- Minden rendben? – kérdeztem.
- Igen, persze, csak nem szeretem Albát egyedül hagyni – fintorgott.
- De hát, nem hagytad egyedül. A nagyszüleivel van nem?
- Persze, és örülnek is neki, és szerintem Albának is jót tesz, de akkor is rosszul érzem magam, hogy lepasszolom a gyerekemet, csak hogy szórakozni tudjak menni – hadarta, miközben fél szemmel engem vizslatott.
- Nem passzoltad le – használtam szándékosan ugyanazt a kifejezést, mint ő, amire még egy fintort kaptam válaszul -, és mindenkinek szüksége van egy kis kikapcsolódásra. Nem hiszem, hogy David szülei máshogy gondolnák.
- Igen, tudom, imádják Albát és ő is szeret velük lenni, szóval… – nevetett keserűen – mégsem tehetek róla, csak mindig rossz érzés fog el, ha nem velem van, ennyi az egész – vonta meg a vállát.
Lehetett volna lelkiismeret furdalásom, mert tudtam, hogy miattam szervezte így Ailia az estét, de nem volt. Kicsit tényleg kótyagos kamasznak éreztem magam, ahogy lassan visszaértünk a belvárosba. Egyre inkább elkapott egyfajta belső remegés, mintha elég lenne csak egy csöppnyi kis szikra, és robbannék.
Meglepődtem, mert ahová mentünk, egyáltalán nem az volt, amire számítottam. Bár magam sem tudnám megmondani igazán mit is vártam. Ailia egy pincehelyiségbe vezetett, ami meglepetésemre, belül egész tágas volt annak ellenére, hogy a füst szinte mindent beborított. Egy darabig kacskaringóztunk az alagsori labirintusban. Mindenhol kényelmes, de látszólag szedett-vetett bútorokból állt a berendezés, de nem bántam, tetszett. A szinte vágható füst ellenére is kellemes – ugyan kissé össze-vissza – hangulatot árasztott magából a hely.
Ailia egyenesen egy eldugottabb sarok felé vezetett, látszott rajta, hogy már nem először jár itt. Egy kissé kopott kanapén már ott terpeszkedtek David barátai. Előttük a kis asztalon félig üres poharak, sörös üvegek, hamutálca, füstölgő cigivel. Az asztallal szemközt pár régebbi fotel, teljesen más, mint a kanapé, de senkit nem zavart és igazság szerint talán még jól is nézett ki, de ami a legjobban meglepett az a fél; lábas-bádog-kád volt, amit szintén ülőalkalmatosságnak alakítottak ki. Viccesen nézett ki, de ideillett. A terem egyik oldalán a bárpult körül elég sokan lézengtek már jókedvűen, holott még annyira nem is volt későn. Míg a másik oldalon már javában táncolt pár fiatal.
Kicsit feszengtem, mert nem tudtam mire számítsak, de nagy meglepetésemre a srácok vigyorogva köszöntöttek
- Hello, emberek! – nevetett rám Noah és hátba veregetett, Ailiát pedig megölelte. – Szia kislány, rég jártál erre – súgta a fülébe mosolyogva. Örültem, hogy a kínosnak induló belépőt Noah megtörte, igaz a bandából eddig is ő volt, aki leginkább nyitottnak tűnt.
- Sziasztok – köszöntem a többieknek is. Bár most nem esett nekem, láttam Rickken, hogy annyira nem örül nekem. Bishop is csak lustán tespedt, félig feküdve, azért ő odaintett felém, sőt még a kézfogásomat is elfogadta.
Kicsit nehézkesen indult az este, ez igaz, de aztán elég jól feloldódtunk. Annak ellenére, hogy szinte idegenekkel voltam együtt, valahogy nem éreztem. Sokat meséltek Davidről, a hozzá fűződő barátságukról, a zenekarról. De mégis igazán akkor kezdett érdekessé válni a dolog, amikor Ailia is feltűnt a történetekben.
- … és arra emlékeztek, amikor elkezdett Ailia után koslatni? – röhögött fel Noah.
- Anyám, tisztára olyan volt, mint egy béna tini! Szinte nyáladzott – vihogott fel Rick is – bocs Ailia, de így volt – nézett rá bocsánatkérőn, mire ő csak mosolygott elnézőn.
- Ennyire látszott rajta? – kérdeztem nevetve – pedig, amiket eddig hallottam róla, nem úgy tűnt, mint aki bedobja a törölközőt első látásra.
- Hát, pedig elhiheted, így volt! – bólogatott hevesen, bár kissé már spiccesen Noah. – Képes volt elmenni egy koncertjére, és még a próbájára is elkúszott! Tök idegroncs volt akkoriban – vihorászott magában.
- Majd megnézlek én téged, amikor te is hasonló cipőben jársz – hajolt hozzá közelebb gonosz mosollyal Ailia – hogy is hívják azt a vörösesszőke, alacsony lányt?
- Nem tudom miről beszélsz! – adta az ártatlant Noah, mire Ailia előre hajolt és adott egy puszit az arcára nevetve.
- Hát persze, hogy nem tudod – paskolta meg kedvesen a térdét.
- Teljesen megőrjített minket, amikor kitalálta, hogy ki akarja deríteni, hogy ki a lány – mondta merengve Bishop, és nagy bőszen mutogatott Ailiára, miközben észrevettem, hogy néha-néha engem vizslat, de nem zavart igazán.
- És nekem kellett a barátnőjétől megkérdezni a nevét – vakkantotta Rick ravaszul csillogó szemekkel.
- Felszedted Mandyt! – kiáltotta Ailia – képes voltál kihasználni a barátnőmet! Te galád!
- A cél szentesíti az eszközt, és bírtam Mandyt – vont vállat Rick.
- És aztán elment arra a bemutatóra – szálltam be én is az emlékezésbe, mire egy pillanat alatt zavart csönd kerekedett – rózsaszín tornacipőben, farmerben, és fekete zakóban, és teljesen elvarázsolva. Tök zavarban volt – magyaráztam még mindig inkább magamnak, mintsem nekik.
- Igen – bólintott Ailia. – Imádta azt a cipőt. Soha nem tudtam lebeszélni, hogy ne hordja, pedig eléggé gáz volt.
- Volt egy flamingós is neki – lépett közbe Rick – ha azt láttátok volna! Juj. De szerencsére egyszer felajánlottuk valami jótékonysági gálán, baromi sok pénzt kaptunk érte – emlékezett elgondolkodva – bár fel nem foghatom ki volt képes annyit fizetni egy giccses flitteres flamingós cipőért.
Tényleg jól éreztem magam. Ahogy láttam, a többiek is, és élveztem Ailia nevetését hallgatni. Igazság szerint elhallgattam volna álló este. Néha ránéztem, amikor azt hittem senki nem figyel, és próbáltam minden vonását magamba inni – bár felesleges volt, hiszen már belém vésődött -, mert tudtam, hogy itt tartózkodásom igencsak véges. De nem akartam ezzel most foglalkozni, erővel hessegettem el magamtól ezeket a gondolatokat, csak jól akartam érezni magam. És ez meglepő módon sikerült is.
Már jó pár órája ültünk és beszélgettünk az italaink mellett, mikor Bishop összecsapta a tenyerét és felállt. Csodálkoztam, hogy elmegy, de mit tehettem volna. Aztán a többiek is ugyanezt tették, cinkosan vigyorogva egymásra. Rick odaszökkent a DJ. pulthoz, sustorgott valamit, majd hirtelen előkerültek a gitárok, a dob és egy szintetizátor. Nem értettem először mi történik, majd ahogy Ailiára néztem minden megvilágosodott. A Srácok játszani fognak.
- Mi a neve a zenekarnak? – kérdeztem hirtelen, nem is tudom, hogy nem jutott még szembe ezt megkérdezni, mire Ailia kérdőn, csodálkozva nézett vissza rám.
- Nem tudod?
- Hm. Nem. Sajnálom. Nem minden ugrik be – vigyorogtam a hülye poénomon.
- The Knights – felelte egyszerűen, enyhe mosollyal.
- Lovagok – bólogattam – illik rájuk.
Mire felállt a zenekar a rögtönzött színpadra, ami igazán nem is az volt, csak egy kisebb szabad tér, már előttük tolongott a rengeteg ember. Felszerelték az erősítőket, mindannyian elfoglalták a helyüket. Rick a gitárt kapta kézbe, Noah a szintetizátor mellé állt vigyorogva, míg Bishop a dobok mögé ült. Rick beállította magának a mikrofont, majd beszélni kezdett.
- Üdv mindenkinek! Gondoltuk játszunk ma este kicsit nektek… - kezdte, és várta a hatást, ami nem is maradt el, a rögtönzött koncert láttán. Nyomban hangos sikítás és taps, töltötte meg a teret.
Éreztem, ahogy nekem is bizseregni kezd a bőröm, alig tudtam a helyemen maradni. Ailiára néztem, és láttam, ahogy engem vizslat. Egy pillanatig egymásba kapcsolódott a tekintetünk, úgy éreztem egyre forróbb lesz a levegő, és rajtunk kívül senki nincs már a teremben. Úgy merültem el Ailia izzó, zöld tekintetében, mint aki megadja magát a tenger hívó szavának. Csak egy percig tartott csupán, vagy még addig sem. Zavartan bontakoztam ki a pillanat varázsából, és köszörültem meg a torkom. Nem tudom mi ütött belém. Illetve dehogynem, de ez őrültség lett volna. A testem lángolt mindenhol, a tenyerem izzadni kezdett, így loppal a farmeromba kellett törölnöm. Mintha erőszakkal rántott volna valaki vissza a való világba; hallottam, hogy Rick közben folytatja:
- A mai este különleges. Amolyan karaoke partyra gondoltunk. Bárki csatlakozhat ma hozzánk, ha kedvetek van, és reméljük lesz kedvetek, szóval ne legyetek gátlásosak! – kiáltotta, majd a húrok közé csapott.
Már jó pár dalt eljátszottak, és akadtak is szépszámmal vállalkozó kedvű dalnokok, több-kevesebb sikert el is könyvelhettek maguknak, igaz ugyan, hogy Rick elég sokszor besegített, ami az énekeket illeti.
Alig bírtam a helyemen maradni, az ujjaim maguktól mozdultak, a lábam dobolt az ütemre, mindenem vibrált. Nem tudtam semmi másra figyelni, csak fél szemmel láttam, ahogy Ailia zavartan engem figyel, de nem törődtem vele. Füleim csak itták és magukba szívták a zenét, képtelen voltam ellenállni a csábításnak.
Mikor új dalba kezdtek, már nem bírtam a helyemen maradni. Megfogtam Ailia kezét, és magammal húzva a tömegen keresztül, egészen a színpadig nyomultunk. Nem tudtam eldönteni, hogy Ailia most csak csodálkozik, vagy bosszús, vagy esetleg szimplán nem ért semmit, de nem maradt le. Már egészen a fiúk előtt álldogáltunk, megfordultam belenéztem Ailia csillogó szemébe, elvigyorogtam magam, és egyetlen lépéssel Rick mellé léptem.
zene - placebo- because I want you too
Nem törődtem a hitetlenkedő tekintetekkel, kezembe kaptam a letámasztott gitárt, egy pillanatra lehunytam a szemem, végigsimítottam feszes húrjain, majd elkezdtem játszani. Ugyanazt éreztem, mint korábban többször is, mégis sokkal-sokkal erősebben. Végignéztem az embereken, és újra csak Ailiát láttam. Szemét égették a könnyek, ahogy rájött melyik dalt fogom énekelni. Néztem őt, és úgy éreztem, mintha hazaértem volna.
Egész nap bennem volt ez a dal. Most, így az éjszaka közepén, ahogy kikelek Ailia mellől az ágyból, tudom, hogy muszáj leírnom. Szétfeszít belülről. Ránézek még egyszer a lányra, aki mellettem alszik, és nem értem, hogy történhetett meg velem, pont velem ez. Csöndesen kiosonok a szobából, még magamra húzom a földre dobott pólómat, közben az emlékeken merengek, ahogy odakerült. Félúton felkapom a gitárt és a másik, kicsit távolabbi szobába megyek, hogy ne zavarjam Ailiát.
Nem kell sokat gondolkodnom, a hangok maguktól törnek utat, a szavakkal együtt. Már egy kész dal születik meg a pillanatban, semmin nem változtatok rajta. Nem ér el hozzám a külvilágból semmi, nem jutnak el a hangok, sem a zajok. Csak magam vagyok a dalban.
Már nem félek kimondani, ami szétfeszít belülről, már nem kell tartanom saját gyávaságomtól. Hiszen biztosan tudom, érzem, amit akarok, akit akarok.
Egy finom érintés mégis kicsalogat a zenéből. Tótágast áll bennem minden, elég hozzá csak egy érintés. Érzem, ahogy a hátamhoz simul a teste és élvezem a közelségét. Még befejezem a dalt, majd óvatosan leteszem a gitárt a kezemből, hogy Ailiát vonjam ölelésembe. Látom, ahogy könnyben úszik gyönyörű szeme és megrémülök.
- Mi a baj? – kérdezem.
- Nincs baj – mosolyogja, majd megcsókol. Finoman, lágyan, mintha csak szellő cirógatna. Azelőtt soha ilyesmi még csak eszembe sem jutott volna, de megváltoztam.
- Nekem írtad ezt a dalt – nem kérdezi, állítja. Mélyen a szemembe néz, halvány mosoly játszik az ajkán, de a szemébe újabb könnytenger ömlik. Nem tudom mitévő legyek, tenyeremet az arcára simítom és hagyom, hogy belefúrja arcát a kezembe, majd finoman belecsókol. Beleremegek az érintésébe. Nagyot sóhajtok, hogy válaszolhassak a fel nem tett kérdésre.
- Igen, neked írtam – csókolom le az immár kibuggyant könnyeket az arcáról. – Nem tetszik? Miért sírsz?
- Nem sírok – motyogja rekedten. – Boldog vagyok.
Ránézek ezek után az egyszerű szavak után, amik mégis olyan sokat hordoznak magukban, és látom, hogy igazat szólt. Szemében még ott csillognak a könnycseppek, de nem a szomorúság könnyei, hanem tényleg, igazán a valódi boldogságé. Összeszorul a torkom, nem értem mi történik, de tudom, hogy ki kell mondanom.
- Igen, én is boldog vagyok. Szeretlek – suttogom.
Egy pillanatra nem tudtam, melyik valóságban vagyok, csak őt láttam, a szeme épp olyan volt, mint az emlékeimben. Lágy tűzzel, lángolva emlékezett, könnyekben úszva harcoltak a könnycseppek a szabadulásért. Egyszerre éreztem fájdalmat és boldogságot, ahogy néztem. Rajta kívül nem láttam senkit és semmit. Újra csak ketten voltunk. Az érzelmek harcoltak bennem, kitörni vágytak, de nem tudtam elengedni rabláncaikat, még szorosan fogtam érzéseim béklyóit. A jelen és a múlt között lebegve énekeltem és játszottam csakis neki a dalt. Hiszen az övé volt. Nagyon szerettem volna, ha engem lát, azt akartam tudja, én is itt vagyok. De összezavarodtam, nem tudtam már eldönteni én magam ki vagyok. Hiszen melyik érzések lehettek volna az enyémek? Mégis, olyan erősen égettek belülről, hogy el kellett hinnem, ez én vagyok, ezek az én érzéseim. Már az enyémek. Nem harcolhattam ellenük, ebben a pillanatban nem is tudtam volna küzdeni, hiszen a józan eszem valahol a távolban barangolt és semmi beleszólása nem lehetett a jelen pillanat döntéseibe.
Mire véget ért a dal, egy rövid időre újra fel tudtam fogni a külső világot. Láttam, ahogy a fiúk kikerekedett szemekkel bámulnak rám, és hallottam a felhőtlen tapsot és éljenzést a nézők között. Nem törődtem velük, nem lehetett. Csakis egy számított ebben a pillanatban. Óvatosan visszatettem a gitárt a fal mellé, megszorítottam a még mindig döbbenten álló Rick vállát, majd elléptem a rögtönzött színpadról. Nem foglalkoztam senkivel, sem a kíváncsi bámészkodókkal, akik valószínű azt hihették, valami imitátor vagyok, sem a már újra felcsendülő zenével.
Még mindig úgy éreztem magam, mintha két világ határán egyensúlyoznék. Nem tudtam eldönteni melyik a valóság, és melyik az álom csupán. Az előbbi zenélés újra úgy élt bennem, mint egy emlék, összekeveredve a többivel. Lassan de biztosan úgy éreztem, elveszítem önmagam. Zavarodottan, kótyagos fejjel közelítettem felé, az átélt emlékek miatt felzaklatott elmével.
Odaléptem Ailia elé, és csak néztem rá. Némán, várva, hogy mondjon valamit, akármit. De nem szólalt meg, csak két tenyere közé vette az arcom, és bámult. Szemiben még mindig viaskodtak a könnycseppek, szótlanul néztük egymást, majd egyszer csak elengedett, hogy ugyanabban a pillanatban ölelésébe vonjon.
Nem tudtam gondolkodni, semmi ép gondolat nem maradhatott a fejemben. A testem nem volt egyéb, mint érző idegek kavalkádja. A bőröm minden egyes négyzetcentiméterén milliónyi ponton éreztem, ahogy ölel. Lassan mozdultunk a zenére, a tömeg körbevett minket, ahogy apránként megmozdult a testünk. Lágyan, mégis erősen kapaszkodva simult hozzám, mintha ez az egy alkalmunk lett volna ölelni egymást. És ki tudja, lehet így is volt. Éreztem, ahogy a kezével a hajamba túr, szinte már markolja, azt kívántam, soha ne hagyja abba.
Egyik kezem besiklott a felsője alá, hogy megérinthessem a csupasz derekát, hátát. A másikkal, még jobban magamhoz húztam, erősen szorítottam. Éreztem forró leheletét a nyakamban, míg én még mindig csak simogattam. Puhán, forrón simult hozzám, beburkolva bársonyosságával. Elvesztettem a fejem, és már nem számított sem az, hol vagyunk, sem az, ki vagyok. Nem törődtem semmi mással, csak az érzéssel, ami elöntött. Egyre szorosabban öleltem, mígnem kezeim is egyre magasabbra kúsztak. Két tenyerembe fogtam most én az ő arcát, láttam, ahogy lehunyja a szemét, ahogy várakozik, nem haboztam tovább. Óvatos, gyengéd akartam lenni, de ahogy megéreztem forró ajkait az enyémen, nem tudtam uralkodni magamon.
A kezei már nem markolták a hajam, csak simogattak, ahol értek, mindenhol, a hajam, az arcom, a nyakam, a vállam, a hátamat érintették vékony, kecses ujjai. Bekúszott a pólóm alá, végig karcolva a mellkasomon, hátamon, hátul a nadrágom derekánál be-bekukucskált alá, majd ismét visszatért az arcomra. Közben élveztem, hogy végre szabadon hozzáérhetek, most az egyszer nem akartam a következményekkel törődni. Nem akartam, hogy számítson, hogy kik vagyunk, és nem akartam tudomásul venni a tényeket. Csak őt akartam.
Szám végigszántott az arcán, nyelvemmel körberajzoltam az ajkait és nem kellett kényszerítenem, hogy megnyissa előttem magát. Megérintettem a fogait, felfedeztem mindent, amit adni tudott magából. Szorosan tartottam, szorítottam, csak az ízét és az illatát akartam érezni. Alig kaptam levegőt már, de nem bírtam abbahagyni, nem akartam befejezni, nem tudtam felébredni. Éreztem, ahogy apró kicsi csókokkal hinti tele arcomat, és még szorosabban bújik hozzám. Már rég egy újabb, hangosabb, gyorsabb számot játszottak a srácok, de mi még mindig csak szorosan egymást karolva táncoltunk.
Lassan csendesedett az eufória. Tudtam zavarban kellett volna lennem, de nem éreztem semmi effélét, csupán a színtiszta örömet, hogy végre a karomban tarthattam. Nem érdekelt semmi kétség, arról ki vagyok, vagy ki nem. Félve kellett volna ránéznem, de egyenesen a szemébe néztem, hogy lássam, ő hogy vélekedik. De most az egyszer nem tudtam kiolvasni semmit belőle. Néma maradt, csak a tűz lángolt még mindig. Szorosan fogta a kezem, odahajolt és még egyszer megcsókolt. Nem tudtam, és nem is akartam ellenállni, éhesen kaptam utána, hogy felfalhassam, ezzel az egyetlen csókkal.
