12.rész

zene - placebo - sleeping with ghosts

  Még mindig ugyanott ültem, a fal tövében. Ailia kíváncsi tekintettel kutatott a szemeimben, de a rengeteg ki nem mondott kérdés mellett sütött belőle a mérhetetlen fájdalom is. Csak most értettem meg igazán, ahogy néztem őt, hogy mit érezhetett. Nem tudtam tovább a szemébe nézni, mintha bűnös lennék, elfordítottam a tekintetem, és az arcom a tenyerembe temettem. Nehéz volt összeszednem a gondolatokat, hogyan is mondhatnám el azt, amit én magam sem értek igazán. Mit is kéne mondanom, hogyan, miként kezdhetnék neki? Pár percig néma csendben ültem, mikor éreztem, ahogy mellém csúszik ő is. Nagyot sóhajtottam, majd belevágtam.

  - Majdnem két éve balesetet szenvedtem – kezdtem, de nem néztem rá. Tekintetem a semmibe révedt, szinte újra magam előtt láttam a sötét utat, ahogy szinte egyedül autózom rajta. – Épp autóval mentem hazafelé, az út szinte teljesen kihalt volt, sem előttem, sem mögöttem nem láttam senkit. Arra még emlékszem, hogy épp a másnapi megbeszélésen rágódtam az ügynökömmel, és próbáltam kiverni a fejemből az épp aktuális barátnőmet, de aztán…, történt valami, nem tudom pontosan mi lehetett, de a későbbi vizsgálatok kimutatták, hogy fékeztem, amit a mögöttem haladó kamion nem vett figyelembe, így szinte fékezés nélkül rohant belém. A kocsim átszakította a védőkorlátot, és egy fának ütközve állt meg. Azt hiszem a lökésre még emlékszem, de másra nem. Aztán valamivel több mint kilenc hónap múlva tértem magamhoz.

  Hallottam, ahogy felszisszent, de képtelen lettem volna ránézni. Már épp összeszedtem magam, hogy folytassam, amikor a bejárat felől hangos nevetésre lettünk figyelmesek. Mindannyian feszülten kaptuk fel a fejünket, nem számítva a hirtelen hangulatváltozásra. Ránéztem Ailiára, de nem láthattam már a szemét, mert gyorsan összeszedte magát, és felállt mellőlem. Nem értettem semmit, de gondoltam ideje nekem is feltápászkodnom a földről. Kérdőn néztem Jamesre, de ő teljesen kimerülve bámult az ablakon kifelé, talán nem is hallotta az érkezők zaját.

  Épp arra gondoltam, hogy ideje lenne elmenni, hiszen nem biztos, hogy Alilia épp így tervezte a mai estéjét. Azon tépelődtem, hogyan zökkentsem ki Jamest mélázásából, amikor egy kicsi lány száguldott végig a szobán. Vicces jelenet is lehetett volna az a pillanat, amikor meglátott minket, de a jelen helyzetben mindent mondtam volna, csak ezt nem. Ahogy megpillantott, mintha kővé vált volna. Tágra nyílt szemmel, kicsit kíváncsian, pislogás nélkül nézett rám.

  Nem tudtam nem őt nézni. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, keveréke az örömnek, a vágyódásnak, és a mérhetetlen szomorúságnak. Ott álltunk ketten, a kislány és én, mintha csak mi lennénk beburkolva egy külön dimenzióba.

  Nem jutott el ebbe a valóságba semmi egyéb. Nem mertem közelebb lépni, szinte megfagytam, de most nem éreztem úgy, mint a képeknél. Furcsán izgatott remegés futott végig a testemen, szerettem volna megérinteni. De nem tehettem, csak néztem, és néztem, ahogy kíváncsian méreget. Nem tudtam eldönteni mennyi idős lehet, de úgy saccoltam, olyan két év körüli talán, bár pontosan meg nem mondhattam, hiszen mit értettem én a gyerekekhez. Sötétbarna, majdnem fekete haja, kibontva, kissé kócosan gomolygott körülötte, keretet adva kicsiny, szív alakú arcocskájának. Olyannak láttam őt, mint Ailiát, de a szeme, nem zöld volt, mint az övé, hanem szürkés, sötét kontúrcsíkkal a szivárványhártyáján. Épp, mint nekem. Ez a gondolat megrázott, mert már tudtam, hogy nemcsak nekem volt ilyen szemem, hanem Davidnek is.

  Elmélkedésemet az érkezők zavarták meg, ahogy beléptek a szobába, újra csak a döbbent tekintetek tüzében találtam magam. Kezdett kínossá válni. Még mindig nem mozdultam, de fél szemmel láttam, ahogy James már ott áll mellettem. Ailia kinyújtotta kezét a kislány felé, az pedig kiszakadva bámulásom bűvköréből odaszaladt hozzá.

  - Alba kicsim, menj szépen és pakold be a szobádba amiket a fiúkkal összevásároltatok – duruzsolta a kislánynak, ő pedig hatalmasra tágult szemekkel nézett mindnyájunkra. – Nem kellett volna a fél játékboltot hazahoznotok Rick – fordult az egyik srác felé Ailia kissé dorgálón, de láttam rajta, hogy igazából nem haragszik. – Menj szépen, és mindjárt megyek, és segítek, jó? Addig pakold ki, hadd nézzem meg én is, amit ezek a gézengúzokkal megvetettél – erőltetett egy mosolyt arcára Ailia, majd kicsit megnógatta a kislányt. Ő még egyszer rám nézett, aztán az anyjára, majd, mintha mi sem történt volna, és mintha a feszültségtől a levegő sem dermedt volna szilánkossá, kiszáguldott a szobából.

  - Ailia, mi folyik itt? – kérdezte az egyik pasas a háromból, akik még mindig csak szótlanul néztek engem. Tekintetükben a zavarodottság ezernyi kérdése üvöltött.

  - Ő itt Daniel McCord – mutatott rám, aztán James felé fordult, és őt is bemutatta.

  - De, mi a francért néz úgy ki ez a fazon, mint Dave? – vakkantotta az, akit az előbb Ailia Ricknek hívott. Csak remélni tudtam, hogy nem fognak nekem esni, olyan ellenségesen méregettek. De ahogy végignéztem rajtuk, észre kellett vennem, hogy igazából a döbbenetüket próbálják leküzdeni.

  - Jézus, pont olyan vagy! – lépett közelebb a harmadik. Úgy éreztem valahonnan ismernem kéne őket, de nem ugrott be honnan. Rick, aki majdnem olyan magas lehetett, mint én, egy elnyűtt zakót viselt, alatta agyon hordott szürke pólóval, és egy rongyos farmerrel. Övéről mindenféle lánc csüngött, haját egy félrecsapott kalap fedte, de alóla kikandikáltak szőke tincsei. Arca jó pár napja nem látott borotvát, de úgy láttam ez nála megszokott, sötét szemei úgy méregettek, hogy egyre inkább zavarban voltam tőle. A mellette álló srác, aki az előbb közelebb lépett hozzám, kissé alacsonyabb, volt mit társai, bőrdzsekiben, és éppolyan szakadt farmert viselt, mint Rick, ő nem tűnt borotválatlannak, de fekete haja neki is hosszabb volt, éppúgy, mint a többieknek. Arca, kellemes kisfiús. A harmadik srác, aki egyre csak bámult engem, ő volt köztük a legmagasabb. Csak egy pólót és egy skótkockás nadrágot viselt, haját ő is elfedte egy elnyűtt kötött sapkával, így nem láthattam milyen színű. Éles, kék tekintettel méregetett, szája szinte egyetlen vonallá préselődött.

  - Ki ez? - ismételte meg a kérdést, most ő is.

  - Már mondtam – sóhajtott Ailia, és ellépett mellőlük. Elindult felém, de félúton megtorpant, zavartan nézett hol egyikre, hol másikra. Még mindig úgy álltunk ott, mereven, mintha bármelyik pillanatban kipattanhatna egy szikra, lángra lobbantva feszültségünk tüzét.

  - Oké, azt tudjuk már, hogy hívják – morogta Rick - de mit keres itt? Mit akarsz haver? – nézett rám már-már kötekedőn. – Ha azt hiszed, hogy kicsikarhatsz Ailiából bármit is, hát nagyon tévedsz! – csattant. Látszólag ő volt a szószóló.

  - Én nem…, én nem akarok semmit kicsikarni belőle – szólaltam meg most először.

  - Akkor minek vagy itt? Azt gondoltad, hogy majd hasznot húzhatsz belőle, hogy épp olyan vagy, mint David ugye? – mászott a képembe Rick.

  - Nem…, - dadogtam, majd léptem egyet hátra.  

  - Mi lenne ha lehiggadnánk, és megbeszélnénk a dolgokat, látom félreértésben leledzetek srácok, felesleges ez a kakaskodás, nem akarunk ártani senkinek, és fogalmunk sincs ki az a David, azon kívül, hogy pont úgy néz ki, mint Daniel, és Ailia férje volt. De higgyétek el, nem tudjuk ki volt ő, vagy, ti kik vagytok – lépett egy lépessel előrébb James, - nemrég érkeztünk New Yorkba és megyünk is tovább a napokon belül, szóval felesleges ez az acsarkodás.

  - Akkor, mi a fészkes francot kerestek itt? – szólalt meg első ízben a legmagasabbik.

  - Oké – lépett közbe Ailia –, azt hiszem, kezd kissé elfajulni a dolog. – Daniel, ők itt David zenésztársai, Rick – mutatott a velem szemben állóra –,Bishop - nézett a legmagasabbra, aki kelletlenül ugyan, de biccentett -, és Noah.

  - Hello! – intett Noah, ő volt az egyetlen, aki talán nem akarta lenyúzni rólam rögtön a bőrt.

  - Üljünk le – indítványozta Ailia. Láttam rajta, hogy nagyon nehéz neki, legszívesebben odamentem volna, és megöleltem volna, de jelen helyzetben nem tartottam épp bölcs megoldásnak. Főleg úgy, hogy azt sem tudtam, ő vajon hogyan fogadná. Olyan zavaros volt bennem minden, a feje tetejére álltak az érzelmeim, már nem nagyon tudtam irányítani őket.  

  - Mami… mami – szaladt be újra Alba – Alba játszik a Papával...– kérdezte csilingelve, majdnem tisztán ejtve a szavakat és rám nézett, kétséget sem hagyva, hogy kiről beszél. Erre a kérdésre hirtelen még fagyosabb lett a légkör, nem tudtam mit tehetnék. Beletúrtam a hajamba és immáron sokadszor mit nem adtam volna egy szál cigiért, eszembe sem jutva, hogy nem dohányzom. Hallottam, ahogy Ailia, feszülten, mereven fújja ki a levegőt, vidámságot erőltetve magára.

  - Majd később, jó? Elpakoltál mindent szépen? – guggolt le mellé. – Mi lenne ha építenél egy várat, hm? – kérdezte tetetett vidámsággal a hangjában.

  - Nem, Alba nem akarja…! – toppantott kicsi lábával Alba.

  - Oké, töpörtyű, mi lenne, ha velem építenél? – lépett oda Noah, megmentve a helyzetet. – Gyere, Noah bácsi olyan hatalmas várat épít neked, ami felér az égig, jó lesz!

  - Hát… - nézett rá elgondolkodva Alba, és olyan édes volt a kis elgondolkodó, töprengő arcával, hogy akaratlanul elmosolyogtam magam. – Kell királyfi is.

  - Hát lehet várat építeni, királyfi nélkül? – tette fel a kérdést Noah, majd felkapta a már kacarászó Albát és kimasírozott vele a szobából.

  - Akkor térjünk vissza a minket legjobban érdeklő kérdésre. Ki vagy? – Kötekedett Rick.

  - Már mondtam, semmi közöm azokhoz, amikkel vádoltok, és az igazat megvallva kezd elegem lenni ebből a számonkérésből! – vágtam vissza. Ideje volt, hogy végre ne mások beszéljenek helyettem. – Az, hogy miért vagyok itt, csak rám, és Ailiára tartozik. Nem hiszem, hogy be kéne számolnom vadidegeneknek az életemről!

  - Srácok, srácok – csitított minket Ailia. – Rick, jobb lenne, ha most mennétek, majd megbeszéljük ezt máskor rendben?

  - Igaza van, tényleg menjünk – szólt közbe Bishop is, meglepődve pillantottam rá, nem törődve Rick szúrós tekintetével, ő feszülten rám vigyorgott. Akár még érdekesnek is találhattam volna a szituációt, ha nem épp engem vesznek górcső alá. De sehogyan sem akaródzott megértenem Bishop hirtelen pálfordulását. – Rick, Ailia nagylány, szerintem el tudja intézni, és nézz már a srácra, nekem nem úgy tűnik, mint aki sáros.

  - Te meg mióta lettél ilyen megértő? He? – vágott vissza Rick.

  - Mióta látom, hogy ezzel csak fájdalmat okozunk, azóta.

  - Hát jó, - fújt nagyot Rick – de veled még nem végeztem! – bökött felém, mire én csak bólintottam egyet, jelezve, hogy értettem a célzást. – Még mindig nem értem, ki a fene vagy te? Valami rokonféle? Vagy mi? – csóválta értetlenül a fejét. – Valami itt nem kóser, az tuti – morgott még mindig, de már korántsem volt olyan ellenséges, csak értetlen, mint mindannyian. – Ilyen nincs, hogy felbukkansz a semmiből és pont úgy nézel ki mint Dave, még a hangotok is egyforma, minden! Én ezt nem értem, komolyan – magyarázott.

  - Tud mindenről... – suttogta Ailia.

  - Mi? Miről mindenről? – kérdezett vissza Bishop.

  - Hát, mindenről..., az életünkről, ahogy megismerkedtünk, mindenről – folytatta fájdalmas hangon, mintha csak maga az emlékezés is tőrdöfésként érné őt. – Írt egy könyvet, és benne a Mi történetünkkel, de nem derült ki, hogy honnan tudja.

  - Tényleg? Ez meg hogy lehet? – értetlenkedett Bishop mellett Rick is.

  - Nem tudom, ha lenne fogalmam róla, már rég elmondtam volna, Ailiának főleg. Eddig azt sem tudtam, hogy létezik – hajtottam le a fejem, mert kezdtem magam nagyon fáradtnak érezni. Annyira kimerített ez az egész, hogy már alig álltam a lábamon. A fáradság szinte kiszipolyozta minden tartalékomat és felemésztett belülről.

  - Hát jó – vakarta meg a fejét Rick –, mi most megyünk. Bár azért baromi kíváncsi lennék én erre az egészre, de mindegy, ahogy akarod Ailia. Ha bármi gond adódik... – nézett rám jelentőségteljesen –, tudod hol találsz minket. Noah! Gyere már! – kiáltott Rick, majd kimasírozott az ajtón. Fáradtan fújtam ki a levegőt, és ugyanúgy visszacsúsztam a fal mellé, mint előtte. Képtelen voltam a lábaimnak parancsolni, a testem kezdte felmondani a szolgálatot.

  - Jövök… - kiáltott Noah a többiek után – helló srácok - köszönt nekünk -, Ailia, egy élmény volt édesem. Ha kellek, hívj, tudod, hogy imádok a kis törpével minden percet.

  - Kösz, Noah. Rendes tőletek – sóhajtotta Ailia fáradtan. – De nem akarlak nagyon kihasználni benneteket – mondta és megölelte a fekete fiút.

  - Azt hadd döntsem én el, hogy mikor érzem magam kihasználva, oké? És Alba bármikor kihasználhat, egyszerűen megőrülök érte, ez már szerelem – vigyorgott.

  - Jaj, te bohóc, menj, mielőtt itt hagynak a többiek! – nevette el magát Ailia, aztán lökött egyet Noah-n az ajtó felé nógatva.

  - Annyi baj legyen, legalább lesz hálótársad – kacsintott rá a srác. Kezdett szimpatikus lenni, ahogy igyekezett oldani a kézzelfogható feszültséget. – Ja, és Alba csicsikál már. A királyfit már nem bírta kivárni, levetkőztettem, és bedugtam az ágyikóba. Bocs, hogy a fürdésről lemaradt. Amúgy, vacsizzott is velünk, mielőtt megjöttünk volna. Szóval, jók voltunk ma nagyon! – büszkélkedett. Kicsit sajnáltam, hogy nem láthatom már ma Albát, olyan égetően szerettem volna még egy pillantást vetni rá, bár magam sem értettem mi üthetett belém, hiszen eddig jóformán nem is nagyon találkoztam kicsi gyerekekkel. De ő, valahogy ő, más volt.

  - Oké, elmentek – jött vissza nagyot sóhajtva Ailia. – Rendes srácok ám, csak féltenek minket.  

  - Nem kell védened őket, látom, hogy szeretnek benneteket – mosolyogtam fáradtan.

  - Azt hiszem nekünk is mennünk kéne – kezdte James, de Ailia leintette

  - Egy pillanat, megnézem, mit kontárkodott ez a fiú Albával, és jövök – mondta gyorsan, aztán elsietett.

  - Tényleg mennünk kéne – közölte James, de közben figyelmesen kutatott pillantásával.

  - Én…, - kezdtem – én most nem tudok elmenni.

  - Szerintem, meg jobb lenne. Nézd Daniel, látom, hogy vonzódsz ehhez a lányhoz, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet – próbált ellenkezni, és láttam rajta, hogy mennyire nehéz neki kimondani a szavakat, amiket szerinte ki kellett mondania. De tudtam, hogy nem bírok most elmenni. Képtelen lennék rá. – Jó, látom, hogy már döntöttél, felesleges is lenne tépnem a szám. Csak nem akarom, hogy a vesztedbe rohanj. Te nem láttad magad kívülről, nem bírnám elviselni, ha még egyszer úgy kéne látnom téged – túrt a hajába kétségbeesetten.

  - Azt hiszem, annak már vége – motyogtam, mert éreztem, hogy ez vajmi kevés magyarázat. – Már nem lesz több ilyen alkalom, valami megváltozott, tudom.

  - Megint rébuszokban beszélsz, de ahogy akarod. Csak ne lovalld bele magad semmibe, oké? – nézett komolyan a szemembe, szinte szuggerálva.

  - Oké – bólintottam.

  - Add át Ailiának, hogy üdvözlöm, kedves lánynak tűnik – eresztett el a félmosolyt és nem tudtam ellenállni, hogy én is el ne mosolyodjak. – Aztán viselkedj ám! – mondta még, majd kimasírozott. Én meg csak üres fejjel bámultam utána egy darabig, próbálva összeszedni kusza gondolataim fonalából, valami használhatót. Néma csönd volt körülöttem, nem hallatszott semmi nesz, csak az óceán ritmikus tánca odakintről. Jó volt hallgatni, ismerős zenéjét, megnyugtatott és szinte elringatott. Még mindig a fal tövében üldögéltem, amikor rájöttem, hogy Ailia már egy ideje eltűnt. Nem akartam zavarni, de nem bírtam ellenállni a késztetésnek, hogy utánamenjek, és megnézzem.

  Ránéztem a még mindig a földön heverő bekeretezett fényképre, és nem értettem, hogyan kerülök én ide, erre a helyre, ebbe a házba. Nem nekem kéne itt lennem, nem. Nagyot sóhajtva keltem fel és elindultam a néma házban. Véletlenül ráléptem megint arra a sípolós játékra, mint idejövetelemkor is, nagyot ugrottam ijedtemben, attól féltem felébresztettem Albát, de a csönd zaját semmi nem verte fel. Bekukkantottam a folyosóról nyíló egyik helységbe és láttam, hogy ez lehet a hálószoba, nem akartam tolakodó lenni, így nem is bámészkodtam, elfordultam és továbbmentem. Halvány fény derengett az egyik ajtónyílás alól, amilyen csendben csak tudtam, szinte odalopóztam. Résnyire nyitottam az ajtót és benéztem.

  Alig tudtam kivenni az alakját, ahogy ott görnyedt a kiságyban alvó gyermek fölött. Tétováztam, hogy mit tegyek, nem akartam megzavarni magányát, de a fény egy pillanatra megmutatta az arcán végigcsorduló könnycseppeket. Összeszorult a szívem, ahogy némán zokogva kellett látnom őt. Beljebb léptem, nem törődve semmi néma ellenvetéssel, józan eszemre nem hallgatva tártam szélesebbre az ajtót.

  Csodás kis varázsbirodalmat teremtettek a kislánynak. Mesebeli kertet festve a falra, tündérekkel és ezernyi mesés teremtménnyel. A bútorokon és az egész szobán látszott, hogy gondos kezek festettek, válogattak mindent.

  Hangtalanul léptem oda Ailiához, egy pillanatig tétovázva álltam csak mellette. Nem tudom, észrevett-e, de nem adta jelét semmi effélének. Nem szóltam semmit, csak álltam, és néztem őket. Néztem, ahogy Albának az alvástól kipirult kicsit az arca, ahogy csöppnyire nyitva a kis szája, és néha-néha mosolyra rándul, ahogy sötét haja kuszán keretezi kis arcát. Legszívesebben megsimítottam volna. De nem tehettem, hiszem mi jogon tettem volna? Ailiára emeltem a tekintetem, és láttam, ahogy már engem néz, néma könnyeitől csillogó, szomorú szemekkel.

  Ahogy nézett, egyre sűrűbben potyogtak a könnyei. Tudtam, hogy kire gondolt. Újra felötlött bennem, hogy nem nekem kéne itt lennem. Ez nem az én helyem, de hiába, képtelen voltam elszakítani szememet David feleségéről, és lányáról. Némán, a csend üvöltő hangzavarában álltunk egymással szemben, és csak néztem, ahogy Ailia egyre sír. Tétován kinyújtottam felé a kezem, majd arcára simítottam a tenyerem, végig attól félve, hogy elutasít. De csak sóhajtott, lehunyta szemét és arcát a tenyerembe hajtotta. Éreztem könnyei nedvességét. Nem tudtam elviselni azt a fájdalmat, ami lángolt benne.

  - Ssh... – csitítottam. – Ne sírj, kérlek, ne sírj!

  - Istenem! Olyan nehéz! – zokogott fel. – Nem bírom, ezt egyszerűen nem bírom elviselni! Annyira fáj! Szétszakadok belül. – Hangja akadozott, de értettem mit akar. Tudtam, hogy fáj látnia engem. Éppannyira, mint nekem.

  - Elmegyek, ha szeretnéd – suttogtam. Nem válaszolt. Egy darabig csak nézett, figyelmesen, arcomnak minden négyzetcentiméterét feltérképezve, mintha most látna először.

  - Olyan vagy, mint ő. Olyan az arcod, olyan a hangod, még az illatod is olyan, mint az övé – lépett közelebb és újra csak könnyek peregtek zúgó folyamként arcán.

  - De én nem ő vagyok – hajtottam le a fejem. Kezemet el akartam húzni, de megfogta, nem engedte.

  - Tudom. – Bár nem tudtam, tényleg tudja-e, vagy én tudom-e még, hogy ki vagyok.

  - Mesélj róla nekem! – kértem megfogva arcomon a kezét. Kinyitotta a szemét, rám emelte, majd egy halvány mosollyal az ajkán elengedett.

  - Még nem láttam soha olyan helyes, de egyben annyira arrogáns srácot, mint őt – kezdte, de ahogy rám nézett kissé mintha elpirult volna, zavarba hozta a gondolat, hogy egy olyannak mondja épp ezt, aki pont úgy néz ki, mint akiről beszélt. Kicsit megrázta a fejét, majd egy csendes nevetést követően, megfogta a kezem és magával húzott kifelé Alba szobájából.

  Csendben, kézen fogva mentünk vissza a nappaliba. Hagytam, hadd szedje össze a gondolatait, nem akartam még nehezebbé tenni, mint amennyire szükséges volt.

  - Egy koncerten láttam először... – kezdett el mesélni, tekintete a távolba révedt és tudtam, hogy mire emlékszik. Pontosan láttam magam előtt, ahogy kissé fitymálva nézi a tömegen keresztül a zenélőket, és vele Davidet. Tudtam, hiszem én is vele együtt láttam mindent.

11. rész

 - Khm. – Zavart meg tűnődésemben egy torokköszörülés. James érkezett meg egy másik férfival együtt.

  - Itt az orvos – magyarázta, de közben hitetlenkedő arccal nézett hol rám, hol pedig a még mindig zokogó lányra. – Minden rendben?

  - Nem tudom – feleltem az igazságnak megfelelően.

  - Kifáradnának kérem, amíg megvizsgálom a hölgyet? – kérte az orvos, mire mind a ketten összeszedtük magunkat és elindultunk az ajtó felé. Nem tudtam megállni, hogy vissza ne forduljak, és újra rá ne nézzek a lányra. Olyan sebezhetőnek tűnt, ahogy ott kuporgott még mindig a kanapén, hogy szerettem volna megvigasztalni. Nem tudom megérezte-e, hogy nézem, de rám emelte könnyektől fátyolos tekintetét. Ahogy újra megpillantottam a lappangó zöld lángokat, képtelen voltam elszakítani tekintetem az övétől. Mélyen magába húzott és elnyelt, mint egy örvény. Lehúzott a mély óceán közepére, hogy ott bilincsébe verjen, és ne engedjen el többé. Fogalmam sem volt mennyi ideig nézhettük egymást, arra ocsúdtam, hogy James lök egyet rajtam, mire a következő másodpercben már az ajtón kívül találtam magam.

  - Mi volt ez? – kérdezte követelőzőn.

  - Micsoda? – néztem rá ártatlan szemekkel, mert még nem igazán fogtam fel, hogy mire gondol pontosan. Annyi minden kavargott bennem, még mindig a „viszontlátás”, a csók és az emlékek hatása alatt lebegtem.

  - Hogyhogy micsoda? Ne nézz hülyének – túrt a hajába, úgy láttam nála is kezd szokássá válni ez a mozdulat.

  - Nem tudom, miről beszélsz! Fogalmam sincs, mit akarsz tudni. Fogalmazz világosan, és akkor én is próbálok úgy válaszolni. – Nem tehettem róla, ha kicsit ingerültebbnek tűnt a hangom, mint kellett volna, de már én sem tudtam magam visszafogni.

  - Kezdjük azzal, hogy ki az a David? – nézett rám kérdőn James.

  - Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs – most rajtam volt a sor, hogy a hajamba túrjak. Jézus, leszokhatnék már róla, de észrevettem, egy ideje már, mikor idegessé váltam, automatikusan jött ez a mozdulat.

  - És mi volt az a csók? – folytatta James. – Mikor rátok nyitottam, hát nem éppen erre számítottam. Ami azt illeti, ez lett volna a legutolsó, amit vártam volna. Úgy tűnt jól el vagytok. De a lány mintha kicsit zakkant lenne nem?

  - Hidd el, ezt sem tudom, az egész csak úgy megtörtént. Nem értek belőle semmit.

  - Hát, mindenesetre elég heves volt ... – tűnt fel James arcán egy kaján vigyor. – Bár mondjuk, téged sem kellett félteni ... végre a régi voltál! – vigyorgott most már leplezetlenül.

  - Tudod mi a legfurcsább? – hagytam figyelmen kívül az előbbi megjegyzést.

  - Honnan is tudhatnám? De ha méltóztatsz megosztani velem, akkor talán megtudom. – Szerettem James szarkasztikus humorát, de ebben a pillanatban igazán nem voltam vicces hangulatban.

  - Ez nem vicces! – adtam hangot nemtetszésemnek, kissé durcásan.

  - Oké, oké – emelte kezét magasba James, jelezve megadását.

  - Amikor megcsókolt, újra elkezdődött, megint…- úgy beszéltem, mintha csak álmomban motyognék.

  - Mi? Az Istenért Daniel, ne húzd már az idegeimet, már így is cafatokban rongyolódik.

  - Ahogy hozzámért, újra látomásom volt – magyaráztam neki halkan, izgatottan – jaj, utálom ezt a szót, de nem tudok rá mást.

  - Mit láttál?

  -Hát, öhm… - azt hiszem, elvörösödtem, mert James, egyre figyelmesebben vizslatott, majd egyszer csak, mintha fény gyúlt volna elméjében elkezdett hangosan nevetni.

  - Szóval látomás mi? Ez jó, ha te ezt így hívod? Hát legyen – nevetett még mindig és a vállamba bokszolt.

  - Nem, nem, félreérted – próbáltam magyarázkodni, de éreztem, hogy felesleges bármit is mondanom, így zavarom csak még nagyobbra nőtt.

  - Hogy lehet ez félreérteni? Ne izgasd magad, megértem, ideje volt. Ami azt illeti, már kezdtem aggódni, hogy valami nincs rendben veled, ha érted mire gondolok. De megnyugodtam. Csak azt nem értem, hogy miért pont vele – tűnődött.

  - Hát nem érted? James! – Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Nem lehet, hogy nem érti!

  - De, értem. Nyugi, James bácsi mindent ért. De, nagy barom leszel, ha hagyod kicsúszni a kezedből, ha már ennyire bejön neked a lány – vigyorgott leplezetlenül. – Bár, ahogy ismerlek, tuti elcseszed.

  - Kösz a belém vetett bizalmat. De most nem erről van szó. Figyelnél egy kicsit is arra, amit mondok? – próbáltam kétségbeesetten elmagyarázni, hogy mi történt, de ahogy szóra nyitottam a szám, ismét nyílt az ajtó.

  Sebesen siklott ki a nyíláson a lány, az orvos nélkül. Nem tudhattam, hogy mi zajlott bent, de semmi jóra nem tippeltem, ahogy egy pillantást vethettem csak a arcára. Mereven, a padlót bámulva sietett ki, nem nézett sem rám, sem másra. Amilyen gyorsan csak tudott, kisietett az előtérbe, ahol még mindig ott várakozott a tömeg. Egyetlen szó nélkül távozott, én pedig, mint egy kőszobor csak álltam bambán, bámulva utána. Nem tudtam mozdulni, de éreztem, ahogy a fény lassan kihuny bennem.

  - Na? Mi van? – tudakolta James.

  - Mi lenne, semmi! – vakkantottam morcosan. Kezdett elegem lenni mindenből. Sőt ebből az egész cirkuszból is. Semmi kedvem nem volt visszamenni, és játszani a jópofa írót. Vigyorogni, mint a tejbe tök és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. – Ne haragudj James, de azt hiszem nekem most vissza kéne mennem, még van egy kis dolgom kint. – Azzal fogtam magam, elcsörtettem az elképedt James mellett.

  - Már megint mi rosszat mondtam? – hüledezett a barátom. De nem válaszoltam, csak elmentem mellette. Még láttam, ahogy megrántja a vállát, és ő is utánam indult.  

  Az idő olyan csigalassúsággal telt ezek után, hogy kezdtem megijedni, talán valami baj történt vele. Fáradt is voltam, és megviselt a délutáni közjáték. Úgy éreztem, mintha egy burokban ringatóznék, a zajok csak tompán, és halkan jutottak el hozzám, a képek összemosódtak, egyetlen színes masszaként kavarogtak szemem előtt, de tisztán nem láthattam jelentésüket. Mint egy rossz álomban, lebegtem csak tehetetlenül. Ólomnehéznek tűnt minden tagom, már a puszta mosolygás is nehezemre esett, nem beszélve a beszélgetésekről. Mire véget ért az egész felhajtás, úgy éreztem soha nem vakarom le a bárgyú művigyort a képemről. Ráadásul már olyan fáradt voltam, hogy egy helyben el tudtam volna aludni. Kábán köszöngettem mindenkinek és hagytam, hogy Miranda helyettem beszéljen. Nem emlékszem pontosan hogyan, mikor jutottam vissza a szállodába, csak egy homályos emlékképem maradt, ahogy taxiba szenvedtem magam Mirandával és Jamessel és keresztülhajtunk New York legzsúfoltabb negyedén, hogy végre a Broadway közelében lévő hotelhez érkezzünk. Úgy folyt össze előttem a sok zsúfolt utca, hogy szinte nem is emlékeztem semmire az útból, már a szobámban ocsúdtam. Fáradtságtól karikás szemekkel bevonszoltam magam a zuhany alá, majd úgy ahogy voltam, egy szál törölközőben, meztelenül az ágyra vetettem magam. Még el sem érte a fejem a párnát, már aludtam.

  Valami zajra ébredtem, de nem tudtam behatárolni, vagy megállapítani, hogy mi lehet, vagy honnan jöhet. Nem akartam figyelni rá, próbáltam figyelmen kívül hagyni a folyamatos, monoton hangot, de már nem tudtam úgy tenni, mint, aki nem hallja. Vakon, még az álomtól súlyos szemekkel tapogatóztam, valami támpont felé, mikor valószínűleg leverhettem a szobatelefont, mert rögtön megszűnt a zajforrás. Már fordultam volna meg megkönnyebbülten, mikor meghallottam egy hangot.

  - Mr. McCord…ott van? Kérem, Mr. McCord látogatója érkezett.

  - Igen! Tessék, mi van? – kérdeztem álomtól kásás hangon.

  - Mr. McCord, Lionel vagyok a portáról, látogatója jött.

  - Engedje fel… köszönöm – motyogtam a már üres sípoló hangnak és lenyomtam a telefont. Nem törődve a továbbiakkal, a fejem alá gyűrtem a párnát és próbáltam tovább aludni. 


zene - Ágnes Vanilla - Dejavue


  Nem hallottam a kopogást, csak valami távoli, kaparászó hangot. Már-már újra az álmok, távoli világában barangoltam, mikor nyílt, és becsukódott az ajtó. Morgolódva jutott eszembe, hogy valaki jött hozzám. Végül is mindegy ki az, hiszen, nem ismerek itt senkit. Mekkora egy hülye voltam, amikor felhívattam, ráadásul még az ajtót sem zártam be, gratulálok magamnak. De most már nincs mit tenni - gondoltam savanyúan -, és nehezen, de összekapartam magam az ágyról. Magam köré tekertem a lepedőt és álmos, kialvatlan, gyűrött képpel támolyogtam a hálószobámból a nappali felé, ahol ott toporgott Ő.

  - Ó, Istenem, bocsánat…- hebegte zavartan és láthatólag nem tudta hova nézzen zavarában. – Én...én, nem tudtam! Nekem azt mondták, jöjjek fel…nem tudtam, hogy…hogy, nem alkalmas. Visszajöhetek később is!

  - Jézusom, elnézést! – kaptam észbe, mert eddig csak némán néztem a lányt, mint egy jelenést. – Egy pillanat és kapok magamra valamit! Khm. – Iszonyatosan zavarban voltam, össze-vissza habogtam, hebegtem, de sehogyan sem akartak az ép, egész mondatok kijönni száraz ajkaim közül. – Kérlek, ne mozdulj, egy perc és itt vagyok! – mondtam még sután, mikor láttam, hogy épp meg akar fordulni. Nem tudtam volna elviselni, ha megint magamra hagy.

  Olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges, magamra rángattam valami ruhafélét, és még mindig, mint egy álomban támolyogtam vissza. Attól féltem, hogy már elment. Megint. De félelmem alaptalan volt. Ugyanott állt, ahol hagytam. Még mindig zavartan a padlót fixírozva.

  - Khm. Nos…- dadogtam – Miben segíthetek?

  - Bocsánat, nem is tudom, csak, szerettem volna…- kezdte, de aztán mintha meggondolta volna magát, vett egy mély levegőt, ami szinte már sóhajnak hangzott, megrázta a fejét, kissé elmosolyodott és úgy folytatta. – Még be sem mutatkoztam. A nevem, Ailia Logan.

  - Daniel McCord – válaszoltam, és megfogtam a felém nyújtott kezét. Egy pillanatig csak néztem egymásba kulcsolódó kezünket, aztán láttam Ailián, hogy zavartan bontakozik ki szorításomból.

  - Istenem, nem kellett volna idejönnöm! – kiáltott fel, majd megfordult és ki akart rohanni az ajtón.

  - Ne, kérlek! – kaptam utána. Hatalmas, szomorú zöld szemeiben rengeteg érzelem kavargott. Ott láttam benne az emberi érzések kavalkádját, és nem tudtam elszakadni ettől a pillantástól.

  - Hát jó – mondta csendesen, lehajtott fejjel. – Azért jöttem, mert meg kell tudnom valamit – kezdte egy nagy levegő után.

  - Menjünk beljebb jó? – kértem, de tartottam tőle, hogy nem mozdul, majd láttam, ahogy bizonytalanul bólint, és elindul visszafelé. Fogalmam sem volt, mit akarhat, de a világért sem engedtem volna el ilyen könnyen. Tudnom kellett, mindent tudnom kellett róla.

  - Szóval, azért jöttem, hogy megkérdezzem…- folytatta akadozva, majd kotorászni kezdett a hatalmas táskájában, ami a vállán lógott. Eddig nem is tudtam másra figyelni a szemén kívül, így nem vettem észre azt sem, hogy milyen magas, vagy az arca formáját, a ruháját. Semmit. De most, most végre sikerült. Néztem a kezét, hosszú, vékony ujjait, rövidre nyírt, feketére lakkozott körmeit; bohó, kézzel festett hosszú kabátját, ahogy szinte mindent megmutat vékony, már-már túl vékony alakjából. Derekáig omló sötét hullámos haját, telt, kissé széles ajkait. Furcsa, szív alakú arcát, hosszú, kecses nyakát, majd ismét a szemeit. Azokat a mély, erős, zöld lánggal égő szemeket, amiket már olyan jól ismertem. Hiszen végig, mindig ezeket láttam. Az összes álmom róla szólt. Ezt próbáltam elmagyarázni Jamesnek is, csak nem engedte. Leplezetlen kíváncsisággal a szemében nézett vissza rám. Én kissé sután, de elmosolyogtam magam, még nem szóltam semmit, hagytam, hadd folytassa, amit elkezdett.

  - Befejezted? – kérdezte szárazan.

  - Mit? – adtam az ártatlant és kezdtem végre élvezni az estét.

  - Hát a bámulásomat – mosolygott már ő is, de egy szempillantás alatt lefagyott a mosoly az arcáról, ahogy az én vigyoromat észrevette. Megköszörültem a torkom – azt hiszem már ez is kezdett rossz szokássá válni –, és az elmaradhatatlan hajtúrás után csak bólintottam. Úgy álltunk ott, mint két szerencsétlen. Kissé komikus lett volna, ha tudtam volna még nevetni. Az előbbi jó kedvem újfent kezdett elpárologni.

  - Bocsánat – magyarázkodtam.

  - Szóval, azt akartam tudni, hogy ez honnan van? – tolta az orrom elé a könyvemet, de én értetlenül néztem rá. Mindenre számítottam, csak erre nem.

  - Nem értem. Ez a könyvem.

  - Azt tudom, hogy az. Nagyokos – gúnyolódott, hangjából csak úgy sütött a türelmetlenség. – Azt akarom tudni, hogy a történetet honnan vetted. Tudni akarom, hogy ki mondta el neked? – Mereven nézett a szemembe, nem engedte, hogy félrenézzek.

  - Hogyhogy honnan? Ez egy regény. Én írtam és ennyi – kezdtem én is elveszíteni a türelmem.

  - Ennyi? Csak ennyi? – kiáltotta hisztérikusan.

  - Igen, nem tudok mást mondani. Ez egy kitalált történet.

  - Kitalált mi?! Méghogy kitalált! Nem hiszem el! Még hazudozol is? Ki vagy te? És honnan vetted a bátorságot, hogy leírd ezeket? – Támadt nekem, kezdtem azt hinni elment az esze.

  - Már mondtam, a nevemet tudod, eredetileg fotós vagyok, de megírtam ezt a könyvet, mert….szóval mert muszáj volt, és sikeres lett, erről igazán nem tehetek. Nem értem mi a baj!

  - A baj csak annyi, kedves Daniel – olyan gúnyosan mondta ki a nevem, hogy megborzongtam tőle -, hogy ez az ÉN életem! – mutatott ismét a könyvre.

  - Hogy mi?

  - Jól hallottad. Minden, érted? Minden, amit leírtál, az megtörtént – suttogta. – Velem.

  - Az nem lehet – motyogtam magam elé, de ő újra és újra megcáfolta, hiszen bárhogy is tagadnám éreztem, hogy igaza van. Hiszen ráismertem. Az első pillanattól tudtam, hogy ő az.

  - Nem tudom, honnan tudtad meg ezeket a dolgokat, és nem értem hogyan lehetséges, de szinte szóról szóra, minden megtörtént, még a beszélgetések is így zajlottak le. Honnan tudtad? – Nézett rám könnyes szemmel.

  - Az nem lehet... – ismételtem meg az előbbi, frappáns mondatomat szinte dadogva, és tapogatózva ültem le a díványra. Fejemet a kezeim közé hajtottam, és ha lehetett volna, tövestől téptem volna ki a hajam, olyan ideges lettem. De legbelül tudtam, pontosan tudtam, hogy igenis lehetséges mindez. Mélyen bent éreztem, hogy a lány – Ailia – igazat mondott. Hiszen, mindent láttam, úgy láttam magam előtt, mintha velem történt volna; vele és velem.

  - Kérlek, tudnom kell! – ült le mellém ő is.

  - Nem tudom elmagyarázni – suttogtam a tenyerembe.

  - Meg kell értsd, tudnom kell! – erősködött.

  - Értem, de nem olyan egyszerű.

  - Akkor magyarázd el! - únszolt.

  - Nem megy! – görnyedtem még jobban össze. Mégis, hogyan mondhatnám el neki, hogy én mindent láttam, mindent átéltem, minden egyes érzelmet, történést úgy, ahogy volt.

  - El kell mondanod! Muszáj! – suttogta. – Ki mondta el neked?

  - Senki.

  - Az nem lehet. Hiszen nem is ismersz! – rázta a fejét tétován, rémülten.

  - Tudom - sóhajtottam. - De olyan, mintha ismernélek, már rég olyan – nem mertem ránézni, csak lehajtott fejjel ültem, és vártam a válaszát.

  - Én...én - dadogott zavartan - , nem értek semmit. Olyan vagy mint ő, mindent tudsz rólunk, az életünkről. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni! – magyarázta feldúltan. Nem értettem egy kukkot sem abból, amit mondott, csak néztem szomorú szemébe.

  - Sajnálom – nem mondhattam mást.

  - Jól van - vett egy nagy levegőt, fújt egyet, majd folytatta elszántan -, azt hiszem, mutatnom kell valamit! – állt fel hirtelen elhatározással. Úgy mozgott, mint egy macska, lágyan és puhán, még ebben a helyzetben is csak nézni tudtam. Szánalmas, de nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy minden mozdulatát magamba ne szívjam.

  Felállt, majd várakozón nézett rám. Nem tudtam mit akarhat, nem értettem, hogy tényleg komolyan beszélt-e?

  - Gyere már! – Meg sem várta, hogy mit reagálok, elindult kifelé. Tudta, hogy menni fogok utána. Az eszembe sem jutott, hogy úgy beszélgetünk egymással mint, akik régről ismerik egymást. Nagyot sóhajtva követtem, mert igaza volt, tudni akartam, tudnom kellett nekem is, amit mutatni akart. A portán meghagytam, hogy mondják meg Jamesnek, ha visszaért, hogy ne keressen, majd jövök.

  Némán követtem Ailiát, mígnem odaértünk egy fekete, hatalmas monstrum mellé, és nagy lendülettel beszállt a Porsche terepjáróba. Bocsánatkérően rám mosolygott, mintha csak azt akarná mondani, hogy nem az ő ötlete volt ez a kocsi, majd hatalmas gázzal indított.

  - Jézusom, ugye tudsz vezetni? – kérdeztem elhaló hangon, miközben próbáltam bekapcsolni a biztonsági övet.

  - Ami azt illeti, történetesen nagyon jól vezetek – kaptam meg a pökhendi választ.

  - Hát, remélem élve odaérünk.

  - Nyugi, nem gondoltam, hogy ilyen félős vagy – vigyorgott feszülten. Akárhányszor rám nézett, a szeme elfelhősödött, és mintha nehezére esett volna minden egyes pillanat, amikor engem látott. Kissé feldúlt volt még mindig, de megértettem.

  - Hova megyünk? – kérdeztem.

  - Hozzám – vont vállat, majd újra rám nézett, és megint láttam a szemében a fájdalmat. Azt akartam, hogy tűnjön el ez a fájdalom, ki akartam törölni minden rossz érzést belőle. – Mutatni akarok valamit – mondta halkan, hogy alig értettem, és aztán néma csöndbe burkolózott. Tudtam, hogy magában rágódik, és gondolkodik, nem akartam megzavarni, de nagyon szerettem volna, ha megosztja velem gondolatait. De hát miért tette volna?

  Nem tudom meddig tartott az út, nem is figyeltem merre megyünk, egyre csak Alilián gondolkodtam. Elég sokat autóztunk, de nem zavart a csend. Már valahol Conney Island-en lehettünk, már amennyire helyismeretem lehetővé tette, hogy meghatározzam hollétünket, de az úttal párhuzamosan láttam, ahogyan az óceán lágyan, csendesen üdvözölt.

  Az egyik part menti utcába kanyarodtunk, majd egy színes ház elé parkolt csikorogva. Sebesen kipattant a kocsiból, hozzám nem is szólt semmit. Gondoltam követem példáját. Átvágtunk az előkerten, éreztem, ahogy megcsap a sós óceán vízillata. Majd beléptünk a házba. Nem néztem körül, csak követtem. De ahogy mentem utána, majdnem hasra estem valamiben. Még magamhoz képest is jobban bénáztam. Majd elsüllyedtem szégyenemben, azért ennyire még én sem lehettem szerencsétlen. Reméltem, csak azért vagyok ennyire suta, mert nem tudom hova tenni a helyzet abszurditását.

  - Valami baj van? – nézett hátra Ailia.

  - Nem, csak épp hasra akartam esni, ebben a…miben is? – vettem fel a műanyag tárgyat és meglepve vettem észre, hogy egy sípolós gyerekjáték az. Értetlenül néztem Ailiára, de az, csak megrántotta a vállát, majd tovább masírozott előre. Gondoltam nem számít, így letettem a játékot az egyik polcra.

  - Várj itt! – szólt közben Ailia – mindjárt jövök.

  Bólintottam, és elkezdtem körülnézni. A falak már-már harsányan színesek voltak, de mégis annyira élettel teli melegséggel öltöztették fel a helyiséget, hogy nem képtelen voltam nem otthon érezni magam. A padlót széles, régi csiszolású deszkapadló fedte. A szobában hatalmas polcokon rengeteg könyv, de mindenhova jutott belőlük ott hevertek szerte; a kecses kovácsoltvas lábú asztalkán, a kényelmes nagy fotelokban, a kanapén és még így is zsúfolásig voltak a polcok. Kissé kaotikusnak tűnt minden, de ezzel együtt, mégis az összhatás otthonos érzetet keltett. Ahogy nézelődtem megakadt a szemem a zongorán. És újra elkapott a már ismert érzés. Nem tudtam nem odamenni, nem megérinteni. Körbejártam a gyönyörű, lakozott, fekete hangszert, végigsimítottam hajlékony testét, majd felnyitottam, szabaddá téve fekete-fehér zebratestű billentyűzetét. Óvatosan, alig érintve húztam végig rajta a kezem, épphogy csak ujjhegyemmel megérintve őket, de így is szinte majd felégetett a vágy, hogy hangot is kicsalogassak belőle. Mint egy élőlény, úgy simult a tenyerem alá. Teljesen elvarázsolt, szinte már nem is tudtam, hol vagyok.

  Aztán meghallottam Ailia lépteit. Odasétált ő is a zongorához, végigsimított rajta, pont úgy, ahogyan előtte én is. Megbabonázva néztem, minden mozdulatát, mintha révületben lennénk mind a ketten. Mikor odaért hozzám, rám emelte tekintetét, melyben most olyan mélységes fájdalom lakozott, hogy kínjától az én gyomrom is összeszorult. Nyúltam volna felé, hogy vigaszt nyújthassak, de elhátrált. Összeszedte magát, és elém tolt egy bekeretezett képet. Automatikusan nyúltam érte, nem néztem rá, még mindig Ailiát bámultam, kutattam a tekintetemmel benne választ várva, minden feltett és kimondatlan kérdésemre.

  - Csak nézd meg! – suttogta – mivel magyarázod ezt?

  Elfordult tőlem, én meg engedelmesen a kép fellé néztem. De ahogy megértettem, hogy mit kell néznem, megfagyott bennem az élet. Magamat láttam és mégsem. Én voltam, de mégis valaki más, és vele Ailia. Nevetve, kacagva ölelte az idegent, aki mintha én lettem volna. A haja ugyan kissé hosszabb volt, a kezében igaz cigarettát tartott, míg a másikkal erősen ölelte a belé kapaszkodó lány derekát, de a vonásai, a szeme, a szája az orra, az állának erős csontozata, a homloka, a termete, mindene olyan volt mintha magamat láttam volna. Vigyorogva bámultak mind a ketten a kamerába, a hátuk mögött rengeteg ember tolongott, a füstös, zsúfolt helyen.

  Zihálva kapkodtam levegő után. A falnak tántorodtam, és kezemben a képpel lecsúsztam a fal tövébe. Eltűnt minden valóságos pillanat. A szemem előtt újra és újra képek ezrei villóztak, peregtek sebesen akár az létezés kockái. Egyetlen pillanatba sűrítve egy élet ezernyi emlékét. Nem tudtam szólni, levegőt sem venni, csak bámultam és bámultam magam elé. Néztem a képet, és újra elkezdtem érezni, amit már azt hittem magam mögött hagytam. A bársonyos feketeség körülölelő puha karjai hívogattak, mint eltévedt, tékozló gyermekét, a megbocsátó anya.

  Nagyon távolról hallottam Ailia hangját, azon tűnődtem, mintha már megtörtént volna velem mindez. Homályosan láttam aggódó arcát, hallottam, ahogy a nevemen szólít, de nem ért el hozzám szavainak jelentése. Az agyam felfogta ugyan, de a tudatom nem akarta engedni, hogy válaszoljak rájuk.

  Nem tudom, meddig ülhettem ott, és fogalmam sincs mi történt, nem éreztem semmit, csak a mindent beborító feketeséget. Fejemben újra és újra a képek kavalkádja villódzott, nem akarva kiengedni karmaik közül. Nem tudom, akartam-e küzdeni, nem tudom, valaha is lett volna-e rá lehetőségem, vagy esélyem, hogy küzdjek. Mintha egy idegen test, egy üres burok lett volna a testem. Úgy éreztem, én már nem létezem, nem tudtam ki vagyok, nem emlékeztem semmire, csak néztem és néztem az elém vetülő képeket.

  - Mióta van így? – hallottam meg egy ismerős hangot. Az agyam egyik hátsó, még jelen lévő zugában felismerni véltem James hangját. De nem érdekelt. Nem tett kíváncsivá, hogy mit keres itt, egyáltalán hogyan került ide. Elfordítottam képzeletbeli tekintetem James aggódó arcáról és ismét a képeknek szenteltem minden vélt és valós figyelmemet.

  - Már jó pár órája – suttogta kétségbeesetten Ailia. – Nem tudtam mit tenni, a híváslistájából találtam meg a telefonszámát, nem tudtam kit hívjak, nem reagált semmire. Próbáltam mindent, még fel is pofoztam, de semmi. Istenem mit tettem! – Jaj ne, nem akarom, hogy sírjon. Próbáltam válaszolni, jelezni, de a nyelvem nem engedelmeskedett. Akaratom gyenge volt. Én voltam gyenge.

  - Oké, oké, csak semmi pánik! – dünnyögte James – Daniel, hallasz? Gyerünk, haver, ne csináld ezt! Tudom, hogy hallasz! Mi lesz már, ébresztő! – unszolt. Nem értettem mit akar, hiszen ébren vagyok, akartam mondani, de minek mondtam volna, láthatja nem?

  - Mi lesz most? – kérdezte elcsukló hangon Ailia. Nem bírtam hallgatni fájdalomtól érdes hangját. Valamit tennem kellett volna, csak még nem tudtam, mit.

  - Nem tudom – válaszolta James, és szinte láttam magam előtt, ahogy a kétségbeesve a hajába túr. – Mi történt? Mi váltotta ki nála ezt az állapotot? – kérdezte.

  - A kép – suttogta Ailia és éreztem, ahogy hosszú ujjai próbálják lefejteni görcsösen markoló kezemet a képről. Észrevettem James közelségét is mellettem.

  - Jézusom – hallottam a hangját. – Ez nem lehet. Pont olyanok. Egyformák – dadogta zavartan. – Ki ő?

  - A férjem, David.

  - Hol van most? – tette fel James azt a kérdést, amire nekem tudnom kellett volna választ.

  - Meghalt, húsz hónapja – Ailia olyan puhán ejtette ki ezt az egyetlen végleges szót, mintha csak a szellő játszadozott volna a hangokkal. Hiába akartam kiabálni, üvölteni, nem ment. A sötétség még mélyebbre rántott, átölelt, megfojtott. Fagyottan, a pillanatba dermedve ültem a fal mellett, kezemben a halott David, és a boldog Ailia képével. Azon gondolkodtam, vajon mi a boldogság? Ha egyetlen pillanatba lehet sűríteni, miért olyan fontos, hogy milliók és milliók ezt kergetik életük szinte összes pillanatában. Megéri szenvedni, küzdeni, harcolni érte? Ahogy újra és újra végigcikázott a fejemben az emlékek ezrei, bizonyossággal tudtam, hogy igenis megéri. Csak ennek van értelme! Muszáj, hogy értelme legyen! Nagyon szerettem volna elmondani hirtelen jött felfedezésemet, de a testem nem engedelmeskedett, még mindig nem.

  - Valamit tennem kell! – nyögött kétségbeesetten James. – Ezt nem tudom elhinni, Jézusom! Jól van, csak semmi pánik – ismételte magát - , hívom Edát.

Hallottam, ahogy félrevonultan beszélnek, néha egy - egy erőteljesebb hangfoszlány eljutott hozzám is, de nem tudott érdekelni.

  - Nem, nem hiszem, hogy kómában lenne, Úr Isten Eda… - hallgatott egy darabig, aztán megint beszélt – nem történhet meg megint, érted? Nem engedem, hogy katatón állapotba zuhanjon – egyre hangosabban és hangosabban beszélt. - Tudom, tudom, hogy lehetséges, hogy egy érzelmi sokk kiválthatja, de akkor sem engedem! És ne mond nekem, hogy nem tehetek semmit, Daniel a barátom, a legjobb barátom! Már-már a testvérem, nem hagyom, hogy ez megint megtörténjen! Érted? – szavai késként hasítottak belém, kiáltani akartam, hogy minden rendben, de csak hallgattam. – Jó, oké, megpróbálom…és Eda, ne haragudj. Nem akartam kiabálni…tudom, tudom…én is téged. Rendben hívlak, amint van valami.

  Ugyan, mit tudott volna Eda mondani, amit még nem tudtam? Éreztem, hogy nem hagytak magamra, tudtam, hogy Ailia ottmaradt velem.

  Leült mellém, kezébe fogta az arcom és úgy nézett engem. Hallottam, ahogy James közelebb jön. Nagyot sóhajtott, majd Ailiához fordult.

  - Van egy ötletem, nem tudom mennyire segít, de talán használhat. Valami éppoly intenzív kell, mint ami kiváltotta nála ezt az állapotot, valami, ami talán a visszájára fordíthatja – unszolta.

  - Mit... mit tehetnék? - hallottam Ailia értetlen, szomorú hangját.

  - Tegye azt, amit a könyvesboltban is! Gyerünk, nincs vesztegetni való idő, egyre távolabb kerül!

  Enyhén csodálkozva hallgattam párbeszédüket, de nem nagyon értettem miről társalognak. Kezdett egyre kellemesebbé válni a sötét semmi, ami újra és újra hívogatva, támadásba lendült maradék akaratom ellen.

  - Nem tudom, van-e értelme, nem reagál semmire – motyogta Ailia. Azt akartam, csak beszéljen és beszéljen. Aludni akartam, az ő hangjára akartam végre elaludni. – Lehet, kórházba kéne vinni inkább, nem?

  - Semmi értelme – mondta James csüggedten.

  - De, hogyan segíthetnék én?

  - Csak próbálja meg, kérem, ha nem sikerül…- fújt egy nagyot James mielőtt folytatta volna – akkor, kihívjuk az orvost.

  - Oké, mit tegyek? – kérdezte Ailia.

  - Nem tudom, nem tudom! - James hangja egyre kétségbeesettnek tűnt.

  Éreztem, Ailiát ahogy újra mellettem térdelt, ahogy a kezét az arcomra simította. Látni akartam, nem csak érezni. Hiába néztem arra, amerre őt sejtettem, nem láttam mást, csak a zöld tüzes örvényt, ami harcra kelt a bennem lévő feketeséggel.

  - Daniel, kérlek, hallasz? – suttogta olyan közelről, hogy ha nem akartam , akkor is meg kellett volna hallanom. – Kérlek, kérlek..., – hajolt még közelebb. Aztán éreztem, ahogy az ajka hozzám ér. Először csak a szemhéjamon, az arcomon érintett meg, majd végigcsókolta az állcsontomat, végül a számat. Fényes robbanás járta át az egész testemet, úgy éreztem, mintha magasfeszültség rázott volna meg. A hideg, puha, bársony feketeség szétfoszlani készült, átadva helyét valami egészen másnak.

  Ailia kezei csak simogattak, ajkai csak csókoltak és tudtam, hogy újra érzek. Sós könnyei beszivárogtak a számba, nyelvem újra mozdulni tudott. Tudtam, hogy már könnyen kinyithatnám az időközben lehunyt szemem., de még nem tettem.

  Elmaradtak viszont az elmaradhatatlannak tűnő képek. Nem a múltban, nem az álomban jártam. Tisztában voltam vele, hogy ez velem, és nem mással történik. Talán ez a felismerés kellett ahhoz, hogy az utolsó visszatartó lánc is elpattanjon, és szabadon engedjen végre.

  Felemeltem eddig görcsben lévő kezemet, már nem kellett a képbe kapaszkodnom kétségbeesetten. El tudtam engedni. Ugyan még nem értettem semmit, de már nem volt szükségem többé a menekülésre, el tudtam hagyni végképp az ölelő, biztonságot jelentő sötétséget.

  Észrevettem, amikor Ailia rájött, hogy valami megváltozott bennem, de nem húzódott el. Engedte, hogy az arcához emeljem kezem, végigsimítottam rajta, majd kezeit az enyémre tette. Egy pillanatra megmerevedett, ahogy visszacsókoltam, de aztán újra olyan éhesen csókolt meg, mint délután a könyvesboltban. Kinyílt a szemem a világra, már nem csak üresen tátogott a semmiben. Láttam, őt láttam. Hirtelen olyan könnyű voltam, hogy szinte nevetségesnek tűnt, hogy valaha is azt gondoltam képtelen vagyok visszatérni ebbe a valóságba.

  - Jó reggelt idegen! – szólt szomorúan, de mosolyogva Ailia.

  - Mi történt? – kérdeztem krákogva.

  - Kissé mintha eltévedtél volna – simított végig az arcomon újra és újra. Nem tudtam mire vélni, de nem ellenkeztem.

  - Jézusom, Daniel, már megint a frászt hoztad rám, minimum tíz évet öregedtem! – rohant mellém James is. - Jól vagy?

  - Te mit keresel itt? - kérdeztem vissza, figyelmen kívül hagyva az ő kérdését.

  - Jöttelek megmenteni! - felhősödött el a hangja újra, ahogy megint átélte az elmúlt perceket, órákat.

  - Mert? Mi történt? - értetlenkedtem, és csak ismételni tudtam magam.

  - Hát azt én is szeretném tudni – fújt megkönnyebbülve. – Azt hittem, megint odaát vagy, a szívbajt hoztad rám! Pont olyan voltál, mint zombi korodban.

  - Sajnálom – mentegetőztem, de magam sem tudtam, mit sajnálok.

  - Nem kell, de többet ne tedd ezt velem, mert esküszöm nem tudom mit teszek! Most ha megbocsátotok, telefonálnom kell – mondta, és félrevonult. Még hallottam, ahogy Edával beszél. Szegény, el tudom képzelni, mit érezhetett.

  - Szóval..., – kezdtem volna, de Ailia megelőzött.

  - Mi volt ez? Magyarázattal tartozol, immáron több mindenért is. - Nézett rám fájdalomtól eltorzult tekintettel, de nem engedte, hogy kibújjak a válasz alól.

  Tudtam, hogy igaza van. De fogalmam sem volt, hol is kezdhetném.

10. rész

  A reggel úgy érkezett, mintha egy alattomos időgépbe ültettek volna. Miranda jó ügynök lévén, kész turnét épített a könyv köré. Meglepő módon, pillanatok alatt a slágerlisták élén landoltam, és hirtelen én vezettem a bestseller listákat. Azt sem tudtam hova kapjak meglepetésemben. Mindenre számítottam, csak erre nem. Az elmúlt pár hét alatt bejártam Angliát, rongyosra beszéltem a számat, annyi interjút adtam. Szinte észre sem vettem, hogy elszaladt az idő.

  Az ébredésem óta annyi minden kavargott bennem, hogy beleszédült az ember. Sok minden megváltozott, de volt, ami maradt a régiben. Az álmok, igen az álmok, a látomások megmaradtak. Újabb és újabb részletét tárva ki előttem az ismerős idegenek életéből.

  - Kérlek, ne haragudj, de most nem jöhetsz velem – mondtam épp a fekete bársonytestű társamnak, miközben a bőröndömet pakoltam. Őfelsége persze, hogy beleült, jelezve, Ő készen áll, indulhatunk. – Tudom, hogy nem akarsz megbocsátani, de hidd el jó lesz anyáéknál, és hipp-hopp már itthon is leszek. Na, ne légy durcás! – Próbáltam kicsit kiengesztelni Őkegyelmességét, de sehogyan sem akaródzott sikerülni. Bár igazán nem csodálkozhattam, megbocsáthatatlan, hogy itt hagyom pár hétre. Hogyan is vetemedhettem erre?

  - Lehet, vissza sem akarsz majd jönni – bátorítottam, mire egy lesajnáló pillantást kaptam válaszul. Kétség kívül megsértődött. – Hozok neked ajándékot rendben? – Erre mintha kissé kiengesztelődött volna, de azért tisztes távolból figyelt csak peckesen. Megsimogattam a fejét, majd pakoltam tovább.

  Szelektáltam, mit kéne magammal vinni az Államokba, nem tudhattam mire lesz szükségem, így mindenre felkészülve pakoltam ezt is, azt is.

  Mire a szüleimhez értem, már rekedtre beszéltem magam a macskának, valahogy sehogyan sem akarta elhinni nekem, hogy nem hagyom el örökre, és visszajövök hozzá. Ráadásul az anyám is úgy búcsúzott tőlem, mintha legalábbis háborúba mennék, nem pedig a könyvem promóciós körútjára.

  - Elpakoltál mindent? – kérdezte vagy századszor, én pedig ugyanazt válaszoltam, száz-egyszerre is, mint előtte.

  - Megvan mindenem, ne izgulj.

  - Lydia, kérlek, hagyd a fiút! Minden rendben lesz, már nem kisgyerek! Felnőtt férfi, az Istenért, ne féltsd már ennyire, nem a világ végére megy!– szólt közbe az én mindig halk szavú apám és megveregette a vállam.

  - Hagyd apa, nincs semmi gond, tudom, hogy aggódtok, de nem kell. Nem egyedül megyek, velem jön Miranda és James is. Szóval nyugi, lesz gardedámom – motyogtam kissé szarkasztikusan. – Anya, megtennéd, hogy gondját viseled a Makrancos Hölgynek? – tereltem el a szót magamról.

  - Persze kisfiam, hiszen mondtam már, nem?

  - Igen, tudom, hogy mondtad, csak szeretnék biztos lenni felőle, tudod… - itt elakadtam egy pillanatra, nehéz volt szavakba öntenem, hogy mit éreztem ez iránt a kis fekete bársonyos valami iránt, de tudni akartam, hogy tényleg jól lesz. – Nagyon megszerettem, és nem akarom, hogy baja legyen, csak mert elmegyek, vagy hogy azt gondolja elhagytam. – Túrtam bele ismét idegesen a hajamba, ami már kezdett szokásommá válni.

  - Nahát, Daniel! Minek nézel te minket? – tette fel anyám felháborodva a kérdést, és szúrós szemmel vizslatott, vajon tényleg komolyan kérdeztem-e az előbbit. – Azt gondolod, hogy nem tudunk vigyázni egy macskára?

  - Nem, semmi ilyet nem gondoltam, csak… csak tudod, ő különleges – daráltam egy szuszra, mert kezdtem kissé kínosan érezni magam, a saját szüleim előtt is. – Oké, nem szóltam – nyögtem még utoljára, mikor láttam, hogy anyám szemöldöke kritikusan felemelkedik a homloka közepéig, és csak megadóan feltartottam a kezem.

  - Na azért! – szusszantotta, és odalépett Őfelsége elé. – Gyere te gyönyörűség! Ugye, hogy jól megleszünk mi itt? Ez a csavargó fiú meg, ha hazajön, szépen elmesél nekünk mindent.

  Meglepetésemre a macska teljes bizalommal fordult az anyám felé, kecses, bársonyos testét hozzádörgölte, és gyönyörű zöldessárga szemei az élvezettől hunyorogva szűkültek össze, ahogy az emberi kéz folyamatosan simogatta.

  - Látod, hogy minden rendben lesz, na menj már, mert lekésed a géped! - Hessentett ki a házból szülőanyám. Még egyszer megöleltem őket, mintha tényleg örökre távoznék, aztán még megsimogattam, az én Hölgyem kis arcát, és sietős léptekkel kimentem. Még intettem, dudáltam, aztán szinte padlógázzal faroltam ki.

  Úgy éreztem, mintha egy hatalmas kaland elé néznénk. Mintha most kezdődne minden, mintha ez lenne az utolsó lépés valami felé, ahonnan már nem lesz visszaút.

  Olyan izgatott voltam, mint egyszer valaha, régen, még az egyetem alatt az első komolyabb kiküldetésem alkalmával. Akkor tényleg háborúba mentem, fatalon, lelkesen, azt gondolva majd a képeimmel, Én, majd én mutatom meg a világnak az igazság arcait. Most is hasonlót éreztem, belül remegtem az izgalomtól, ahogy egyre közelebb értem a reptér nyüzsgő parkolójához. Szinte vibráltam a várakozástól, még az sem tudott lelombozni, hogy utáltam a repülést. Tudtam, hogy valami új vár rám.

  James és Miranda már vártak rám. James vigyorogva, kalandra készen, Miranda kissé szúrós szemmel, az óráját vizslatva.

  - Hé, cimbora, már azt hittük inkább maradnál! – ölelt meg James.

  - Mond csak Daniel, nem ismered az órát? Tájékoztatásul közlöm, ha még tíz percet kellett volna várnunk rád, lekéssük a gépet – morgolódott. Én pedig behúzott nyakkal bólogattam, és valami olyasmit morogtam az orrom alatt, hogy „ még elbúcsúztam a Kislánytól…”. De hangosan nem mertem volna szembeszállni Miranda átható tekintetével.

  - Itt vagyok nem? Hát akkor, mehetünk! – Adtam ki az utasítást és elindultam a terminál felé.

  - Várjatok! – Hallottam meg egy kiabáló hangot. Hátranéztünk mindannyian, és láttam, ahogy James elmosolyodik. Eda szaladt lélekszakadva felénk.

  - Bocs, nem tudtam parkolni – lihegte nevetve.

  - Mi a szösz! – dünnyögte Miranda, és az igazat megvallva fogalmam sem volt, mit akart ezzel.

  - Daniel, minden rendben lesz! – futott oda hozzám, és szorosan átölelt. – Tudod, hogy hol érhetsz el, ha valami baj lenne. De én tudom, hogy nagyszerűen fogjátok magatokat érezni. Azt akarom, hogy tudd…- nézett mélyen a szemembe, és tudtam, hogy most a barát mellett, a doktornő is néz engem – bármikor, érted, bármikor telefonálhatsz, akár az éjszaka közepén is! Csak hívj. Ígérd meg, hogy hívsz, ha van valami oké?

  - Eda – kezdtem –, ne aggódj, olyan vagy, mint az anyám. Jól vagyok, és velem lesz James is. Nagyfiú vagyok már, minden oké lesz, nyugi.

  - Tudom, – túrt idegesen a hajába és nem értettem mire ez a nagy aggodalom. Az én idegességem úgy suhant el, mint a könnyű szellő, és nem éreztem mást, csak a mérhetetlen izgatottságot, hogy mielőbb induljunk már. Menjünk már. Legszívesebben magam toltam volna a repülőt, ha ezzel hamarabb célba érhettünk volna. – Nem róhatod fel nekem, hogy aggódom. Már nemcsak a páciensem vagy, már rég nem. Úgyhogy, úgy vigyázz magadra! És nem akarok hallani letargiáról és hasonlókról! James – fordult most barátomhoz – vigyázzatok magatokra és ne hagyd, hogy belelovalja magát valamibe jó?

  - Oké, oké. Mindent megígérek – kuncogott James, hajlíthatatlan volt a jó kedve, és ez most kétszeresen átragadt rám is. Fél szemmel láttam még, ahogy Miranda már toporog. Magában dunnyog, hogy most már felesleges is a nagy aggodalom, mert biztosan lekéssük a gépet. Gyorsan elbúcsúztam Edától, megöleltem és a fülébe súgtam, hogy ne aggódjon annyira. Majd elindultam előre a morgolódó Mirandával a nyomomban, hagyva, hogy James és Eda is elbúcsúzhasson.

  Óriási szerencsénk volt, hogy nem kellett sorba állni, így viszonylag hamar túljutottunk a kötelező ellenőrzéseken. Az egyetlen apró kis bökkenő akadályozott csak, hogy Miranda bizony besípolt a fémdetektoros kapunál. Így őt külön megvizsgálták, és még a cipőjétől is meg kellett válnia, amit eléggé zokon vett. A szokásosnál is morcosabban érkezett meg utánunk a váróba. Végig zúgolódott magában, és füstölgött. De engem, valahogy nem tudott ezzel idegesíteni. Vigyorogva, mint egy tejbetök bámultam kifelé az ablakon, várva, hogy végre szólítsanak a beszálláshoz

  - Hogyhogy San Francisco az első állomásunk? – jött oda James hozzám.

  - Hm? – néztem rá kérdőn.

  - Hát, – vakargatta a fejét – nem értem, miért a nyugati parttal kezdjük? Nem logikusabb volna mondjuk, New Yorkkal, Bostonnal vagy Washingtonnal kezdeni? Akár még New Orleanst is könnyebben elképzelném, mint San Franciscót, vagy a Los Angelesi körutat.

  - Nem tudom – rántottam meg a vállam –, ha akarod, kérdezzük meg Mirandát. Ő szervezte az egészet.

  - Jézus, ember, elment az eszed? – kiáltott tettetett félelemmel a hangjában – Még csak az kéne, már így is elég zabos rám, hogy bébisintérkedem melletted.

  - Hát akkor, ez örök rejtély marad – morogtam.

  Végre a mi gépünket szólították, és szép lassan elkezdett a tömeg szállingózni a kapu felé. Alig telt bele pár perc, és szinte megtelt az óriás madár. Becsatoltuk az öveket, és elkezdtünk gurulni. A repülésből egyedül azt a részt szerettem, amikor a gép még a kifutón felgyorsít, és hatalmas sebességgel falja a megmaradt métereket, mielőtt végképp maga alatt hagyná a földet, hogy aztán acéltestével belesimulhasson a levegő kitárt karjaiba.

  Azt hittem soha nem érkezünk meg, olyan hosszúnak tűnt az út, és ugyanolyan unalmasnak is. Ha nem aludtam, akkor félóránként a monitorokat bámultam, hogy merre járunk, és mennyi idő van még vissza. Egy örökkévalóságnak éreztem az utazást. Miranda, úgy láttam elmélyülten dolgozott valamin, James pedig, vagy aludt vagy az előtte lévő monitort bámulta, amin számára bizonyára érdekes filmet vetítettek. De engem nem tudott lekötni semmi. Még a beszélgetés sem.

  A mellettem ülő fiatal lány próbált ugyan beszélgetést kezdeményezni, de hamar feladta, látva érdektelenségemet.

  Megmagyarázhatatlan izgatottság lett úrrá rajtam, akárhányszor a földetérésre gondoltam. A gyomrom összerándult, a tenyerem izzadni kezdetett. Nem tudtam volna eldönteni, hogy félek-e vagy csupán izgulok. A várakozás már megőrjített és nem bírtam nyugton maradni, mintha áramot vezettek volna a testembe, szinte vibrált mindenem.

  - Nyugodj már meg, az Istenért Daniel!– mordult egyszer James, valamikor épp az éjszaka közepén, hiszen tőlem ő sem tudott aludni.  

  Próbáltam minél nyugodtabban ülni a helyemen, de sehogyan sem sikerült. Én magam sem értettem mi történik velem, de minél közelebb értünk célunkhoz, én annál nyugtalanabb lettem. Legszívesebben kiszálltam volna, csakhogy csinálhassak végre valamit. Néha, az ujjaim egy képzeletbeli gitárt pengettek, elmémben dübörgött a zene. Lehunytam a szemem, és játszottam. Csak magamnak, csak a fejemben. Nem kellett lejegyeznem a hangokat, azok immáron örökre bevésődtek agyam elrejtett zugaiba, hogy majd egyszer onnan előbújva új dalra fakadjanak.

  Annyira elmerültem önmagam és a képzelt zene világába, hogy észre sem vettem, az oly annyira várt leszállást. Csak a döccenésre lettem figyelmes, és arra, hogy mindenki készülődik.

  A fiatal lány mellettem megkocogtatta a vállam.

  - Ne haragudj, kiengednél? – kérdezte, mire én összekapva magam kászálódtam fel ülésemről.

  - Persze, bocsánat – motyogtam – azt hiszem kicsit elbóbiskoltam.

  - Persze, épp most, mert eddig ugye nem volt idő az alvásra – dünnyögte James a másik oldalamról.

  - Mindegy, csak menjünk! – húztam el a számat, és amilyen gyorsan csak tudtam elindultam a többi ember után.

  Nagyon tetszett San Fransisco. Ködös volt a reggel és a Golden Gate híd mintha úszott volna a tejszerű fehérségben. Úgy bámultam a taxi ablakán kifelé, mint egy kisgyerek. Izgatottságom egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Mire a szállodába értünk, már szinte alig tudtam a bőrömbe megmaradni.

  - Mit izegsz - mozogsz, mint egy bolhás kutya? – morgott James. – Istenem, csak egy kicsit maradnál nyugton, csak pár órára hagyj aludni!

  - Oké – egyeztem bele, mert semmi nem tudta letörni a kedvem. A gépem a kezemben volt és az autóból kihajolva lődöztem eszeveszetten a képeket.

  - Pakoljatok ki, rendezkedjetek be, aztán két óra múlva találkozunk! – szólt közbe Miranda a szálloda előtt. – Daniel veled még lesz egy megbeszélésünk az itteni kiadónkkal, és egy rádióriport a könyvbemutató és a dedikálások előtt! – adta ki az utasítást, én pedig lelkesen bólintottam. – James, maga azt csinál, amit akar, csak ne tévedjen el, mert nem várunk magára!

  - Nem gond – mordult James. – Akkor én azt hiszem, elpályázom aludni, mert valaki… – és itt elég jelentőségteljesen rám nézett – ,valaki nem hagyott az éjjel.

  Szinte nem is láttam a szobámat, annyira mehetnékem volt már, így a délelőtt nagy része úgy folyt össze egyetlen nagyobb masszává, hogy észre sem vettem. Végig valami megmagyarázhatatlan burokban lebegtem, ahol rajtam kívül és az általam teremtett látomásokon kívül nem létezett más. Gépiesen válaszolgattam a kérdésekre a riport alatt, és bólogattam Miranda utasításaira. Nem vettem észre, mikor az emberek az utcán némán megbámultak, fogalmam sem volt addig róla, míg James meg nem jegyezte.

  - Te, mit bámulnak ezek rajtad?

  - Mi? Hogy rajtam? – néztem körül értetlenül, mikor már a könyvbemutatóra igyekeztünk és egy sarokkal előbb kiszálltunk a taxiból, mert úgy éreztem, ha most nem sétálhatok, menten kiugrom a kocsiból. – Szerintem nem engem néznek.

  - Hm. – Ennyi volt körülbelül James válasza, úgyhogy nem is firtattam tovább a dolgot.  

  A bemutató pontosan úgy zajlott le, ahogy azt a nagykönyvben megírhatták volna. Se nem jobban, se nem rosszabbul. Kicsit csalódottnak éreztem magam, de nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért. Hulla fáradtan értem vissza a szállodába. Szinte belezuhantam az ágyba, nem volt időm, sem erőm, hogy ellenálljak az álom csábításának.


  Szótlanul bámulok a szemébe, és nem értem mi van velem. Megkukultam, vagy mi történt? Látom, ahogy gúnyosan csillan a tekintetében a már olyan ismerős fanyar humora. Most vajon rajtam mulat? Kezdem magam egyre inkább zavarban érezni, nem mintha ez már megtörtént volna velem valaha , egy lány társaságában. Ezt sürgősen orvosolni kell, még a végén azt hiszi az ujja köré csavarhat, hogy aztán úgy ugráljak körülötte, mint egy pincsikutya.

  - Csak nem komolyzene kedvelő lettél? – kérdezi ártatlannak vélt tekintettel, de én látom, hogy alig bírja visszatartani a mosolyát. - Ez már kezd beteges vonzódás lenni a klasszikusok iránt, nem gondolod? Még a végén azt kell higgyem,van valami a szép kis pofikád mögött... 

  - Hát, még az is lehet – vigyorgok rá. Általában ettől a mosolyomtól a lányok rögtön hanyatt vágják magukat, de most ebben az esetben mintha nem hatna. Hova lett a csáberőm?

  - Pedig azt hittem, a magadfajta nagymenők a lábukat be nem tennék egy ilyen helyre, mint ez is, nemhogy végigüljenek egy próbát. Egy hős vagy! – hitetlenkedik. Eltűnődöm, vajon most csak direkt húz? Igen, bizonyára. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy mi a fenét művelek. Hiszen csak pár hétig maradunk a városban, pontosan addig, míg a stúdióban fel nem vesszük az új lemezt. Szeretem San Fransisco-t. Elég dekadens, és kaotikus, hogy kedvelni tudjam. Ráadásul, most egyéb kihívásokkal is szembe kell néznem, mint az, hogy sikeresen felvegyük a lemezt. Tudom, hogy az új album nagyon jól sikerül. Még szép, hogy az lesz, hiszen ez az én zeném, és mivel már számtalan alkalommal bebizonyosodott, hogy jó vagyok benne, így nincs okom, hogy kételkedjem.

  - Mi az? Megkukultál? – kacag fel, pontosan azt a kifejezést használja, mint én is magamra az előbb. Kíváncsian nézek rá, és elégedetten látom megcsillanni szemében a jókedvet.

  - Lehet melletted nem megnémulni? – Jaj, hogy én milyen szépen és kedvesen tudok nézni, ha akarok!

  - Istenem, te tényleg azt hiszed, hogy ezzel bármit is elérhetsz? Szépen nézhetsz, csillogtathatod a csini kis mosolyodat, hiába! Ítélet napig is itt ülhetsz... rajtad nem segít. Bár, ahogy elnézem rád férne némi kis műveltség. – nevet már hangosan, és kacagása csilingelve fonja be egész valómat. – Ki kell ábrándítsalak, nem vagy az esetem.

  - Hm. Tényleg? Akkor miért is vagyunk itt, és miért beszélgetsz még mindig velem?  

  - Csakis azért, mert engem még jól neveltek, és gondoltam udvariatlanság lenne, ha csak úgy lepattintanálak... és csöppet sajnállak is. Életcélomul tűztem ki, hogy a hozzád hasonlókat bevezessem a művészet világába – hangzik rögtön a válasz. De tudom pontosan, hogy ez csak álca. Kicsit közelebb lépek, és szinte érzem, ahogy megéget a belőle áradó hő.

  - Én bírom a jó kislányokat – hümmögök, újfent csak vigyorogva. Úgy fest, már nem tudom letörölni a képemről a vigyort. Nem hagyok neki időt a gondolkodásra, de még csak a válaszra sem. Kinyújtom felé a kezem, és egyetlen mozdulattal rántom magamhoz. Még látom, hogy meglepődik, majd ahogy szám lecsap az övére, érzem, mosolyra húzódó ajkait az enyém alatt, majd hallani vélek egy elégedett sóhajt.


  Nagyot nyújtózva ébredtem fel, már-már mosolyogva. El sem hittem, hogy már vége. Ez az utolsó megálló. New York. Három hét alatt végigjártuk az USA szinte összes nagyvárosát. Már olyan fáradt voltam, hogy nem nagyon érdekelt semmi, csak túl akartam lenni ezen az utolsó pár napon.

  De mégis, a megmagyarázhatatlan viszketés és izgatottság nem akart múlni, szinte végig elkísért. Az itteni bemutatón az elejétől ideges voltam, a lábam folyamatosan járt az asztal alatt, magam sem tudnám megmondani, mégis mi tartott még ott. Legszívesebben már elmentem volna, még Miranda szúrós tekintetével sem törődtem, de valami marasztalt.

  A sor pedig csak kígyózott előttem, egyre többen álltak be egy dedikált példányért.

  - Nem hiszem el! - morogtam – sokan vannak még?

  - Hát… eléggé – suttogta vissza James, aki épp akkor ért vissza. Ő legalább leléphetett, senki nem kereste volna.

  - Már nem érzem a kezem! – sóhajtottam.

  - Most mit nyavalyogsz? Sikeres vagy. Örülj neki, ne szenvedj, egyszer az életben ne szenvedj! Csak élvezd! Komolyan néha azt hiszem így születtél, de aztán eszembe jut, mikor még viszonylag normális voltál. Csak egyszer örülj végre! Azt hittem ezt akartad, vagy tévednék?

  - Nem tudom mi van velem, ne haragudj! – motyogtam megszégyenülten, közben pedig még mindig a kígyózó sort bámultam. – Nem akartam megint rád aggatni a gondjaimat.

  - Ne csináld ezt Daniel, mert tudod, hogy így lelkiismeret furdalásom lesz – morgott James – Mikor már épp elkönyvelem magamban, hogy seggfej vagy, jössz ezzel a szent szöveggel, a megbánó kiskutya tekintettel, és én azon kapom magam, hogy a francba is, azért vagy itt James, hogy támogasd, nem pedig, hogy cseszegesd! – szusszantotta.

  - Oké, oké, nyugalom, néha te is kiakadhatsz – veregettem meg a vállát, így észre sem vettem a soron következő álldogálót.

  Automatikusan nyúltam volna a könyvvért, de csak a levegőt markoltam, miközben még mindig Jamest néztem. Zavartan fordítottam el a tekintetem a barátom vigyorgó képéről, és egy műmosolyt csikartam az arcomra. Nem értettem mi történt, miért nincs még a kezemben a várt példány. 



zene- Ákos Hello


  De abban a pillanatban, ahogy felnéztem és az előttem állóra siklott a tekintetem, a világom darabokra hullott, és forrt össze ismét egésszé, jobbá, kerekebbé, mint valaha is lehetett. Úgy éreztem megszűnt körülöttem minden. Nem hallottam semmit, a hangok néma suttogássá halkultak. Próbáltam levegőt venni, de még az sem sikerült. Ezernyi kérdés fordult meg egy pillanat alatt bennem, de képtelen lettem volna egyet is megfogalmazni. Némán, belefagyva a másodpercbe ültem ott, és nem tudtam mozdulni. Nem tudtam gondolkodni, nem tudtam szólni, semmit nem tudtam, csak bámulni. Éreztem, hogy valamit tennem kéne. Fogalmam sem volt mennyi idő telhetett el, de a képzelet világából nem bírtam visszatérni. Nem is akartam.

  Eddigi éber álmaim közül ez volt a legvalóságosabb. Az idő apró darabkái ott csilingeltek körülöttem, mint megannyi kristályszilánk örvénybe foglalva engem és a látomásomat. Minden lelassult és egyszerre száguldott el mellettem egész eddigi életem, hogy itt, és most újra kezdődjön minden.

  Nem mertem pislogni, mert féltem, hogy elveszítem a látomást, hogy szerteszáll, tovafoszlik, és elveszik a nyüzsgő nagyváros forgatagában. Ezért csak mozdulatlanul ültem és vártam, miközben lényem egésze elmerült a zöld tenger izzásában. Nem hittem a saját szememnek, nem hihettem neki.

  Ő volt. Itt állt előttem, de hogy valóság volt-e, vagy újfent csak álom, nem mertem kideríteni.

  - Daniel! – lökött meg kicsit James és kiragadott kábulatom merev pillanatából. Mint egy lassított felvételen, fordítottam felé tekintetem, és láttam, ahogy valamit tátog, de nem tudtam kivenni, mit mondhatott. Csak bambán néztem rá, miközben még mindig az erőt keresgéltem magamban valahol, hogy kideríthessem, vajon újra csak képzelődöm-e.

  - Daniel, figyelsz? – Már eljutottak hozzám James szavai, így kicsit felrázott. Összeszedve minden bátorságomat fordultam a látomás felé.

Még ott állt, és égő tekintetével kereste az enyémet.

  - Hello! – nyögtem ki végül nagy nehezen.

  Arra számítottam, hogy meghallom a hangját is, de nem történt semmi. A lány még mindig csak bámult, fogva tartva tekintetem. Nem tudtam figyelni másra, nem hallottam, hogy a tömeg kicsit zúgolódik, nem láttam Miranda ideges homlokráncolását, sem James aggódó arcát. Csak őt láttam. Már emelkedtem volna ültőmből, hogy felé lépjek, hogy megérintsem, hogy tudjam, tényleg valóság, nem álom. Tudnom kellett, meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem bolondultam meg végképp. Hozzá kellett érnem, hogy biztos lehessek benne, valóban itt áll.

  Indultam volna felé, de hirtelen minden felbolydult körülöttem. Erőszakkal szakadtam ki az álomvilág puha karjaiból. Egy pillanatra még láttam őt, de aztán hirtelen a semmibe veszett. Némán kaptam utána, de nem már érhettem el zuhanó testét.

  Szinte élettelenül feküdt ott, kicsavart testtel, és én, mint egy idióta nem tudtam mit csinálni, még mindig csak bámultam. Aztán olyan hirtelen, mintha csupán valóban egy álomból ébrednék, tértem vissza a valóságba.

  - Segítsen valaki! – kiáltottam, és máris ott térdeltem az ájult lány mellett. Már hallottam a hangokat, láttam az izgatott futkosást és éreztem, ahogy a tömeg egyre fojtogatóbban záródik körülöttünk. Óvatosan melléguggoltam, és elsimítottam egy fekete tincset az arcából.

  - Mi történt? – Furakodott mellénk James. – Jézusom Daniel, már azt hittem valami bajod van!

  - James, nem látod? Nem veszed észre, hogy igenis baj van? – sziszegtem, és legszívesebben üvöltöttem volna tehetetlen dühömben.

  - Jól van, jól van – túrt a hajába idegesen – vigyük hátra! És valaki hívjon orvost! – kiáltotta.

  - Erre hozzátok! Istenem Daniel, nem is te lennél, ha nem történne valami katasztrofális dolog, nem hiszem el! – füstölgött Miranda és közben mutatta az utat.

  Próbáltam úgy felemelni a még mindig ájult lányt, hogy az a lehető legkisebb erőfeszítéssel járjon. Nem mondanám, hogy nagyon megerősödtem, de már nem zörögtek a csontjaim, és volt rajtam már némi izom is a csontokon kívül, így úgy gondoltam, talán elbírom a súlyát. Magas, nyúlánk alakja úgy hevert a karomba, mint egy rongybaba. Szinte pihekönnyűnek tűnt, vagy csak én nem éreztem a súlyát, nem tudom, de olyan könnyedén vágtam át vele a tömegen keresztül, mint a mesebeli királyfi, aki épp szíve hölgyét készül megmenteni. Magamban mosolyognom kellett ezen, de nem tettem, mert hiába volt nyálas hasonlat, mégis így éreztem.

  - Oké, ide fektesd! – adta ki Miranda az utasítást.

  - Minden rendben van vele? – érkezett meg James is. – Mi történt?

  - Nem tudom, egyszer csak elájult – mondtam magam elé, és még mindig csak bámultam falfehér arcát, ahogy a díványon feküdt. – Olyan fehér, nem mozdul. Hol a fenében van már az orvos? – csattantam. Annyira ideges voltam, hogy szinte remegett mindenem.

  - Nyugi jön már – fogta meg a vállam James.

  - Csak ne legyen semmi baja! Istenem add, hogy ne legyen semmi baja!– motyogtam folyamatosan ezt a két mondatot, mint egy mantrát.

  Pusztán ültem mellette, és simogattam a haját, az arcát, a kezét és csak mondogattam, hogy minden rendben, minden rendben.

  Apránként éreztem meg a változást. Még mindig fehér volt ugyan, de már nem felületesen vette a levegőt. Egyre mélyebbeket lélegzett, majd lassan a szeme is megrebbent. Lassan nyílt ki és végre újra láthattam mindent elborító zöld tengermélységét. Láttam rajta, hogy fogalma sincs, hogy mi történt, és hol van, tekintete még zavaros volt, egészen addig míg rám nem pillantott. És akkor újra elborított a lángtenger. Egy pillanatra elakadt a lélegzete majd felemelte a kezét és az arcom felé nyúlt.

  - David... – suttogta, de szeme könnyben úszott– Istenem, David!

  Nem értettem semmit, de nem is akartam semmit sem érteni, ha ez azt jelenti, hogy a keze még az arcomon marad. Aztán hirtelen nagy lendülettel felém hajolt és megcsókolt. Éhesen falta a számat, egy pillanatra összekoccantak a fogaink, én pedig nem akartam, de nem is tudtam ellenállni neki. Magával húzott, a mélybe rántott…


  Nézem izzó tekintetét és tudom, hogy mindjárt vége az akaraterőmnek. Megőrjít, megőrülök tőle, és érte. Nem bírok magammal. Látom, ahogy a csúfondáros kis szikra kigyullad szemében, és mindent beborítanak a zöldes lángok. Lép egyet felém, de nem akarok hátrálni. Mégis, hogy nézne ki, ha egy férfi meghátrálna egy nő elől? Aztán mégis teszek egy lépést hátrafelé. Szeme izzik, pontosan tudom, hogy nem csak a düh lángol benne.

  - Ailia, nem akarok veszekedni, kérlek! – suttogom, de leint.

  - Maradj csendben, nem akarom hallani! – morogja, és nekem esik.

  Olyan erővel lök a falnak, hogy megtántorodom. El akarom kapni, de nem engedi. Kezei közé fogja arcomat, mélyen a szemembe néz, és már tudom mi következik. Szemei fogva tartják az enyémet végig, miközben csókol. Ujjai már nem vájnak az arcomba, lassan kezd el simogatni. Megérint a nyakamon, a mellkasomon. Fogával megkarcolja az állcsontomat, kicsit beleharap az a számba, hogy továbbfolytassa lejjebb a vállamnál.

  Szeretném én is megérinteni, de nem hagyja. Kezei bilincsbe fogják az enyémeket. Szája újra bejárja a nyakam és a vállam vonalát, és érzem, hogy egyre nehezebben kapok levegőt. Hallom, ahogy ő is kapkodja a levegőt, de mellette halk kuncogás hagyja el a torkát. Legszívesebben letépnék már róla mindent, hogy meztelen bőrét érinthessem, de megint ellenáll. Csak ő érint engem. Elkezdi lesimítani rólam az inget, majd türelme fogytán egyetlen rántással szakítja le, hogy a gombok pattogva gurulnak szanaszét. Készségesen bújnék ki a maradék anyagból, de nem engedi. Még ő irányít.

  Egyre hangosabban veszem a levegőt és egyre nehezebb nyugton maradnom. Lehúzza rólam a trikót is, és csókjaival szinte megperzseli a felsőtestemet. Ahol hozzámér, a bőröm lángba borul és végigfut rajtam a forró vágy örvénye. Már a nadrágom övétől próbál megszabadítani, de nem bírom tovább. Egyetlen fordulattal veszem át az irányítást és csak egy hangosabb sóhaj a jutalmam. Teste készségesen válaszol az enyémre, elárulva őt. Kicsit megbillentem és már a földön vagyunk. Nézem a szemét és elveszek benne. Izzó csóvaként gyújtja lángra még a maradék józanságomat. Nem tudok betelni vele. Kezemmel simítom le róla felsőjét, hogy még jobban hozzáférhessek. Számmal barangolom be fedetlen bőrét, és közben még mindig egyre csak simogatom. Valahogy sikerül róla lerángatnom a ruhája maradékát és engedem, hogy ő is megszabadítson az enyémtől. Már nem tudok világosan gondolkodni, már régóta nem. Bőrünk összetapad és egymás vad sóhajába veszve merülök el benne.

  Arra ocsúdok, hogy egymásba kapaszkodva még mindig a padlón fekszünk. Soha nem akarom elengedni.

  Látom, hogy nyílik a szeme, a tűz már nem lobog benne oly erősen, de még izzik a tekintete. Mint egy lusta macska nyújtózik karomban, és elégedetten dorombolva bújik közelebb.

  - Szia! – köszönök neki, és mosolyogva nézem fátyolos izzó pillantását. Érzem, ahogy a pulzusom ismét erősebben kezd verni és megremegek.

  - Szia! – mondja komolyan, és olyan közel furakszik amennyire csak lehetséges. Egy elégedett sóhaj cirógat meg, teste elernyed, majd felfogom, hogy elaludt. Karomat szorosan köré fonom, és ott, ahol vagyunk, a padlón alszunk el egymásba gabalyodva.


  - David... – rántott vissza a lány zokogása ebbe a világba és tudtam, hogy valami nincs rendben, nagyon nincs. 

9. rész

Az este pont olyan jól telt, mint amire számítottam. A srácok végig csipkelődtek, de nem bántam. Jó volt végre kicsit kikapcsolódni. A gitár szorosan mellettem maradt, néha oda-odanyúltam, hogy egy egyszerű tapintással nyugtázzam, még ott van, nem tűnt el. Az egyik ilyen alkalommal - nem tudom hányadik lehetett - láttam, hogy Eda kiszúrta a berögzült mozdulatot. Kérdőn néztem rá, várva, hogy megszólaljon, de csak mosolygott, nem tett megjegyzést. Aztán, mikor kicsit később elment mellettem, lehajolt, végigsimított a vállamon, és a fülembe súgott.

  - Nem játszanál nekünk?

  - Tessék? – néztem rá értetlenül. Azt gondoltam, most biztosan csak szórakozik velem. A tekintete csillogott, és lehetségesnek tartottam, hogy kissé be is csípett. De a vidámság mögött ott lapult a sziklaszilárd tudatosság és bizalom is.

  - Tényleg, gyerünk Danny fiú, játssz nekünk! – kiabált közbe Andy vigyorogva. Tudtam, hogy ő már túl van azon a határon, mikor valakit spiccesnek lehetne nevezni, de bírtam őt ebben az állapotában is. Olyan könnyed volt, és kellően fesztelenül tudta kezelni a dolgokat. Talán nekem sem kéne mindig görcsösen ragaszkodni a megrögzött szenvedéseimhez? Lehetséges. Megvontam a vállam, még pár pillanatig gondolkodtam, aztán, lesz, ami lesz alapon felemeltem a gitárt.


zene - Placebo - Requiem for a dream


  James csak bámult, de nem szólt egy szót sem. Nem tartóztatott, de nem is buzdított. Kíváncsian leste, mi lesz a következő lépésem.

  - Oké, de nem garantálhatok semmit – morogtam, és magam sem tudom, hogy lehetett bennem annyi bátorság, hogy kilépjek szabad akaratomból egy színpadra. De megtettem.

  Onnantól kezdve, hogy a gitárt megszabadítottam a tokjától, nem én irányítottam az eseményeket. Már éreztem a szokásos izgalmat, a tenyerem viszketését, a fülem zúgását. Biztosan tudtam, hogy nem lesz semmi baj. Nem égetem be magam, és végre megint a helyére kerültek a dolgok. A világ hirtelen helyrezökkent, és kerek egésszé lett ismét.

  Lehunytam a szemem, és átadtam magam az érzéseknek. Hagytam, hogy csak azok határozzák meg a mozdulataimat. Ahogy az ujjaim sebesen jártak a gitár húrjain, és ismét felcsendült a torkomból az első hangjegy, tudtam, hogy a helyemen vagyok. Ez az, ami nekem való.

  Nem sejtettem meddig tartott. Az emberekből nem sokat érzékeltem, csak a felém sugárzó energialöketeket vettem magamhoz, mint egy szomjazó a tikkadt sivatagban az éltető vizet. Csak homályosan láttam, hogy az emberek lassan elkezdtek a színpad felé szállingózni. Örömöm határtalan volt. A belőlem áradó dallam elárasztotta az engem hallgatókat, egybefonta őket velem. Száz és száz ember szíve dobbant egyszerre a zene ritmusára. Úgy éreztem, mintha valaki haldoklásom közepette adrenalin injekcióval egyenesen a szívembe döfött volna. Ez a látomás most nem tűnt el nyomtalanul. Mikor magamhoz tértem, nem emlékeztem ugyan mindenre a játékból, de a hangulata megmaradt. Az ujjaim ismét az enyémek voltak, a szemeim újra az én koponyámból tekintettek ki, a kiszáradt torok is az enyém volt, de valamit mégis sikerült megtartanom. Az élmény a részemmé vált.

  A csönd tűnt fel először, majd a tapsvihar, a kurjongatások és füttyök. Zavaromban azt sem tudtam, mitévő legyek, sután megköszörültem a torkom, kissé ügyetlenül ugyan, de kicsikartam magamból egy meghajlásfélét, és zavart vigyorral a képemen leballagtam hirtelen jött kis koncertem helyszínéről.

  - Ez meg mi a fészkes franc volt? – támadt rám rögtön Andy.

  - Hogyhogy mi? – néztem rá értetlenül.

  - Andy, hagyd! Nem értheted – szólt közbe James csitítóan, de nem értettem, most megint mi van.

  - Mi bajod?Miért csinálod ezt?

  - Az, haver – nyomta meg a haver szót, és kezdtem rosszra gondolni -, hogy mintha elfelejtetted volna közölni az állítólagos barátaiddal, hogy mellesleg egy kibaszott énekes vagy! – csattant újra Andy hangja, és én teljesen elveszítettem a fonalat.

  - Andy, ne csinálj jelenetet!– figyelmeztette őt James, és Alec is próbálta lecsillapítani. Én meg még mindig, mint egy partra vetett hal, csak tátogtam.

  - Azt hiszem, ideje lenne mennünk, nem, Alec? – szólt csendesen Tilly is.

  - Ti csak ne nyugtatgassatok engem! Mindenki itt aggódik Daniel miatt, azt sem tudjuk, mi van vele, szarrá rágjuk a körmünket idegességünkben, ő meg… - nézett rám kissé keresztbe álló szemekkel, próbálta eltalálni előremeredő mutatóujjával a mellkasomat, de sehogy sem sikerült, így csak még dühösebb lett – ő meg éli nagyban világát: zenélget, énekelget! Hogy a francban van ez? Hm? Kérdem én, hogyhogy nem mondtad eddig? Ki a fene vagy te? Nem ismerlek – nyögte, és végszóra nagyot koppant a feje az asztalon, belealudt saját felháborodásába.

  Mindenki néma csendben, dermedten hallgatta végig Andy monológját. Nem tudtam egyetlen szót sem szólni. Minden szempár rám szegeződött, de képtelen lettem volna bármit is megmagyarázni. Hogyan is tehettem volna, hiszen magam sem ismertem a válaszokat.

  - Ne haragudjatok, nekem… - sóhajtottam egy mélyet, hogy összeszedjem magam – nekem mennem kell!

  - Ne csináld, ne menj így el! – állított meg James. – Nem úgy gondolta, részeg…

  - Nincs semmi baj. Tudom, hogy nem akart megbántani, de igaza van. Még én magam sem tudom, ki vagyok. Nem tudom, ki az a Daniel McCord, aki felébredt, merthogy nem ugyanaz, akinek baleste volt, az szinte biztos – daráltam egy szuszra. Újból lelkiismeret furdalásom támadt, ahogy James szemébe néztem.

  - Kérlek, ne… - csak ennyit mondott.

  - Hagyd!– szólt halkan Eda, és James karjára tette a kezét, hogy megállítsa. – Öröm volt téged hallgatni, Daniel – mosolygott rám.

  - Köszönöm – tátogtam, és kisiettem a bárból.

  - Holnap találkozunk! – kiáltott még utánam James, és megkönnyebbülve hallottam hangján, hogy kissé felengedett. Nem fordultam hátra, csak intettem, hogy tudomásul vettem, és nem felejtettem el, majd elhúztam a csíkot.

  Hazaérve semmit sem tudtam mit kezdeni magammal. Mindent kitaláltam, csak, hogy ne kelljen még aludnom. Kissé tartottam az álmoktól, de gyáva módon sokáig nem húzhattam az elalvást. A macska bezzeg, mintha öröktől fogva velem lett volna, ismét a párnáim között szunyókált. Nem volt szívem lezavarni az ágyamról, így nagy nehezen behajtogattam magamat mellé. Iszonyatosan kényelmetlen volt. Persze, hogy Őnagyságának nem akaródzott arrébb mennie, sőt még egy szemrehányó pillantást is kaptam „ügyetlenségemért” cserébe.

  - Jól van, csak egy kicsit engedj! – morogtam. – Mindjárt alhatunk, csak csusszanj odébb.

  Esküszöm, mintha egy nővel lettem volna, csak ő egy kicsit kisebb volt az átlagnál, és egy csöppet szőrösebb is. Jézus, miket zagyválok itt összevissza - hörrentem magamban -, aztán, úgy ahogy voltam, a karom átölelte Őfelsége, szőrös alvótársam meleg testét. Halk dorombolására szunnyadtam el.

  Észrevétlenül csusszantam át egyik valóságból a másikba. Csöppet sem éreztem ezt álomnak, minden pont olyan éles és világos volt, mintha ébren lennék. De egy kis részem tudta, hogy nem lehetséges, ez az már elmúlt, és ahogy ez ott villódzott agyam rejtett szegletében, mélységes fájdalom, és szomorúság járta át mindenem.


  Az élet mostanában csupa fényesség, bár nem minden nehézségtől mentes. Ránézek, ahogy ott ül mellettem durcásan, összeszorított szájjal és vigyorogni támad kedvem. De egyetlen szempillantása is elég ahhoz, hogy mégse tegyem meg. Nem vagyok én önmagam ellensége, és ennek ellenére sem sikerül megállnom. Szemtelen vigyor szalad végig arcomon, mire ő bosszúsan húzza össze szemöldökét. Számára cseppet sem vicces a jelen helyzet, de mit tehetnék, ha egyszer ezt váltja ki belőlem?

  - Ezt nem gondolod komolyan, hogy megúszod szárazon, ugye? – kérdezi tetetett szigorral.

  - De, pontosan azt gondolom. Valld be szépségem, hogy te is annyira akarod, mint én! – mondom, és újra az önelégült vigyor ragyog letörölhetetlenül, győzelemittas arcomon, hiszen tudom, hogy közel a győzelem. De még kéreti magát.

- Nem, én ezt nem csinálom!

  - Miért nem akarod? – teszem fel a kérdést, amire szerintem ő maga sem tudja a választ, csak imád velem ellenkezni.

  - Mert én művész vagyok, nem holmi komédiás! – zúgolódik megint. Témánál vagyunk újfent. Már megszokott vita ez köztünk, de én még ezt is élvezem. Tudom, mi következik, hogy én csak egy rocker srác vagyok, szemben az Ő nagy művészetével. És igazat kell adnom neki. Tudom, hogy így van, de ez soha, egyetlen percig sem vert gátak köztünk semmiben. Egyenrangúak vagyunk. Ő a saját művészetében épp úgy a csúcson van, ahogy én az enyémben. Bár, ha most tudná, mire gondolok, gúnyosan jegyezné meg, hogy amit én csinálok, az minden, csak nem művészet. És ha így van? Akkor is ennek köszönhetem őt. De ezt a mostani dolgot nagyon akarom, és nem engedek belőle. Így, vagy úgy de beadja a derekát. Tudom. Megvannak az eszközeim.

  - Jó lesz, meglátod! Aztán majd többé le sem vakarhatlak – ugratom, miközben egy kemény csókot nyomok összeszorított szájára. Egy röpke pillanatra érzem, ahogy elmosolyodik és tudom, hogy sínen vagyunk, csak idő, és módszer kérdése az egész. Gondolatban vállon veregetem magam.

  - Ugye tudod, hogy ennyivel nincs elintézve az egész? – kérdezi, és próbál komoly maradni, de meg-megránduló ajkai elárulják.

  - De hát mi gátol meg benne, hogy megtedd? Nem akarod? Nem akarod ezt velem? - simítom meg a kezét. Látom, ahogy a szemébe bizonytalanság költözik. Ezt is csak én láthatom, ez is csak az én kiváltságom, a sebezhetősége, amit csak nekem mutat meg.

  - Félek – suttogja, és egy fintor rándítja össze arcát. Ezen újfent vigyorognom kell. Ailia fél. Ez maga a vicc. De tudom, hogy most nem gúnyolhatom ki. Ránézek, egy bíztató mosolyfélét küldök felé, így próbálom megnyugtatni.

  - Nincs mitől tartanod, én tudom, hogy képes vagy rá! De ha ennyire nem akarod, én nem erőltetlek.

  - Nem erről van szó, tudod te is. Csak egyszerűen még nem csináltam ilyet, és nem tudom, milyen lesz. Zavarban vagyok, mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha hülyét csinálok magamból? – kérdezi szemlesütve. Ailia a maga maximalista módján nem elégszik meg kevesebbel. Vagy tökéletesen csinál valamit, vagy sehogy. És mivel most járatlan útra tévedt, elbizonytalanodott.

  - Ez csak egy dal, Ailia, nem pedig a Holdra szállás!

  - Ezt most nem mondod komolyan ugye? Nekem igen is olyan, mintha az lenne! Én nem szoktam énekelni, tudod jól. Én hegedűművész vagyok, nem énekes! – csattan fel, és örömmel konstatálom, újra visszatért belé a harci tűz. Ezzel már tudok mit kezdeni.

  - Ne már, ne hisztizz! Csak kéreted magad, mert tudod, hogy nem bírom, mikor ezt csinálod! – húzom egy kicsit. – Ailia, ha nem akarod, nem kötelező, de én nagyon szeretném, hogy egyetlen – hangsúlyozom -, csak egy dal erejéig együtt legyünk a színpadon, és együtt, ketten énekeljük el – hadarom egy szuszra. Látom rajta, hogy megadja magát, és érzem, hogy győztem.

  - Neked tényleg ennyire fontos? – kérdezi. Felesleges, mert látja, hogy igen és már válaszol is magának egy bólintással. – Rendben. De… – emeli fel a kezét, hogy közbevágásomat megakadályozza - , de ha nem megy, lefújjuk. Rendben? Nem benned kételkedem, tudom, hogy fantasztikus dalt írtál, csak…, csak nem tudom, még mindig nem, hogy fogom benne érezni magam.

  - Gyere ide! – hívom magamhoz. Kelletlenül feláll, arcán a már jól ismert fintorszerű mosoly. Kezét belesimítja az enyémbe, kicsit megszorítja azt, majd belecsusszan az ölembe és megölel.

  - Megmutatod? – súgja a fülembe, de már nem nagyon tudom miről beszél, kezdi elvenni a maradék józan eszemet is, ahogy a lehelete cirógatja a nyakam. – Khm – köszörülöm meg a torkom – ha hagyod, és nem tepersz le rögtön, akkor meg.

  Nehezen kibontakozom öleléséből, de azért hallom kis kuncogását, az előbbi megjegyzésemre, és gondolatban feljegyzem, hogy erre még visszatérünk. Majd a mindig kéznél lévő gitárt felkapom és elkezdem pengetni.

  Ez a szám neki szól, és nekem. Kissé zavarban vagyok én is, ezzel a dallal kitárulkozom előtte végképp. Innen, tudom nincs visszaút.


  Az idő észrevétlenül telt el, és a kéziratból lassan, de biztosan kész regény lett. Végül Mirandával abban maradtunk, hogy a képeket csak a külső borítón használjuk fel, mozaikként. Kicsit furcsán éreztem magam emiatt az egész regényesdi miatt, de tudtam, hogy jól tettem. Le kellett írnom ennek a srácnak az életét, mintha csak a sajátom lett volna. Ott fejeztem be, ahol a legszebb volt. Nem tudom, történt-e velük még valami, de nekem itt véget ért a szalag. Kezembe vettem a már kész könyvet és néztem. Csak néztem és lapozgattam. Mélyen beszívtam az illatát a papírlapoknak, és a fejemben újra lejátszottam az ide vezető utat. Hosszú volt, és sokszor frusztráló. Néha magam is úgy éreztem, ép ésszel nem élem túl ezt az időszakot. De az írás segített. Segített feldolgozni a velem történteket, és segített máshogy látni az új tehetségemet és az álmaimat is.

  Hihetetlen volt, hogy eljutottam eddig a pillanatig: a bemutató napjáig. Míg Jamesre és a szüleimre vártam – mert persze, hogy ők is jönni akartak, és nem is értettem, hogy miért kell előbb hozzám jönniük, miért nem Londonban találkozunk, mikor ők közelebb vannak a fővároshoz, mint hozzám, de ők velem együtt akartak érkezni -, újra és újra a könyvet bámultam.

  Kinyitottam és az utolsó oldalra lapoztam. Tűnődve olvastam az utolsó sorokat. Egy másik élet boldog perceit. Mielőtt elengedném magam mellől, mielőtt végleg búcsúznék tőle, még egy utolsót pillantok rá. Kissé keserédes pillanat volt ez, de nem bántam.

  Soha nem hittem, hogy ember lehet ennyire boldog, mint én. Már nem csak én vagyok a fontos. Ettől a pillanattól családom lett. Az új élettel az én életem is megváltozott, kiteljesedett, és egésszé vált. Abban a pillanatban megváltozott minden, ahogy a karjaimba fogtam. Egy rész belőlem, és egy belőle. Egyetlen gondolat futott keresztül akkor rajtam: Halhatatlan vagyok.

  - Megjöttünk! – kiáltott be egy női hang.

  - Szia, anya, gyertek be! Bocs a rendetlenségért – siettem eléjük. Mikor megláttam a szüleimet, már örülni tudtam, hogy mégsem csak a bemutatón találkozunk. Most tudatosult bennem, hogy szükségem van rájuk. Jobban, mint valaha.

  - Nézd már – szólt apám felé anya, - van egy macskája! Daniel, honnan van neked háziállatod? – kérdezte kíváncsian.

  - Örökbe fogadott– rántottam meg a vállam, és kuncogtam, ahogy anyám mellett James a szemét forgatta. Még mindig nem jöttek ki teljesen egymással. Nem is értettem miért, hiszen Őhölgyeményessége, csupa kedvesség. Persze, csak, ha ő is úgy akarja.

  - Soha nem gondoltam volna rólad, hogy befogadsz egy macskát. Hm, a férfiak általában nem szeretik a macskákat, nem? – érdeklődött anyám, de szerintem csak amolyan költői kérdés lehetett, mert választ nem várva folytatta is. – Illetve azt azért gondolom, hogy nem lennél képes kidobni egy ártatlan állatot, nem így neveltünk, de mégis furcsa, nem? – Nem tudhattam, kinek szánta, Jamesszel beszélgetett éppen.

  - Mondtam, hogy örökbe fogadott, ő engem, és nem fordítva – nevettem.

  - Az meg hogy lehet? – kérdezett vissza, és már kezdte körbejárni a lakásomat, megnézve minden a helyén van-e. – Nem takarítasz rendesen – dorgált meg. – Akkora rendetlenség van nálad, édes kisfiam, hogy ösvényt lehetne vájni a felesleges holmik között!

  - Anya, ezt most ne kezdjük – próbálkoztam, de egyetlen legyintéssel leintett. – Nem szólok semmit, végtére is, felnőtt férfi vagy már.

  - Akkor jó – fújtam megkönnyebbülve.

  - De akkor miért nem fogadsz egy takarítónőt? Nem értem. Ha nem tudod egyedül rendbe tartani a lakást. Kéne melléd valaki. – Ajjaj, kezdtem aggódni, és félelemmel teljes bizonyossággal tekintettem apám és James felé, hogy segítsenek, és húzzanak ki a szorult helyzetből. De persze csak egy szemtelen vigyort és egy vállrándítást kaptam cserébe.

  - Meg kéne nősülnöd. Már benne jársz a korban. Apádnak és nekem már ennyi idős korunkra megvoltál – folytatta édesanyám a jól ismert tirádát.

- Anya, ugye most nem kezdjük elölről ezt az egészet?

  - Nem, persze, hogy nem – simogatott meg, ami olyan jó érzés volt, mint kisfiú koromban. – Hogy is hívták azt a kedves kislányt, még a baleset előtt? Nem kéne megkeresned? Igazán bájos volt.

  Erre inkább nem akartam válaszolni. Még hogy kedves vagy bájos? Ez jó! Hát nem épp ezt a kifejezést használtam volna rá. Dögös volt, és elállt tőle a lélegzetem, akárhányszor csak rápillantottam, de ennyiben ki is merült a kedvessége. 

  - Lidya – hangzott az én drága jó megmentő apám hangja –,hagyd már azt a szerencsétlen fiút! Fiatal még!

  - Ezt meg hogy érted? – húzódott össze anyám kék szeme. – Talán vegyem ezt úgy, hogy te is inkább agglegény maradtál volna?

  - Jaj, drágám, félreérted. Ó Istenem, nők! – sóhajtott Apa.

  - Akkor magyarázd meg, figyelek!

  - Ne most veszekedjetek, kérlek! Mennünk kell, elkésünk, és nélkülem jelenik meg a könyvem – figyelmeztettem őket. De nem gondoltam igazán komolyan, hogy képesek lennének összeveszni.

  - Nem, hát persze, hogy nem veszekszünk – szólt anyám. De fél szemmel láttam, hogy még odatátogja apámnak: „ezért még számolunk”. Szegény, mit fog még kapni ezért az egyetlen kis ártatlan megjegyzésért.

  Irigyeltem őket. Szerettem nézni, hogy milyen összhangban vannak. Soha nem értettem, hogy két ember, akik ennyire szeretik egymást, mint az én szüleim, miért nem vállaltak több gyereket. Miért csak én voltam nekik? Ahogy tűnődtem, közben már el is indultunk. Kis társaságunk benyomult James autójának hátsó ülésére, hiszen elöl már természetessé vált, hogy Eda utazik.

  - Izgulsz? – kérdezte tőlem.

  - Nem tudom, kéne?

  - Szerintem természetes, ha egy kicsit izgatott vagy, hiszen ez egy nagy dolog.

  - Ezt most ki mondja, a doki, vagy a barát? – tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést.

  - Hát mindkettő egyszerre – nevetett rám.

  - Nos, akkor irány a nagyváros, Daniel, most bevesszük a világot! – vigyorgott rám James, és ahogy ránéztem, szinte maguktól buktak ki a szavak mindkettőnkből.

  - A Világ végén…a Mindenség kezdetén! – üvöltöttük bele az autó zárt terébe. Egymásra vihogtunk, egyikőnk sem tudta levakarni a széles mosolyt az arcáról, de nem is akartuk. Felhőtlen volt a kedvünk.

  Fantasztikusan zajlott minden, Miranda igazán kitett magért. Megnyitó, némi felolvasás egy híres színész tolmácsolásában, még autógrammot is kellett osztogatnom, majd fogadás. Hulla fáradtan értünk haza, de megérte minden egyes pillanatért.

  - Hát, öregem, gratulálok! – veregetett hátba James. – Úgy nézem, ezt megcsináltad, nagyon meg!

  Kérdőn nézhettem rá, mert folytatta.

  - Eddig is tudtam, hogy tehetséges fiú vagy, de azt hiszem, felülmúltad önmagad. Büszke vagyok rád!

  - Jézus, James köszi – köszörültem a torkom. – De most ugye nem borulunk egymás vállára, és nem bőgjük el magunkat?

  - Nem, dehogy! Hova gondolsz! – kuncogott. – Hogy venné ki magát? És különben is, mit szólna Eda? Rögtön faképnél hagyna, elég neki egy anyámasszony katonája is – bökdösött felém -, nem kell még egy.

  - Tényleg, soha nem kérdeztem, boldogok vagytok?

  - Igen, azt hiszem, igen. Nagyszerű lány, nem?

  - De, az. Nagyon kedvelem őt, ugye tudod? - néztem rá kérdőn. Fontosnak éreztem, hogy tudja.

  - Kösz - vigyorgott - De most már mennem kell, mert látom, hogy a dudával szemez a doktornő. Azt hiszem, kénytelen leszek megmutatni neki az igazi doktorosdit, így hátha megbocsátja a késlekedésem – kajánkodott.

  - Fúj, kímélj meg a részletektől, ha lehet. Menj, mielőtt elhúz a kocsiddal együtt, nem akarnám, ha hozzám táboroznád be magad! – Nevettem, és elindultam felfelé a lépcsőmön az én kis szőrös hölgyeményemhez.