytam az ágy mellett. Halványan hallottam Ailia kétségbeesett hangját, éreztem az érintését nyirkos bőrömön, de nem tudtam válaszolni. Csak a fájdalom, a veszteség létezett. Sötétség vett körül, mindenhonnan csak a feketeséget láttam. De ez nem az a már jól ismert bársonyosan puha burok volt, amit már olyan jól ismertem, nem. Ez a feketeség hideg volt és félelmetes, tele kínnal és gyötrődéssel. Éreztem, láttam őt. Újra lejátszódott bennem, a már egyszer látott kép, de most értelmet is nyert. Egyszerre ugyanazt éreztem ismét, amit David, és ugyanúgy haldokoltam, mint ő.
"...Szemem előtt az öröm buja fátyla, legszívesebben örökre ebben úszkálnék, de tudom, hogy egész elkövetkező életemben részem lehet benne. Már lépnék vissza, csak, hogy újra még egyszer láthassam, de megállít az éles kín, ami a mellkasomba mar…"
Istenem ez fáj! Értetlenül nézek magam elé, nem tudom mi történik. Hiszen az előbb még szárnyaltam a boldogságtól, aztán ez a fájdalom, ami belém mart. Hogy lehetséges ez? Kiáltanék, de nem jön ki hang a torkomon. A hangok körülöttem furcsán hallatszanak, mintha egyszerre beszélne mindenki, de mégis olyan távoli. Ezernyi színnel cikázik a fény a szememen keresztül. Csodálatosnak látnám, ha nem lennék halálra rémülve. Mozdulnék, de a lábaim nem engedelmeskednek. Nem érzek semmit. Mintha a hideg kövön feküdnék, de hisz az lehetetlen, most léptem csak ki a kórházból, ahol a lányom a világra jött. Alba. Ahogy eszembe jut a neve, megremegek. Emlékszem az arcocskájára, kicsi gyűrött tündérarc. És látom, ahogy Ailia szeméből egy ezüst könnycsepp kicsordul a boldogságtól. Hol vannak hát most? Velük akarok lenni, csak velük! Miért nem engednek? Ezernyi kar kapaszkodik belém, tartóztatnak, de én menni akarok. Hagyjanak, hozzájuk akarok menni! Miért nem engednek? Üvölteni akarok, de a hangok megakadnak torkomon, harcolni akarok, de kezeim bénák nem mozdulnak. Szeretném látni az arcukat, de szemeim vakon merednek a hideg sötétségbe. Hova lett hát az előbb látott ezernyi fényesen ragyogó szín? Miért van hirtelen ilyen sötét?
Fázom, olyan rettenetesen fázom. Hiszen nyár van, akkor mitől van itt ilyen hideg. Hol vagyok? Istenem! Mi történik? Nem értek semmit. Csak el akarok menni, én csak vissza akarok hozzájuk menni! Kezek, mindenhol kezek. Kapaszkodnak, húznak, ráncigálnak, nem engednek. Hát nem látják, nem érzik? Miért nem hagynak? Nem tudok már összefüggően gondolkodni. Érzem, távolodom. A gondolatok összefolynak, a színek eltűnnek, a hangok néma kiáltássá fakulnak, az érzéseim tompán lüktetnek.
Aztán mintha valahonnan zenét hallanék. Odakapnám a fejem, a zűrzavarban, de nem tudom mozdítani. Próbálom kivenni hol lehetek, de a szemem már csak a sötétséget látja.
Maradék erőmet összeszedem, nem értem mi történik, de valahol tudom, hogy harcolnom kéne, de már nem megy, a zenére próbálok koncentrálni, amit az előbb még hallani véltem, de lehet ezt is csak álmodom. De hisz ott is én vagyok. Egy röpke, félelmetes pillanatra összekapcsolódik a tekintetem saját magammal. Érthetetlen, zavaros kép. Ez csak egy rossz álom lehet, semmi más, csak álom, nem valóság! Kapaszkodnék ebbe a reménybe, de tudom, hogy lehetetlent kívánok. Egy pillanatra még látom magam. Megint mintha abban az autóban ülnék, ami irányíthatatlanul száguld velem bele a feketeségbe. Még utoljára az elveszett kép után kapok, ami az életemet jelentette, ami Ailia és Alba volt, majd a bársonyos feketeségbe lépek. Nincs más csak a bársony feketeség, csak én, és a semmi, lebegő, félelemszagú rettegése. De már nincs mitől félnem.
Nagy levegőt veszek még egyszer, és hagyom kinyílni a szemem egy másik világra.
Összeszorított szemeim közé pár emlékfoszlány próbált bekúszni, de most nem akartam beengedni őket. Erős akartam maradni, magamért és Ailiáért is. Éreztem, ahogy szorosan tart, szinte kapaszkodik belém. Egyik kezének ujjai még mindig a pólómat markolták, míg a másik a hajamban kalandozott. Úgy éreztem, ezt ép ésszel nem lehet kibírni. Mintha valaki erővel akarna szétszaggatni, több felé feszíteni. Nem tudtam különbséget tenni, hol kezdődik a saját énem és hol ér véget David. Ebben a pillanatban Daniel és David egyek voltak bennem, soha ennyire még nem, mint most. De magam akartam maradni. Azt akartam, hogy Ailia engem szeressen, csak engem. De hiszen én kit szeretek? Vagy talán a jobb kérdés az lenne, ki szeret bennem? Hiszen idegenek vagyunk, nem is ismerjük egymást. Hiába mondogattam magamnak minduntalan, mint egy mantrát, nem és nem akartam elfogadni ezt a tényt. Üvöltve tiltakozott minden porcikám ez ellen. Mindenem azt súgta, hogy jól van ez így. Az eszem hiába tiltakozott, a testem, az ösztöneim és a lelkem nem engedték győzelemhez jutni. Egyetlen legyintéssel söpörték el az ellenállását, ellenkezését, hogy újra belevethessem magam az érzelmeim kitárt ölelésébe.
Nem tudom, Ailia mindebből mit vett észre, de egyre csak ölelt, már-már ringatott. Lassan újra kaptam levegőt, és lassan csillapodni kezdtek saját magam kovácsolta kételyek és bizonytalanságok. Az emberek sokasága már nem fojtogatott, újra óvó burokként borított be minket, hogy kizárjon minden mást, hogy csak a kettőnk lélegzetét és szívdobbanásait hallhassuk.
- Minden rendben… nincs semmi baj - súgta a fülembe Ailia.
- Mi történt? - kezdtem elveszíteni a valósághoz fűződő kapcsomat, az egyetlen ami még itt tartott, az Ailia volt. - Hallod? Te is hallod? - úgy éreztem össze-vissza zagyválok mindent, és az amit mondok nem áll össze egy értelmes mondattá. De nem tudtam gondolkodni, nem voltak világos gondolataim, csak éreztem, és ezek az érzelmek kettészakítottak, megbénítottak. Homályosan kavarogtak bennem az elmúlt percek, egy részem kívülről szemlélte az eseményeket, míg egy másik csakis bennük akart maradni örökre. A leginkább zavarba ejtőbb ebben az volt, hogy ez teljesen természetesnek tűnt, mintha immáron ez lennék én. Újra csak azt éreztem, hogy nem tudom ki vagyok.
- Nem tudom, olyan zavaros minden, de nem akarom, hogy vége legyen, itt akarok örökre állni – húzódott még közelebb, és keze még erősebben markolta a pólómat a hátamon.
- Mintha egyedül lennénk, hallom, ahogy levegőt veszel, hallom a szíved dobbanását… – magyaráztam zavarosan, remegő hangon.
- Csak te és én – motyogta a nyakamba.
- De én nem…. – kezdtem, azt akartam mondani, hogy nem David vagyok, de keze a számra tévedt, nem engedte befejezni. Kicsit elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen, tenyere még mindig a számon volt, önkéntelenül csókoltam bele. Láttam, ahogy megborzong, mintha erre a látványra vártam volna, újra elégtem.
- Ssh…, nem akarom, hogy kimondd, most nem. Menjünk innen!
Még mindig alig álltam a lábamon, de ő határozottabb volt, mint mindig. Megfogta a kezem, és magával húzott. Mosolyognom kellett a helyzet abszurditásán, szürreális mivoltán.
Kiléptünk a zajos, füstös bárból, de nem csend fogadott minket az éjszakában, hanem a nyüzsgő élet. New York éjjel is ugyanúgy élt, ahogy nappal. Egy darabig csak ballagtunk céltalanul egymás mellett, de nem bírtam beszélhetnékem volt.
- Mesélj magadról – kértem.
- Mit szeretnél tudni? – torpant meg és rám nézett kérdőn, enyhén mosolyogva.
- Hát, mindent – nyúltam a keze felé, megfogtam az egyiket, majd nem tudván ellenállni a csábításnak cirógatni kezdtem. Ailia kissé felvont szemöldökkel méregetett egy darabig, majd közelebb lépett, de a kezét nem vonta ki az enyémből, hanem a másikkal is belém kapaszkodott. Elindultunk, vártam, hogy megszólaljon végre.
- Mennyit tudsz? – kérdezte aztán.
- Úgy érzem nem eleget – vontam vállat. - Bár azt tudom – folytattam némi gondolkodás után -, hogy makacs vagy, hogy gyönyörű, hogy kicsit gúnyos néha, és erős is vagy, mellette viszont gyengéd, de arra is vágysz, hogy végre ne kelljen erősnek lenned, hogy csak te lehess. Látom, hogy néha majd összeroppansz, de aztán Albára nézel és összeszeded magad. Ennyit már tudok – mosolyogtam kissé zavartan. – De, emellett ott vannak az emlékek is… előfordul, hogy azt gondolom, az „emlékeim”, amiket rólad látok, tiszták és világosak, de aztán rá kell jönnöm, hogy csak olyanok, mintha álmodtam volna, és próbálnám felidézni egy álom képeit. Néha homályosan sikerül alig megfognom, de olykor egész élesen visszaköszön. Szóval, nem nagyon tudom, mi az, ami tényleg valóság belőled, és mit képzelek hozzá. Hegedülsz még? – néztem rá kérdőn, és gondoltam talán így könnyebb lesz beszélnie, ha van kapaszkodója.
- Szóval, nem tudod mi az igaz abból, amit láttál, és mi nem? – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet.
- Egészen addig, míg nem találkoztunk, nem gondoltam komolyan, hogy ez valóság, hogy igazi emlékeket láttam. Kívántam, hogy való legyen, de az agyam azt hajtogatta, hogy ez őrültség, nem lehet igaz – próbáltam értelmesen megmagyarázni, de magam is éreztem, hogy nem igazán úgy sikerül, ahogy szerettem volna.
- Soha nem hallottam még ilyenről, és ha belegondolok elég félelmetes, de valahol viszont rettentően vonzó is – gondolkodott el Ailia, láttam, ahogy beharapja az alsó ajkát töprengés közben, és legszívesebben megint, megcsókoltam volna. – Tudod, én elég racionális embernek tartom magam, szóval, nem nagyon hiszek semmi ilyen hókuszpókuszban, ha nem velem történik, nem is hiszem el. De hát, ugye… - nézett rám kifürkészhetetlen tekintettel – mégiscsak velünk történt meg.
- Fogalmam sincs miért – mondtam lemondóan. – A te hangoddal ébredtem a kómából – suttogtam olyan halkan, ahogy azt hittem nem is hallotta, egy részem kívánta is, hogy bár ne hallotta volna. De láttam rajta, ahogy felkapja a fejét, de nem szólt közbe, csak egy apró szorítással a kezemen jelezte, hogy folytassam. – Tudod, ezt még senkinek nem mondtam. Még Edának sem.
- Edának? Ő ki?
- Eda? – kérdeztem értetlenül, nem értettem miért olyan fontos ez, de ahogy ránéztem Ailia gyanakvó arcára egy pillanatra elfogott valami megmagyarázhatatlan öröm. Próbáltam nem túl nagy jelentőséget tanúsítani annak a feltételezésemnek, hogy talán féltékeny. – Ő a pszichiáterem volt, de azóta barátok lettünk.
- Hogy lehet valaki a barátod, miközben az agyturkászod? – kérdezte kissé gunyorosan, szerettem ezt a hangját olyan Ailiás volt. Elnevettem magam, ahogy válaszoltam.
- Az elején nagyon sokat segített. Amikor felébredtem nem emlékeztem semmire.
- Semmire? Amnéziás voltál? – hitetlenkedett.
- Ha pontos akarok lenni, nem semmire. Rád emlékeztem, csak rád. A hangodra, hogy szólítasz, az érintésedre, az illatodra… - megtorpantam, és ahogy beszéltem, csak néztem őt. Zavarban kellett volna lennem, hiszen a legbelsőbb titkaimat tártam fel, de úgy éreztem tudnia kell. – És a szemedre. Mindig a szemedet láttam. Azt hittem te hoztál vissza onnan – hajtottam le a fejem úgy mondtam az utolsó szavakat. Behunytam a szemem, és emlékeztem. Arra a pillanatra, amikor a feketeségből visszahozott egy hang, és egy tüzes zöld szempár. Még mindig nem szólalt meg, csak az arcomra simította a kezét. Megfogtam és ott tartottam, ahogy ismét ránéztem.
Az utcán a forgalom épp oly nyüzsgő volt, mint napközben, csak mi szigetelődtünk el ettől az élettől. Más dimenzióban lebegtünk, csak a mi kis világunkban léteztünk.
- De nem te voltál – folytattam egy sóhajjal – nem a te hangod volt, nem a te szemed és nem a te érintésed. Eda volt, aki visszarángatott az életbe. Állítólag folyamatosan beszélt hozzám, bár nem emlékszem rá. Csalódott voltam, hogy ő van ott és nem te. Bár akkor még nem tudhattam, hogy te, te vagy – vágtam egy fintort és zavartan a hajamba túrtam.
- És? Mi történt azután?
- Azután? Rá kellett jönnöm, hogy kitörölték az agyam – nevettem fel keserűen – majd fél évembe telt mire apránként visszaszereztem magam, akkora összevisszaság volt bennem. De nem csak a saját emlékeim jöttek, hanem Davidé is. Eda mellettem volt végig. Nyúzott, hajszolt, vagy épp pátyolgatott. Sokat köszönhetek neki és soha nem mondtam.
- Ha olyan jó barátod, biztosan tudja anélkül is.
- Igen – mosolyogtam – remélem, vagy ha nem, James elmondja neki.
- James?
- Igen, tudod, azt hiszem, hogy ők… szóval érted. Elég közel kerültek egymáshoz, mikor… mikor én a múltkor kissé, hogy úgy mondjam elveszítettem magam.
- Jézusom, Daniel! Miket műveltél?
- Jaj, semmit, csak akkor írtam a könyvet és hát, nem voltam egészen tudatában az időnek. - Azt hiszem ez így elég felületes megállapítás volt, de nem tartottam értelmét annak, hogy ebbe jobban belemenjek.
- Szóval, akkor James és Eda összejöttek? – kérdezte kuncogva, majdhogynem elégedetten.
- Igen, úgy gondolom – vontam vállat én is nevetgélve. – Oké, de most tényleg te jössz, már megint rólam beszéltünk! – tereltem a témát az engem jobban érdeklő dologra, Ailára.
- Nos… - kezdte elgondolkodva – azt ugye tudod, hogy a San Francisco-i Művészeti egyetemre jártam annak idején. Csakhogy David, hogy úgy mondjam kissé belekavart az életembe – nézett rám fintorogva, mire csak bólintottam. – Nem volt egyszerű vele, sőt; de velem sem. Mindketten önálló, túl önálló egyének voltunk, és ráadásul én kicsi le is néztem őt – vigyorgott.
Csodáltam, hogy tud így mesélni róla. Nem akartam közbeszólni, hogy emlékszem és tudom, mert ugyan így volt, mégsem akartam megzavarni a mesélésben.
– Tetszett, nagyon tetszett. Kár is lenne tagadnom, főleg, hogy láttam, mennyire zavarba tudom hozni. Érted? Őt, David Logant, én zavarba hoztam! Aztán egyszer csak, ami játéknak indult, halálosan komollyá vált. Már nem tudtam nélküle létezni. Szinte bekebelezett, már nem nagyon volt a józan észnek beleszólása. És otthagytam a sulit. Rengeteget veszekedtünk emiatt – magyarázta átszellemült arccal – de nem tudott meggyőzni. Azt hiszem ő mégis többre tartotta az én művészetemet, mint én magam. Pedig olyan nagyra voltam magammal! Év közben hagytam ott az egyetemet, hallani sem akartam arról, hogy csak halasszak, hiszen nem éreztem elegendőnek azt a kicsi időt, amit így együtt tölthettünk volna. Olyan voltam, mint Sára a Bibliából – nevetett fel – követtem őt, amerre csak ment. Aztán visszajöttünk ide. És azt hiszem nagyon megkönnyebbült, amikor felvettek a Juilliardra. Annyit rágta a fülemet, hogy végül beadtam a derekam és jelentkeztem. Azt hiszem büszke volt rám – érzékenyült most el.
- Mindennél jobban akarta, hogy sikeres légy, és csodálta a tehetséged, csodált téged – végül mégsem bírtam ellenállni, hogy közbe ne szóljak. Megsimogattam a kezét, hogy folytassa, rám nézett és végül rám mosolygott a könnyein keresztül.
- Elkezdtem játszani a New Yorki Filharmonikusokkal, fantasztikus volt! Mellette az önálló estjeimen is felléptem. Elégedett voltam és boldog. Képzeld, képes volt rávenni, hogy elénekeljek vele egy dalt! – nevetett.
- Borzongató az a dal – bólintottam, mert emlékeztem, hogy milyen hatással volt rám, amikor meghallgattam.
- Gyönyörű – suttogta.
- De többre vágytam, így elkezdtem egy másfajta hangzást kitalálni a hegedűre, és bejött – vont vállat. Azóta már a harmadik lemezem is kijött. De már nem olyan, mint kellene lennie.
- Igen, mert közben David…
- Igen – sóhajtott. – De nem akarok most erről beszélni, megértesz? – kérte hatalmasra tágult, könyörgő szemekkel. Bólintottam, és mást kérdeztem, pedig égetett a kíváncsiság David halála miatt.
- Mesélj Albáról, milyen? – Már jó ideje sétáltunk, nem is nagyon figyeltem merre, az emberek ugyanúgy siettek mellettünk, nem számított, hogy éjszaka van. Láttam, ahogy Alba neve mosolyt csal végre Ailia arcára. Olyan igazi mosolyt, amit nem árnyékol be semmi.
- Ő maradt nekem belőle – sóhajtott reszketegen. – Nagy zsivány ugye tudod? – nevetett hirtelen, mintha valami elfújta volna a szomorúságot a hangjából. - Már kisbabaként is gyönyörű volt. Tudom, hogy nem illik az embernek a saját gyerekét dicsérgetni, de ő csodaszép.
- Igen – merengtem el – álomszép kislány.
- Érzel iránta valamit ugye? – nézett rám fürkészőn, tudtam, hogy nem fogom tudni letagadni.
- Akárhányszor ránézek elfog a remegés. Szeretném megérinteni. De hülyén érzem magam miatta, hiszen tudom, hogy nem az én lányom. És félek, mert nem akarok messzire menni.
- Megőrülsz érte – mondta ki egyszerűen mosolyogva, és igaza volt. – Láttam, ahogy ránézel, amikor az öledbe vetted, ahogy megérintetted. David is így érzett, már akkor is, mikor még csak a hasamban hordtam. Soha nem gondoltam volna, hogy boldog lesz a tudattól, hogy apa lesz. De mégis, valahogy hiába volt ő, örök nagy gyerek, így is tudott férfiként és apaként élni. Ő adta a nevét. Tisztát, ragyogót és fehéret jelent. Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg nem lány lesz – nevetett.
- Illik hozzá ez a név – motyogtam zavartan.
- Nem baj, hogy így érzel iránta, nem zavar. Nem igazán – vonta meg a vállát.
- Csak…
- Nincs csak – mondta az orra alatt, úgy éreztem valamiért nem akar rám nézni.
- Csak én nem David vagyok – mondtam ki azt, amit ő nem akart. Rám nézett és láttam a szemében, hogy igazam van. – Ailia, nem kell szégyellned, hogy azt kívánod bárcsak ő lenne itt helyettem…
- De én nem…
- Néha én is azt kívánom. De mellette meg örülök, hogy én vagyok itt. Ne haragudj, tudom, hogy önző dolog ezt mondani. Tudod, ez mindkettőnknek nehéz. Nem tudom, mi fog ebből kisülni. Úgy érzem, nem irányíthatom a dolgokat és ettől megőrülök! Utálom, hogy kiszolgáltatottnak kell magam érezni. Mintha a sors, vagy valaki, furcsán torz, morbid de emellett valahol mégis csodás játékot űzne velünk – soroltam szenvedélyesen, és végre egy kicsit megnyugodtam, hogy kiadtam magamból.
- Én is így érzem. És ne hidd, hogy sajnálom, amiért te itt vagy – nézett nagyon komolyan a szemembe – mert nem. Soha nem fogom sajnálni. Rendkívüli ember vagy Daniel McCord, és én örülök, amiért megismerhettelek – odahajolt és finomat a számhoz érintette az övét. Éreztem, ahogy újra kezdődik a borzongás a gerincem mellett, hogy aztán végigfutva az egész testemet beborítsa. – Fáradt vagyok – sóhajtotta, és a vállamnak döntötte a fejét. – Aludni kéne.
- Fogalmam sincs, hol vagyunk – nevettem fel. – Visszakísérlek.
- Köszi – mondta alig hallhatóan, láttam, hogy alig áll a lábán. – Amúgy mindjárt a szállodához érünk – motyogta.
- Oké, akkor oda megyünk – határoztam el. Fogalmam sem volt merre induljunk vissza, és Ailia látszólag olyan hirtelen dőlt ki, mintha valaki benyugtatózta volna. Szinte félálomban támogattam végig, és közben csak magyaráztam, és magyaráztam általam fontosnak vélt dolgokat. De nem úgy vettem észre, hogy reagált volna rájuk. Végül is talán így volt a jó.
Olyan természetes volt, ahogy Ailiát a szobámban láthattam, ahogy végigfeküdt az ágyamban. Némán, résnyire szűkült szemmel nézett, ahogy pakolászom, és vetkőzöm. Úgy gondoltam, majd a kanapén alszom, ami a nappaliban volt, de ő nem hagyta. Kinyújtotta felém a kezét, szótlanul kérve, hogy ne menjek el.
- Maradj – kérte mégis alig hallhatóan.
Ha akartam volna sem tudtam volna ellenkezni, de nem is akartam. Ledobáltam magamról a felesleges ruhadarabokat, csak a pólót hagytam magamon, és melléfeküdtem. Olyan magától értetőden fordult felém és fészkelte bele magát a karjaimba, hogy csodálkoztam, hogy élhettem eddig e nélkül. Pillanatok alatt elaludt, hallottam, éreztem a szuszogását. Arcát befúrta a nyakam hajlatába, így minden levegővételnél éreztem, ahogy szinte megérint. Akaratlanul is elmosolyogtam magam, finoman megcirógattam a hátán, a karját, nem bírtam ellenállni, hogy megérinthessem.
Még sokáig feküdtem így éberen, ölelve Ailiát. De aztán lassan rajtam is erőt vett a kimerültség. Ajkamon egy mosollyal aludtam végre el, hogy álmok nélküli paradicsomi helyen lehessek.
Egy velőt rázó sikolyra ébredtem. Először azt hittem csak álmodom ezt is, majd ahogy egyre inkább éket vert a tudatomban az éles, fájdalmas hang úgy kúsztam egyre feljebb az álomból, és jöttem rá, hogy ez a valóság. Valaki sikítozik és zokog. Pillanatok alatt repült ki az álom a szememből, ahogy rájöttem, Ailia hánykolódik mellettem. Hangosan zokogott. Nem értettem mit mond, de valami nagyon rossz történhetett vele álmában.
- Nem, nem, nem…! - kiabálta. Ijedtemben akkorát ugrottam, hogy majdnem leestem az ágyról.
- Ailia, kérlek, ébredj! – szólongattam, de hiába, csak zokogott, és motyogott magában, valami olyasmit, hogy nem, nem, nem …. – Ailia, ez csak álom, kelj fel! – rázogattam. De egyre csak sírt. Nem tudtam mit tegyek. A karomba vettem és öleltem, ahogy tudtam, közben folyamatosan beszéltem hozzá. – Kérlek, ébredj fel, gyerünk, csak álmodsz, nem valóság! – csak mondtam és mondtam, közben simogattam az arcát. Nem tudom meddig tarthatott, de már kezdtem kétségbe esni, mikor éreztem, hogy már nem csak én ölelem görcsösen. Ailia megmozdult a karomban, közelebb bújt, és reszketegen sóhajtott. Könnyes, rémült szemekkel nézett rám.
- Úr Isten! Halálra rémisztettél! – nyögtem fel kétségbeesetten.
- Ne haragudj, rosszat álmodtam – motyogta zavartan, még mindig az álom hatása alatt. – Nem akartalak felébreszteni. Már nagyon rég nem történt velem ez.
- Még hogy rosszat! Rémálmod volt! – kiáltottam. - Jobban vagy már?
- Egy kicsit. Megölelnél? - kérte. Mire szorosabbra vontam karjaimat körülötte, hogy végre biztonságban érezhesse magát.
- Elmondod?
- Azt álmodtam, amit már olyan sokszor – sóhajtott a sírástól reszelős hangon. – Amikor David meghalt – mondta alig hallhatóan. Nem szóltam, de éreztem, ahogy bennem szakad a levegő. Egyre szorosabban öleltem, de tudtam, hogy már nemcsak neki van szüksége támogatásra, hanem nekem is. Egymásból próbáltunk erőt meríteni, hogy túlélhessük, így vagy úgy. – Azon a napon történt, amikor Alba megszületett. Az a nap volt életem leggyönyörűbb és egyben legszörnyűbb napja is. – Megállt bennem a vér erre a kijelentésre, és megmerevedtem. Hiszen láttam, emlékeztem a boldogságra, ami elöntötte őt, az újszülött lánya láttán. Akkor hogyan, miként lehetséges, hogy véget is ért?
- Mi történt? – tettem fel a kérdést reszelős hangon majdhogynem suttogva. Képtelen voltam hangosabban is megszólalni, attól féltem a hangom cserben hagy, ha fennhangon ejtem ki a szavakat.
Zene- Bon Jovi- Allways
- Lelőtték. Egyszerűen csak lelőtték. Kilépett a kórházajtón, pont mikor az utcán valami őrült elkezdett lövöldözni, és Davidet telibe találta az egyik golyó – csak úgy ömlöttek Ailiából a keserű végzetes szavak, arcán áttetsző gyöngyként csordult a könny.
- Mikor… mikor történt ez? – kérdeztem akadozó, alig forgó nyelvvel, hiszen már alig tudtam figyelni, a rám törő pániktól.
- Két éve, július 24-én – suttogta. A baleset napja. Mondani akartam valamit, de nem tudtam. Szemeim már nem őt látták, összemosódott a kép - ahogy egy sötét úton vezetek és közben a rádióból szól a zene -, a fájdalommal, ami hirtelen a mellkasomba mart, mintha egyenesen hideg ujjaival a szívemet érintette volna. Megmarkolva, bélé kapaszkodva, halálra zúzva szorította, hogy megszűnjön dobogni. Csontváz ujjai csak fojtogatták alig mozduló szívemet, míg már levegőt is alig kaptam.
Meg akartam állítani Ailiát, nem akartam hallani, azt akartam, hagyja abba – holott már igazából nem is beszélt, de én ezt már nem hallottam. A képek átvették az uralmat elmém fölött, így hallanom kellett minden egyes kiejtett szót, ami azon a végzetes órán történt -, de nem ment. Fel kellett ülnöm, nem kaptam levegőt. A szemem előtt új képek cikáztak. A már egyszer átélt fájdalom újra és újra a mellkasomba mart. Olyan erősen, hogy összerogytam az ágy mellett. Halványan hallottam Ailia kétségbeesett hangját, éreztem az érintését nyirkos bőrömön, de nem tudtam válaszolni. Csak a fájdalom, a veszteség létezett. Sötétség vett körül, mindenhonnan csak a feketeséget láttam. De ez nem az a már jól ismert bársonyosan puha burok volt, amit már olyan jól ismertem, nem. Ez a feketeség hideg volt és félelmetes, tele kínnal és gyötrődéssel. Éreztem, láttam őt. Újra lejátszódott bennem, a már egyszer látott kép, de most értelmet is nyert. Egyszerre ugyanazt éreztem ismét, amit David, és ugyanúgy haldokoltam, mint ő.
"...Szemem előtt az öröm buja fátyla, legszívesebben örökre ebben úszkálnék, de tudom, hogy egész elkövetkező életemben részem lehet benne. Már lépnék vissza, csak, hogy újra még egyszer láthassam, de megállít az éles kín, ami a mellkasomba mar…"
Istenem ez fáj! Értetlenül nézek magam elé, nem tudom mi történik. Hiszen az előbb még szárnyaltam a boldogságtól, aztán ez a fájdalom, ami belém mart. Hogy lehetséges ez? Kiáltanék, de nem jön ki hang a torkomon. A hangok körülöttem furcsán hallatszanak, mintha egyszerre beszélne mindenki, de mégis olyan távoli. Ezernyi színnel cikázik a fény a szememen keresztül. Csodálatosnak látnám, ha nem lennék halálra rémülve. Mozdulnék, de a lábaim nem engedelmeskednek. Nem érzek semmit. Mintha a hideg kövön feküdnék, de hisz az lehetetlen, most léptem csak ki a kórházból, ahol a lányom a világra jött. Alba. Ahogy eszembe jut a neve, megremegek. Emlékszem az arcocskájára, kicsi gyűrött tündérarc. És látom, ahogy Ailia szeméből egy ezüst könnycsepp kicsordul a boldogságtól. Hol vannak hát most? Velük akarok lenni, csak velük! Miért nem engednek? Ezernyi kar kapaszkodik belém, tartóztatnak, de én menni akarok. Hagyjanak, hozzájuk akarok menni! Miért nem engednek? Üvölteni akarok, de a hangok megakadnak torkomon, harcolni akarok, de kezeim bénák nem mozdulnak. Szeretném látni az arcukat, de szemeim vakon merednek a hideg sötétségbe. Hova lett hát az előbb látott ezernyi fényesen ragyogó szín? Miért van hirtelen ilyen sötét?
Fázom, olyan rettenetesen fázom. Hiszen nyár van, akkor mitől van itt ilyen hideg. Hol vagyok? Istenem! Mi történik? Nem értek semmit. Csak el akarok menni, én csak vissza akarok hozzájuk menni! Kezek, mindenhol kezek. Kapaszkodnak, húznak, ráncigálnak, nem engednek. Hát nem látják, nem érzik? Miért nem hagynak? Nem tudok már összefüggően gondolkodni. Érzem, távolodom. A gondolatok összefolynak, a színek eltűnnek, a hangok néma kiáltássá fakulnak, az érzéseim tompán lüktetnek.
Aztán mintha valahonnan zenét hallanék. Odakapnám a fejem, a zűrzavarban, de nem tudom mozdítani. Próbálom kivenni hol lehetek, de a szemem már csak a sötétséget látja.
Maradék erőmet összeszedem, nem értem mi történik, de valahol tudom, hogy harcolnom kéne, de már nem megy, a zenére próbálok koncentrálni, amit az előbb még hallani véltem, de lehet ezt is csak álmodom. De hisz ott is én vagyok. Egy röpke, félelmetes pillanatra összekapcsolódik a tekintetem saját magammal. Érthetetlen, zavaros kép. Ez csak egy rossz álom lehet, semmi más, csak álom, nem valóság! Kapaszkodnék ebbe a reménybe, de tudom, hogy lehetetlent kívánok. Egy pillanatra még látom magam. Megint mintha abban az autóban ülnék, ami irányíthatatlanul száguld velem bele a feketeségbe. Még utoljára az elveszett kép után kapok, ami az életemet jelentette, ami Ailia és Alba volt, majd a bársonyos feketeségbe lépek. Nincs más csak a bársony feketeség, csak én, és a semmi, lebegő, félelemszagú rettegése. De már nincs mitől félnem.
Nagy levegőt veszek még egyszer, és hagyom kinyílni a szemem egy másik világra.
