zene - placebo - battle for the sun
Ott voltam Daviddel végig. Egyek voltunk. Mindketten meghaltunk, hogy aztán valamilyen szinten mindketten tovább is éljünk. Nem tudom Davidnek hogy sikerült átadnia az emlékeit, de ott, az autóban, a baleset pillanatában nem létezett külön Daniel és nem haldoklott külön David. Mindketten a haláltusánkat vívtuk, és mindketten éltünk, egyszerre. Egyek voltunk. Az emlékeink, az érzéseink, a lényünk, az egész valónk. Nem emlékezhettem rá tisztán, de tudtam, hogy így volt. Élesen láttam mindent, ami azon a sötét estén történt. Hallottam a rádióból a zenét, éreztem a hatalmas fájdalmat, ami majd szétszakított belülről – ami végül arra késztetett, hogy a fékre tapossak, míg aztán a mögöttem lévő kamion bele nem tolt az árokba, hogy a fának ütközve a sötétségbe zuhanjak. Átéltem a kétségbeesést, az egyedüllétet, és a kilátástalan küzdelmet.
Világossá vált, hogy együtt voltunk, mi ketten. Ott, abban a sötétben is, és még most is. Nem tudom ez normális-e, vagy inkább félelmet kellene éreznem. Sőt abban sem vagyok biztos, hogy ez megmagyaráz-e bármit is, de a lelkem érezte a kapcsot. David ott volt velem mindvégig, és mégsem. Mintha egy lenyomata maradt volna az embernek magának bennem.
Lassan megnyugodtam, a vihar, amit a halál újra érintése okozott a szívemben csendesedni látszott. A világ újra megtelt élettel, és színekkel. A hangok már nem kusza suttogásként jutottak el hozzám, és az érintés, ami átölelve karolt, itt tartott ebben a világban.
- Daniel! – hallottam a hangját. Jólesően lazultak el torz, görcsbe fagyott izmaim, és elhagyva magam, omlottam a körém zárt karokba. – Istenem, ne csináld velem! Még egyszer nem bírom ki a múltkorit! Hallod?! – mosolyogni támadt kedvem, ahogy hallgattam lehunyt szemmel unszoló hangját. Éreztem, ahogy ringat, ösztönös, óvó anyai mozdulattal.
- Ailia – suttogtam, száraz akadozó nyelvvel – jól vagyok… minden rendben, itt vagyok. – Nem tudom kit vigasztaltam, őt, vagy magamat, de jólesett, ahogy egymásba kapaszkodva merítünk vigaszt.
- Jézusom! Azt hittem megint az történik, és megint eltűnsz! – kiáltott fel, és még szorosabbra vonta karjait körülöttem. Azt hiszem már nem csak nekem volt szükségem kapaszkodóra. – Annyira megijedtem, csak összezuhantál, és láttam, hogy fájdalmaid vannak, nem tudtam mit tenni – szipogta.
- Ssh… nincs semmi baj, már elmúlt, már elmúlt – duruzsoltam neki. – Gyere, keljünk fel! – Remegett az átéltektől, így egymást támogatva jutottunk vissza az ágyig. Egymás mellett ültünk, és nem szólaltunk meg. Ailia szorosan fogta a kezemet, úgy éreztem, ha elengedné, attól félne eltűnök.
- Amikor… - vettem egy nagy levegőt és próbáltam folytatni a megkezdett mondatot – amikor meghalt – ránéztem Ailiára, mire ő a félelemtől még mindig űzött tekintettel nézett vissza rám és csak szorította a kezem. – Én… én éreztem, amit ő… – nehéz volt róla beszélnem, alig találtam a szavakat. Lehajtottam a fejem, vettem még egy nagy levegőt, de a remegésem nem akart múlni. – Mintha egy pillanatra összeért volna a lelkünk, nem tudom elmagyarázni. Abban a pillanatban, ahogy ő megérezte a fájdalmat, szinte még fel sem fogta…, akkor ott, Angliában az országúton, a kocsimban ülve én is éreztem azt, amit ő. Ezért történt a baleset.
- Ez nem lehet! – suttogta hitetlenkedve, a fejét rázva, tagadva a letagadhatatlant már olyan sokadszorra Ailia.
- Megtanultam ez alatt az idő alatt, hogy ez a mondat nem jelent semmit. Minden, amit tudni véltem, amiben hittem, minden megváltozott abban a percben, ahogy megéreztem David fájdalmát. – Próbáltam érthetően elmagyarázni, de nem tudom mennyire sikerült. – Mintha egyek lennénk, érted? Mintha a két lélek, amik bennünk volt hirtelen eggyé akart volna válni. Jézusom! Olyan idiótán hangzik! – kiáltottam fel idegesen a hajamba túrva. – Fájt, annyira fájt… – markoltam a hajamba, éreztem, ahogy könnyek lepik el a szemem. – Olyan magányosak voltunk…, és annyira akartunk harcolni – észre sem vettem, hogy többes számban beszélek – ...látni akartunk benneteket még egyszer. Minden gondolatunk csak ti voltatok. De nagyon fájt… - motyogtam – semmit nem tehettem…, elvesztünk.
- Daniel, maradj velem! – Fogta meg két oldalról az arcomat Ailia, hogy a szemembe tudjon nézni. Homályosan láttam csak a vonásait. Hirtelen megértettem, ha nem lép közbe újra odaát találom magam. – Nézz rám! – parancsolta szinte. Majd hozzám hajolt és erősen a számra tapasztotta az ajkát.
Minden kétséget kizáróan igazolni látszott, hogy élek. Ahogy megéreztem a száját az enyémen, ahogy forró lehelete cirógatott, és ahogy az utolsó maradék gátjaim is átszakadtak, éreztem, hogy élek. Mintha meteor robbant volna bennem. Egy pillanatnyi dermedtség után éhesen kaptam Ailia után, érezni, érinteni akartam.
Kezem végigsiklott a testén, majd a nyakán, végül szinte belemarkoltam a hajába. Nem tudtam magam visszafogni. Az összes eddig elfojtott vágyam kitörni látszott, de nem szabtam útját. Engedtem hadd járja saját ösvényeit, duzzadó lávafolyammá változtatva a bennem lüktető életet. Vadul rántottam még közelebb magamhoz, de nem ellenkezett, benne is épp úgy tombolt a tűz, mint bennem. Megborzongtam, mikor a számba harapott, majd incselkedve folytatta útját az államon át a nyakamig, bebújva a pólóm alá, végigkóstolva testem minden centiméterét. Őrült, vörös köd lebbent szemeim elé, nem létezett más csak a kettőnk kielégíthetetlennek tűnő vágya.
- Ailia… - nyögtem két ziháló levegővétel között – biztos, hogy jó ötlet ez?
- Nem érdekel…, nem akarok gondolkodni! Csak érezni akarlak! – húzta magához a kezem és lázasan fúrta bele szemét az enyémbe – csak érints meg! Tudom, hogy te is akarod, látom…
Maga után húzott az ágyra, ott térdeltünk már mindketten, zihálva. Tüzesen örvénylett körülöttünk a levegő. Ugyanolyan vadul estünk ismét egymásnak, mint az előbb. Éreztem, ahogy keze belemarkol a pólómba, ahogy szinte lerángatja rólam. Forró ajka végigjárta felsőtestemet, majd ismét a számra vetette magát. Nem fukarkodtunk egymás kényeztetésével, éhesen nyomultam be a rám váró tárt kapukon. Nyelvemmel végigjártam az ajkait, a fogaink összekoccantak, ahogy nem gátoltuk hevességünket. Kezem már a vékony ing alatt járt, felfedezve Ailia testét, nem tudtam megálljt parancsolni nekik. Halk, mormoló szinte doromboló nyögései csak még inkább lángra gyújtották bennem az elfojtott tüzet. Ailia a hátára feküdt, maga után húzva, szorosan tapadva hozzám, el nem engedve egy percre sem. Lábait szorosan csípőm köré kulcsolta testét az enyémnek feszítette, fénylett a vágyakozástól. Szemeiben lángolva tombolt a tűz, ajka megduzzadt csókjaimtól, mellei feszülve nyomultak a mellkasomhoz.
Újra felé hajoltam, hogy csókommal elfojtsam a kitörni készülő tüzet. Szám bebarangolta a mellét, elidőztem egy végtelen pillanatig rajta, majd tovább vándoroltam a nyakán át, újra és újra a szájáig. Nem tudtam betelni vele. A szívem a mellkasomban olyan vadul, zabolázatlanul dübörgött, hogy azt hittem kiszakad bordáim közül. Alig kaptam levegőt, de ezt a fuldoklást mindennél jobban kívántam. Már majdnem az összes ruha lekerült rólunk, szanaszét heverve az ágy körül jelezte önnön vágyainkat. Ailia megadva magát hevert ziláltan, zihálva alattam, kezével szorosan belém markolva. Ránéztem kipirult arcára, félig lehunyt szemére, ahonnan a zöld lávafolyam szinte felperzselt, bámultam csókjaimtól duzzadt ajkait és tudtam, elvesztem.
A pillanat tört része alatt villant át rajtam a kérdés, hogy mit csinálok. Az agyam egy még világosan gondolkodó szeglete figyelmeztetett, hogy ez őrültség, nem folytathatom. Nem ez a megfelelő pillanat erre. Mindketten lecsupaszított lélekkel, tele sebekkel, egy másik ember halála miatti fájdalommal viaskodva, nem lenne szabad ezt tennünk. Ráadásul a legnagyobb kérdés, ami szinte szétfeszített belülről, ismét csak az volt, hogy Ailia vajon engem akar-e. De David még mindig itt volt velünk, és nem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e, vagy rossz nekem. Nehéz volt, nagyon nehéz véget szakítanom a már olyan rég vágyott együttlétnek, de nem használhattam ki Ailia fájdalmát és a sajátomat sem.
Arcára simítottam a kezem, ezzel kényszerítve, hogy nyissa ki a szemét. Rám nézett, láthatta, hogy valami megváltozott. Nagyot sóhajtva gördültem le róla. Hanyatt fekve mellette, kezembe temettem az arcomat. Próbáltam lecsillapítani őrülten dobogó szívemet. Éreztem, ahogy Ailia először megmerevedik, majd újra felém nyúl.
- Ailia, kérlek – fogtam le a kezét. – Nem ezt akarod. Nem engem akarsz!
- De, tudom, mit akarok! – próbált újra felém nyúlni, könyörögve. – Akarlak téged… - suttogta szenvedélyesen
Már nyitottam volna számat, amikor megszólalt, vágytól még mindig rekedt hangon.
- Ne haragudj… - simította kezét az arcomra – nem lett volna szabad ezt tennem. – Hangja végtelenül szomorú volt, akárcsak az arca. Ránéztem és újra csak a fájdalmat láttam felvillanni tekintetében.
- Nem… nekem nem lett volna szabad – sóhajtottam ismét nagyot.
- Kihasználtalak, bocsáss meg – folytatta Ailia, mire kérdőn néztem rá. Ő használt ki engem? – Szinte már-már használtalak, csak a saját fájdalmammal, félelmemmel és vágyaimmal voltam elfoglalva és nem törődtem azzal, hogy nem voltál teljesen itt – fintorgott szégyenlősen -, hogy még az átéltek hatása alatt voltál. Ne haragudj – hajtotta le a fejét.
- Jézusom Ailia! Nem kell magadat hibáztatnod, pontosan tudtam, mi történik. Nem használtál ki! – tiltakoztam. – Úgy teszel, mintha egy ártatlan báránykát készültél volna megrontani – próbáltam oldani a feszültséget, ami némiképp sikerült, mikor megláttam arcán, hogy a fintorból egy kis mosoly lesz.
Megfogtam a kezét, ami még mindig az arcomat simogatta, és csak úgy egyszerűen belecsókoltam a tenyerébe. Egy pillanatra láttam, ahogy a tűz ismét fellobban a tekintetében, de lehajtotta szégyenlősen a fejét. Elmosolyodtam, és magamhoz húztam. Kényelmesen elfészkelődött a karomban, fejét a nyakam hajlatába fúrta és pillanatok alatt ellazult a teste. Úgy illettünk egymáshoz, mint az öntvény és a formája. Jóleső melegséggel adtam egy csókot a feje búbjára, mire még szorosabban bújt hozzám. Nehéz volt mellette úgy feküdnöm, hogy újra és újra felgyújtotta a vágyakozásomat, amit ráadásul még nem sikerült rendesen kordában tartanom, de nem akartam elengedni, egy pillanatra sem.
- Érdekes egy este volt – dünnyögtem szinte csak magamnak.
- Hm? - fészkelődött a karomban, mire újra és újra fellobbant a testemben a már amúgy is lángoló tűz.
- Megtennél valamit? – nyögtem rekedten.
- Ühüm - bólintott, és ismét a nyakam hajlatában szuszogott, szagolgatta a bőröm, szinte már-már ízlelgette. Éreztem, ha tovább műveli, nem tudom még egyszer visszafogni magam.
- Ailia… figyelnél?
- Ja, aha… bocs – kuncogott, kicsit felszabadultabban.
Érdekes, hogy nem tűnődtem azon, milyen egyszerűen túlléptünk az előbbieken. Csak úgy megtörtént és elfogadtuk. Az események magukkal sodortak bennünket, és nem lett volna értelme még ezen is rágódni. Azt akartam még mindig, amit megfogadtam a halott galamb mellett. Élni és megélni az életet. Már tudtam, hogy nincs idő arra, hogy olyasvalamin rágódjak, amin nem tudok változtatni. Így hát elfogadtam a tényt, hogy Ailia is próbál túllépni, és velem tartani ebben a próbálkozásomban. És jólesett, hogy végre a sok gyötrődés után egy kis játékosság is beleivódik az életembe, még ha csak kis időre is. Kuncogása engem is felszabadított.
- Megtennéd, hogy nyugton maradsz? – néztem rá kérőn, fintorba torzult arccal – ha sokáig izegsz - mozogsz nem állok jót magamért! – szűrtem a fogaimon keresztül.
- Upsz. Ne haragudj… - rejtette el az arcát a nyakamba, majd halkan hozzátette még: - de olyan jó az illatod.
- Jézusom… - nyögtem ismét – csukd be a szemed és aludj inkább!
- Igenis! – kuncogott és incselkedve simított végig az oldalamon, mire újra hangosabban kezdtem venni a levegőt. – Hm. Még működik – mormolta csalafintán.
- Ailia, befejeznéd? – kértem szinte könyörögve – Működik, mi is pontosan? Ez is egy jó definíciója lehet a dolgoknak – morogtam.
- Akkor most ne aludjak? – Esküszöm ezt nem lehet kibírni!
- De, aludj – mordultam – csak előbb válaszolj! A sorrend: válaszolsz, és alszol…
- A vonzerőm – évődött újra – a vonzerőm, az működik.
- Mindig is működött, soha nem hagyott cserben, szóval megnyugodhatsz, csak ne ficeregj már!
- Tényleg?
- Jézus! Most ezt te sem gondolod komolyan, ezek után ugye? – néztem rá hitetlenül. Felnevetett és belecsókolt a nyakamba, mire újra megremegtem.
- Csak jó tudni – vont vállat.
- Oké, akkor már tudod – morgolódtam. – Alvás!
- Jó éjt – adott még egy puszit. – Jól van, nem csinálom…- vigyorgott, mintha belébújt volna a kisördög, csakis azért, hogy engem kínozzon. De nem tudtam megállni elvigyorogtam magam.
- Jó éjt – mondtam, és csak hogy kicsit visszaadjam neki a kínzást, végig húztam a kezem a gerince mentén. Éreztem, ahogy megremeg, így jólesően hunytam be a szemem, hogy nagy nehezen átadjam magam a még megmaradt éjszakának.
A reggel loppal kúszott be lecsukott szemeim mögé. Jóleső teljességet éreztem, ahogy feljebb kúsztam az álomból és észrevettem, hogy Alila szorosan simul hozzám. Lábaival szinte körbefonta a testemet és ütemes levegővételeivel borzolta a kis szőrszálakat a bőrömön. Éles fény vakított el, ahogy próbáltam kinyitni a szemem, így rögtön, méltatlankodva vissza is zártam szorosan. Én idióta, nem húztam be a függönyöket, jutott eszembe, most meg kelhetek arra, hogy a Nap kiégeti a retinámat. Szorosan behunytam a szemem és elfordultam a Naptól, hogy egy kicsit tudjak még aludni. Mint egy külső szemlélő, úgy figyeltem félálomban, hogy ahogy fordultam, velem együtt fordult Ailia is. Mintha egy zsinórra lettünk volna kötve. Mosolyra húztam a számat, és ezzel a tudattal aludtam ismét el.
A fene érti a nőket! Elegem van! Hát mit vétettem én, hogy az Isten egy ilyen nővel vert? De ezt magam sem hiszem, csak nyomorult önsajnálatomban próbálok Ailiára kenni mindent. Hát miért nem bírja megérteni, hogy nekem fontos az ő művészete is, és nem azért nem akarom, hogy velem tartson, mert nem szeretem. Hát minek néz ő engem? Bár ha nagyon őszinte akarok lenni – legalább magamhoz-, be kell valljam, minden oka meg lenne az aggódásra. De én már nem a régi David vagyok. Akármilyen giccsesen is hangzik, megváltoztatott. Hiszen tudnia kéne, éreznie. Jó, lehet, nem mondogatom neki százszor, hogy szeretem, de hát tudhatná.
Azt hiszem mérhetetlen mennyiségű piát döntöttem már magamba, bár már erre sem emlékszem tisztán. Még jó, hogy az este csak ez a kis fellépésünk lesz egy bárban. Elvileg szeretem ezeket az estéket, de most egyetlen porcikám sem kívánja. Legszívesebben visszaloholnék Ailiához, és térden állva könyörögnék, csak ne kellejen veszekednünk. De bennem is van büszkeség, hát hogy a fenébe ne lenne! Majd még én megyek bocsánatért esdekelve, mint egy kiskutya, na azt már nem! De a következő gondolatom, újra csak az, hogyan engeszteljem ki. Én nem vagyok normális, ez már biztos.
Az út előttem, mintha kissé hepehupás lenne, de kit érdekel ez most. Szánalmas vagyok, ezt világosan látom. Hova lett a normális David? Megszédített egy tüzes, zöld szempár, és huss, már levegőt sem tudok venni nélküle. Hát mi ez, ha nem mérhetetlen szánalom? Siralmas.
Egész úton sajnálom magam. A srácok nem szólnak hozzám, lehet jobban is teszik, nem vagyok abban az állapotban, hogy most elviseljem a hülyeségüket. Mire odaérünk a bárhoz, némileg összekaparom megtépázott büszkeségemet, és elhatározom, hogy nem hagyom magam. Ma bulizni fogok!
Mielőtt elkezdődne a koncert, a bárpulthoz támolygok, némi erősítőért még.
- Lou…! - csapok a pultra – cimbora… dobj meg egy whiskeyvel…!- a nyelvem ugyan akadozik, de valahogy csak kinyögöm.
- Lou, csak egy kávét adj neki… jó erőset, ha lehet…! - hallom meg a hangját. Ránézek, és csak a szemét látom.
- Ailia… mit keresel itt?
- Bűzlesz, hogy nézel ki? – horkant mellettem, nem válaszol a kérdésemre. Megszagolom magam, de nem érzem különösebben büdösnek sem a pólóm, sem egyéb részemet. Szerintem jól nézek ki és valószínű, hogy az itt lévő csajok nagy hányadának a szagom is bejön, akkor meg…? Megrántom a vállam, de elég csak ez a kis mozdulat, hogy újra szédülni kezdjek. Úgy néz ki, mégis egy csöppet többet ittam. – Részeg vagy…
- És? Mit érdekel ez téged?
- Hülyeségeket beszélsz… na gyerünk nagyfiú, idd ki ezt a feketét…! kösz Lou – int a csaposnak, rá bezzeg tud kedvesen mosolyogni! Morgok még valami kivehetetlent, majd szófogadó kisgyerekként felhajtom a kávét. Utálom! – Menj, énekelj nekem valamit…! - lök rajtam egyet és mellé úgy mosolyog, hogy muszáj megcsókolnom. Felé hajolok, de eltol magától. – Pia szagod van… majd ha kijózanodtál – vigyorog és még egyszer a színpad felé taszigál. Hát jó, nem erőszak… de azért csak nem adhatom meg magam ilyen könnyedén.
Botladozva visszalépek, majd egy rántással magamhoz húzom, nem törődök az ellenkezésével, a szájára nyomom az enyémet, a nyelvem szétfeszíti a száját és benyomul. Elégedetten sóhajtva lépek hátrább, majd kissé már józanabbul, vigyorogva indulok a már készen álló fiúk felé.
Úgy nézem, ma mégis jó buli lesz.
Nyögve fordultam oldalra, az előbbi álom emléke még ott lebegett a szobában. Még éreztem David kétségbeesettségét, dühét, de nem tehettem róla nevetnem kellett. Már láttam magam előtt, ahogy megkérdezem az esetet Ailiától. De ahogy megfordultam, már tudtam, hogy egyedül vagyok. Az ágy közepén feküdtem, kezem-lábam szétvetve és csak bámultam a plafont. Egy darabig néztem ki a fejemből üresen, de aztán eszembe jutott, hogy talán nem ártana a kötelezettségeimmel is foglalkozni, hiszen már alig két nap maradt a New Yorki állomásból. Ahogy eszembe jutott, összeszorult a szívem. Nem tudtam elképzelni, hogy most elmenjek.
Magamhoz képest villámsebességgel készültem el. Főleg, mikor észrevettem, hogy már tizenegy is elmúlt. Nem csoda, hogy Ailia elment. Tudtam, hogy úgysem leszek képes sokáig távol tartanom magam tőlük, úgyhogy ezen nem is rágódtam. Végül is tudom hol lakik nem?
Egyáltalán nem fűlött a fogam a mai író-olvasó találkozóhoz, de már aláírtam a szerződéseket, így hát nem húzhattam ki a fejem belőle. Talán nem is árt, ha egy kicsit elterelődik a figyelmem. Összeszedtem magam, felkaptam a bőrdzsekimet, és átstartoltam Jameshez.
Persze, mondanom sem kell megint dörömbölnöm kellett. De a szokásos zúgolódás és morgás elmaradt. Helyette egy női hangot hallottam nevetni. Kicsit meglepődtem, de hát végül is James férfi. Már épp megfordultam volna, hogy sebesen elmeneküljek a kínos szituáció elől, mikor kinyílt az ajtó.
- Nahát… - dadogtam meglepetten – Eda… szia! – Olyan nagyon zavarban voltam, hogy éreztem, ahogy a vér egyre feljebb kúszik az arcomon. Nem tudtam nem Edát nézni. Kipirulva, szinte semmiben nyitott ajtót, kétséget nem hagyva, hogy megzavartam valamit.
- Oh… Daniel, szia! – kacagott és megfogta a kezem, úgy rántott be az ajtón. Bénán álltam és nem mertem semerre sem nézni. Még mindig nagyon zavarban éreztem magam.
- James? – kérdeztem. Nagyon elmés kérdés volt, de jelen pillanatban csak ennyi telt tőlem.
- Hát, azt hiszem valahol erre lehet, ha csak véletlenül nem valaki másnak a szobájába jöttem az éjjel…- vigyorgott – olyan egyformák ezek a szállodai szobák!
- Bocs, - nevettem el magam – csak meglepődtem.
- Azt látom, még a füled is belepirult – kacagott hangosan. Végül nem tudtam mást elvigyorogtam magam.
- Csak nem szoktam hozzá, hogy a pszichiáterem egy szál kombinében fogadjon – válaszoltam – de ha jól meggondolom, azt hiszem a későbbiekben ezt a módszert választom.
- Ugye az analízist nem itt akarjátok lefolytatni – lépett ki James is a hálóból. – Hogy telt az este? – kérdezte két ásítás között, és belehuppant az egyik fotelbe.
- Jól leléptél, egy szó nélkül, gratulálok! Amúgy jól – húztam még szélesebb mosolyra a szám.
- Valamiről lemaradtam? – kérdezte Eda és látszólag cseppet sem zavartatva magát James ölébe kuporodott.
- Daniel találkozott a lánnyal…
- Milyen lánnyal? – nézett egyikünkről a másikra Eda.
- Azzal a lánnyal… - bólogatott James.
- Azt hiszem nekem ehhez még korán van… vagy elmagyarázzátok értelmesen, vagy hagyjátok, mert én nem értek egy szót sem!
- Ailia, így hívják. Akinél a minapi kis incidens történt… - magyaráztam.
- Oh... - már értette kiről van szó. - És vele voltál tegnap is? – fürkészett, tisztára mint az anyám.
- Igen. Vele és a barátaival. Illetve David barátaival – bólogattam, majd elmeséltem nekik az estét. Igaz, ugyan, hogy az Ailiával történteket kihagytam, nem akartam kibeszélni, de azt hiszem – legalábbis James nézéséből azt a következtetést vontam le -, hogy némiképp kiderülhetett, mivel töltöttük az estét.
- Ha megbocsátotok, felöltözöm – Állt fel Eda. – Daniel, este találkozunk? Körülnézhetnénk nem? Szívesen elmennék a dedikálásra, de nekem még egy konferenciám lesz – mondta még kifele menet.
- Nem is mondtad, hogy jön – néztem Jamesre.
- Mert én sem tudtam. Egyszer csak beállított – vigyorgott.
- Pedig te nem is bírod a meglepetéseket – nevettem.
- Hát, ezt a meglepetést egész jól el tudtam viselni – kacsintott. – Daniel, jól meggondoltad? – nézett rám már komolyan. – Holnapután hazamegyünk…
- Tudom – sóhajtottam.
- Nem akarom megmondani, mit tegyél, de talán maradhatnál…
- Tessék? – én lepődtem meg a legjobban, hiszen James eddig mindig óvott, még saját magamtól is, most meg azt mondja, maradjak.
- Igen, azt hiszem maradnod kell. Tudod, tegnap este figyeltelek – nevette el magát kissé zavartan, amin meglepődtem, James nem szokott csak úgy zavarba jönni. – Az, ahogy a kislánnyal viselkedtél, mintha nem te lettél volna… - egy pillanatra elfelejtettem levegőt is venni. Hát ennyire feltűnő volt? Szóval már James is észrevette. Hirtelen nem tudtam egy helyben maradni, muszáj volt járkálnom, legalább így a feszültség egy részét le tudtam vezetni, ami ott tornyosult eltemetve egész idáig.
- Nem tudom megmagyarázni – hajtottam le a fejem. – Kötődöm hozzá…
- Ez látszott, olyanok voltatok, mint egy család.
- De Mi nem vagyunk egy család! - kiáltottam.
- Daniel mi folyik itt? – kérdezte.
- Nem tudom! Érted? Nem tudom… - ráztam a fejem – néha úgy érzem David bekebelez, és csak az ő érzései vannak, aztán máskor meg biztosan tudom, hogy ehhez semmi köze Davidnek, hiszen nincs is itt, hiszen ő meghalt.
Tudom, hogy ez hülyén fog hangozni, de érezném, ha így lenne. Nem vagyok megszállott, vagy hasonló. De a halottak nem szoktak emlékeket hátrahagyni! De valami köze csak kell, hogy legyen hozzá, hiszen az ő felesége, az ő gyereke! – két kézzel beletúrtam a hajamba, és tudtam, hogy az esti hangulat végetért. A kétségek és a gyötrelmek újra megjelentek.
- Ez őrültség – nevetett zavartan James – ennél van jobb magyarázat is.
- Mégis mi? – kiabáltam kétségbeesve– nekem nem lenne szabad őket szeretnem! Ez az egész egy agyrém, de nem tudok kiszállni, nem megy!
- Nézd, látom, hogy nehéz, de erőt kell vegyél magadon. De még mindig úgy gondolom, hogy maradnod kell – mondta csöndesen.
- És az a legrosszabb, hogy az álmok, vagy az emléket – mit tudom én, hogy nevezzem őket – nem fejeződtek be. Újabb és újabb részleteket látok. Mintha végül az egész valómat eltelítenék David emléke - magyaráztam feldúltan. - Ráadásul... Jézusom James, július 24-én halt meg, érted? - kiáltottam, a fejemet fogva, mert úgy éreztem, ha nem tartom menten széthullok.
- Honnan tudod? - kérdezte elképedten.
- Ailiától, este szóba került. Mindig szóba kerül - a homlokomat a hideg üvegnek támasztottam, úgy éreztem, csak az átlátszó üveg tart ebben a világban, mint egy pajzs, köztem és a megmagyarázhatatlan között. -Tegnap este, átéltem ahogy meghalt - suttogtam - szörnyű volt. Mintha haldokoltam volna, éreztem mindent, az összes fájdalmát, a kétsébeesését, a küszködését...
- Jól vagy? - lépett mellém.
- Igen... - ingattam a fejem - talán, jól... nem tudom. A baleset... emiatt volt, azt hiszem. Láttam őt, vagy legalábbis azt hiszem, hogy láttam - némán, kétségek között néztem rá, válaszra várva, de mit mondhatott volna.
- Nem tudom, erre nem tudok mit mondani. De nyugi nem vagy bolond – próbált meg viccelődni, de én csak komolyan néztem rá.
- Biztos vagy benne? Tudod, néha én magam is kételkedem – mondtam olyan halkan, hogy lehet csak én hallottam. – Oké, most mennem kell… Miranda már így is meg fog nyúzni. Este találkozunk? - tudtam, hogy menekülök, de többet nem bírtam volna anélkül, hogy ne roppannék össze.
- Persze, és Daniel…
- Igen?
- Én mindig itt leszek, ha kell valami csak szólj – nézett rám nagyon komolyan.
- Kösz – szorítottam meg a vállát, majd kitámolyogtam a szobából.
Nem is tudtam, hogy mennyire rettegek a gondolattól, hogy végül a látomások és az emlékek felül kerekednek rajtam, és már nem leszek önmagam többé. Nem Davidtől féltem, hanem magamtól. Attól, hogy nem leszek elég erős, ha harcolnom kell, hogy végül elveszítem önmagam, hiszen már nem is tudtam, ki Daniel és ki David. Próbáltam kiűzni ezeket az irtózó gondolatokat a fejemből, de tudtam, hogy nem menekülhetek örökké. Egyszer szembe kell néznem velük, és akkor majd eldől, hogy ki vagyok.
