18.rész

   Lám, hiába volt a sok elhatározásom, miszerint megbirkózom a velem történtekkel, elég csak egy kis kilengés, és máris a visszájára fordulnak a dolgok. Az eszem azt mondta, labilis vagyok. De mióta hihetek én már az eszemnek? Ezekkel a súlyos gondolatokkal a fejemben csináltam végig a napot. Alig tudtam jelen lenni a felolvasó esten, még szerencse, hogy nem nekem kellett felolvasni. Ahogy hallgattam a történetet újra az emlékek vették át az irányítást. Ha akartam volna sem tudtam volna ellenkezni. De miért is akartam volna? Hiszen az az élet, ott bennem mélyen, gyakran még mindig valóságosabb volt a sajátomnál. Ráadásul sokkal vonzóbb is.


  Holnap este koncert. Ideges vagyok. Ma a próbán jól összezördültünk, ami nem tesz jót. De nem tudok magammal mit kezdeni. Egyedül érzem magam, nem tudom kivel megbeszélni kavargó, zavaró gondolataimat. A bennem lévő űrt nem tudja kitölteni senki. A srácok nem értenék. Az életemet is rájuk bíznám, de ami bennem zajlik, az más.

  Már több mint egy hónapja, hogy nem láttam Ailiát. Nem is tudom mit képzeltem? Talán, hogy majd olyan könnyedén átvészelem a hiányát? Vagy ugyanúgy túlteszem magam rajta, mint előtte oly sok lányon? Egyáltalán miért beszéltem be magamnak, hogy ez jó lesz nekünk. Egy idióta voltam, hogy hagytam. És még nagyobb barom, hogy még én erősködtem. De már nem tudok változtatni a tényen, hogy nincs velem.

  - Dave, a fene essen beléd! Mi van veled ember? – ragad meg Rick.

  - Semmi, hagyj…! - mint egy kisgyerek, úgy válaszolok. Hallom magamon, hogy szánalmas a hangom, de nem bírom máshogy mondani.

  - Komolyan, David, mióta Ailia elment, kész roncs vagy – replikáz tovább, legszívesebben behúznék neki egyet. Lehet azt kéne, talán a bennem tomboló feszültséget így le tudnám vezetni némiképp. De a semmiért hogyan moshatnék be a legjobb barátomnak? Főleg, ha még igaza is van. – Szedd már össze magad… - ja, könnyű mondani, morgok magamban. – Semmi nem tart örökké.

  - De én úgy érzem, már egy örökkévalóság óta elment!– sóhajtok nagyot. Na tessék, most lehet röhögni rajtam, kiadtam magam nekik. De meglepő módon egyikük sem nevet ki, csak elnézően vigyorognak.

  - Te totál belezúgtál a csajba! – vihorászik Noah.

  - Aha, nagyon vicces – zúgolódom, de érzem, ahogy a szám széle megrándul a visszafojtott mosolytól.

  - Hát, nem is tudom …, én nem tartom viccesnek, talán egy kicsit meglepőnek – na szép, Bishop is beszáll a lelkizésbe. Ez fantasztikus! – Nem gondoltam volna, hogy rajtad is kifoghatnak, de lám….

  - Nem tudom mit vagytok úgy oda, nincs semmi bajom! – csattanok fel már sokadszorra. – Ha pedig mégis, ahhoz semmi köze Ailiának. Sokkal inkább nektek…

  - Már miért lenne nekünk a pocsék hangulatodhoz vajmi köze is? – néz kerek ártatlan, értetlen szemekkel rám Rick. Hű, tényleg szeretnék neki behúzni, főleg az ártatlan tekintet miatt.

  - Pontosan tudjátok azt ti! És most fejezzük végre be ezt a cirkuszt, próbálni vagyunk itt, ha rémlene!

  - Oké, oké… - tartja magasba a kezeit Rick vigyorogva – halljátok a nagymestert fiúk: próbálni!

Mielőtt bármit szólhatnék, újra megzavarnak minket.

  - Üdv srácok! – kiálltja az újonnan jött.

  Hallom a hangját, de képtelen vagyok felfogni, hogy tényleg itt van. Egy pillanatra azt hiszem, csak a kívánságom vált valóra. De ahogy körbenézek, már csak ketten vagyunk. A többiek észrevétlen szivárognak el. Tátogva nézem. Próbálom beinni, minden porcikáját. Nem győzök betelni vele, csak őt látom. Úgy látszik ez tényleg egy betegség, de kit érdekel. Közelebb lépnék

hozzá, de megállít. Nem értem mi történt. Hiszen olyan rég nem láttuk egymást. Mi történt ez idő alatt, ami megváltoztatta?

  - Beszélnünk kell! – mondja nagyon hivatalosnak tűnő hangon. Egy perc alatt fagy meg bennem minden szó. És nem veszem észre az ailg látszó kis mosolyt a szája szegletében

  - Ailia… – most mondom ki a nevét először, de leint. Újra lépnék felé, de megállít.

  - El kell költöznöm… – hajtja le a fejét.

  Hogy mi van? Nem kapok levegőt. Épphogy visszajött, és már menne is? Nem fogom kibírni. De próbálom összeszedni magam, nem láthatja, hogy mindjárt összeroppanok.

  - Mi történt? – kérdezem, nyugodtnak szánt hangon, de belül remeg mindenem. Hát nem így képzeltem a viszontlátást.

  - Nem maradhatok ott, ahol lakunk… - néz komolyan a szemembe.

  - Miért?

  - Hát… - elfordul tőlem, és elkezdi kigombolni a kabátját. Már rég elveszítettem a fonalat, nem értek semmit. Így csak hagyom sután, hogy választ adjon a kérdésemre. – Mert úgy gondolom, nem lenne jó egy kisgyereknek abban a lakásban… – magyarázza komolynak szánt hangon, de látom rajta, hogy alig bírja visszafojtani kitörni készülő nevetését, így végkép összezavarodva nézek rá tovább. Még fel sem fogom, amit mond - a szavai üresen koppannak vissza a teremben -, amikor meglátom, amit takargatott. Vékony alakjából alig láthatóan dudorodni látszik egy kis halom. Értetlenül bámulom, nem vagyok képes felfogni a szavak és a kép együttes jelentését. Nézek a szemébe, és már látom benne azt a ragyogást, amit eddigi zavarodottságom miatt nem vettem észre. És akkor, végre megértem, amit mondani akar. Istenem!

  Egyetlen lépéssel előtte termek, megszűnik minden bénultságom, sutaságom. Egy eddig ismeretlen érzés kerít hatalmába. Hang nem jön ki a torkomon. Megrendülve simítom a kezem az alig domborodó kis púpra.


  - Daniel! – ébresztett fel az emlékekből Miranda hangja. – Figyelsz?

  - Igen… khm. Bocsánat, kicsit elkalandoztam.

  - Azt látom – morgott. – Nem tudom mi van veled mostanában, de teljesen kifordultál magadból. Szedd össze magad, mert ez így nem jó. Egész délután úgy viselkedtél, mintha egy idegen bolygóról jöttél volna. Enyhén szólva is kínos volt.

  - Ne haragudj… - kezdtem, de egyetlen intéssel elhallgatatott.

  - Nem a mentegetőzésedre van szükségem, hanem arra, hogy jelen légy. Vagy legalább csinálj úgy, mintha rajtam kívül téged is érdekelne a karriered!

  - Oké.

  - Csak ennyi? – perdült meg.

  - Mégis mit vársz, mit mondjak? – kérdeztem, már én is kissé felemelt hangon. – Oké, igazad van. Nem vagyok mostanában épp a legjobb ügyfél, sajnálom. Megfelel ez így, vagy szeretnél még egyéb önostorozást, vagy vegyek vezeklésül szöges övet? – gúnyolódtam. Az összes feszültség kitörni készült, és nem a megfelelő embert találta el. Nem Miranda tehetett róla, hogy kicsúszni látszott a talaj a talpam alól.

  - Mi van veled? Te nem szoktál így viselkedni – nézett rám komolyan.

  - Semmi – próbáltam lezárni a vitát. – Csak fáradt vagyok.

  - Nos, jól van. Ha nem akarod, nem kell elmondanod, de magad alatt vágod így a fát. Ne hagyd, hogy ez a siker kicsússzon a kezed közül. A producer újra hajlandó tárgyalni veled. Holnapra megbeszéltem egy újabb időpontot.

Éreztem, ahogy a düh elönti az agyamat. Mit akar még tőlem? Hát nem megmondtam, hogy nem akarom? Mi vagyok én egy nyavalyás gyerek, akit terelgetni kell?

  - Nem! – kiáltottam, láttam, ahogy Miranda megtántorodik egy pillanatra, majd értetlenül nézett rám.

  - Daniel, hallgass meg kérlek…

  - Nem! Elegem van! – kiabáltam – hát minek nézel te engem? Valami kis taknyos kölyöknek, akinek megmondhatod, hogy mit, hogyan csináljon? Döntöttem, és nem akarom a filmet. Már mondtam, ha jól emlékszem, és semmi célzást nem ejtettem meg, hogy talán meggondoltam volna magam, ha nem tévedek. Értsd meg végre, nem megy. Ennyi. Sajnálom, ha csalódást okoztam, de ez nem fog összejönni. A sztori nem eladó. Ez az utolsó szavam – sziszegtem jeges hangon. Ugyan az indulatom, már egy kicsit alábbhagyott, de a bennem fortyogó düh még mindig ott lapult megbújva arra várva mikor törhet ki gondosan lezárt kalodájából.

  - Jól van – húzta fel az orrát Miranda. – Nem erőszak a disznótor. De aztán ne hozzám gyere pityeregve, ha pár hónap múlva visszaesik a kereslet – vakkantotta, majd peckesen kimasírozott a könyvesboltból.


zene, placebo-my sweet prince


  Ott maradtam egyedül, de nem bántam, hogy végre vége az egész hercehurcának. Újra csak eszembe jutott az előbbi emlékkép. Annyira irigyeltem Davidet, és olyan mérges voltam rá, amiért nekem is át kell élnem ezeket a perceiket, úgy, hogy hiába éreztem, amit ő érzett, hiába emlékeztem rá, mégis tudnom kellett, hogy nem velem történt meg. De mégis a legnagyobb fájdalmat az okozta, hogy legbelül pontosan tudtam, hogy igenis akarom az emlékeket. Mint egy mazochista, aki szeret szenvedni. De én nem akartam többé már kínlódni. Végig sem gondoltam világosan, hogy mire készülök, csak leintettem egy taxit és bemondtam azt a címet, ahová egész nap vágytam. Mintha egy gyorsvonatban ülnék, amit már senki nem képes lefékezni, csak robog a veszte felé.

  Ez voltam én. A gyorsvonat. Jelen pillanatban nem számított hova tartok, hogy hol zuhanok le a szikláról, amin egyensúlyoztam. Csak annyit tudtam, hogy kihúzhatom még egy darabig, addig, míg összezúzva földet nem érek.

  Nagy lendülettel szálltam ki a taxiból, és indultam a már jól ismert udvaron át a házig. Meg sem fordult a fejemben, hogy talán nincsenek is itthon. Annyira biztos voltam magamban, hogy eszembe sem jutott, hogy talán szólnom kellett volna mielőtt beállítok. Nem törődtem most a bennem suttogó ellenérvekkel, nem hallgattam a józan észre, elegem volt, hogy jófiú legyek. Végre eljött az időm, hogy elvegyem, ami engem illet. Hogy nekem is legyenek saját emlékeim arról, aki jelenleg a legfontosabb. És végre megtudjam, én magam vajon jelentek-e neki valamit.

  Nem kopogtam, úgy jöttem, mintha haza érkeznék. Nem gondolkodtam az eszem hátrahagytam. Csak az érzéseim irányították minden mozdulatom, minden lépésem. Belöktem az ajtót és nem csodálkoztam, hogy nyitva találtam. Minden hirtelen olyan természetes volt, hogy nem győztem nevetni magamon. Nagy léptekkel határozottan mentem beljebb, felületesen néztem végig a nappaliban uralkodó otthonos rendetlenségen. Elmosolyogtam magam, ahogy észrevettem a rengeteg játékot a földön, de most ezzel sem törődtem, mentem tovább és hallgatóztam, merre lehetnek.

  Jókedvű kuncogás ütötte meg a fülem, és rögtön, tétovázás nélkül fordultam a hang irányába, majd egy pillanatra megtorpantam, ahogy megpillantottam őket. A konyhában akadtam rájuk, csak át kellett kukucskálnom a pulton, ami elválasztotta a nappalitól. Még nem vettek észre, önfeledten bújócskáztak és kergetőztek, nevetgélve.

  - Elkaplak! – kiáltotta Ailia elmélyített hangon, mire Albából kitört egy játékos visítás.

  - Ne, ne! – kiabálta és kacagott hangosan, de közben hagyta magát elfogni. Ailia hátulról elkapta, majd felkapva megpörgette.

  Ahogy megfordultak észrevett. Nem tudom, mit láthatott rajtam, de elnémult, és rezzenéstelen tekintettel fúrta szemét az enyémbe. Nem tudtam tovább várni, egyetlen lépéssel szeltem át a köztünk lévő távolságot, hogy mint egy kiéhezett ragadozó lecsaphassak rá. Alba még mindig az ölében volt, ahogy a tenyerem a tarkójára simult, és a szám éhesen, követelőzve kapott utána. Nem figyeltem, ahogy gyengéden a földre csúsztatta, aki mint egy kis bolond indián ugrándozott körülöttünk. Számomra nem létezett a külvilág, és megszűntek a korlátok. Egyszerre vadul, erősen szorítottam magamhoz Ailia testét, kiélvezve minden pillanatot

  Nem gondolkodtam, nem is akartam gondolkodni. Csak érezni. Nem törődtem vele, hogy előzőleg pont én voltam az, aki az egészből visszavonulót fújt, szükségem volt arra, hogy érezzem, élek.

  Alilia épp olyan szenvedéllyel viszonozta csókjaimat és simogatásaimat, mint amit én adtam neki. Úgy éreztem a tűz, ami bennünk tombol végre kitörhet, és elsöprő erejével már nem szállhattam szembe. Még átfutott ködös agyamon, hogy talán ez az egész, az álmokkal és az emlékekkel, talán minden ami velem történt mégsem volt véletlen, és ide kellett vezetnie. Ide Ailiahoz. Ebben a pillanatban el tudtam volna hinni, hogy tényleg nincsenek véletlenek. Akartam hinni, hogy értelme van annak, hogy itt vagyok, hogy együtt vagyunk.

  Elhessegettem a zakatoló gondolatokat és nem hagytam, hogy más is kitöltsön, csak azok az élmények, és érzelmek maradhattak, amiket egymásnak adhattunk. Egyik kezemmel még mindig Ailia tarkóját simogattam, beletúrtam a hajába, beletemettem magam az illatába. A másik kezem levándorolt a derekára, kicsalogattam a nadrágjából a felsőjét, hogy hozzáférhessek végre bőre bársonyosságához. Közben éreztem, hogy ő sem tétlenkedik. Levegőt már alig kapva egy pillanatra kibontakozott, hogy a szemembe tudjon nézni. Újra csak azt éreztem, mint már olyan sokszor, hogy elveszek ebben a tekintetben, de végre nem bántam semmit. Egy percig csak szótlanul néztünk egymásra, kutatva a másik tekintetében a válaszokat.

  - Daniel… - zihálta, mire akaratlanul is, de mosolyognom kellett. Elöntött valami ősi ösztön, annak a biztos tudása, hogy azt, amit cselekszem, a másik épp annyira akarja, mint én magam. – Szia… - csókolt meg gyengéden újra, akkor jöttem rá, hogy még csak nem is köszöntem, mielőtt letámadtam volna.

  - Gondoltam, beugrom – kuncogtam, és folytattam ott, ahol abbahagytam, cirógattam, simogattam, csókoltam, faltam.

  - Hm… és milyen jól tetted. De minek köszönhetem, hogy meggondoltad magad? – kérdezte két újabb csók között, alsó ajkát kissé beharapva, amitől legszívesebben újra rávetettem volna magam. Úgy éreztem nem maradt bennem semmi, egy megfontolt értelmes lény viselkedéséből, olyanná váltam, mint egy állat, aki csak az ösztöneinek engedelmeskedik.

  - Rájöttem, hogy akarlak…- olyan egyszerűek voltak most ezek a szavak, mégis olyan sokáig tartott, mire ki tudtam végre mondani.

  - Már épp ideje volt! – simogatott, és gyengéden beleharapott a nyakam hajlatába, amitől rögtön végigborzongtam.

  - Jézusom, ideje? – nevettem fel hitetlenül – hiszen alig pár napja találkoztunk…

  - Egy örökkévalóságnak tűnt! – sóhajtotta. A haja összekócolódott, ahogy kibontottam, arca kipirult, a szeme tűzben égett, ajka kissé megduzzadt. Gyönyörű volt. Újra felé kaptam, de egy sóhajjal elhátrált.

  - Várj… - vett egy nagy levegőt, mire újra egy elégedett vigyor terült szét az arcomon. Nem tehettem róla, a gátlásaim elszálltak, nem érdekeltek sem a kétségek, sem a gyötrő gondolatok, amik eddig megnehezítették a döntéseimet. – Alba… - egy pillanatra kijózanodtam, mikor rájöttem mire készültünk. Nagyot sóhajtva engedtem el Ailiát, és hátrább léptem. – Oké, egy pillanat… – lépett mellém, és egy csókot nyomott a számra, majd kitáncolt a karjaim közül.

  Hallottam, ahogy becserkészi a kislányt, és nevetve, kergetőzve tereli némi elfoglaltság felé. Kicsit elszégyelltem magam, de ahogy újra megláttam Ailiát, hogy felém közeledik, kissé szégyenlős mosollyal az ajkán, minden szégyenérzetem elmúlt.

  - Hol van Alba? – kérdeztem ez félmosollyal.

  - Betettem neki az egyik koncertfelvételt, imádja nézni – vonta meg szégyenlősen a vállát. – Ezzel el lesz egy darabig. Ne izgulj, nem lesz semmi baj… - mosolygott, ahogy látta pillanatnyi tétovázásomat.

  Hozzám lépett, szorosan megállt előttem, és teljes bizonyossággal tudtam, mit akarok. Nem tétováztam, ahogy újra a szájára szorítottam az enyémet. Nem engedtem, hogy a tudatomat elárasszák a betörni készülő képek. Koncentrálnom kellett, hogy magam maradjak, de megérte. Minden egyes pillanat, amit én tölthettem el Ailiával megért minden egyéb küzdelmet. Felvillanyozva újdonsült határozottságomon húztam magammal a hálószoba felé. Annyi tisztaság még maradt az agyamban, hogy rájöjjek, nem lenne szerencsés a nappali és a konyha között letepernem.

  Botladozva jutottunk el a szobáig. Most is pont olyan nyugalmat és bensőségességet árasztott magából a helység, mint mikor a legutóbb itt jártam. Puha, meleg, sejtelmes és csalogatóan csábító. Épp, mint a tulajdonosa. Bár akkor a rémülettől dobogott a szívem a torkomban, jelenleg csakis egyre tudtam gondolni, rá. Már az sem nagyon érdekelt volna, ha nem jutunk el a hívogatóan puha ágyig, de mielőtt a lábaim szégyenszemre felmondták volna szolgálatot, megkönnyebbülve értük el végső célunkként.

  Ailia hátravetette magát rajta és rám nézett, a már olyan nagyon ismerős pillantással. Kezem bizsergett, vágyva vágyott bőrének érintésére. Felé nyúltam, és végre, minden korláttól szabadulva érinthettem meg. Agyamat elöntötte a vágy mindent beborító színes kavalkádjával hömpölygő ködje. Ez a fajta köd nem a szürke, hideg színeivel foglalta el valómat, hanem egyenként robbantva lángra kelt éltre bennem a létezés megannyi színe. Apró kis petárdákkal indult agyam egyik megbúvó sarkából, majd egyre nagyobb és nagyobb tűzijátékká dagadva kebelezett be. Fényes robbanásokkal tarkítva a szín kavalkádot, űzte távolra a fekete sötétséget, ami újra és újra ott ólálkodott, mint egy prédájára leső éhes ragadozó.

  Először jöttek az aranyló sárgák, akárcsak megannyi nyár tündöklő, meleg, éltető lüktetése. Majd megjelentek a kékek, a meleg, ringató, finoman izzó, biztonságot adó türkizóceánjai. A bennem lakó művész csodálattal adózott volna a narancs és a vörös égető forróságának, ha végül a fehér, a kitartóan izzó hófehér ragyogása, végképp be nem borította volna elmém minden zugát, hogy már csakis egy maradjon. A vágy. Míg végül az ezernyi szín eggyé válva adja azt az egyetlent, amit szavakkal leírni nem lehet.

  Az ablakon beszűrődő fény, játékosan lejtette táncát immár mezítelen bőrünkön, újra életre keltve a megannyi színt, ami eddig a fejemben villódzott. Bőrünkön a vágy fényes verítéke csillogott ezernyi kaleidoszkóp ragyogásával.

Elveszítettem minden realitását a valóságnak és egy pillanat alatt tolakodott be az emlék kettőnk közé.


  Csak nézem, ahogy kacagva incselkedik velem, és alig bírom türtőztetni ágaskodó indulataimat. Felé kapok, nem ellenkezik, csak mosolyog kacéran, ahogy az asszonyok tették az idők kezdete óta, ha tudták, győzelmet arattak a kiszemelt fölött. És tudom, hogy ő győzött, de én vagyok a nyertes.


  Félúton a csók és az ölelés között merevedtem meg. Ailia rögtön érezte, hogy valami baj van, de nem húzódott el, csak még jobban ölelt, még erősebben tartott ebben a világban. Nem kérdezett, nem kutakodott, csak itt tartott. Nem engedett, és nem hagyott elbotlani, belezuhanni az emlékbe.


  - Daniel… - mondta ki a nevem akadozva, rekedt suttogással. Ennyi elég is volt. Az én nevem. Én vagyok, én, én… - Látlak…, Daniel, téged látlak – nézett kutatón a szemembe, és addig tartotta fogva tekintetem, mígnem elhitte, hogy eljutottak hozzám szavai.

  Reszketegen sóhajtottam, és a homlokomat az övének támasztottam. Nem bírtam megszólalni, csak behunyt szemmel vártam a következő emlékképet, de nem jött. Egyedül voltunk. Ketten. Csak ő és én.

  Lassan, nagyon lassan csókolt meg újra, mintha attól félt volna, összetörök. Remegve viszonoztam újra és újra a csókját, mígnem tudtam, hogy tényleg, valóban velem történik mindez. Kezeim tapogatózva indultak ismét útjukra, míg újra ott robbantak remegve bennem a színbombák fényesen tüzes tűzijátékai.

  Beleveszve Ailia testébe, eltűntem végül már én is, nem hagyva magamnak kétségeket, fájdalmat. Végül a kettőből egy lett.

  Lebegtem. Én. De mégsem voltam egyedül. Még mindig ketten voltunk, és végre mintha pontosan ott lettem volna, ahol lennem kellett. Lebegtem. Egymagam, és mégsem. Lebegtem. Ott voltam, és sehol sem voltam. Lebegtem. Boldog voltam.

  Puhán, erős karok vettek körül, mint egy körém-tekeredett inda. Ringatva tartott, magához húzott. Az erős színek tompává csitultak, de fényesen ragyogtak elcsendesedve bennem, várva, hogy bármikor újra életre keltsem tüzes, élénk lánggal lobogó táncukat.

  Még félig öntudatlanul is élt bennem a művész, a fényképész. Szerettem volna erről a mezítelen emberpárról képet alkotni. Megörökíteni őket, hogy megmaradjanak ilyennek, amilyennek ebben a pillanatban voltak. Ártatlannak, és bűnösnek. Végtelennek és egymás végső állomásának. Két embernek, két csupasz, mezítelen testű és fedetlen lelkű embernek. Csak embernek. Nem Ailiának, és nem Danielnek.

  Láttam magunkat kívülről, ahogy ott heverünk egymásba gabalyodott végtagokkal, verítéktől ragyogva a beszűrődő tompa fényben fürödve. Ahogy a lány haja beborítja a félig alatta fekvő fiút, és ahogy ez a sötét hajtömeg, szinte kígyózva tekereg a fiú csupasz testén, bizarr motívumokat rajzolva rá. Ahogy a fiú, ujjával alig érintve simít végig a lány bőrén, és ahogy a lány megborzong ettől az érintéstől. Láttam őket, mintha nem magunkat látnám. És szépnek találtam a két testet, ahogy eggyé válva, elcsendesülve ringatóztak egymás ölelésében. A bennem lüktető érzelmektől furcsán kifacsart lélekkel ölelt magához az álom.

  Apró ujjak matatására ébredtem. Kis, rebbenő, pillangószárny könnyű ujjacskák tapogattak.

17.rész

zene - placebo - battle for the sun

  Ott voltam Daviddel végig. Egyek voltunk. Mindketten meghaltunk, hogy aztán valamilyen szinten mindketten tovább is éljünk. Nem tudom Davidnek hogy sikerült átadnia az emlékeit, de ott, az autóban, a baleset pillanatában nem létezett külön Daniel és nem haldoklott külön David. Mindketten a haláltusánkat vívtuk, és mindketten éltünk, egyszerre. Egyek voltunk. Az emlékeink, az érzéseink, a lényünk, az egész valónk. Nem emlékezhettem rá tisztán, de tudtam, hogy így volt. Élesen láttam mindent, ami azon a sötét estén történt. Hallottam a rádióból a zenét, éreztem a hatalmas fájdalmat, ami majd szétszakított belülről – ami végül arra késztetett, hogy a fékre tapossak, míg aztán a mögöttem lévő kamion bele nem tolt az árokba, hogy a fának ütközve a sötétségbe zuhanjak. Átéltem a kétségbeesést, az egyedüllétet, és a kilátástalan küzdelmet.

  Világossá vált, hogy együtt voltunk, mi ketten. Ott, abban a sötétben is, és még most is. Nem tudom ez normális-e, vagy inkább félelmet kellene éreznem. Sőt abban sem vagyok biztos, hogy ez megmagyaráz-e bármit is, de a lelkem érezte a kapcsot. David ott volt velem mindvégig, és mégsem. Mintha egy lenyomata maradt volna az embernek magának bennem.

Lassan megnyugodtam, a vihar, amit a halál újra érintése okozott a szívemben csendesedni látszott. A világ újra megtelt élettel, és színekkel. A hangok már nem kusza suttogásként jutottak el hozzám, és az érintés, ami átölelve karolt, itt tartott ebben a világban.

  - Daniel! – hallottam a hangját. Jólesően lazultak el torz, görcsbe fagyott izmaim, és elhagyva magam, omlottam a körém zárt karokba. – Istenem, ne csináld velem! Még egyszer nem bírom ki a múltkorit! Hallod?! – mosolyogni támadt kedvem, ahogy hallgattam lehunyt szemmel unszoló hangját. Éreztem, ahogy ringat, ösztönös, óvó anyai mozdulattal.

  - Ailia – suttogtam, száraz akadozó nyelvvel – jól vagyok… minden rendben, itt vagyok. – Nem tudom kit vigasztaltam, őt, vagy magamat, de jólesett, ahogy egymásba kapaszkodva merítünk vigaszt.

  - Jézusom! Azt hittem megint az történik, és megint eltűnsz! – kiáltott fel, és még szorosabbra vonta karjait körülöttem. Azt hiszem már nem csak nekem volt szükségem kapaszkodóra. – Annyira megijedtem, csak összezuhantál, és láttam, hogy fájdalmaid vannak, nem tudtam mit tenni – szipogta.

  - Ssh… nincs semmi baj, már elmúlt, már elmúlt – duruzsoltam neki. – Gyere, keljünk fel! – Remegett az átéltektől, így egymást támogatva jutottunk vissza az ágyig. Egymás mellett ültünk, és nem szólaltunk meg. Ailia szorosan fogta a kezemet, úgy éreztem, ha elengedné, attól félne eltűnök.

  - Amikor… - vettem egy nagy levegőt és próbáltam folytatni a megkezdett mondatot – amikor meghalt – ránéztem Ailiára, mire ő a félelemtől még mindig űzött tekintettel nézett vissza rám és csak szorította a kezem. – Én… én éreztem, amit ő… – nehéz volt róla beszélnem, alig találtam a szavakat. Lehajtottam a fejem, vettem még egy nagy levegőt, de a remegésem nem akart múlni. – Mintha egy pillanatra összeért volna a lelkünk, nem tudom elmagyarázni. Abban a pillanatban, ahogy ő megérezte a fájdalmat, szinte még fel sem fogta…, akkor ott, Angliában az országúton, a kocsimban ülve én is éreztem azt, amit ő. Ezért történt a baleset.

  - Ez nem lehet! – suttogta hitetlenkedve, a fejét rázva, tagadva a letagadhatatlant már olyan sokadszorra Ailia.

  - Megtanultam ez alatt az idő alatt, hogy ez a mondat nem jelent semmit. Minden, amit tudni véltem, amiben hittem, minden megváltozott abban a percben, ahogy megéreztem David fájdalmát. – Próbáltam érthetően elmagyarázni, de nem tudom mennyire sikerült. – Mintha egyek lennénk, érted? Mintha a két lélek, amik bennünk volt hirtelen eggyé akart volna válni. Jézusom! Olyan idiótán hangzik! – kiáltottam fel idegesen a hajamba túrva. – Fájt, annyira fájt… – markoltam a hajamba, éreztem, ahogy könnyek lepik el a szemem. – Olyan magányosak voltunk…, és annyira akartunk harcolni – észre sem vettem, hogy többes számban beszélek – ...látni akartunk benneteket még egyszer. Minden gondolatunk csak ti voltatok. De nagyon fájt… - motyogtam – semmit nem tehettem…, elvesztünk.

  - Daniel, maradj velem! – Fogta meg két oldalról az arcomat Ailia, hogy a szemembe tudjon nézni. Homályosan láttam csak a vonásait. Hirtelen megértettem, ha nem lép közbe újra odaát találom magam. – Nézz rám! – parancsolta szinte. Majd hozzám hajolt és erősen a számra tapasztotta az ajkát.

  Minden kétséget kizáróan igazolni látszott, hogy élek. Ahogy megéreztem a száját az enyémen, ahogy forró lehelete cirógatott, és ahogy az utolsó maradék gátjaim is átszakadtak, éreztem, hogy élek. Mintha meteor robbant volna bennem. Egy pillanatnyi dermedtség után éhesen kaptam Ailia után, érezni, érinteni akartam.

  Kezem végigsiklott a testén, majd a nyakán, végül szinte belemarkoltam a hajába. Nem tudtam magam visszafogni. Az összes eddig elfojtott vágyam kitörni látszott, de nem szabtam útját. Engedtem hadd járja saját ösvényeit, duzzadó lávafolyammá változtatva a bennem lüktető életet. Vadul rántottam még közelebb magamhoz, de nem ellenkezett, benne is épp úgy tombolt a tűz, mint bennem. Megborzongtam, mikor a számba harapott, majd incselkedve folytatta útját az államon át a nyakamig, bebújva a pólóm alá, végigkóstolva testem minden centiméterét. Őrült, vörös köd lebbent szemeim elé, nem létezett más csak a kettőnk kielégíthetetlennek tűnő vágya.

  - Ailia… - nyögtem két ziháló levegővétel között – biztos, hogy jó ötlet ez? 

  - Nem érdekel…, nem akarok gondolkodni! Csak érezni akarlak! – húzta magához a kezem és lázasan fúrta bele szemét az enyémbe – csak érints meg! Tudom, hogy te is akarod, látom…

  Maga után húzott az ágyra, ott térdeltünk már mindketten, zihálva. Tüzesen örvénylett körülöttünk a levegő. Ugyanolyan vadul estünk ismét egymásnak, mint az előbb. Éreztem, ahogy keze belemarkol a pólómba, ahogy szinte lerángatja rólam. Forró ajka végigjárta felsőtestemet, majd ismét a számra vetette magát. Nem fukarkodtunk egymás kényeztetésével, éhesen nyomultam be a rám váró tárt kapukon. Nyelvemmel végigjártam az ajkait, a fogaink összekoccantak, ahogy nem gátoltuk hevességünket. Kezem már a vékony ing alatt járt, felfedezve Ailia testét, nem tudtam megálljt parancsolni nekik. Halk, mormoló szinte doromboló nyögései csak még inkább lángra gyújtották bennem az elfojtott tüzet. Ailia a hátára feküdt, maga után húzva, szorosan tapadva hozzám, el nem engedve egy percre sem. Lábait szorosan csípőm köré kulcsolta testét az enyémnek feszítette, fénylett a vágyakozástól. Szemeiben lángolva tombolt a tűz, ajka megduzzadt csókjaimtól, mellei feszülve nyomultak a mellkasomhoz.

  Újra felé hajoltam, hogy csókommal elfojtsam a kitörni készülő tüzet. Szám bebarangolta a mellét, elidőztem egy végtelen pillanatig rajta, majd tovább vándoroltam a nyakán át, újra és újra a szájáig. Nem tudtam betelni vele. A szívem a mellkasomban olyan vadul, zabolázatlanul dübörgött, hogy azt hittem kiszakad bordáim közül. Alig kaptam levegőt, de ezt a fuldoklást mindennél jobban kívántam. Már majdnem az összes ruha lekerült rólunk, szanaszét heverve az ágy körül jelezte önnön vágyainkat. Ailia megadva magát hevert ziláltan, zihálva alattam, kezével szorosan belém markolva. Ránéztem kipirult arcára, félig lehunyt szemére, ahonnan a zöld lávafolyam szinte felperzselt, bámultam csókjaimtól duzzadt ajkait és tudtam, elvesztem.

  A pillanat tört része alatt villant át rajtam a kérdés, hogy mit csinálok. Az agyam egy még világosan gondolkodó szeglete figyelmeztetett, hogy ez őrültség, nem folytathatom. Nem ez a megfelelő pillanat erre. Mindketten lecsupaszított lélekkel, tele sebekkel, egy másik ember halála miatti fájdalommal viaskodva, nem lenne szabad ezt tennünk. Ráadásul a legnagyobb kérdés, ami szinte szétfeszített belülről, ismét csak az volt, hogy Ailia vajon engem akar-e. De David még mindig itt volt velünk, és nem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e, vagy rossz nekem. Nehéz volt, nagyon nehéz véget szakítanom a már olyan rég vágyott együttlétnek, de nem használhattam ki Ailia fájdalmát és a sajátomat sem.

  Arcára simítottam a kezem, ezzel kényszerítve, hogy nyissa ki a szemét. Rám nézett, láthatta, hogy valami megváltozott. Nagyot sóhajtva gördültem le róla. Hanyatt fekve mellette, kezembe temettem az arcomat. Próbáltam lecsillapítani őrülten dobogó szívemet. Éreztem, ahogy Ailia először megmerevedik, majd újra felém nyúl.

  - Ailia, kérlek – fogtam le a kezét. – Nem ezt akarod. Nem engem akarsz!

  - De, tudom, mit akarok! – próbált újra felém nyúlni, könyörögve. – Akarlak téged… - suttogta szenvedélyesen

  Már nyitottam volna számat, amikor megszólalt, vágytól még mindig rekedt hangon.

  - Ne haragudj… - simította kezét az arcomra – nem lett volna szabad ezt tennem. – Hangja végtelenül szomorú volt, akárcsak az arca. Ránéztem és újra csak a fájdalmat láttam felvillanni tekintetében.

  - Nem… nekem nem lett volna szabad – sóhajtottam ismét nagyot.

  - Kihasználtalak, bocsáss meg – folytatta Ailia, mire kérdőn néztem rá. Ő használt ki engem? – Szinte már-már használtalak, csak a saját fájdalmammal, félelmemmel és vágyaimmal voltam elfoglalva és nem törődtem azzal, hogy nem voltál teljesen itt – fintorgott szégyenlősen -, hogy még az átéltek hatása alatt voltál. Ne haragudj – hajtotta le a fejét.

  - Jézusom Ailia! Nem kell magadat hibáztatnod, pontosan tudtam, mi történik. Nem használtál ki! – tiltakoztam. – Úgy teszel, mintha egy ártatlan báránykát készültél volna megrontani – próbáltam oldani a feszültséget, ami némiképp sikerült, mikor megláttam arcán, hogy a fintorból egy kis mosoly lesz.

  Megfogtam a kezét, ami még mindig az arcomat simogatta, és csak úgy egyszerűen belecsókoltam a tenyerébe. Egy pillanatra láttam, ahogy a tűz ismét fellobban a tekintetében, de lehajtotta szégyenlősen a fejét. Elmosolyodtam, és magamhoz húztam. Kényelmesen elfészkelődött a karomban, fejét a nyakam hajlatába fúrta és pillanatok alatt ellazult a teste. Úgy illettünk egymáshoz, mint az öntvény és a formája. Jóleső melegséggel adtam egy csókot a feje búbjára, mire még szorosabban bújt hozzám. Nehéz volt mellette úgy feküdnöm, hogy újra és újra felgyújtotta a vágyakozásomat, amit ráadásul még nem sikerült rendesen kordában tartanom, de nem akartam elengedni, egy pillanatra sem.

  - Érdekes egy este volt – dünnyögtem szinte csak magamnak.

  - Hm? - fészkelődött a karomban, mire újra és újra fellobbant a testemben a már amúgy is lángoló tűz.

  - Megtennél valamit? – nyögtem rekedten.

  - Ühüm - bólintott, és ismét a nyakam hajlatában szuszogott, szagolgatta a bőröm, szinte már-már ízlelgette. Éreztem, ha tovább műveli, nem tudom még egyszer visszafogni magam.

  - Ailia… figyelnél?

  - Ja, aha… bocs – kuncogott, kicsit felszabadultabban.

  Érdekes, hogy nem tűnődtem azon, milyen egyszerűen túlléptünk az előbbieken. Csak úgy megtörtént és elfogadtuk. Az események magukkal sodortak bennünket, és nem lett volna értelme még ezen is rágódni. Azt akartam még mindig, amit megfogadtam a halott galamb mellett. Élni és megélni az életet. Már tudtam, hogy nincs idő arra, hogy olyasvalamin rágódjak, amin nem tudok változtatni. Így hát elfogadtam a tényt, hogy Ailia is próbál túllépni, és velem tartani ebben a próbálkozásomban. És jólesett, hogy végre a sok gyötrődés után egy kis játékosság is beleivódik az életembe, még ha csak kis időre is. Kuncogása engem is felszabadított.

  - Megtennéd, hogy nyugton maradsz? – néztem rá kérőn, fintorba torzult arccal – ha sokáig izegsz - mozogsz nem állok jót magamért! – szűrtem a fogaimon keresztül.

  - Upsz. Ne haragudj… - rejtette el az arcát a nyakamba, majd halkan hozzátette még: - de olyan jó az illatod.

  - Jézusom… - nyögtem ismét – csukd be a szemed és aludj inkább!

  - Igenis! – kuncogott és incselkedve simított végig az oldalamon, mire újra hangosabban kezdtem venni a levegőt. – Hm. Még működik – mormolta csalafintán.

  - Ailia, befejeznéd? – kértem szinte könyörögve – Működik, mi is pontosan? Ez is egy jó definíciója lehet a dolgoknak – morogtam.

  - Akkor most ne aludjak? – Esküszöm ezt nem lehet kibírni!

  - De, aludj – mordultam – csak előbb válaszolj! A sorrend: válaszolsz, és alszol…

  - A vonzerőm – évődött újra – a vonzerőm, az működik.

  - Mindig is működött, soha nem hagyott cserben, szóval megnyugodhatsz, csak ne ficeregj már!

  - Tényleg?

  - Jézus! Most ezt te sem gondolod komolyan, ezek után ugye? – néztem rá hitetlenül. Felnevetett és belecsókolt a nyakamba, mire újra megremegtem.

  - Csak jó tudni – vont vállat.

  - Oké, akkor már tudod – morgolódtam. – Alvás!

  - Jó éjt – adott még egy puszit. – Jól van, nem csinálom…- vigyorgott, mintha belébújt volna a kisördög, csakis azért, hogy engem kínozzon. De nem tudtam megállni elvigyorogtam magam.

  - Jó éjt – mondtam, és csak hogy kicsit visszaadjam neki a kínzást, végig húztam a kezem a gerince mentén. Éreztem, ahogy megremeg, így jólesően hunytam be a szemem, hogy nagy nehezen átadjam magam a még megmaradt éjszakának.  

  A reggel loppal kúszott be lecsukott szemeim mögé. Jóleső teljességet éreztem, ahogy feljebb kúsztam az álomból és észrevettem, hogy Alila szorosan simul hozzám. Lábaival szinte körbefonta a testemet és ütemes levegővételeivel borzolta a kis szőrszálakat a bőrömön. Éles fény vakított el, ahogy próbáltam kinyitni a szemem, így rögtön, méltatlankodva vissza is zártam szorosan. Én idióta, nem húztam be a függönyöket, jutott eszembe, most meg kelhetek arra, hogy a Nap kiégeti a retinámat. Szorosan behunytam a szemem és elfordultam a Naptól, hogy egy kicsit tudjak még aludni. Mint egy külső szemlélő, úgy figyeltem félálomban, hogy ahogy fordultam, velem együtt fordult Ailia is. Mintha egy zsinórra lettünk volna kötve. Mosolyra húztam a számat, és ezzel a tudattal aludtam ismét el.


  A fene érti a nőket! Elegem van! Hát mit vétettem én, hogy az Isten egy ilyen nővel vert? De ezt magam sem hiszem, csak nyomorult önsajnálatomban próbálok Ailiára kenni mindent. Hát miért nem bírja megérteni, hogy nekem fontos az ő művészete is, és nem azért nem akarom, hogy velem tartson, mert nem szeretem. Hát minek néz ő engem? Bár ha nagyon őszinte akarok lenni – legalább magamhoz-, be kell valljam, minden oka meg lenne az aggódásra. De én már nem a régi David vagyok. Akármilyen giccsesen is hangzik, megváltoztatott. Hiszen tudnia kéne, éreznie. Jó, lehet, nem mondogatom neki százszor, hogy szeretem, de hát tudhatná.

  Azt hiszem mérhetetlen mennyiségű piát döntöttem már magamba, bár már erre sem emlékszem tisztán. Még jó, hogy az este csak ez a kis fellépésünk lesz egy bárban. Elvileg szeretem ezeket az estéket, de most egyetlen porcikám sem kívánja. Legszívesebben visszaloholnék Ailiához, és térden állva könyörögnék, csak ne kellejen veszekednünk. De bennem is van büszkeség, hát hogy a fenébe ne lenne! Majd még én megyek bocsánatért esdekelve, mint egy kiskutya, na azt már nem! De a következő gondolatom, újra csak az, hogyan engeszteljem ki. Én nem vagyok normális, ez már biztos.

  Az út előttem, mintha kissé hepehupás lenne, de kit érdekel ez most. Szánalmas vagyok, ezt világosan látom. Hova lett a normális David? Megszédített egy tüzes, zöld szempár, és huss, már levegőt sem tudok venni nélküle. Hát mi ez, ha nem mérhetetlen szánalom? Siralmas.

  Egész úton sajnálom magam. A srácok nem szólnak hozzám, lehet jobban is teszik, nem vagyok abban az állapotban, hogy most elviseljem a hülyeségüket. Mire odaérünk a bárhoz, némileg összekaparom megtépázott büszkeségemet, és elhatározom, hogy nem hagyom magam. Ma bulizni fogok!

  Mielőtt elkezdődne a koncert, a bárpulthoz támolygok, némi erősítőért még.

  - Lou…! - csapok a pultra – cimbora… dobj meg egy whiskeyvel…!- a nyelvem ugyan akadozik, de valahogy csak kinyögöm.

  - Lou, csak egy kávét adj neki… jó erőset, ha lehet…! - hallom meg a hangját. Ránézek, és csak a szemét látom.

  - Ailia… mit keresel itt?

  - Bűzlesz, hogy nézel ki? – horkant mellettem, nem válaszol a kérdésemre. Megszagolom magam, de nem érzem különösebben büdösnek sem a pólóm, sem egyéb részemet. Szerintem jól nézek ki és valószínű, hogy az itt lévő csajok nagy hányadának a szagom is bejön, akkor meg…? Megrántom a vállam, de elég csak ez a kis mozdulat, hogy újra szédülni kezdjek. Úgy néz ki, mégis egy csöppet többet ittam. – Részeg vagy…

  - És? Mit érdekel ez téged?

  - Hülyeségeket beszélsz… na gyerünk nagyfiú, idd ki ezt a feketét…! kösz Lou – int a csaposnak, rá bezzeg tud kedvesen mosolyogni! Morgok még valami kivehetetlent, majd szófogadó kisgyerekként felhajtom a kávét. Utálom! – Menj, énekelj nekem valamit…! - lök rajtam egyet és mellé úgy mosolyog, hogy muszáj megcsókolnom. Felé hajolok, de eltol magától. – Pia szagod van… majd ha kijózanodtál – vigyorog és még egyszer a színpad felé taszigál. Hát jó, nem erőszak… de azért csak nem adhatom meg magam ilyen könnyedén.  

  Botladozva visszalépek, majd egy rántással magamhoz húzom, nem törődök az ellenkezésével, a szájára nyomom az enyémet, a nyelvem szétfeszíti a száját és benyomul. Elégedetten sóhajtva lépek hátrább, majd kissé már józanabbul, vigyorogva indulok a már készen álló fiúk felé.

  Úgy nézem, ma mégis jó buli lesz.


  Nyögve fordultam oldalra, az előbbi álom emléke még ott lebegett a szobában. Még éreztem David kétségbeesettségét, dühét, de nem tehettem róla nevetnem kellett. Már láttam magam előtt, ahogy megkérdezem az esetet Ailiától. De ahogy megfordultam, már tudtam, hogy egyedül vagyok. Az ágy közepén feküdtem, kezem-lábam szétvetve és csak bámultam a plafont. Egy darabig néztem ki a fejemből üresen, de aztán eszembe jutott, hogy talán nem ártana a kötelezettségeimmel is foglalkozni, hiszen már alig két nap maradt a New Yorki állomásból. Ahogy eszembe jutott, összeszorult a szívem. Nem tudtam elképzelni, hogy most elmenjek.

  Magamhoz képest villámsebességgel készültem el. Főleg, mikor észrevettem, hogy már tizenegy is elmúlt. Nem csoda, hogy Ailia elment. Tudtam, hogy úgysem leszek képes sokáig távol tartanom magam tőlük, úgyhogy ezen nem is rágódtam. Végül is tudom hol lakik nem?

  Egyáltalán nem fűlött a fogam a mai író-olvasó találkozóhoz, de már aláírtam a szerződéseket, így hát nem húzhattam ki a fejem belőle. Talán nem is árt, ha egy kicsit elterelődik a figyelmem. Összeszedtem magam, felkaptam a bőrdzsekimet, és átstartoltam Jameshez.

  Persze, mondanom sem kell megint dörömbölnöm kellett. De a szokásos zúgolódás és morgás elmaradt. Helyette egy női hangot hallottam nevetni. Kicsit meglepődtem, de hát végül is James férfi. Már épp megfordultam volna, hogy sebesen elmeneküljek a kínos szituáció elől, mikor kinyílt az ajtó.

  - Nahát… - dadogtam meglepetten – Eda… szia! – Olyan nagyon zavarban voltam, hogy éreztem, ahogy a vér egyre feljebb kúszik az arcomon. Nem tudtam nem Edát nézni. Kipirulva, szinte semmiben nyitott ajtót, kétséget nem hagyva, hogy megzavartam valamit.

  - Oh… Daniel, szia! – kacagott és megfogta a kezem, úgy rántott be az ajtón. Bénán álltam és nem mertem semerre sem nézni. Még mindig nagyon zavarban éreztem magam.

  - James? – kérdeztem. Nagyon elmés kérdés volt, de jelen pillanatban csak ennyi telt tőlem.

  - Hát, azt hiszem valahol erre lehet, ha csak véletlenül nem valaki másnak a szobájába jöttem az éjjel…- vigyorgott – olyan egyformák ezek a szállodai szobák!

  - Bocs, - nevettem el magam – csak meglepődtem.

  - Azt látom, még a füled is belepirult – kacagott hangosan. Végül nem tudtam mást elvigyorogtam magam.

  - Csak nem szoktam hozzá, hogy a pszichiáterem egy szál kombinében fogadjon – válaszoltam – de ha jól meggondolom, azt hiszem a későbbiekben ezt a módszert választom.

  - Ugye az analízist nem itt akarjátok lefolytatni – lépett ki James is a hálóból. – Hogy telt az este? – kérdezte két ásítás között, és belehuppant az egyik fotelbe.

  - Jól leléptél, egy szó nélkül, gratulálok! Amúgy jól – húztam még szélesebb mosolyra a szám.

  - Valamiről lemaradtam? – kérdezte Eda és látszólag cseppet sem zavartatva magát James ölébe kuporodott.

  - Daniel találkozott a lánnyal…

  - Milyen lánnyal? – nézett egyikünkről a másikra Eda.

  - Azzal a lánnyal… - bólogatott James.

  - Azt hiszem nekem ehhez még korán van… vagy elmagyarázzátok értelmesen, vagy hagyjátok, mert én nem értek egy szót sem!

  - Ailia, így hívják. Akinél a minapi kis incidens történt… - magyaráztam.

  - Oh... - már értette kiről van szó. - És vele voltál tegnap is? – fürkészett, tisztára mint az anyám.

  - Igen. Vele és a barátaival. Illetve David barátaival – bólogattam, majd elmeséltem nekik az estét. Igaz, ugyan, hogy az Ailiával történteket kihagytam, nem akartam kibeszélni, de azt hiszem – legalábbis James nézéséből azt a következtetést vontam le -, hogy némiképp kiderülhetett, mivel töltöttük az estét.

  - Ha megbocsátotok, felöltözöm – Állt fel Eda. – Daniel, este találkozunk? Körülnézhetnénk nem? Szívesen elmennék a dedikálásra, de nekem még egy konferenciám lesz – mondta még kifele menet.

  - Nem is mondtad, hogy jön – néztem Jamesre.

  - Mert én sem tudtam. Egyszer csak beállított – vigyorgott.

  - Pedig te nem is bírod a meglepetéseket – nevettem.

  - Hát, ezt a meglepetést egész jól el tudtam viselni – kacsintott. – Daniel, jól meggondoltad? – nézett rám már komolyan. – Holnapután hazamegyünk…

  - Tudom – sóhajtottam.

  - Nem akarom megmondani, mit tegyél, de talán maradhatnál…

  - Tessék? – én lepődtem meg a legjobban, hiszen James eddig mindig óvott, még saját magamtól is, most meg azt mondja, maradjak.

  - Igen, azt hiszem maradnod kell. Tudod, tegnap este figyeltelek – nevette el magát kissé zavartan, amin meglepődtem, James nem szokott csak úgy zavarba jönni. – Az, ahogy a kislánnyal viselkedtél, mintha nem te lettél volna… - egy pillanatra elfelejtettem levegőt is venni. Hát ennyire feltűnő volt? Szóval már James is észrevette. Hirtelen nem tudtam egy helyben maradni, muszáj volt járkálnom, legalább így a feszültség egy részét le tudtam vezetni, ami ott tornyosult eltemetve egész idáig.

  - Nem tudom megmagyarázni – hajtottam le a fejem. – Kötődöm hozzá…

  - Ez látszott, olyanok voltatok, mint egy család.

  - De Mi nem vagyunk egy család! - kiáltottam.

  - Daniel mi folyik itt? – kérdezte.

  - Nem tudom! Érted? Nem tudom… - ráztam a fejem – néha úgy érzem David bekebelez, és csak az ő érzései vannak, aztán máskor meg biztosan tudom, hogy ehhez semmi köze Davidnek, hiszen nincs is itt, hiszen ő meghalt.

Tudom, hogy ez hülyén fog hangozni, de érezném, ha így lenne. Nem vagyok megszállott, vagy hasonló. De a halottak nem szoktak emlékeket hátrahagyni! De valami köze csak kell, hogy legyen hozzá, hiszen az ő felesége, az ő gyereke! – két kézzel beletúrtam a hajamba, és tudtam, hogy az esti hangulat végetért. A kétségek és a gyötrelmek újra megjelentek.

  - Ez őrültség – nevetett zavartan James – ennél van jobb magyarázat is.

  - Mégis mi? – kiabáltam kétségbeesve– nekem nem lenne szabad őket szeretnem! Ez az egész egy agyrém, de nem tudok kiszállni, nem megy!

  - Nézd, látom, hogy nehéz, de erőt kell vegyél magadon. De még mindig úgy gondolom, hogy maradnod kell – mondta csöndesen.

  - És az a legrosszabb, hogy az álmok, vagy az emléket – mit tudom én, hogy nevezzem őket – nem fejeződtek be. Újabb és újabb részleteket látok. Mintha végül az egész valómat eltelítenék David emléke - magyaráztam feldúltan. - Ráadásul... Jézusom James, július 24-én halt meg, érted? - kiáltottam, a fejemet fogva, mert úgy éreztem, ha nem tartom menten széthullok. 

  - Honnan tudod? - kérdezte elképedten.

  - Ailiától, este szóba került. Mindig szóba kerül - a homlokomat a hideg üvegnek támasztottam, úgy éreztem, csak az átlátszó üveg tart ebben a világban, mint egy pajzs, köztem és a megmagyarázhatatlan között. -Tegnap este, átéltem ahogy meghalt - suttogtam - szörnyű volt. Mintha haldokoltam volna, éreztem mindent, az összes fájdalmát, a kétsébeesését, a küszködését...

  - Jól vagy? - lépett mellém.

  - Igen... - ingattam a fejem - talán, jól... nem tudom. A baleset... emiatt volt, azt hiszem. Láttam őt, vagy legalábbis azt hiszem, hogy láttam - némán, kétségek között néztem rá, válaszra várva, de mit mondhatott volna.

  - Nem tudom, erre nem tudok mit mondani. De nyugi nem vagy bolond – próbált meg viccelődni, de én csak komolyan néztem rá.

  - Biztos vagy benne? Tudod, néha én magam is kételkedem – mondtam olyan halkan, hogy lehet csak én hallottam. – Oké, most mennem kell… Miranda már így is meg fog nyúzni. Este találkozunk? - tudtam, hogy menekülök, de többet nem bírtam volna anélkül, hogy ne roppannék össze.

  - Persze, és Daniel…

  - Igen?

  - Én mindig itt leszek, ha kell valami csak szólj – nézett rám nagyon komolyan.

  - Kösz – szorítottam meg a vállát, majd kitámolyogtam a szobából.

  Nem is tudtam, hogy mennyire rettegek a gondolattól, hogy végül a látomások és az emlékek felül kerekednek rajtam, és már nem leszek önmagam többé. Nem Davidtől féltem, hanem magamtól. Attól, hogy nem leszek elég erős, ha harcolnom kell, hogy végül elveszítem önmagam, hiszen már nem is tudtam, ki Daniel és ki David. Próbáltam kiűzni ezeket az irtózó gondolatokat a fejemből, de tudtam, hogy nem menekülhetek örökké. Egyszer szembe kell néznem velük, és akkor majd eldől, hogy ki vagyok.

16. rész

   Semmi nem számított, kizártam minden mást, csak ketten maradtunk. De hiába vágytam már erre a csókra rég; fulladoztam. Egyszerre mintha elfogyott volna körülöttem a levegő, a tömeg körbezárt, összenyomott. Homlokomat Ailiáénak támasztottam, próbáltam mély lélegzetet venni, de nem sikerült. Egyre csak kapkodtam, mint egy fuldokló. Tudtam, hogy elvesztem. Rengeteg érzés kavargott bennem, összetörve az amúgy is vékony falu határát önmagamnak. Nem akartam, hogy valaha is megtaláljanak, hacsak az nem Ailia. De ez lehetetlennek tűnt, mer akárhogy is tagadtam, ő nem engem akart. Hiszen, hogyan is akarhatott volna, még csak nem is ismert. Ő Davidet ismerte, őt szerette.

  Összeszorított szemeim közé pár emlékfoszlány próbált bekúszni, de most nem akartam beengedni őket. Erős akartam maradni, magamért és Ailiáért is. Éreztem, ahogy szorosan tart, szinte kapaszkodik belém. Egyik kezének ujjai még mindig a pólómat markolták, míg a másik a hajamban kalandozott. Úgy éreztem, ezt ép ésszel nem lehet kibírni. Mintha valaki erővel akarna szétszaggatni, több felé feszíteni. Nem tudtam különbséget tenni, hol kezdődik a saját énem és hol ér véget David. Ebben a pillanatban Daniel és David egyek voltak bennem, soha ennyire még nem, mint most. De magam akartam maradni. Azt akartam, hogy Ailia engem szeressen, csak engem. De hiszen én kit szeretek? Vagy talán a jobb kérdés az lenne, ki szeret bennem? Hiszen idegenek vagyunk, nem is ismerjük egymást. Hiába mondogattam magamnak minduntalan, mint egy mantrát, nem és nem akartam elfogadni ezt a tényt. Üvöltve tiltakozott minden porcikám ez ellen. Mindenem azt súgta, hogy jól van ez így. Az eszem hiába tiltakozott, a testem, az ösztöneim és a lelkem nem engedték győzelemhez jutni. Egyetlen legyintéssel söpörték el az ellenállását, ellenkezését, hogy újra belevethessem magam az érzelmeim kitárt ölelésébe.

  Nem tudom, Ailia mindebből mit vett észre, de egyre csak ölelt, már-már ringatott. Lassan újra kaptam levegőt, és lassan csillapodni kezdtek saját magam kovácsolta kételyek és bizonytalanságok. Az emberek sokasága már nem fojtogatott, újra óvó burokként borított be minket, hogy kizárjon minden mást, hogy csak a kettőnk lélegzetét és szívdobbanásait hallhassuk.

  - Minden rendben… nincs semmi baj - súgta a fülembe Ailia.  

  - Mi történt? - kezdtem elveszíteni a valósághoz fűződő kapcsomat, az egyetlen ami még itt tartott, az Ailia volt. - Hallod? Te is hallod? - úgy éreztem össze-vissza zagyválok mindent, és az amit mondok nem áll össze egy értelmes mondattá. De nem tudtam gondolkodni, nem voltak világos gondolataim, csak éreztem, és ezek az érzelmek kettészakítottak, megbénítottak. Homályosan kavarogtak bennem az elmúlt percek, egy részem kívülről szemlélte az eseményeket, míg egy másik csakis bennük akart maradni örökre. A leginkább zavarba ejtőbb ebben az volt, hogy ez teljesen természetesnek tűnt, mintha immáron ez lennék én. Újra csak azt éreztem, hogy nem tudom ki vagyok.

  - Nem tudom, olyan zavaros minden, de nem akarom, hogy vége legyen, itt akarok örökre állni – húzódott még közelebb, és keze még erősebben markolta a pólómat a hátamon.

  - Mintha egyedül lennénk, hallom, ahogy levegőt veszel, hallom a szíved dobbanását… – magyaráztam zavarosan, remegő hangon.

  - Csak te és én – motyogta a nyakamba.

  - De én nem…. – kezdtem, azt akartam mondani, hogy nem David vagyok, de keze a számra tévedt, nem engedte befejezni. Kicsit elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen, tenyere még mindig a számon volt, önkéntelenül csókoltam bele. Láttam, ahogy megborzong, mintha erre a látványra vártam volna, újra elégtem.

  - Ssh…, nem akarom, hogy kimondd, most nem. Menjünk innen!

  Még mindig alig álltam a lábamon, de ő határozottabb volt, mint mindig. Megfogta a kezem, és magával húzott. Mosolyognom kellett a helyzet abszurditásán, szürreális mivoltán.

  Kiléptünk a zajos, füstös bárból, de nem csend fogadott minket az éjszakában, hanem a nyüzsgő élet. New York éjjel is ugyanúgy élt, ahogy nappal. Egy darabig csak ballagtunk céltalanul egymás mellett, de nem bírtam beszélhetnékem volt.

  - Mesélj magadról – kértem.

  - Mit szeretnél tudni? – torpant meg és rám nézett kérdőn, enyhén mosolyogva.

  - Hát, mindent – nyúltam a keze felé, megfogtam az egyiket, majd nem tudván ellenállni a csábításnak cirógatni kezdtem. Ailia kissé felvont szemöldökkel méregetett egy darabig, majd közelebb lépett, de a kezét nem vonta ki az enyémből, hanem a másikkal is belém kapaszkodott. Elindultunk, vártam, hogy megszólaljon végre.

  - Mennyit tudsz? – kérdezte aztán.

  - Úgy érzem nem eleget – vontam vállat. - Bár azt tudom – folytattam némi gondolkodás után -, hogy makacs vagy, hogy gyönyörű, hogy kicsit gúnyos néha, és erős is vagy, mellette viszont gyengéd, de arra is vágysz, hogy végre ne kelljen erősnek lenned, hogy csak te lehess. Látom, hogy néha majd összeroppansz, de aztán Albára nézel és összeszeded magad. Ennyit már tudok – mosolyogtam kissé zavartan. – De, emellett ott vannak az emlékek is… előfordul, hogy azt gondolom, az „emlékeim”, amiket rólad látok, tiszták és világosak, de aztán rá kell jönnöm, hogy csak olyanok, mintha álmodtam volna, és próbálnám felidézni egy álom képeit. Néha homályosan sikerül alig megfognom, de olykor egész élesen visszaköszön. Szóval, nem nagyon tudom, mi az, ami tényleg valóság belőled, és mit képzelek hozzá. Hegedülsz még? – néztem rá kérdőn, és gondoltam talán így könnyebb lesz beszélnie, ha van kapaszkodója.

  - Szóval, nem tudod mi az igaz abból, amit láttál, és mi nem? – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet.

  - Egészen addig, míg nem találkoztunk, nem gondoltam komolyan, hogy ez valóság, hogy igazi emlékeket láttam. Kívántam, hogy való legyen, de az agyam azt hajtogatta, hogy ez őrültség, nem lehet igaz – próbáltam értelmesen megmagyarázni, de magam is éreztem, hogy nem igazán úgy sikerül, ahogy szerettem volna.

  - Soha nem hallottam még ilyenről, és ha belegondolok elég félelmetes, de valahol viszont rettentően vonzó is – gondolkodott el Ailia, láttam, ahogy beharapja az alsó ajkát töprengés közben, és legszívesebben megint, megcsókoltam volna. – Tudod, én elég racionális embernek tartom magam, szóval, nem nagyon hiszek semmi ilyen hókuszpókuszban, ha nem velem történik, nem is hiszem el. De hát, ugye… - nézett rám kifürkészhetetlen tekintettel – mégiscsak velünk történt meg.

  - Fogalmam sincs miért – mondtam lemondóan. – A te hangoddal ébredtem a kómából – suttogtam olyan halkan, ahogy azt hittem nem is hallotta, egy részem kívánta is, hogy bár ne hallotta volna. De láttam rajta, ahogy felkapja a fejét, de nem szólt közbe, csak egy apró szorítással a kezemen jelezte, hogy folytassam. – Tudod, ezt még senkinek nem mondtam. Még Edának sem.

  - Edának? Ő ki?

  - Eda? – kérdeztem értetlenül, nem értettem miért olyan fontos ez, de ahogy ránéztem Ailia gyanakvó arcára egy pillanatra elfogott valami megmagyarázhatatlan öröm. Próbáltam nem túl nagy jelentőséget tanúsítani annak a feltételezésemnek, hogy talán féltékeny. – Ő a pszichiáterem volt, de azóta barátok lettünk.

  - Hogy lehet valaki a barátod, miközben az agyturkászod? – kérdezte kissé gunyorosan, szerettem ezt a hangját olyan Ailiás volt. Elnevettem magam, ahogy válaszoltam.

  - Az elején nagyon sokat segített. Amikor felébredtem nem emlékeztem semmire.

  - Semmire? Amnéziás voltál? – hitetlenkedett.

  - Ha pontos akarok lenni, nem semmire. Rád emlékeztem, csak rád. A hangodra, hogy szólítasz, az érintésedre, az illatodra… - megtorpantam, és ahogy beszéltem, csak néztem őt. Zavarban kellett volna lennem, hiszen a legbelsőbb titkaimat tártam fel, de úgy éreztem tudnia kell. – És a szemedre. Mindig a szemedet láttam. Azt hittem te hoztál vissza onnan – hajtottam le a fejem úgy mondtam az utolsó szavakat. Behunytam a szemem, és emlékeztem. Arra a pillanatra, amikor a feketeségből visszahozott egy hang, és egy tüzes zöld szempár. Még mindig nem szólalt meg, csak az arcomra simította a kezét. Megfogtam és ott tartottam, ahogy ismét ránéztem.

  Az utcán a forgalom épp oly nyüzsgő volt, mint napközben, csak mi szigetelődtünk el ettől az élettől. Más dimenzióban lebegtünk, csak a mi kis világunkban léteztünk.

  - De nem te voltál – folytattam egy sóhajjal – nem a te hangod volt, nem a te szemed és nem a te érintésed. Eda volt, aki visszarángatott az életbe. Állítólag folyamatosan beszélt hozzám, bár nem emlékszem rá. Csalódott voltam, hogy ő van ott és nem te. Bár akkor még nem tudhattam, hogy te, te vagy – vágtam egy fintort és zavartan a hajamba túrtam.

  - És? Mi történt azután?

  - Azután? Rá kellett jönnöm, hogy kitörölték az agyam – nevettem fel keserűen – majd fél évembe telt mire apránként visszaszereztem magam, akkora összevisszaság volt bennem. De nem csak a saját emlékeim jöttek, hanem Davidé is. Eda mellettem volt végig. Nyúzott, hajszolt, vagy épp pátyolgatott. Sokat köszönhetek neki és soha nem mondtam.

  - Ha olyan jó barátod, biztosan tudja anélkül is.

  - Igen – mosolyogtam – remélem, vagy ha nem, James elmondja neki.

  - James?

  - Igen, tudod, azt hiszem, hogy ők… szóval érted. Elég közel kerültek egymáshoz, mikor… mikor én a múltkor kissé, hogy úgy mondjam elveszítettem magam.

  - Jézusom, Daniel! Miket műveltél?

  - Jaj, semmit, csak akkor írtam a könyvet és hát, nem voltam egészen tudatában az időnek. - Azt hiszem ez így elég felületes megállapítás volt, de nem tartottam értelmét annak, hogy ebbe jobban belemenjek.

  - Szóval, akkor James és Eda összejöttek? – kérdezte kuncogva, majdhogynem elégedetten.

  - Igen, úgy gondolom – vontam vállat én is nevetgélve. – Oké, de most tényleg te jössz, már megint rólam beszéltünk! – tereltem a témát az engem jobban érdeklő dologra, Ailára.

  - Nos… - kezdte elgondolkodva – azt ugye tudod, hogy a San Francisco-i Művészeti egyetemre jártam annak idején. Csakhogy David, hogy úgy mondjam kissé belekavart az életembe – nézett rám fintorogva, mire csak bólintottam. – Nem volt egyszerű vele, sőt; de velem sem. Mindketten önálló, túl önálló egyének voltunk, és ráadásul én kicsi le is néztem őt – vigyorgott.

  Csodáltam, hogy tud így mesélni róla. Nem akartam közbeszólni, hogy emlékszem és tudom, mert ugyan így volt, mégsem akartam megzavarni a mesélésben.

  – Tetszett, nagyon tetszett. Kár is lenne tagadnom, főleg, hogy láttam, mennyire zavarba tudom hozni. Érted? Őt, David Logant, én zavarba hoztam! Aztán egyszer csak, ami játéknak indult, halálosan komollyá vált. Már nem tudtam nélküle létezni. Szinte bekebelezett, már nem nagyon volt a józan észnek beleszólása. És otthagytam a sulit. Rengeteget veszekedtünk emiatt – magyarázta átszellemült arccal – de nem tudott meggyőzni. Azt hiszem ő mégis többre tartotta az én művészetemet, mint én magam. Pedig olyan nagyra voltam magammal! Év közben hagytam ott az egyetemet, hallani sem akartam arról, hogy csak halasszak, hiszen nem éreztem elegendőnek azt a kicsi időt, amit így együtt tölthettünk volna. Olyan voltam, mint Sára a Bibliából – nevetett fel – követtem őt, amerre csak ment. Aztán visszajöttünk ide. És azt hiszem nagyon megkönnyebbült, amikor felvettek a Juilliardra. Annyit rágta a fülemet, hogy végül beadtam a derekam és jelentkeztem. Azt hiszem büszke volt rám – érzékenyült most el.

  - Mindennél jobban akarta, hogy sikeres légy, és csodálta a tehetséged, csodált téged – végül mégsem bírtam ellenállni, hogy közbe ne szóljak. Megsimogattam a kezét, hogy folytassa, rám nézett és végül rám mosolygott a könnyein keresztül.

  - Elkezdtem játszani a New Yorki Filharmonikusokkal, fantasztikus volt! Mellette az önálló estjeimen is felléptem. Elégedett voltam és boldog. Képzeld, képes volt rávenni, hogy elénekeljek vele egy dalt! – nevetett.

  - Borzongató az a dal – bólintottam, mert emlékeztem, hogy milyen hatással volt rám, amikor meghallgattam.

  - Gyönyörű – suttogta.

  - De többre vágytam, így elkezdtem egy másfajta hangzást kitalálni a hegedűre, és bejött – vont vállat. Azóta már a harmadik lemezem is kijött. De már nem olyan, mint kellene lennie.

  - Igen, mert közben David…

  - Igen – sóhajtott. – De nem akarok most erről beszélni, megértesz? – kérte hatalmasra tágult, könyörgő szemekkel. Bólintottam, és mást kérdeztem, pedig égetett a kíváncsiság David halála miatt.

  - Mesélj Albáról, milyen? – Már jó ideje sétáltunk, nem is nagyon figyeltem merre, az emberek ugyanúgy siettek mellettünk, nem számított, hogy éjszaka van. Láttam, ahogy Alba neve mosolyt csal végre Ailia arcára. Olyan igazi mosolyt, amit nem árnyékol be semmi.

  - Ő maradt nekem belőle – sóhajtott reszketegen. – Nagy zsivány ugye tudod? – nevetett hirtelen, mintha valami elfújta volna a szomorúságot a hangjából. - Már kisbabaként is gyönyörű volt. Tudom, hogy nem illik az embernek a saját gyerekét dicsérgetni, de ő csodaszép.

  - Igen – merengtem el – álomszép kislány.

  - Érzel iránta valamit ugye? – nézett rám fürkészőn, tudtam, hogy nem fogom tudni letagadni.

  - Akárhányszor ránézek elfog a remegés. Szeretném megérinteni. De hülyén érzem magam miatta, hiszen tudom, hogy nem az én lányom. És félek, mert nem akarok messzire menni.

  - Megőrülsz érte – mondta ki egyszerűen mosolyogva, és igaza volt. – Láttam, ahogy ránézel, amikor az öledbe vetted, ahogy megérintetted. David is így érzett, már akkor is, mikor még csak a hasamban hordtam. Soha nem gondoltam volna, hogy boldog lesz a tudattól, hogy apa lesz. De mégis, valahogy hiába volt ő, örök nagy gyerek, így is tudott férfiként és apaként élni. Ő adta a nevét. Tisztát, ragyogót és fehéret jelent. Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg nem lány lesz – nevetett.

  - Illik hozzá ez a név – motyogtam zavartan.

  - Nem baj, hogy így érzel iránta, nem zavar. Nem igazán – vonta meg a vállát.

  - Csak…

  - Nincs csak – mondta az orra alatt, úgy éreztem valamiért nem akar rám nézni.

  - Csak én nem David vagyok – mondtam ki azt, amit ő nem akart. Rám nézett és láttam a szemében, hogy igazam van. – Ailia, nem kell szégyellned, hogy azt kívánod bárcsak ő lenne itt helyettem…

  - De én nem…

  - Néha én is azt kívánom. De mellette meg örülök, hogy én vagyok itt. Ne haragudj, tudom, hogy önző dolog ezt mondani. Tudod, ez mindkettőnknek nehéz. Nem tudom, mi fog ebből kisülni. Úgy érzem, nem irányíthatom a dolgokat és ettől megőrülök! Utálom, hogy kiszolgáltatottnak kell magam érezni. Mintha a sors, vagy valaki, furcsán torz, morbid de emellett valahol mégis csodás játékot űzne velünk – soroltam szenvedélyesen, és végre egy kicsit megnyugodtam, hogy kiadtam magamból.

  - Én is így érzem. És ne hidd, hogy sajnálom, amiért te itt vagy – nézett nagyon komolyan a szemembe – mert nem. Soha nem fogom sajnálni. Rendkívüli ember vagy Daniel McCord, és én örülök, amiért megismerhettelek – odahajolt és finomat a számhoz érintette az övét. Éreztem, ahogy újra kezdődik a borzongás a gerincem mellett, hogy aztán végigfutva az egész testemet beborítsa. – Fáradt vagyok – sóhajtotta, és a vállamnak döntötte a fejét. – Aludni kéne.

  - Fogalmam sincs, hol vagyunk – nevettem fel. – Visszakísérlek.

  - Köszi – mondta alig hallhatóan, láttam, hogy alig áll a lábán. – Amúgy mindjárt a szállodához érünk – motyogta.

  - Oké, akkor oda megyünk – határoztam el. Fogalmam sem volt merre induljunk vissza, és Ailia látszólag olyan hirtelen dőlt ki, mintha valaki benyugtatózta volna. Szinte félálomban támogattam végig, és közben csak magyaráztam, és magyaráztam általam fontosnak vélt dolgokat. De nem úgy vettem észre, hogy reagált volna rájuk. Végül is talán így volt a jó.

  Olyan természetes volt, ahogy Ailiát a szobámban láthattam, ahogy végigfeküdt az ágyamban. Némán, résnyire szűkült szemmel nézett, ahogy pakolászom, és vetkőzöm. Úgy gondoltam, majd a kanapén alszom, ami a nappaliban volt, de ő nem hagyta. Kinyújtotta felém a kezét, szótlanul kérve, hogy ne menjek el.

  - Maradj – kérte mégis alig hallhatóan.

  Ha akartam volna sem tudtam volna ellenkezni, de nem is akartam. Ledobáltam magamról a felesleges ruhadarabokat, csak a pólót hagytam magamon, és melléfeküdtem. Olyan magától értetőden fordult felém és fészkelte bele magát a karjaimba, hogy csodálkoztam, hogy élhettem eddig e nélkül. Pillanatok alatt elaludt, hallottam, éreztem a szuszogását. Arcát befúrta a nyakam hajlatába, így minden levegővételnél éreztem, ahogy szinte megérint. Akaratlanul is elmosolyogtam magam, finoman megcirógattam a hátán, a karját, nem bírtam ellenállni, hogy megérinthessem.

  Még sokáig feküdtem így éberen, ölelve Ailiát. De aztán lassan rajtam is erőt vett a kimerültség. Ajkamon egy mosollyal aludtam végre el, hogy álmok nélküli paradicsomi helyen lehessek.

  Egy velőt rázó sikolyra ébredtem. Először azt hittem csak álmodom ezt is, majd ahogy egyre inkább éket vert a tudatomban az éles, fájdalmas hang úgy kúsztam egyre feljebb az álomból, és jöttem rá, hogy ez a valóság. Valaki sikítozik és zokog. Pillanatok alatt repült ki az álom a szememből, ahogy rájöttem, Ailia hánykolódik mellettem. Hangosan zokogott. Nem értettem mit mond, de valami nagyon rossz történhetett vele álmában.

  - Nem, nem, nem…! - kiabálta. Ijedtemben akkorát ugrottam, hogy majdnem leestem az ágyról.

  - Ailia, kérlek, ébredj! – szólongattam, de hiába, csak zokogott, és motyogott magában, valami olyasmit, hogy nem, nem, nem …. – Ailia, ez csak álom, kelj fel! – rázogattam. De egyre csak sírt. Nem tudtam mit tegyek. A karomba vettem és öleltem, ahogy tudtam, közben folyamatosan beszéltem hozzá. – Kérlek, ébredj fel, gyerünk, csak álmodsz, nem valóság! – csak mondtam és mondtam, közben simogattam az arcát. Nem tudom meddig tarthatott, de már kezdtem kétségbe esni, mikor éreztem, hogy már nem csak én ölelem görcsösen. Ailia megmozdult a karomban, közelebb bújt, és reszketegen sóhajtott. Könnyes, rémült szemekkel nézett rám.

  - Úr Isten! Halálra rémisztettél! – nyögtem fel kétségbeesetten.

  - Ne haragudj, rosszat álmodtam – motyogta zavartan, még mindig az álom hatása alatt. – Nem akartalak felébreszteni. Már nagyon rég nem történt velem ez.

  - Még hogy rosszat! Rémálmod volt! – kiáltottam. - Jobban vagy már?

  - Egy kicsit. Megölelnél? - kérte. Mire szorosabbra vontam karjaimat körülötte, hogy végre biztonságban érezhesse magát.

  - Elmondod?

  - Azt álmodtam, amit már olyan sokszor – sóhajtott a sírástól reszelős hangon. – Amikor David meghalt – mondta alig hallhatóan. Nem szóltam, de éreztem, ahogy bennem szakad a levegő. Egyre szorosabban öleltem, de tudtam, hogy már nemcsak neki van szüksége támogatásra, hanem nekem is. Egymásból próbáltunk erőt meríteni, hogy túlélhessük, így vagy úgy. – Azon a napon történt, amikor Alba megszületett. Az a nap volt életem leggyönyörűbb és egyben legszörnyűbb napja is. – Megállt bennem a vér erre a kijelentésre, és megmerevedtem. Hiszen láttam, emlékeztem a boldogságra, ami elöntötte őt, az újszülött lánya láttán. Akkor hogyan, miként lehetséges, hogy véget is ért?

  - Mi történt? – tettem fel a kérdést reszelős hangon majdhogynem suttogva. Képtelen voltam hangosabban is megszólalni, attól féltem a hangom cserben hagy, ha fennhangon ejtem ki a szavakat.


Zene- Bon Jovi- Allways


  - Lelőtték. Egyszerűen csak lelőtték. Kilépett a kórházajtón, pont mikor az utcán valami őrült elkezdett lövöldözni, és Davidet telibe találta az egyik golyó – csak úgy ömlöttek Ailiából a keserű végzetes szavak, arcán áttetsző gyöngyként csordult a könny.

  - Mikor… mikor történt ez? – kérdeztem akadozó, alig forgó nyelvvel, hiszen már alig tudtam figyelni, a rám törő pániktól.

  - Két éve, július 24-én – suttogta. A baleset napja. Mondani akartam valamit, de nem tudtam. Szemeim már nem őt látták, összemosódott a kép - ahogy egy sötét úton vezetek és közben a rádióból szól a zene -, a fájdalommal, ami hirtelen a mellkasomba mart, mintha egyenesen hideg ujjaival a szívemet érintette volna. Megmarkolva, bélé kapaszkodva, halálra zúzva szorította, hogy megszűnjön dobogni. Csontváz ujjai csak fojtogatták alig mozduló szívemet, míg már levegőt is alig kaptam.

  Meg akartam állítani Ailiát, nem akartam hallani, azt akartam, hagyja abba – holott már igazából nem is beszélt, de én ezt már nem hallottam. A képek átvették az uralmat elmém fölött, így hallanom kellett minden egyes kiejtett szót, ami azon a végzetes órán történt -, de nem ment. Fel kellett ülnöm, nem kaptam levegőt. A szemem előtt új képek cikáztak. A már egyszer átélt fájdalom újra és újra a mellkasomba mart. Olyan erősen, hogy összerogytam az ágy mellett. Halványan hallottam Ailia kétségbeesett hangját, éreztem az érintését nyirkos bőrömön, de nem tudtam válaszolni. Csak a fájdalom, a veszteség létezett. Sötétség vett körül, mindenhonnan csak a feketeséget láttam. De ez nem az a már jól ismert bársonyosan puha burok volt, amit már olyan jól ismertem, nem. Ez a feketeség hideg volt és félelmetes, tele kínnal és gyötrődéssel. Éreztem, láttam őt. Újra lejátszódott bennem, a már egyszer látott kép, de most értelmet is nyert. Egyszerre ugyanazt éreztem ismét, amit David, és ugyanúgy haldokoltam, mint ő.


  "...Szemem előtt az öröm buja fátyla, legszívesebben örökre ebben úszkálnék, de tudom, hogy egész elkövetkező életemben részem lehet benne. Már lépnék vissza, csak, hogy újra még egyszer láthassam, de megállít az éles kín, ami a mellkasomba mar…"

  Istenem ez fáj! Értetlenül nézek magam elé, nem tudom mi történik. Hiszen az előbb még szárnyaltam a boldogságtól, aztán ez a fájdalom, ami belém mart. Hogy lehetséges ez? Kiáltanék, de nem jön ki hang a torkomon. A hangok körülöttem furcsán hallatszanak, mintha egyszerre beszélne mindenki, de mégis olyan távoli. Ezernyi színnel cikázik a fény a szememen keresztül. Csodálatosnak látnám, ha nem lennék halálra rémülve. Mozdulnék, de a lábaim nem engedelmeskednek. Nem érzek semmit. Mintha a hideg kövön feküdnék, de hisz az lehetetlen, most léptem csak ki a kórházból, ahol a lányom a világra jött. Alba. Ahogy eszembe jut a neve, megremegek. Emlékszem az arcocskájára, kicsi gyűrött tündérarc. És látom, ahogy Ailia szeméből egy ezüst könnycsepp kicsordul a boldogságtól. Hol vannak hát most? Velük akarok lenni, csak velük! Miért nem engednek? Ezernyi kar kapaszkodik belém, tartóztatnak, de én menni akarok. Hagyjanak, hozzájuk akarok menni! Miért nem engednek? Üvölteni akarok, de a hangok megakadnak torkomon, harcolni akarok, de kezeim bénák nem mozdulnak. Szeretném látni az arcukat, de szemeim vakon merednek a hideg sötétségbe. Hova lett hát az előbb látott ezernyi fényesen ragyogó szín? Miért van hirtelen ilyen sötét?

  Fázom, olyan rettenetesen fázom. Hiszen nyár van, akkor mitől van itt ilyen hideg. Hol vagyok? Istenem! Mi történik? Nem értek semmit. Csak el akarok menni, én csak vissza akarok hozzájuk menni! Kezek, mindenhol kezek. Kapaszkodnak, húznak, ráncigálnak, nem engednek. Hát nem látják, nem érzik? Miért nem hagynak? Nem tudok már összefüggően gondolkodni. Érzem, távolodom. A gondolatok összefolynak, a színek eltűnnek, a hangok néma kiáltássá fakulnak, az érzéseim tompán lüktetnek.

  Aztán mintha valahonnan zenét hallanék. Odakapnám a fejem, a zűrzavarban, de nem tudom mozdítani. Próbálom kivenni hol lehetek, de a szemem már csak a sötétséget látja.

  Maradék erőmet összeszedem, nem értem mi történik, de valahol tudom, hogy harcolnom kéne, de már nem megy, a zenére próbálok koncentrálni, amit az előbb még hallani véltem, de lehet ezt is csak álmodom. De hisz ott is én vagyok. Egy röpke, félelmetes pillanatra összekapcsolódik a tekintetem saját magammal. Érthetetlen, zavaros kép. Ez csak egy rossz álom lehet, semmi más, csak álom, nem valóság! Kapaszkodnék ebbe a reménybe, de tudom, hogy lehetetlent kívánok. Egy pillanatra még látom magam. Megint mintha abban az autóban ülnék, ami irányíthatatlanul száguld velem bele a feketeségbe. Még utoljára az elveszett kép után kapok, ami az életemet jelentette, ami Ailia és Alba volt, majd a bársonyos feketeségbe lépek. Nincs más csak a bársony feketeség, csak én, és a semmi, lebegő, félelemszagú rettegése. De már nincs mitől félnem.

  Nagy levegőt veszek még egyszer, és hagyom kinyílni a szemem egy másik világra.

15.rész

  - Minden rendben? – kérdeztem.

  - Igen, persze, csak nem szeretem Albát egyedül hagyni – fintorgott.

  - De hát, nem hagytad egyedül. A nagyszüleivel van nem?

  - Persze, és örülnek is neki, és szerintem Albának is jót tesz, de akkor is rosszul érzem magam, hogy lepasszolom a gyerekemet, csak hogy szórakozni tudjak menni – hadarta, miközben fél szemmel engem vizslatott.

  - Nem passzoltad le – használtam szándékosan ugyanazt a kifejezést, mint ő, amire még egy fintort kaptam válaszul -, és mindenkinek szüksége van egy kis kikapcsolódásra. Nem hiszem, hogy David szülei máshogy gondolnák.

  - Igen, tudom, imádják Albát és ő is szeret velük lenni, szóval… – nevetett keserűen – mégsem tehetek róla, csak mindig rossz érzés fog el, ha nem velem van, ennyi az egész – vonta meg a vállát.

  Lehetett volna lelkiismeret furdalásom, mert tudtam, hogy miattam szervezte így Ailia az estét, de nem volt. Kicsit tényleg kótyagos kamasznak éreztem magam, ahogy lassan visszaértünk a belvárosba. Egyre inkább elkapott egyfajta belső remegés, mintha elég lenne csak egy csöppnyi kis szikra, és robbannék.

  Meglepődtem, mert ahová mentünk, egyáltalán nem az volt, amire számítottam. Bár magam sem tudnám megmondani igazán mit is vártam. Ailia egy pincehelyiségbe vezetett, ami meglepetésemre, belül egész tágas volt annak ellenére, hogy a füst szinte mindent beborított. Egy darabig kacskaringóztunk az alagsori labirintusban. Mindenhol kényelmes, de látszólag szedett-vetett bútorokból állt a berendezés, de nem bántam, tetszett. A szinte vágható füst ellenére is kellemes – ugyan kissé össze-vissza – hangulatot árasztott magából a hely.  

  Ailia egyenesen egy eldugottabb sarok felé vezetett, látszott rajta, hogy már nem először jár itt. Egy kissé kopott kanapén már ott terpeszkedtek David barátai. Előttük a kis asztalon félig üres poharak, sörös üvegek, hamutálca, füstölgő cigivel. Az asztallal szemközt pár régebbi fotel, teljesen más, mint a kanapé, de senkit nem zavart és igazság szerint talán még jól is nézett ki, de ami a legjobban meglepett az a fél; lábas-bádog-kád volt, amit szintén ülőalkalmatosságnak alakítottak ki. Viccesen nézett ki, de ideillett. A terem egyik oldalán a bárpult körül elég sokan lézengtek már jókedvűen, holott még annyira nem is volt későn. Míg a másik oldalon már javában táncolt pár fiatal.

  Kicsit feszengtem, mert nem tudtam mire számítsak, de nagy meglepetésemre a srácok vigyorogva köszöntöttek

  - Hello, emberek! – nevetett rám Noah és hátba veregetett, Ailiát pedig megölelte. – Szia kislány, rég jártál erre – súgta a fülébe mosolyogva. Örültem, hogy a kínosnak induló belépőt Noah megtörte, igaz a bandából eddig is ő volt, aki leginkább nyitottnak tűnt.

  - Sziasztok – köszöntem a többieknek is. Bár most nem esett nekem, láttam Rickken, hogy annyira nem örül nekem. Bishop is csak lustán tespedt, félig feküdve, azért ő odaintett felém, sőt még a kézfogásomat is elfogadta.

  Kicsit nehézkesen indult az este, ez igaz, de aztán elég jól feloldódtunk. Annak ellenére, hogy szinte idegenekkel voltam együtt, valahogy nem éreztem. Sokat meséltek Davidről, a hozzá fűződő barátságukról, a zenekarról. De mégis igazán akkor kezdett érdekessé válni a dolog, amikor Ailia is feltűnt a történetekben.

  - … és arra emlékeztek, amikor elkezdett Ailia után koslatni? – röhögött fel Noah.

  - Anyám, tisztára olyan volt, mint egy béna tini! Szinte nyáladzott – vihogott fel Rick is – bocs Ailia, de így volt – nézett rá bocsánatkérőn, mire ő csak mosolygott elnézőn.

  - Ennyire látszott rajta? – kérdeztem nevetve – pedig, amiket eddig hallottam róla, nem úgy tűnt, mint aki bedobja a törölközőt első látásra.

  - Hát, pedig elhiheted, így volt! – bólogatott hevesen, bár kissé már spiccesen Noah. – Képes volt elmenni egy koncertjére, és még a próbájára is elkúszott! Tök idegroncs volt akkoriban – vihorászott magában.

  - Majd megnézlek én téged, amikor te is hasonló cipőben jársz – hajolt hozzá közelebb gonosz mosollyal Ailia – hogy is hívják azt a vörösesszőke, alacsony lányt?

  - Nem tudom miről beszélsz! – adta az ártatlant Noah, mire Ailia előre hajolt és adott egy puszit az arcára nevetve.

  - Hát persze, hogy nem tudod – paskolta meg kedvesen a térdét.

  - Teljesen megőrjített minket, amikor kitalálta, hogy ki akarja deríteni, hogy ki a lány – mondta merengve Bishop, és nagy bőszen mutogatott Ailiára, miközben észrevettem, hogy néha-néha engem vizslat, de nem zavart igazán.

  - És nekem kellett a barátnőjétől megkérdezni a nevét – vakkantotta Rick ravaszul csillogó szemekkel.

  - Felszedted Mandyt! – kiáltotta Ailia – képes voltál kihasználni a barátnőmet! Te galád!

  - A cél szentesíti az eszközt, és bírtam Mandyt – vont vállat Rick.

  - És aztán elment arra a bemutatóra – szálltam be én is az emlékezésbe, mire egy pillanat alatt zavart csönd kerekedett – rózsaszín tornacipőben, farmerben, és fekete zakóban, és teljesen elvarázsolva. Tök zavarban volt – magyaráztam még mindig inkább magamnak, mintsem nekik.

  - Igen – bólintott Ailia. – Imádta azt a cipőt. Soha nem tudtam lebeszélni, hogy ne hordja, pedig eléggé gáz volt.

  - Volt egy flamingós is neki – lépett közbe Rick – ha azt láttátok volna! Juj. De szerencsére egyszer felajánlottuk valami jótékonysági gálán, baromi sok pénzt kaptunk érte – emlékezett elgondolkodva – bár fel nem foghatom ki volt képes annyit fizetni egy giccses flitteres flamingós cipőért.

  Tényleg jól éreztem magam. Ahogy láttam, a többiek is, és élveztem Ailia nevetését hallgatni. Igazság szerint elhallgattam volna álló este. Néha ránéztem, amikor azt hittem senki nem figyel, és próbáltam minden vonását magamba inni – bár felesleges volt, hiszen már belém vésődött -, mert tudtam, hogy itt tartózkodásom igencsak véges. De nem akartam ezzel most foglalkozni, erővel hessegettem el magamtól ezeket a gondolatokat, csak jól akartam érezni magam. És ez meglepő módon sikerült is.

  Már jó pár órája ültünk és beszélgettünk az italaink mellett, mikor Bishop összecsapta a tenyerét és felállt. Csodálkoztam, hogy elmegy, de mit tehettem volna. Aztán a többiek is ugyanezt tették, cinkosan vigyorogva egymásra. Rick odaszökkent a DJ. pulthoz, sustorgott valamit, majd hirtelen előkerültek a gitárok, a dob és egy szintetizátor. Nem értettem először mi történik, majd ahogy Ailiára néztem minden megvilágosodott. A Srácok játszani fognak.

  - Mi a neve a zenekarnak? – kérdeztem hirtelen, nem is tudom, hogy nem jutott még szembe ezt megkérdezni, mire Ailia kérdőn, csodálkozva nézett vissza rám.

  - Nem tudod?

  - Hm. Nem. Sajnálom. Nem minden ugrik be – vigyorogtam a hülye poénomon.

  - The Knights – felelte egyszerűen, enyhe mosollyal.

  - Lovagok – bólogattam – illik rájuk.

  Mire felállt a zenekar a rögtönzött színpadra, ami igazán nem is az volt, csak egy kisebb szabad tér, már előttük tolongott a rengeteg ember. Felszerelték az erősítőket, mindannyian elfoglalták a helyüket. Rick a gitárt kapta kézbe, Noah a szintetizátor mellé állt vigyorogva, míg Bishop a dobok mögé ült. Rick beállította magának a mikrofont, majd beszélni kezdett.

  - Üdv mindenkinek! Gondoltuk játszunk ma este kicsit nektek… - kezdte, és várta a hatást, ami nem is maradt el, a rögtönzött koncert láttán. Nyomban hangos sikítás és taps, töltötte meg a teret.

  Éreztem, ahogy nekem is bizseregni kezd a bőröm, alig tudtam a helyemen maradni. Ailiára néztem, és láttam, ahogy engem vizslat. Egy pillanatig egymásba kapcsolódott a tekintetünk, úgy éreztem egyre forróbb lesz a levegő, és rajtunk kívül senki nincs már a teremben. Úgy merültem el Ailia izzó, zöld tekintetében, mint aki megadja magát a tenger hívó szavának. Csak egy percig tartott csupán, vagy még addig sem. Zavartan bontakoztam ki a pillanat varázsából, és köszörültem meg a torkom. Nem tudom mi ütött belém. Illetve dehogynem, de ez őrültség lett volna. A testem lángolt mindenhol, a tenyerem izzadni kezdett, így loppal a farmeromba kellett törölnöm. Mintha erőszakkal rántott volna valaki vissza a való világba; hallottam, hogy Rick közben folytatja:

  - A mai este különleges. Amolyan karaoke partyra gondoltunk. Bárki csatlakozhat ma hozzánk, ha kedvetek van, és reméljük lesz kedvetek, szóval ne legyetek gátlásosak! – kiáltotta, majd a húrok közé csapott.

  Már jó pár dalt eljátszottak, és akadtak is szépszámmal vállalkozó kedvű dalnokok, több-kevesebb sikert el is könyvelhettek maguknak, igaz ugyan, hogy Rick elég sokszor besegített, ami az énekeket illeti.

  Alig bírtam a helyemen maradni, az ujjaim maguktól mozdultak, a lábam dobolt az ütemre, mindenem vibrált. Nem tudtam semmi másra figyelni, csak fél szemmel láttam, ahogy Ailia zavartan engem figyel, de nem törődtem vele. Füleim csak itták és magukba szívták a zenét, képtelen voltam ellenállni a csábításnak.

  Mikor új dalba kezdtek, már nem bírtam a helyemen maradni. Megfogtam Ailia kezét, és magammal húzva a tömegen keresztül, egészen a színpadig nyomultunk. Nem tudtam eldönteni, hogy Ailia most csak csodálkozik, vagy bosszús, vagy esetleg szimplán nem ért semmit, de nem maradt le. Már egészen a fiúk előtt álldogáltunk, megfordultam belenéztem Ailia csillogó szemébe, elvigyorogtam magam, és egyetlen lépéssel Rick mellé léptem.


zene - placebo- because I want you too

  Nem törődtem a hitetlenkedő tekintetekkel, kezembe kaptam a letámasztott gitárt, egy pillanatra lehunytam a szemem, végigsimítottam feszes húrjain, majd elkezdtem játszani. Ugyanazt éreztem, mint korábban többször is, mégis sokkal-sokkal erősebben. Végignéztem az embereken, és újra csak Ailiát láttam. Szemét égették a könnyek, ahogy rájött melyik dalt fogom énekelni. Néztem őt, és úgy éreztem, mintha hazaértem volna.


  Egész nap bennem volt ez a dal. Most, így az éjszaka közepén, ahogy kikelek Ailia mellől az ágyból, tudom, hogy muszáj leírnom. Szétfeszít belülről. Ránézek még egyszer a lányra, aki mellettem alszik, és nem értem, hogy történhetett meg velem, pont velem ez. Csöndesen kiosonok a szobából, még magamra húzom a földre dobott pólómat, közben az emlékeken merengek, ahogy odakerült. Félúton felkapom a gitárt és a másik, kicsit távolabbi szobába megyek, hogy ne zavarjam Ailiát.

  Nem kell sokat gondolkodnom, a hangok maguktól törnek utat, a szavakkal együtt. Már egy kész dal születik meg a pillanatban, semmin nem változtatok rajta. Nem ér el hozzám a külvilágból semmi, nem jutnak el a hangok, sem a zajok. Csak magam vagyok a dalban.

  Már nem félek kimondani, ami szétfeszít belülről, már nem kell tartanom saját gyávaságomtól. Hiszen biztosan tudom, érzem, amit akarok, akit akarok.

Egy finom érintés mégis kicsalogat a zenéből. Tótágast áll bennem minden, elég hozzá csak egy érintés. Érzem, ahogy a hátamhoz simul a teste és élvezem a közelségét. Még befejezem a dalt, majd óvatosan leteszem a gitárt a kezemből, hogy Ailiát vonjam ölelésembe. Látom, ahogy könnyben úszik gyönyörű szeme és megrémülök.

  - Mi a baj? – kérdezem.

  - Nincs baj – mosolyogja, majd megcsókol. Finoman, lágyan, mintha csak szellő cirógatna. Azelőtt soha ilyesmi még csak eszembe sem jutott volna, de megváltoztam.

  - Nekem írtad ezt a dalt – nem kérdezi, állítja. Mélyen a szemembe néz, halvány mosoly játszik az ajkán, de a szemébe újabb könnytenger ömlik. Nem tudom mitévő legyek, tenyeremet az arcára simítom és hagyom, hogy belefúrja arcát a kezembe, majd finoman belecsókol. Beleremegek az érintésébe. Nagyot sóhajtok, hogy válaszolhassak a fel nem tett kérdésre.

  - Igen, neked írtam – csókolom le az immár kibuggyant könnyeket az arcáról. – Nem tetszik? Miért sírsz?

  - Nem sírok – motyogja rekedten. – Boldog vagyok.

  Ránézek ezek után az egyszerű szavak után, amik mégis olyan sokat hordoznak magukban, és látom, hogy igazat szólt. Szemében még ott csillognak a könnycseppek, de nem a szomorúság könnyei, hanem tényleg, igazán a valódi boldogságé. Összeszorul a torkom, nem értem mi történik, de tudom, hogy ki kell mondanom.

  - Igen, én is boldog vagyok. Szeretlek – suttogom.


  Egy pillanatra nem tudtam, melyik valóságban vagyok, csak őt láttam, a szeme épp olyan volt, mint az emlékeimben. Lágy tűzzel, lángolva emlékezett, könnyekben úszva harcoltak a könnycseppek a szabadulásért. Egyszerre éreztem fájdalmat és boldogságot, ahogy néztem. Rajta kívül nem láttam senkit és semmit. Újra csak ketten voltunk. Az érzelmek harcoltak bennem, kitörni vágytak, de nem tudtam elengedni rabláncaikat, még szorosan fogtam érzéseim béklyóit. A jelen és a múlt között lebegve énekeltem és játszottam csakis neki a dalt. Hiszen az övé volt. Nagyon szerettem volna, ha engem lát, azt akartam tudja, én is itt vagyok. De összezavarodtam, nem tudtam már eldönteni én magam ki vagyok. Hiszen melyik érzések lehettek volna az enyémek? Mégis, olyan erősen égettek belülről, hogy el kellett hinnem, ez én vagyok, ezek az én érzéseim. Már az enyémek. Nem harcolhattam ellenük, ebben a pillanatban nem is tudtam volna küzdeni, hiszen a józan eszem valahol a távolban barangolt és semmi beleszólása nem lehetett a jelen pillanat döntéseibe.

  Mire véget ért a dal, egy rövid időre újra fel tudtam fogni a külső világot. Láttam, ahogy a fiúk kikerekedett szemekkel bámulnak rám, és hallottam a felhőtlen tapsot és éljenzést a nézők között. Nem törődtem velük, nem lehetett. Csakis egy számított ebben a pillanatban. Óvatosan visszatettem a gitárt a fal mellé, megszorítottam a még mindig döbbenten álló Rick vállát, majd elléptem a rögtönzött színpadról. Nem foglalkoztam senkivel, sem a kíváncsi bámészkodókkal, akik valószínű azt hihették, valami imitátor vagyok, sem a már újra felcsendülő zenével.

  Még mindig úgy éreztem magam, mintha két világ határán egyensúlyoznék. Nem tudtam eldönteni melyik a valóság, és melyik az álom csupán. Az előbbi zenélés újra úgy élt bennem, mint egy emlék, összekeveredve a többivel. Lassan de biztosan úgy éreztem, elveszítem önmagam. Zavarodottan, kótyagos fejjel közelítettem felé, az átélt emlékek miatt felzaklatott elmével.

  Odaléptem Ailia elé, és csak néztem rá. Némán, várva, hogy mondjon valamit, akármit. De nem szólalt meg, csak két tenyere közé vette az arcom, és bámult. Szemiben még mindig viaskodtak a könnycseppek, szótlanul néztük egymást, majd egyszer csak elengedett, hogy ugyanabban a pillanatban ölelésébe vonjon.

  Nem tudtam gondolkodni, semmi ép gondolat nem maradhatott a fejemben. A testem nem volt egyéb, mint érző idegek kavalkádja. A bőröm minden egyes négyzetcentiméterén milliónyi ponton éreztem, ahogy ölel. Lassan mozdultunk a zenére, a tömeg körbevett minket, ahogy apránként megmozdult a testünk. Lágyan, mégis erősen kapaszkodva simult hozzám, mintha ez az egy alkalmunk lett volna ölelni egymást. És ki tudja, lehet így is volt. Éreztem, ahogy a kezével a hajamba túr, szinte már markolja, azt kívántam, soha ne hagyja abba.

  Egyik kezem besiklott a felsője alá, hogy megérinthessem a csupasz derekát, hátát. A másikkal, még jobban magamhoz húztam, erősen szorítottam. Éreztem forró leheletét a nyakamban, míg én még mindig csak simogattam. Puhán, forrón simult hozzám, beburkolva bársonyosságával. Elvesztettem a fejem, és már nem számított sem az, hol vagyunk, sem az, ki vagyok. Nem törődtem semmi mással, csak az érzéssel, ami elöntött. Egyre szorosabban öleltem, mígnem kezeim is egyre magasabbra kúsztak. Két tenyerembe fogtam most én az ő arcát, láttam, ahogy lehunyja a szemét, ahogy várakozik, nem haboztam tovább. Óvatos, gyengéd akartam lenni, de ahogy megéreztem forró ajkait az enyémen, nem tudtam uralkodni magamon.

  A kezei már nem markolták a hajam, csak simogattak, ahol értek, mindenhol, a hajam, az arcom, a nyakam, a vállam, a hátamat érintették vékony, kecses ujjai. Bekúszott a pólóm alá, végig karcolva a mellkasomon, hátamon, hátul a nadrágom derekánál be-bekukucskált alá, majd ismét visszatért az arcomra. Közben élveztem, hogy végre szabadon hozzáérhetek, most az egyszer nem akartam a következményekkel törődni. Nem akartam, hogy számítson, hogy kik vagyunk, és nem akartam tudomásul venni a tényeket. Csak őt akartam.

  Szám végigszántott az arcán, nyelvemmel körberajzoltam az ajkait és nem kellett kényszerítenem, hogy megnyissa előttem magát. Megérintettem a fogait, felfedeztem mindent, amit adni tudott magából. Szorosan tartottam, szorítottam, csak az ízét és az illatát akartam érezni. Alig kaptam levegőt már, de nem bírtam abbahagyni, nem akartam befejezni, nem tudtam felébredni. Éreztem, ahogy apró kicsi csókokkal hinti tele arcomat, és még szorosabban bújik hozzám. Már rég egy újabb, hangosabb, gyorsabb számot játszottak a srácok, de mi még mindig csak szorosan egymást karolva táncoltunk.

  Lassan csendesedett az eufória. Tudtam zavarban kellett volna lennem, de nem éreztem semmi effélét, csupán a színtiszta örömet, hogy végre a karomban tarthattam. Nem érdekelt semmi kétség, arról ki vagyok, vagy ki nem. Félve kellett volna ránéznem, de egyenesen a szemébe néztem, hogy lássam, ő hogy vélekedik. De most az egyszer nem tudtam kiolvasni semmit belőle. Néma maradt, csak a tűz lángolt még mindig. Szorosan fogta a kezem, odahajolt és még egyszer megcsókolt. Nem tudtam, és nem is akartam ellenállni, éhesen kaptam utána, hogy felfalhassam, ezzel az egyetlen csókkal. 

14.rész

  Körülnéztem ismételt álmodozásomból, majd szerencsére megláttam egy taxit. Gyorsan leintettem, bemondtam a címet, és fáradtan hanyatlottam az ülésre. Lehunytam a szemem, próbáltam nem gondolni semmire, főként senkire.

  Mintha hamarabb visszaértünk volna a szállodához, pedig az még mindig ugyanott volt, mint tegnap, Manhattan szívében. De igazán nem kellett volna már meglepődnöm semmin, hiszen az elmúlt időszak igencsak sok érthetetlen furcsasággal kecsegtetett, mint, hogy ezen fennakadjak. Kifizettem a taxist, majd besétáltam a szállodába, gondoltam hamar felveszem a kulcsom, aztán lezuhanyozom.

  - Daniel! – csattant egy hang, és megragadta a karom a hozzá tartozó kéz.

  - Mi van már megint – morogtam, és megfordultam, hogy megnézzem, ki kapott el. – Miranda, ne haragudj, most nem érek rá – sóhajtottam, próbálván kicsúszni a karmai közül.

  - Micsoda? – szinte sivította, valami nagyon felhúzhatta, de annyira tele volt a fejem minden egyébbel, hogy képtelen voltam még rá is figyelni, és az igazat megvallva, nagyon nem is érdekelt. – Még hogy nem érsz rá? – Rántott egyet a karomon, amit még mindig fogott. – Nem tudom mi van veled, de ezt sürgősen fejezd be! Ha nem tudnád, kötelezettségeid vannak. Már egy órája kereslek, hol a fenében voltál? El fogunk késni! – És csak mondta és mondta, nekem meg fogalmam sem volt, miről is beszél tulajdonképp.

  - Öhm… ne haragudj Miranda, de nem tudom… - kezdtem, de nem tudtam befejezni.

  - Nem érdekel hol voltál, mit csináltál, vagy, hogy mit nem. Csak az, hogy tíz percen belül itt legyél, különben nem állok jót magamért, megértettél? – Nézett rám villámló tekintettel

  - Oké – Vontam vállat. – És hova is megyünk, ami nem várhat?

  - Úr Isten, Daniel! – fújtatott kétségbeesetten – nem hiszem el, hogy elfelejtetted volna! Megbeszélésünk lesz egy producerrel, nem emlékszel?

  - Jah, hogy az! – tetettem a megvilágosodottat, de még midig nem nagyon tudtam, miről van szó.

  - Igen, az! Ha jól emlékszem, tegnap még örültél neki – nézett rám fürkésző szemekkel, mintha a vesémbe akarna látni – most, meg ha jól látom, nem nagyon érdekel a dolog.

  - Hát… - kezdtem.

  - Nézd, ez lehetne a karriered csúcspontja – komolyodott el – ne szúrd el, kérlek!

  - Miranda – mondtam, és beletúrtam a hajamba, újfent és újfent. Lehet le kéne már vágatnom. Aztán megint elfogott a vágy egy szál cigi után, szinte éreztem az ujjaim között, és eszembe sem jutott – megint nem -, hogy még mindig nem dohányzom. – Nem tudom, hogy akarom-e én ezt a nagy felhajtást. Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg szükséges-e ebből a történetből filmet csinálni. Nem tudom – túrtam ismét a hajamba.

  - Fejezd már be! – kapta el a kezem Miranda, mire én csak bambán néztem rá. – Mi a fene bajod van? Megtetvesedtél, vagy mi? Állandóan a hajadat túrod, kezd idegesíteni!

  - Oh, bocs – rántottam el a kezem és zavartan a nadrágomba töröltem, nehogy megint a hajamhoz nyúljak.

  - Akkor? – kérdezte.

  - Mit akkor…

  - Jézus, figyelsz te egyáltalán? – csóválta a fejét, mert valószínű, hogy ismét elég értetlen képet vághattam. Nem tudtam most koncentrálni, az agyamban már nem kapott helyet semmi egyéb információ az amúgy is benne kavargókon kívül.

  - Igen, igen… figyelek – próbáltam menteni a menthetőt.

  - Jössz, akkor?

  - Nem – feleltem határozottan, és mielőtt Miranda agyvérzést kaphatott volna gyorsan hozzátettem: - Megtennéd, hogy lemondod? Nem érzem úgy, hogy képes lennék most erre, ne haragudj – próbáltam elővenni a legkedvesebb és legmeghatóbb mosolyomat a kivert kiskutya tekintetről nem is beszélve, bár tudhattam volna, hogy ezzel nem fogok sokra menni.

  - Daniel… - fújta fel magát újra, de leintettem.

  - Csak mond le oké? – vágtam el minden ellenkezését és küldtem felé biztatás gyanánt egy félmosolyt is.

  - Jó, te tudod, de … - magyarázta, aztán mintha feladta volna, legyintett, majd otthagyott zavartan.

  Nem tudtam elképzelni mi baja lehet. De jelen esetben nem is érdekelt, a fő az, hogy megszabadultam a tárgyalás nyűgétől. Nem akartam most arról egyezkedni, hogy eladjam Ailia és David életének történetét. Egyszerűen nem. Mocskosnak éreztem volna magam. De nem mondhattam el Mirandának az indokaimat. Mégis hogy tálaltam volna? „Te Miranda! Ez ám nem kitalált sztori, úgyhogy úgy tárgyalj a producerrel, hogy valós eseményeket írtam meg…”, vagy mit kellett volna mondanom? Ráadásul nem akartam, hogy dilisnek nézzen, vagy ami még rosszabb, ráharapjon és ne engedje ki a fogai közül, mint egy felhergelt buldog, ha a fogára való csonthoz jut. El tudtam képzelni, mit tett volna, ha tudomására jut a dolog. Biztos voltam benne, hogy rögtön szenzációt csikart volna ki belőle, de ezt nem engedhettem meg. Sem magam miatt, sem pedig Ailia és Alba miatt, és főként David miatt sem.

  Felértem a szobámba, a kulcsot ledobtam az asztalra, majd leültem a kanapéra, elfeledkezve korábbi elhatározásomról, miszerint zuhanyozni szeretnék. Újra magam előtt láttam a reggeli képet, ahogy Ailia és Alba egymáson, egymás mellett alszanak, és mosolyognom kellett a látványon. Nem értettem miért kínzom magam ezekkel a képekkel, hiszen tudnom kellett volna, hogy ők nem hozzám tartoznak, nem az én családom. Nekem nem lenne szabad bepillantást nyernem intim magányukba. Nem nézhetem őket, mintha jogom lenne rá, és főleg nem vágyhatnék rájuk. Hiába nem akartam, nem tudtam száműzni a képeket, amik ott villóztak agyam minden idegpályáján, eltakarva azokat a másik emlékképeket is, és csak ezeknek az újaknak adva helyet.

  De valamiért mégsem tudtam abbahagyni. Elnéző, idült vigyorral a képemen üldögéltem, vetítgetve magamban, és bámészkodtam csak az általam látott mozi képei között.

  A telefonom ciripelése térített magamhoz, és egyáltalán nem örültem. Végre, mikor a saját emlékeim között lehettem volna, végre, amikor nem valaki más érzéseit kellett újra és újra átélnem, hanem a sajátomat, egy kicsit szerettem volna kiélvezni azt, még ha csak titokban, és csak magamban, de akkor is.

  - Igen – vakkantottam a telefonba.

  - Öö… Daniel? – kérdezte - Ailia vagyok. Ne haragudj, nem akartalak zavarni, én csak…

  - Nem zavarsz – vágtam közbe. Hiszen végig erre a telefonra vártam, még ha nem is tudatosult bennem.

  - Megtaláltam a leveled – folytatta kissé zavartan.

  - Igen, hát látom - kuncogtam a telefonba, magam sem tudván, mi üthetett belém.

  - És szóval, csak meg akartam kérdezni… - hebegte, aztán kicsit bosszúsan elnevette magát – Jézus, össze vissza makogok, olyan hülyén érzem magam! – fújt nagyot.

  - Ha megnyugtat, kicsit én is – feleltem.

  - Miért?

  - Hát, azt hiszem nyilvánvaló nem? – most én éreztem magam zavarban, az előbbi kis vidám kacajomnak már a nyoma is tovaszállt.

  - Egy csöppet, mintha bizarr lenne ez a helyzet – nevetgélt Ailia rajtam és magán is. Szerettem hallgatni a hangját, végre már nem csak az álmaimban hallhattam, és végre tudtam, hogy valóság, nem csupán a képzeletem furcsa, csalafinta játéka az agyammal. Hátradőltem a kanapén, fejemet hátrahajtottam és lehunyt szemmel folytattam a telefonálást, magam elé képzelve őt.

  - Igen, egy kicsit az, de én szeretem a bizarr dolgokat – feleltem, és nem tudtam eldönteni, vajon nem mentem – e túl messze. Úgy éreztem, ha vele vagyok, ha csak beszélek vele, minden pillanatban a penge élén táncolok, nem tudván mikor jön el az idő, hogy egyik, vagy a másik oldalra billenjek, és vajon velem tart-e, vagy hagy lezuhanni egyedül. Végtelennek tűnt, míg újra megszólalt.

  - Arra gondoltam, talán volna kedved megismerni a fiúkat – váltott témát. – Ma este lesz egy kisebb buli, és hát… én már nagyon rég nem voltam sehol, és lehet, hogy jót tenne. Nem tudom...

  - Hát… - kezdtem eltűnődve, vajon erre mit feleljek, persze, mentem volna, talán a világ végére is, de nem tudtam hova vezet az út. De mióta érdekelt engem, hogy merre tartok? – Oké, de nem tudom a srácok vajon mit szólnak hozzá, tegnap nem nagyon örültek a jelenlétemnek.

  - Ne aggódj, nem lesz semmi gond! – nevetett. – Meglátod, jó fejek. Tudom, hogy furán jött ez ki, de ha meg akarjuk tudni, hogy miért történtek a dolgok veled, talán meg kéne ismerj minket kicsit jobban is. David életébe beletartozott a zenekar is, sőt igazából az volt az élete.

  - Igen, lehet igazad van – gondolkodtam el, és igazán gyávának tartottam magam, az előbbi hezitálásom miatt, hiszen Ailiának sokkal nehezebb lehetett, mint nekem. Minden egyes pillanatban, mikor látott, akarva akaratlanul Davidet látta bennem, miközben tudta jól, hogy akit igazán szeret, az nem én vagyok. Összeszorult bennem minden erre a gondolatra, de próbáltam elhessegetni a rossz érzéseket, de azok befészkelték magukat az agyam egyik kis sarkába, és nem engedtek.

  - Daniel, nekem mindig igazam van! – nevetett újra a már ismert magabiztossággal a hangjában. – Akkor jössz?

  - Igen, persze megyek! – vigyorogtam, bár magam sem tudtam min.

  - Jól van, akkor nem zavarlak tovább, este beugrom érted – hadarta egy szuszra. – Most mennem kell – mondta, de úgy tűnt nem nagyon akaródzik elköszönnie. Ez a képzet elégedettséggel töltött el, aztán eszembe jutott, hogy valószínű csak beképzelem az egészet. Már kész rögeszmés lettem.

  - Oké, akkor este – húztam az időt. Én biztosan.

  - És Daniel…

  - Igen? – kaptam az alkalmon, hogy még beszélhetünk. Szánalmasnak éreztem ezt az egész színjátékot, hiszen ez nem arról szólt, amiről próbáltam magam lebeszélni.

  - Ha van kedve Jamesnek, szólj neki, hogy jöjjön ő is. Szia – mondta és meg sem várta a válaszomat, letette.

Ez meg mi volt? Kezdtem mindennek túl nagy jelentőséget tanúsítani. Valamit tennem kellett, mert ha így megy tovább, becsavarodom. Mindenesetre gondoltam, az lesz a legjobb, ha nem egyedül tépelődöm, hanem megkeresem az említett barátot.

  James szobája ugyanazon az emeleten volt, mint az enyém, de pont az ellenkező végében a folyosónak. Arra gondoltam, hogy megkérdezem lenne-e kedve elmenni valahová, mikor valakibe beleütköztem. A személyzetből volt egy lány, halkan sikkantott, ahogy szinte fellöktem nagy igyekezetemben, hogy ne előre, hanem lefelé, magam elé nézzek. Utána kaptam, és mormoltam egy elnézés félét, de még láttam, ahogy furcsán megbámul, majd némán hápogni kezd. Fogalmam sem volt mi üthetett belé, de konstatáltam, hogy jól van, így mentem tovább a dolgomra.

  James ajtaja zárva volt. Így bekopogtam. Nem történt semmi. Kopogtam megint, és még mindig semmi. Már majdnem feladtam, amikor hallottam bentről egy káromkodást, és egy hangos csörömpölést.

  - Az Istenit… jövök már! – morgolódott.

  - Daniel – mordult fel álmosan, gyűrötten – Mit keresel itt?

  - Hello, neked is – léptem beljebb nem törődve zúgolódásával.

  - Mi járatban? – dörzsölte meg álmosan a szemét, és visszabotorkált az ágya felé.

  - Ailia meghívott minket ma estére – kezdtem mondani, majd közben belevetettem magam az egyik kényelmes fotelba, ami épp az ágyával szemben volt. – Állítólag David zenekara rendez valami bulifélét és elhívtak minket is.

  - Oké, és?

  - Mit és? – kérdezte vissza értetlen fejet vágva.

  - El akarsz menni? – motyogta a párnába hitetlenkedve.

  - Hát, már elígérkeztem. Szóval, a kérdés, hogy te akarsz-e jönni. Mert én megyek.

  - Miért is nem lepődöm ezen meg? – morogta.

  - Most gúnyolódsz? – nevettem rajta.

  - Döntsd el te, ha már ilyen jó kedved van – ásította. Az volt a gyanúm, ha nem beszélnék hozzá, már visszaaludt volna.

  - Szerinted nem jó ötlet? Nem indult valami jól az ismeretségünk David haverjaival – bizonytalanodtam el, bár ahogy ismertem magam, ennyi nem lesz elég ahhoz, hogy meggondoljam magam.

  - Főleg az a Rick gyerek volt oda nagyon – fordult a hátára James és a plafont kezdte el vizslatni.

  - Na igen, de végül is nem mindegy? – vontam meg a vállam.

  - Hát, nem tudom. Nem szívesen verekednék… - kukucskált ki a karja alól.

  - Nem hiszem, hogy addig fajulna – ellenkeztem, bár, ahogy meggondolom, Ricknek egyáltalán nem tetszett az arcom. – Amúgy meg mielőtt elmentek, már egész emberi volt nem? És különben is nagyfiúk vagyunk már, nem kiskamaszok.

  - Talán. Nem tudom Daniel, egyáltalán nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet velük lógni. Tudom, tudom – vágott közbe, mielőtt még megszólalhattam volna, vagy ellenkezhettem volna -, vele akarsz lenni, a vak is láthatja. De mi hazamegyünk, ugye tudod? – fürkészett éles szemmel, komolyan.

  - Igen, tudom, és hidd el, felfogom, hogy miért mondod ezeket, és egyet is értek – hadartam egy szuszra. – De, mellette meg képtelen vagyok távol tartani magam. Egyfelől itt van ez a rejtély, hogy miért emlékszem én a velük történtekre, és miért nézek ki pont úgy, mint David. Másfelől, pedig tudom, hogy ez a megmagyarázhatatlan vonzódás nem biztos, hogy a sajátom, de akkor is érzem, érted? Már elgondolkodtam azon – ha pontos akarok lenni, akkor azt kell mondjam, szinte állandóan ez jár a fejemben -, hogy mi van, ha ezek az érzelmek, amik feltámadnak bennem Ailiát látva, tényleg nem az enyémek. Hiszen nem is ismerem őt. De aztán azt gondolom, hogy ha nem én érzem, akkor ugyan ki? Hiszen én érzem. Nem tudom, megint összezavarodott minden. És ami még rosszabb látom rajta, hogy mennyire fáj neki ez az egész. Olyan vagyok mint ő, de mégsem David vagyok. Azt hiszem neki a legrosszabb – hajtottam le a fejem a tenyerembe. De nem tudtam egy helyben ülni, így felpattantam és járkálni kezdtem, aztán az ablakon kibámulva folytattam. – És még ott van a kislány is. El nem tudod képzelni milyen érzés volt ránéznem. Még soha nem éreztem ehhez foghatót, nem tudom. De szinte meghaltam volna azért, hogy egyszer is, de megérinthessem. Jézusom, James érted te ezt? Reggel, amikor felébredtem belopakodtam a szobájába, és amikor nem találtam az ágyában, úgy bepánikoltam, mint még soha. Te jó ég! Szabályos pánikrohamot kaptam. Minden porcikám remegett, de aztán szerencsére kiderült, hogy Ailiával van. Mintha egy mázsás kő porladt volna szét, mikor láttam, hogy megvan és nincs semmi baja. Azt hiszem nem vagyok normális! – sóhajtottam a nagy-monológ végére.

  - Szerintem nincs veled semmi gáz, csak kicsit belelovaltad magad ebbe az egészbe. Lehet, hogy nem kéne ennyire komolyan venned, nem? Azt látom, hogy vonzódsz Ailiához, az meg szerintem hülyeség, hogy nem te érzed ezeket, hát akkor ki? David meghalt Daniel. Az tény, hogy nagyon hasonlítotok – mondta, de amikor kétkedve, hitetlenkedve horkantottam fel, pontosított – na jó, olyanok vagytok, mint két tojás. De hát, ismered a mondást, mindenkinek van hasonmása.

  Csak ennyi lenne, tűnődtem magamban, csak egy hasonmás? És nem értettem miért szorult össze bennem minden erre a gondolatra. Magam sem tudtam mit akarok, hogy tűnjenek el végre ezek a kétségek, hogy oldódjanak meg, vagy maradjon így minden, a bizonytalanságban. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki fél megtudni az igazat és inkább marad egyensúlyozva a kés élén, csak ne kelljen meglátnia a valóságot.

  - Jól van, hagylak aludni még – szedtem össze magam – este beugrom érted, ha Ailia megjön.

  - Oké. De ne császkálj el nagyon – vigyorgott „kedvesen”.

  - Igenis! – sóhajtottam, majd vágtam egy szalutálás félét és kioldalogtam a szobájából. Nem tudtam mit kezdeni magammal, még visszamentem a fényképezőgépemért, majd gyalog indultam el a nyüzsgő utcán.


zene - republic-egyetlen valóság


  New York olyan volt, mint egy felbolydult hangyaboly. Az emberek az utcán, mintha mindannyian külön-külön kis ösvényeken járnának. Ha jól megnéztem őket, úgy néztek ki mintha egy, csak általuk hallott szimfóniára mozdulnának. Lábuk a ritmusra lépkedett - akárha táncba hívnák testüket -, ők maguk pedig úgy mozdultak, mint a marionett bábuk. Káosznak tűnhettek volna mozdulataik kavalkádja, de összhangban voltak mégis. Millió táncos, akik külön-külön, mégis együtt táncolták mindennapjaik monoton, el nem múló, örökké tartó táncát. Párok nélkül, vagy egymással kézen fogva andalogtak, vagy éppen őrült mozdulatokkal járták felületes személőnek fel nem tűnő koreográfiájukat. Úgy álltam ott a tolongó, táncoló, felbolydult embertömeg között, mint aki csak átkukucskált egy másik világból. Mintha láthatatlan lennék. Csak én láttam ki a buborékomból, ők nem láthattak engem. Nem értek hozzám, nem lökdöstek, pedig nem vettek észre. Mindenki a maga táncával volt elfoglalva. Kinek kellemes melódia jutott, kinek hangos dübörgő rock. Valakinek andalító, álmosító dallamra kellett lejtenie örökké tartó mozdulatait, másnak éppen hogy társa adta meg a ritmust. Az utca élt és lüktetett körülöttem, épp csak engem nem fogadott be. Kívülálló voltam. Nem léteztem, egy álomból születő valóság voltam csupán. Csak szemlélő maradhattam, nem tudtam csatlakozni táncukhoz.

  Mozdulatlan tűnődésemből egy pillanat alatt ragadt ki egy kép. Álomból révedve emeltem szememhez a kamerát és próbáltam elkapni a pillanatnyiság el nem múló halhatatlanságát.

  Egy sebesült galamb próbált menekülni a megannyi táncoló láb között, de az emberek nem látták. Mozdulatlanul álltam és vártam mi fog történni, vajon ki lesz az első, aki rálép, vagy belerúg. Egyetlen táncoló, mozduló ember sem nézett lefelé. Én pedig, még mindig csak álltam és néztem a fényképezőgép keresőjén keresztül, várva a megfelelő pillanatot, amikor a valóságból kép lehet. Az ujjam sebesen járt az exponáló gombon, ahogy folyamatosan készítettem a képeket végignézve, ahogy a madár így törött szárnnyal is az életre koncentrál és az utca kövén lévő apró morzsákat próbálja összeszedni. Eltűnődtem, hogy egy ilyen kis élőlény is milyen erős ösztönnel teremtetett, hogy még a lehetetlennek tűnő helyzetben is azt keresi, hogyan tud életben maradni. Hát nem ezt tesszük mindnyájan? Hát nem ezt kell nekem, magamnak is tennem?

  Miért olyan fontosak a miértek, miért nem elég, hogy tudom; élek. Miért kell mellé még a tudás is? Egy madárnak lám, milyen egyszerű. Én miért nem tudok így élni, miért kell állandóan bonyolítanom a dolgokat? Egy pillanatra elveszítettem szem elől a galambot, de aztán újra megpillantottam. Már nem a járókelők között bukdácsolt, egy nagyobb falat kenyérszemét reményében a sebesen száguldó autók közé bicegett. Törött szárnyát maga után vonszolva ment, csak ment kitartóan a kiszemelt élelem felé. Tudtam, hogy a képek, amiket most készítettem nagyon jók lettek. Ahogy a madár kicsiny, törékeny teste szembeszállva a természet akaratával küzd a hatalmas autók és az ember alkotta hidegül gúnyos, könyörtelen világ ellen. Az utolsó utáni pillanatig fényképeztem, nem törődve a már lökdösődő és szitkozódó embertömeggel. A buborékom megszűnt létezni a sebesülten is élni akaró galambbal együtt. Már nem érhettem el, már nem akadályozhattam meg. Megfagyva, a keresőben bámulva néztem végig, ahogy egy busz keresztül hajt rajta.

  Egy pillanatra megszűnt minden zaj, néma csöndben tágra nyílt szemekkel néztem - mintha egy lassított felvételt látnék -, ahogy pár toll a levegőbe száll egy utolsó keringőre hívva az életet, hogy eljárva haláltáncukat lebeghessenek puhán, sejtelmesen, könnyedén a végtelenben.

  És az élet, kegyetlenül kigúnyolva végletességét ment tovább, mintha mi sem történt volna. Hiszen egy galamb halála mit jelent milliónyi emberhez képest, mit jelent hozzám képest és az én életemhez képest? Tágra nyílt tekintettel levegő után kapva próbáltam feldolgozni az előbb látottakat. A film hirtelen ismét felgyorsult. A zajok néma csöndjéből, egyszerre fülsiketítő hangzavarrá válva kergetett arrébb a felbolydult hangyaboly. Lökdösődés, tolakodás közepette próbáltam kikeveredni a tömegből, de az csak sodrott magával.

  Valahogy elkeveredtem a Central Parkig, ott leültem az egyik padra és csak bámultam még mindig, nézve az egészséges madarak nyüzsgését. Egy – egy pillanatra mintha még látni véltem volna a törött szárnyú galambot, de tudtam, hogy hiábavalóság, amit képzelek. Így múlik el az élet egy szempillantás alatt, tűnődtem és elhatároztam magamban, hogy ami tőlem telik megteszek, hogy minden pillanatát megéljem. Érdekes, hogy erre egy teljesen hétköznapi, sebesült madár ébresztett rá, holott az csak egy szárnyaszegett galamb volt.

  Még elüldögéltem egy darabig, majd meglepve vettem észre, hogy kezd sötétedni. Még ellődöztem pár képet a lemenő napfényben, ahogy az emberek arctalanul, egymáson átnézve sietnek el előttem. Szerettem a napnak ezt a szakaszát, mintha csak figyelmeztetni akarna a természet önnön mulandóságunkra, ugyanakkor ebben az elmúlásban benne volt a halhatatlanság is. Hiszen minden lenyugvó nap után eljött a következő, örök körforgásként járta útját, hogy ezen az úton egy darabon csatlakozzunk hozzá, majd aztán ugyanígy hagyjuk el. Még egy pillanatra fogva tartottam a lenyugvó nap halvány fényét, arcomat felé fordítottam, hogy mára ígért utolsó sugarai megcirógathassák arcomat, kisimítva minden gyötrő gondot, hagytam hadd melengessen meg. Nem kellett hunyorognom, hiszen fénye már gyenge volt, de langyos ujjai meleget ígértek, ahogy hozzám értek.

  Mire visszaértem teljesen besötétedett. Nem tudtam Ailia mikorra várható, de nem nagyon akartam készülődni, ezért nem is foglalkoztam vele túlságosan. A vacsorát a szobámba kérettem, nem akartam Mirandával összefutni és semmi kedvem nem volt, hogy vádló pillantásai kereszttüzébe kerüljek. Biztosan még mindig rágta magát amiatt, hogy visszamondtam a tárgyalást. De még mindig tartottam magam korábbi véleményemhez. Egész egyszerűen ez a történet nem eladó. A mostani tudásom birtokában már az is kétséges, hogy jól tettem-e, hogy engedtem egyáltalán kiadatni. Ezen morfondíroztam, mikor James megjött. Látszólag még mindig nem sikerült kialudnia magát, bár nem tudhattam minek köszönhetően kapta el az álomkór.

  - Na? – kérdezte és belevetette magát az egyik fotelbe, ahol úgy ahogy volt elnyúlt. – Mi jót csináltál ma?

  - Semmi különöset – rántottam meg a vállam, nem tudom miért, de elhallgattam a kalandomat a galambbal.

  - Hát, akkor neked is nagyon hasznosan telt a nap – sóhajtott.

  - Igen – hümmögtem beleegyezően. – Igazán érdekfeszítő ez a társalgás nem? – kuncogtam gonoszul.

  - Haha, juj de vicces hangulatban vagyunk – fintorgott gúnyosan egy vigyor kíséretében. – Nincs véletlenül köze ennek egy fekete hajú, igéző zöld szemű lányhoz?

  - Ki tudja? Még az is lehet – húztam széles mosolyra a szám.

  - Jézus, Daniel, olyanok vagyunk, mint két kamasz fiú, a randi előtt – dünnyögte.

  - És? Engem nem zavar – vontam vállat még mindig vigyorogva, mint a tejbe tök. – Tudod mit? Nem érdekel, ha hülyén viselkedem, jól akarom magam érezni! Elegem van a búslakodásból és az állandó rosszkedvből, ma jól fogom magam érezni, és ebben te is részt veszel!

  - Anyám, te aztán tudod mitől döglik a légy! - nézett rám elgondolkodva. – Mi ez a hirtelen jött lazulás?

  - Semmi különös, csak elhatároztam, hogy ma nem engedem, hogy bármi hülyeség bezavarjon. Csak ennyi. James, már olyan rég nem tudtam felhőtlenül csak úgy létezni, elegem van már, hogy állandóan csak rágom magam. Ezért hát, úgy döntöttem szabadságolom egy kicsit a szenvedő énemet. Hogy meddig fog tartani, fogalmam sincs, de legalább megpróbálom – magyaráztam szenvedélyesen és én lepődtem meg a legjobban, hogy mennyire igazak a szavaim.

  - Én örülök neked – bizonygatta, de tudtam, hogy most következik az a bizonyos de… -, csak nehogy átbillenj most meg a ló túlsó oldalára.

  - Jaj, öregem, hát úgy ismersz engem, mint aki képes rá? – nevettem.

  - Ami azt illeti, én még emlékszem milyen voltál a baleset előtt, és azért te is tudsz meglepetésekkel szolgálni. Jó, hogy nem vagy a legféktelenebb fazon, de ha akarsz tudsz te!

  - Hát, ma akarok! – mondtam elszántan, összecsaptam a kezem, jelezve készen állok, és felugrottam. Mint, akit felhúztak. James pedig csak nézett fürkészőn, azon gondolkodva, vajon most ment-e el a maradék józan eszem, vagy soha nem is létezett.

  Megszólalt a szoba telefon, még mindig vigyorogva mentem, hogy felvegyem. A recepciós közölte, hogy Ailia megérkezett és egy cseppet sem tűnt fel, hogy mintha már a neve hallatán is hevesebben kezdett száguldozni az ereimben a vér.

  Gyorsan összekapartam James kelletlen korpuszát, aztán elindultunk lefelé.

Ailia ott várt ránk a recepció előtt és vele volt Alba is. Egy pillanatra átfutott rajtam a csodálkozás, hogy miért hozta magával, de az öröm, hogy láthatom elnyomta előbbi érzéseimet.

  - Sziasztok – köszönt először.

  - Nektek is hello, - viszonoztam mosolyogva. Hallottam, ahogy James is köszön, majd egy pillanatig még toporogtunk egymást nézve. Láttam, ahogy Alba kikukucskál az anyja lába mögül, kicsit szégyenlősen, de végig engem bámulva, ugyanazzal a rezzenéstelen tekintettel méregetett, mint legelőször. Halványan rámosolyogtam, és észrevettem, ahogy nagyra nyílt szemében felcsillan az öröm. Úgy néztem elég fáradt lehet, és megint nem értettem, hogyan lehetséges, hogy őt is visszük. De nem tudtam szólni, csak néztem őt mosolyogva. Aztán, mintha minden zavarát elfújták volna, kilépett Ailia mögül. Egyik kezében egy rongyos babát szorongatott, mintha ő lenne a védelmezője. Egyenesen odasétált elém, majd egyszerűen csak kinyújtotta a karját, jelezve, hogy vegyem fel.

  Teljesen megrökönyödtem, nem nagyon tudtam mit szólni. De Alba még mindig csak állt felnyújtott karokkal, rendületlenül. Ránéztem Ailiára, majd Jamesre, de nem figyeltek rám. Ailia épp azt mesélte Jamesnek, hogy hova fogunk menni. Nem tudtam mit tenni, így hát először csak leguggoltam Alba mellé. Így szinte egy vonalba került a szemünk, és láthattam elragadtatott pillantását, ahogy engem mustrál. Mintha a saját szemeimbe néztem volna. Összeborzongtam a gondolatra, ahogy megint eszembe jutott David, de erővel hessegettem el az arcát magam elől, emlékeztetve magam arra, hogy ma este nincs helye a gyötrődésnek.

  - Szia – suttogtam neki. Nem válaszolt, csak nézett némán, bár egy kis szégyenlős mosoly azért átsuhant kicsiny arcán. Aztán újra kinyújtotta felém a kezét, és megérintette az arcomat. Ahogy hozzámért kicsi puha ujjaival, mintha elektromos áramot vezettek volna belém, bizsergett a helye, ahol megérintett. Forró lávaként ömlött végig rajtam a szeretet hulláma, teljesen befedve minket. Megszűnt az összes korlát, elég volt ez az egyetlen néma érintés és megtudtam végre mit jelent feltétel nélkül, mindenestül szeretni.

  Összeszorult a torkom, ahogy hagytam, hogy a kicsi keze az arcomon pihenjen. Lehunytam a szemem és csak élveztem a pillanatot. Szám önkéntelen mosolyra húzódott. Óvatosan, mint aki attól fél, ha megérinti a pillangó szárnyát, az menten holtan hullik a porba, nyúltam Alba keze felé. A tenyerem hatalmasnak tűnt az övéhez képest. Láttam, vagy csak képzeltem, ahogy felcsillannak szemei érintésemre, de mindenesetre jó volt. Aztán szemeit összehúzta, durcásan rám nézett, kezét újra kitárta és szinte parancsolón szólt:

  - Fel… vegyél fel! – toppantott. Elnevettem magam, és mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga felemeltem. Ő pedig, mint aki jól végezte dolgát, belefészkelte magát az ölembe és elégedetten kezdett játszadozni a hajammal. Láttam, ahogy Ailia szemei kikerekednek, majd szinte rögtön, megállíthatatlanul megtelnek könnyekkel. Csak nézett miket. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, és mindketten ugyanarra gondolunk. Erővel kellett elszakítanom szememet az övétől, de nem bírtam tovább nézni a fájdalmát. Egy pillanat alatt összeszedte magát, majd mellém lépett, hogy kivegye a kezemből Albát.

  - Gyere a mamihoz, jó? – hívta, de Alba csak elfordította a fejét, jelezve, hogy ő tökéletesen jól érzi magát. – Alba ne csináld, légy jó kislány…

  - Nem! – ennyi volt a válsz az anyai kérésre. Nem akartam, hogy miattam baj legyen ezért nyújtottam Ailai felé Albát, de ő megmakacsolta magát és elkezdett kiabálni. – Nem! Nem, nem… nem akarom!

  - Alba menj szépen a mamihoz… - kértem én is, de hiába, csak csimpaszkodott a nyakamba erősen. Fejét beletemette a nyakam hajlatába, nem is nézett az anyjára. Éreztem meleg szuszogását a bőrömön, és olyan természetesnek tűnt, hogy nevetnem kellett.

  - Ne haragudj, nem értem mi ütött belé, nem szokott így viselkedni – mentegetőzött Ailia és tehetetlenül tárta szét kezeit.

  - Srácok, szerintem indulni kéne, kezdünk kisebb feltűnést kelteni – lépett közbe James. Úgy gondoltam a legjobb az lesz, ha elindulok előre. Szerencsére hamar megláttam a Porsche terepjárót, így egyenesen felé tartottam, meg sem nézve, hogy Ailia és James jön-e mögöttem. Alba pedig még mindig úgy szorított, mint akinek az élete múlik rajta, hogy le ne essen. Nem értettem mi üthetett belé, de mégsem volt ellenemre. Valahol még elégedett is voltam a helyzettel. Hallottam hátulról, ahogy Ailia egy pittyegéssel kinyitja az autót, de nem tudtam mit kell tennem.

  - Oké – lépett mellénk Ailia és kinyitotta a hátsó ajtót – most bele kéne tenni a kisasszonyt a gyerekülésbe – sóhajtotta.

  - Hm, és hogy csináljam? – kérdeztem sután. Vicces volt, ahogy a kivilágított, zsúfolt esti utcán ott állunk mi felnőttek és egy kisgyerek. Attól féltem, hogy ha megpróbálom Albát a gyerekülésbe tenni, újra kiabálni fog, de ahogy elemeltem magamtól meglepve láttam, hogy elaludt. Nem tehettem róla mosolyognom kellett. Lopva egy kis puszit nyomtam a feje búbjára, remélve, hogy nem vette észre sem Ailia, sem James. Nem is tudom, melyikük elől akartam jobban eltitkolni érzéseimet. – Jól van – suttogtam – sssh… , aludj szépen, minden rendben – duruzsoltam neki. Betettem az ülésbe és hátraléptem, hogy Ailia be tudja csatolni az öveket. Megmagyarázhatatlan ürességet éreztem, hogy már nem tartom az ölemben. Zavartan krákogtam, majd beültem az első ülésre. Nem szóltam semmit, csak néztem kifelé az ablakon, próbáltam feldolgozni az előbbi élményeket. Nem tudtam merre megyünk, nem figyeltem meddig tart az út, de jó volt, megnyugtató a hallgatás. Amikor megálltunk, akkor vettem észre, hogy eggyel kevesebben vagyunk. James nem volt sehol.

  - Hát James? Hova lett? – kérdeztem értetlenül. Egyáltalán mikor lépett le, tűnődtem magamban.

  - Azt mondta, nagyon fáradt és ne haragudjunk, de ő most kihagyja, még a recepción elbúcsúzott, nem emlékszel? – fordult felém Ailia az autóban.

  - Nem – motyogtam. Hát ennyit a felhőtlen jó kedvről, gondoltam magamban.

  - Ha nem akarsz, nem muszáj jönnöd… - hajtotta le a fejét, így nem láthattam a szemében az érzelmeket. De valahol belül, éreztem, hogy eléggé feldúlta a dolog Albával.

  - Nem, nem… menni akarok, hiszen megbeszéltük nem? – tiltakoztam rögtön, próbáltam kicsikarni magamból egy kis mosolyt. – Hova jöttünk?

  - Ja, David szülei laknak itt – magyarázta, miközben kiszállt az autóból, hogy megkerülve azt, kivegye Albát az ülésből. – Ma ők vigyáznak Albára, megkértem őket, hogy hadd aludjon náluk.

  - Öh… David szülei tudnak rólam? – kérdeztem elmésen.

  - Nem – suttogta és rám nézett.

  - Akkor talán jobb, ha én itt kint megvárlak.

  - Igen, azt hiszem, tényleg jobb. Nem akarom felzaklatni őket. Nagyon megviselte őket David halála – csuklott el a hangja, de hamar összeszedte magát.

  Néztem, ahogy beviszi Albát, ruganyos, könnyed léptekkel és hirtelen nem tudtam mit keresek itt, de képtelen lettem volna máshol lenni. Egy kis időre eltűntek az ajtó mögött, de nem telt bele sok, Ailia máris jött visszafelé. Még egy pár szót váltott az ajtóban álló párral, majd sietett vissza. Sebesen bepattant mellém, kicsit zavartan rám nézett, majd intett még egyet, és szinte kilőtt a kocsival, ahogy elindultunk.