Újra a tenger felé fordultam, gondoltam elnézelődök, amíg James ideér. Újból meghallottam a tengernek írt dalt, ahogy ütemesen előcsendül minden hullámcsapással. Éreztem, ahogy kezdek elveszni ebben a ritmusban. Halk dobszó vette át a helyét a hullámoknak, majd felcsendült sorban a többi hang is. A zongora, és a hegedű édes, magas hangja töltötte be elmém, majd a gitár érdes pengése tetézte még a hangok kavalkádját.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy már nem is a tengert bámulom hanem a mólótól nem messze lévő kis boltok előtt lépkedtem. A lábaim maguktól vitték a testemet, én nem irányíthattam őket. Egy kis kirakat előtt álltak meg velem. Alig tudtam a környezetemre figyelni, mert csak a dallamot hallottam, csak azt éreztem. Olyanná váltam a dal számára, mint egy nyílt seb, ami újból és újból felszakad, ha megszólal egy újabb hang, de a csöndtől elüszkösödik és meghal. Így hát, ha fájt is, nem tudtam, nem akartam elhallgattatni a bennem élő zenét.
Félig öntudatlanul álltam a kirakat előtt. Úgy néztem arcmásomat és a testemet a kirakat üvegében, mintha nem hozzám tartozna. Most láttam csak mennyire sovány vagyok. Ennek ellenére, és a gyógytornáknak, na meg a rengeteg edzésnek köszönhetően mégsem tűntem igazán annak. Szálas, magas, vékony, mégis most már izmos testemen kicsit lötyögött ugyan a fekete farmer, és az agyonmosott, valaha szintén fekete póló, de igazán kit érdekelt. Az arcom most, mint egy álomban kissé elrévedve követte tekintetem, de nem látta igazán, amit a szememnek látnia kellett volna. Igaz ugyan, hogy még nem úgy néztem ki teljesen, mint a balesetem előtt, de azért túl nagy különbség így sem volt a két arc között.
A régi kicsit teltebb volt, kevésbé álltak ki a csontjai, kevésbé volt markáns vonású. Ez az új arc inkább látszott csontosnak, mint a korábbi. A szürkés szem, ami ebben az arcban ült, ugyanaz az élénk tekintetű, hosszú szempillás szem volt, amit régről ismertem, ami mindenre érdeklődéssel tekint. Markáns, erős állam, most egy kissé jobban, erőteljesebben ugrott ki az arcomból, mint előtte, de nekem nem volt zavaró, igazából annyira nem is nagyon izgatott a kinézetem. De mégsem tudtam ellenállni, és mint egy idegen férfi arcát tanulmányoztam. Láttam, ahogy zavaromban meg-megrándul a szám, és ha külső szemlélőként nézem magam, megérthettem, miért értem el a célom, ha néha bevetettem a mosolyom. Egyedül az orrom lett kissé ferdébb, a baleset emlékeként örökké velem lesz ez az emlékeztető, hogy mivé lettem.
Nem sokáig tudtam bámészkodni, mert a zene egyre jobban kezdett dübörögni bennem. Egyre űzött, hajtott előre, nem hagyva egy pillanatnyi pihenőt sem megtépázott agyamnak. Valahol dühös is lehettem volna a zenére, hiszen soha előtte még csak közöm sem volt hozzá, az is ritkaság számba ment, ha magamtól kezdtem el valamit hallgatni. Ezért is álltam most annyira értetlenül ezek előtt a víziók előtt. Egyre ott zengett, dalolt bennem a dallam, nem tehettem ellene semmit, és valahogy nem is akartam. Hagytam, hadd sodorjon magával.
Halványan érzékeltem, ahogy kinyitom a kis üzlet ajtaját, ahogy csilingelve dalra kap a kis csengettyű jelezvén, új látogató érkezett. Nem néztem körül, nem is nézhettem, a szemeim csak egy pontra fókuszálva hajtották testemet a cél felé.
- Szép napot! Segíthetek? – valahonnan messziről hallottam egy fiatal hangot, de nem juthatott el hozzám, a füleim süketek voltak most emberi hangok befogadására, nem maradt hely másnak, csak a mindent elöntő zenének, ami bennem áradt, zengett, dalolva élt.
Úgy rémlik, mormogtam valami „köszönöm, nem” félét, de biztosra nem venném. Egyenesen a hatalmas, háromlábú hangversenyzongora felé indultam. Ahogy odaértem elé, mint egy élőlény, úgy szólított magához a hangszer. Megálltam mellette, végigsimítottam rajta, mintha csak egy becses női testet érintenék, finoman becézve, kérlelve őt, hogy a kedvemre tegyen. Megcirógattam gyönyörű fényesre lakkozott fekete testét, körbejárva feltámasztott fedele körül, bekukucskáltam titkait rejtő belsejébe, majd a túlsó oldalról megkerülve szinte extázisban ültem le elé.
zene
Végigfuttattam ujjaimat a fekete-fehér billentyűzeten, ismerősként üdvözölve az érzést, ahogy felujjongott bennem a vágy, hogy újra érezzem, amikor puszta érintésük kiválthatja a csodát. Felemeltem mindkét kezem, majd játszani kezdtem.
Úgy játszani, mint még soha azelőtt. A dallam és a hangok maguktól jöttek, a technika az ujjaimban volt. Lehunyt szemmel ültem a zongora előtt és csak érintettem és éreztem a zenét, ami belőlem áradt. Olyan hihetetlenül békés lett minden és mégis élessé vált a világ körülöttem, ahogy a zene szólt belőlem. Úgy színesedett ki, és nyílt meg előttem az univerzum egy szeglete, amiben rajtam és a zenén kívül nem létezett más, csak a tökéletes magány, ami ebben a pillanatban több volt, mint valaha remélni mertem az élettől. Ömlött, áradt belőlem a hang, ott örvénylett a bensőmben, várva, mikor törhet ki. Ujjaim adták a megváltó, menekülő utat, rajtuk keresztül éledt fel, lett élővé, hogy végül már ne csak bennem kavarogjon, és engem öleljen körbe, hanem minden élőt és élettelent is.
Behunyt szemem mögött fényesség, színek kavalkádja villant és fakult el, hogy ismét elölről induljon minden. A zene pedig csak zengett, morajlott, nem torpant. Úgy rohant és vágtatott, mint egy megvadult ménes, hogy később ismét szelíd tengerré változva simogatva lüktessen, ritmikusan újra és újra, míg el nem múlik a levegő körülötte, ami éltetve adott az életből neki egy kortynyit. Majd a szél kapta fel, még egy utolsó keringőre kérve, szerelmes táncát járva a zeneszóval, hogy végül csendesen elengedve hagyja magára.
A csöndre ocsúdtam. Kiürült belőlem minden. Üres csigaházzá váltam, nem maradt bennem sem érzelem, sem indulat, sem képek, sem illatok. Semmi. De most ez a semmi végre megnyugvást hozott.
Kinyitottam a szemem és két elképedt arccal találtam szemben magam.
- Helló! – vigyorogtam kicsit zavartan Jamesre, aki még mindig tátott szájjal bámult felém. Nem értettem, most meg mi a baja, de elég vicces volt, ahogy hitetlenkedve nézett hol rám, hol a mellette lévő srácra.
- Hát te? – kérdezett hápogva.
- Hogyhogy én? Hát én csak gondoltam sétálgatok, míg vártam rád – értetlenül ráztam meg a fejem, próbálva visszaidézni az elmúlt percek hihetetlen élményét. De egyszerűen képtelen voltam újra elkapni az érzést, és az igazat megvallva nem is tudom mennyi volt ebből az igazság, és mennyi csupán a képzelet műve. Így azt gondoltam, maradok a könnyebbik megoldásnál.
- Mióta tudsz te zongorázni? – szinte követelőzve kérdezett vissza James.
- Én? – most rajtam volt a szájtátás sora. Nem értettem tulajdonképp miről beszél.
- Látsz magadon kívül mást is, aki a zongora mellett ül? – nevette el magát, az egész olyan abszurd volt, hogy nem igen lehetett mást, csak nevetni rajta, hiszen már miért ne zenélhetne bárki? – És különben is, nem azt mondtad, hogy a mólón találkozunk? A frászt hoztad rám Daniel, a fenébe, ne tedd ezt velem még egyszer!
- Khm. – köszörültem meg a torkom, csak hogy kis időt nyerjek. Az időhúzás mostanában elég zavaró szokásommá vált, de át kellett gondolnom a dolgokat.
– Bocs, ne haragudj, de nem tudom mi ütött belém, elindultam a mólóról és itt kötöttem ki, mintha egy kötélre lennék kötve, amit valaki más húz, és nekem nincs beleszólásom.
- Oké, csak többet ne csináld ezt velem, mert… - túrt idegesen a hajába James, és elnevette magát zavarában. – Szóval akkor? Mióta zongorázol? – nézett rám megint érdeklődve. Az eladó srác még mindig csak elgondolkodva figyelt bennünket, nem szólt közbe, de fél szemmel engem figyelt.
- Én nem zongorázom – válaszoltam elképedve. – Soha nem is zongoráztam!
- Nézz már magadra! Akkor mivel magyarázod ezt az egészet? Ott ülsz egy zongora előtt, és úgy játszol, mintha világ életedben ez lett volna a legtermészetesebb számodra.
Lenéztem magam elé, kissé értetlenül. A zongora ott állt előttem. Ismeretlen ismerősként üdvözölve csillantotta meg fénylő, fekete-fehér billentyűzetét úgy, hogy képtelen voltam ellenállni neki. Újra és újra végig kellett simítanom rajta. Hallottam, ahogy érintésemre felsóhajt a hangszer, mint egy doromboló macska, úgy nyújtózott kezem alatt, finoman odadörgölve fényes, fekete testét hozzám. Megborzongott bennem megint minden. Életre keltett, újjá teremtett. Legszívesebben ismét csak hozzáértem volna, de elrévedésemből James hangja térített magamhoz.
- Daniel! Hallasz?
- Mi? Tessék?
- Azt kérdeztem, mehetünk-e? – nézett rám aggódva.
- Ja, öhm. persze, mehetünk. Igen. Csak még egy perc. – Egyszerűen képtelen voltam elszakadni a hangszerektől. A hangjuktól, az érintésüktől. Hozzájuk kellett érnem, simogatnom, csalogatnom kellett belőlük a hangokat. Nem értettem mi ütött belém, hiszen Jamesnek igaza volt. Soha nem vonzódtam túlságosan a zenéhez. Ahhoz meg pláne nem kaptam tálentumot, hogy játszani is próbálkozzak. Az igazat megvallva nem is érdekelt soha. Sőt! Néha maga a zene, mintha fájt volna. Elviselni sem bírtam. Most meg szinte fizikai fájdalmat érzek, ha nem érhetek hozzá a zongorához, és nem bűvölhetek ki belőle egy-két hangot. Kényszeríttettem magam, hogy arrébb lépjek a zongorától. Nem akartam meghallani a füllel nem hallható, csak bennem zengő, síró, jajgató hangot, amit hallani véltem.
Határozottan James fürkésző tekintetétől követve léptem odébb. Szinte fájt, ahogy távolabb kerültem a zene forrásától. Nem bírtam volna ki, ha nem pillantom meg a gitárt a falon. Egy régi, klasszikus darab volt. Ott lógott egyedül, magányosan, szakadt húrokkal, kopottan, de beszélt hozzám, szinte dalolva csalogatott, hívott magához. Mint egy bábú, úgy mozogtam... nem voltam ura a mozdulataimnak, csak a megmagyarázhatatlan hívást éreztem. Nem törődtem senkivel, és semmivel, még James türelmetlen sóhajtásaival sem, fél szemmel ugyan láttam, ahogy újra és újra a hajába túr, de nem érdekelt. Most az egyszer csak magamra figyeltem.
Lassan, nagyon lassan léptem oda a falon lógó ősrégi gitárhoz. Abban a pillanatban, ahogy hozzáértem a nyakához, az elpattant húrokhoz, mintha elektromos szikra gyúlt volna az ujjaim végén. Életre kelt, kommunikált velem. Tudtam, hogy meg kell szereznem. Mohó vágyat éreztem, birtokolni akartam egy tárgyat, ami számomra élőlény volt, nem csupán egy régi, kopott gitár a falon, ami talán nem is zenél már.
- Ez itt mennyi? – kérdeztem az eladót, de még csak felé sem fordultam, mereven a gitárt néztem, minden hajlatát, minden négyzetcentiméterét magamba akartam vésni, hogy soha többé el ne felejthessem.
- Daniel, mi a francot művelsz? Minek neked egy régi rossz gitár? Ne csináld ezt haver! Menjünk, úgyis olyan álmos vagyok, hogy alig állok a lábamon. Ha nem csal az emlékezetem, csakis kizárólag a te kedvedért keltem fel – nyöszörgött James. Soha nem volt egy türelmes fajta, ha most lett volna kedvem, biztosan jót kuncognék rajta: a szokásos cirkusz. Vagy legalábbis valami nagyon hasonló. Az emlékeim úgy, ahogy visszatértek, bár volt néhány bizonytalan folt még. Eda azt mondta, már ez is nagy dolog. Miután felébredtem, iszonyú félelmetes volt, hogy nem emlékszem szinte semmire, de szép lassan az emlékek visszatértek, azonban jöttek velük más emlékek is. Mint a bizarr álmok, vagy ez a zenéhez fűződő hirtelen érdeklődés. Néha olyan dolgokat műveltem, amit az eszemmel tudtam, hogy nem kéne, vagy legalábbis a régi énem nem tette volna, de most nem tudtam ellenállni.
- Pillanat, és mehetünk – biccentettem egyet James felé, de láttam, hogy nem nyugtatja meg a kijelentésem. Kicsit elmosolyogtam magam, és felé fordultam. Szinte fájt, ahogy levettem a tekintetem a gitár testéről.
- Jaj, ne nyavalyogj már annyit James, tudom, hogy direkt csinálod! Ne izgulj, megyünk máris, csak ezt még elintézem.
- Már hogy tudnád? Hiszen a memóriádnak annyi nem? – nézett rám kétkedve, mire én csak még jobban elvigyorogtam magam, úszva a könnyedén jött hangulatban.
- Hát, ami azt illeti, azért emlékszem egyre és másra.
- Csak azt ne mond, hogy végig csak szórakoztál velünk! Mi meg itt frászoltunk, hogy a szegény jó öreg Daniellel vajon mi lesz? Emlékezni fog-e valaha még arra, ki is ő valójában?
- Na jó, azért néha kiesnek a dolgok, mint például most is – kezdtem, de nem tudtam megállni egy félmosoly nélkül, ahogy néztem James gyanakvó arcát – ki is vagy te?
- Ember! Most szórakozol velem? Az előbb még tisztára olyan voltál, mint akit elvarázsoltak, most meg itt poénkodsz! Áruld már el, mi van! – James-et olyan könnyű volt felingerelni, ő olyan hamar bekapta a csalit, hogy élvezet volt kihasználni a helyzetet. Tudtam, hogy nem szép, de akkor is élvezetes volt húzni egy kicsit. Persze tudta ő, de hova lett volna a játék öröme, ha hagyja, és beismeri. Kellett neki egy kis együttérzés.
- Öregem, téged még mindig ugyanolyan könnyű átvágni a palánkon, mint régen! – nevettem hangosan, meg sem hallva, ahogy az eladó visszaért mellém. Ránéztem bambán, nem értve mit is akarhat. Aztán leesett. A gitár. Szemérmetlenül magas árat mondott, mégis, a szemem sem rebbent, amikor előhúztam a bankkártyámat fizetni. James csak hápogott a háttérben, nem tudott szólni sem. De nem törődtem vele. Megvettem a gitárt, a hozzá tartozó tokot, és húrokat is.
Boldogan, vigyorogva léptem ki az üzletből, alig figyelve a mögöttem morgolódó barátomra. A birtoklás nyers, fantasztikus érzésével simogattam meg a vállamra vetett tokot. Azt, hogy mihez kezdek vele, még fogalmam sem volt, de hát tanulni soha nem késő, nem? Igaz a zenéhez vajmi keveset konyítottam, de hát fényképezni sem tudtam soha, aztán, miből lett a cserebogár.
- Mégis mihez kezdesz ezzel a roncshalmazzal? – kérdezte James a ki nem mondott gondolataimat.
- Még nem tudom, de szerintem jó vétel volt.
- Jó? Te megőrültél? Ezen egy fél autót is kaphattál volna! – hördült.
- De mihez kezdenék én egy fél autóval? – nevettem felszabadultan, mert hirtelen olyan jó érzés töltött el, lebegtem a derűben. – Ne morogj! Gyere, inkább üljünk be valahová, úgyis ezért jöttél, nem? – bevártam és belebokszoltam kicsit a vállába, mire James persze nem tudott nem válaszolni, így szinte bunyózva, nagyokat kurjantgatva szaladtunk végig a kikötőn.
Végre úgy éreztem magam, mint egy teljesen normális hétköznapi ember. Végre ugyanaz lehettem, aki egykoron. Végre nem törődtem sem az álmok nyugtalanító - mégis oly kívánatos képeivel -, sem pedig az engem magához húzó, béklyóba láncoló zenével. Semmi nem lehetett ebben a pillanatban fontos, csak a féktelen szabadság, ami ebben a másodpercben elfogott, ahogy a legrégibb barátommal felszabadultan szaladtunk. Újra gyerekként, mint mikor megismerkedtünk.
Nem is emlékszem olyan időre, mikor nem volt mellettem, amikor ne lettünk volna együtt. A barátságunk kiállta az idő és távolság próbáját, sőt még az én balesetemet és kómámat is.
Belegondolva, Jamesnek elég bonyolult lehetett velem. Nem elég, hogy balesetet szenvedek, még botor módon kómába is zuhanok. Ráadásul, hogy a tortára még kerüljön finomságként egy kis habocska is, amikor felébredek, még csak azt sem tudom ki vagyok, nemhogy a családomra, magamra sem emlékszem. Nekem, is nehéz volt eleinte, hittem is, meg nem is, amit az orvosok mondtak, hogy idővel mindenre emlékezni fogok. Olyan kétségbeesetten akartam visszakapni az emlékeimet, és ugyanezzel az érzéssel akartam, hogy ne emlékezzek semmire.
Azokban az első időkben, fogalmam sincs, hogy bírt elviselni, de mellettem volt végig. Végül az orvosoknak tényleg igazuk lett, visszatért minden. De a képletbe egy kis hiba csúszott, nem csak a saját emlékeim jöttek vissza, hanem valami megfoghatatlan módon más története is a fejembe került, érzem az érzéseit, és az emlékeit látom, sőt olyat kaptam tőle, ami nem az enyém volt. De már ez is én vagyok. A részemmé vált. Az eleinte oly idegen emlékek immár az enyémekké váltak, és ha olyankor nem is bírom kordában tartani őket, már nem létezhetnék nélkülük. Így váltam teljes egésszé, velük együtt, és ezt legbelül pontosan tudtam, csak nehéz volt bevallanom még magamnak is. Főleg egy olyan pillanat után, mint a mai, Edánál, vagy a zeneboltban.
De az ilyen percek, mint ez a mostani is, újra elhitették velem, hogy élhetek még normális életet. Nem kell rettegnem minden percben, hogy mikor veszi kezdetét egy-egy újabb mozi a fejemben.
Olyan szép volt ez a nap. A tenger sós illata burkolt be bennünket puhán, óvatosan. Mint egy kedves angyalszárny, úgy ölelt körbe. Ahogy szaladtunk, láttam a végtelenségét az óceánnak, a színeket, a formákat, a természet megannyi apró csodájában ott szaladtunk mi ketten is. És most először, mióta felébredtem, kedvet kaptam fényképezni. Régen ez volt az életem, újabban látni is alig akartam a becses gépemet. De most bizsergett az ujjam, hogy az exponáló gombot érinthesse. Láttam magam előtt, hogyan fényképezném le, milyen kép lenne belőle. Fekete-fehér, a tenger végtelenségével, csak a fények csillogása törné meg a monotonitást, és a két önfeledten szaladó fiú.
Egy másodpercre megtorpantam. Alig kaptam levegőt, rossz kondiban voltam. De nem ez állított meg. A hangulat varázsa késztetett megtorpanásra. Újra a barátomra néztem, és az ötlött fel bennem, vajon ellenkező helyzetben mit tettem volna? Elég erős lettem volna, hogy segítsek neki? Elég jó barátja lettem volna. A fél karomat odaadnám érte, és ő is értem. Több volt ez szimpla barátságnál. A testvérem volt, az, aki nem lehetett vérből és húsból, de lélekből igen.
James is lefékezett mellettem, mosolyogva nézett a szemembe.
- Mi az haver, nem bírod szusszal? – szemtelen vigyora olyan szélesen terítette be az arcát, hogy nem lehetett nem átvenni a jókedvét.
- Ami azt illeti, nem – fújtattam lihegve.
- Na gyere, pihenjünk! – karolt át, majd jól meglapogatta a kissé még sovány vállamat. – Fel kéne kapnod magadra pár kiló izmot nem? Olyan vagy, mint egy kamasz, hogy fogsz így felszedni bárkit is?
- James – sóhajtottam, és láttam a szemében, hogy észrevette a hangulatváltozásomat. – A legrégibb és legjobb barátom voltál, és vagy most is, és én szemét módon meg sem köszöntem neked – hajtottam le szégyenkezve a fejem.
- Ugyan! Mit kéne megköszönnöd?
- Hogyhogy mit? Nem elég egyértelmű? – ráztam a fejem értetlenül. – Ott voltál mindig velem, a legsötétebb pillanatban is. A testvérem vagy, nélküled nem sikerült volna. Köszönöm – a végén már csak csendesen, alig suttogva ejtettem ki a szavakat, mert éreztem, hogy a torkomat elszorítják az érzelmek. Az előbbi viccelődésünknek, felhőtlen bohóságunknak nyoma sem volt. De ezt meg kellett tennem.
- Ugyan már, öregem! Nincs mit megköszönnöd! – krákogta zavartan, de láttam, ahogy lopva kisimít egy könnycseppet a szeméből. – Khm jóban rosszban, emlékszel? – sandított rám, és felemelte az egyik tenyerét. Világosan láttam a halvány fehér csíkot, ami keresztül szelte. Lenéztem a saját kezemre és hozzáemeltem az én tenyeremet. Azon is ugyanott volt a fehér csík. Összeérintettük és erősen szorítottuk a másik kezét. Újra megpecsételve a réges-régi eskünket, amit egy éles késsel és vérünket kiontva adtunk a másiknak. Akkoriban mindenáron vértestvérekké akartunk válni. Gyerekek voltunk, gyermeki vágyakkal. Úgy gondoltuk, ha nem lehetünk igazán testvérekké, hát akkor majd teszünk róla. Jamesnek volt egy éles bicskája, azzal vágtuk meg egymás tenyerét, majd véres kezünkkel összekapaszkodva fogadtunk örök barátságot. Ez a vér által kötött gyermeki szövetség volt a legerősebb kötés az életemben, nem szakíthatta szét semmi. És tudtam, hogy James is így van ezzel.
- Igen, emlékszem – mosolyogtam megkönnyebbülten. – Esküszöm, mint két pityergő kislány!
- Na gyerünk! Rúgjunk ki a hámból! – taszított rajtam egyet. – Most, hogy az elérzékenyüléses ponton túl vagyunk, akár be is rúghatnánk, nem?
- Miért ne? Úgyis régen nem buliztam már! – nevettem. – Ne szóljunk a többieknek?
- Nem kell.
- Hogyhogy? – értetlenkedtem.
- Majd meglátod.
Ennyiben hagytam, nem tudtam mit akarhat. De örültem, hogy végre az új életemben is a régi szerint járunk el. Olyan könnyű volt élni, hogy szinte el is felejtettem, mennyivel könnyebb a nem létezés, amikor csak sodródik az ember, tudattalanul a sötét, bársonyos feketeségben. Akarattal nem engedtem be ezeket a gondolatokat. Csak a jelen számított, csak a most. A múltat meghagytam az emlékeknek, tudván, hogy nem téphetem ki elmémből őket.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy már nem is a tengert bámulom hanem a mólótól nem messze lévő kis boltok előtt lépkedtem. A lábaim maguktól vitték a testemet, én nem irányíthattam őket. Egy kis kirakat előtt álltak meg velem. Alig tudtam a környezetemre figyelni, mert csak a dallamot hallottam, csak azt éreztem. Olyanná váltam a dal számára, mint egy nyílt seb, ami újból és újból felszakad, ha megszólal egy újabb hang, de a csöndtől elüszkösödik és meghal. Így hát, ha fájt is, nem tudtam, nem akartam elhallgattatni a bennem élő zenét.
Félig öntudatlanul álltam a kirakat előtt. Úgy néztem arcmásomat és a testemet a kirakat üvegében, mintha nem hozzám tartozna. Most láttam csak mennyire sovány vagyok. Ennek ellenére, és a gyógytornáknak, na meg a rengeteg edzésnek köszönhetően mégsem tűntem igazán annak. Szálas, magas, vékony, mégis most már izmos testemen kicsit lötyögött ugyan a fekete farmer, és az agyonmosott, valaha szintén fekete póló, de igazán kit érdekelt. Az arcom most, mint egy álomban kissé elrévedve követte tekintetem, de nem látta igazán, amit a szememnek látnia kellett volna. Igaz ugyan, hogy még nem úgy néztem ki teljesen, mint a balesetem előtt, de azért túl nagy különbség így sem volt a két arc között.
A régi kicsit teltebb volt, kevésbé álltak ki a csontjai, kevésbé volt markáns vonású. Ez az új arc inkább látszott csontosnak, mint a korábbi. A szürkés szem, ami ebben az arcban ült, ugyanaz az élénk tekintetű, hosszú szempillás szem volt, amit régről ismertem, ami mindenre érdeklődéssel tekint. Markáns, erős állam, most egy kissé jobban, erőteljesebben ugrott ki az arcomból, mint előtte, de nekem nem volt zavaró, igazából annyira nem is nagyon izgatott a kinézetem. De mégsem tudtam ellenállni, és mint egy idegen férfi arcát tanulmányoztam. Láttam, ahogy zavaromban meg-megrándul a szám, és ha külső szemlélőként nézem magam, megérthettem, miért értem el a célom, ha néha bevetettem a mosolyom. Egyedül az orrom lett kissé ferdébb, a baleset emlékeként örökké velem lesz ez az emlékeztető, hogy mivé lettem.
Nem sokáig tudtam bámészkodni, mert a zene egyre jobban kezdett dübörögni bennem. Egyre űzött, hajtott előre, nem hagyva egy pillanatnyi pihenőt sem megtépázott agyamnak. Valahol dühös is lehettem volna a zenére, hiszen soha előtte még csak közöm sem volt hozzá, az is ritkaság számba ment, ha magamtól kezdtem el valamit hallgatni. Ezért is álltam most annyira értetlenül ezek előtt a víziók előtt. Egyre ott zengett, dalolt bennem a dallam, nem tehettem ellene semmit, és valahogy nem is akartam. Hagytam, hadd sodorjon magával.
Halványan érzékeltem, ahogy kinyitom a kis üzlet ajtaját, ahogy csilingelve dalra kap a kis csengettyű jelezvén, új látogató érkezett. Nem néztem körül, nem is nézhettem, a szemeim csak egy pontra fókuszálva hajtották testemet a cél felé.
- Szép napot! Segíthetek? – valahonnan messziről hallottam egy fiatal hangot, de nem juthatott el hozzám, a füleim süketek voltak most emberi hangok befogadására, nem maradt hely másnak, csak a mindent elöntő zenének, ami bennem áradt, zengett, dalolva élt.
Úgy rémlik, mormogtam valami „köszönöm, nem” félét, de biztosra nem venném. Egyenesen a hatalmas, háromlábú hangversenyzongora felé indultam. Ahogy odaértem elé, mint egy élőlény, úgy szólított magához a hangszer. Megálltam mellette, végigsimítottam rajta, mintha csak egy becses női testet érintenék, finoman becézve, kérlelve őt, hogy a kedvemre tegyen. Megcirógattam gyönyörű fényesre lakkozott fekete testét, körbejárva feltámasztott fedele körül, bekukucskáltam titkait rejtő belsejébe, majd a túlsó oldalról megkerülve szinte extázisban ültem le elé.
zene
Végigfuttattam ujjaimat a fekete-fehér billentyűzeten, ismerősként üdvözölve az érzést, ahogy felujjongott bennem a vágy, hogy újra érezzem, amikor puszta érintésük kiválthatja a csodát. Felemeltem mindkét kezem, majd játszani kezdtem.
Úgy játszani, mint még soha azelőtt. A dallam és a hangok maguktól jöttek, a technika az ujjaimban volt. Lehunyt szemmel ültem a zongora előtt és csak érintettem és éreztem a zenét, ami belőlem áradt. Olyan hihetetlenül békés lett minden és mégis élessé vált a világ körülöttem, ahogy a zene szólt belőlem. Úgy színesedett ki, és nyílt meg előttem az univerzum egy szeglete, amiben rajtam és a zenén kívül nem létezett más, csak a tökéletes magány, ami ebben a pillanatban több volt, mint valaha remélni mertem az élettől. Ömlött, áradt belőlem a hang, ott örvénylett a bensőmben, várva, mikor törhet ki. Ujjaim adták a megváltó, menekülő utat, rajtuk keresztül éledt fel, lett élővé, hogy végül már ne csak bennem kavarogjon, és engem öleljen körbe, hanem minden élőt és élettelent is.
Behunyt szemem mögött fényesség, színek kavalkádja villant és fakult el, hogy ismét elölről induljon minden. A zene pedig csak zengett, morajlott, nem torpant. Úgy rohant és vágtatott, mint egy megvadult ménes, hogy később ismét szelíd tengerré változva simogatva lüktessen, ritmikusan újra és újra, míg el nem múlik a levegő körülötte, ami éltetve adott az életből neki egy kortynyit. Majd a szél kapta fel, még egy utolsó keringőre kérve, szerelmes táncát járva a zeneszóval, hogy végül csendesen elengedve hagyja magára.
A csöndre ocsúdtam. Kiürült belőlem minden. Üres csigaházzá váltam, nem maradt bennem sem érzelem, sem indulat, sem képek, sem illatok. Semmi. De most ez a semmi végre megnyugvást hozott.
Kinyitottam a szemem és két elképedt arccal találtam szemben magam.
- Helló! – vigyorogtam kicsit zavartan Jamesre, aki még mindig tátott szájjal bámult felém. Nem értettem, most meg mi a baja, de elég vicces volt, ahogy hitetlenkedve nézett hol rám, hol a mellette lévő srácra.
- Hát te? – kérdezett hápogva.
- Hogyhogy én? Hát én csak gondoltam sétálgatok, míg vártam rád – értetlenül ráztam meg a fejem, próbálva visszaidézni az elmúlt percek hihetetlen élményét. De egyszerűen képtelen voltam újra elkapni az érzést, és az igazat megvallva nem is tudom mennyi volt ebből az igazság, és mennyi csupán a képzelet műve. Így azt gondoltam, maradok a könnyebbik megoldásnál.
- Mióta tudsz te zongorázni? – szinte követelőzve kérdezett vissza James.
- Én? – most rajtam volt a szájtátás sora. Nem értettem tulajdonképp miről beszél.
- Látsz magadon kívül mást is, aki a zongora mellett ül? – nevette el magát, az egész olyan abszurd volt, hogy nem igen lehetett mást, csak nevetni rajta, hiszen már miért ne zenélhetne bárki? – És különben is, nem azt mondtad, hogy a mólón találkozunk? A frászt hoztad rám Daniel, a fenébe, ne tedd ezt velem még egyszer!
- Khm. – köszörültem meg a torkom, csak hogy kis időt nyerjek. Az időhúzás mostanában elég zavaró szokásommá vált, de át kellett gondolnom a dolgokat.
– Bocs, ne haragudj, de nem tudom mi ütött belém, elindultam a mólóról és itt kötöttem ki, mintha egy kötélre lennék kötve, amit valaki más húz, és nekem nincs beleszólásom.
- Oké, csak többet ne csináld ezt velem, mert… - túrt idegesen a hajába James, és elnevette magát zavarában. – Szóval akkor? Mióta zongorázol? – nézett rám megint érdeklődve. Az eladó srác még mindig csak elgondolkodva figyelt bennünket, nem szólt közbe, de fél szemmel engem figyelt.
- Én nem zongorázom – válaszoltam elképedve. – Soha nem is zongoráztam!
- Nézz már magadra! Akkor mivel magyarázod ezt az egészet? Ott ülsz egy zongora előtt, és úgy játszol, mintha világ életedben ez lett volna a legtermészetesebb számodra.
Lenéztem magam elé, kissé értetlenül. A zongora ott állt előttem. Ismeretlen ismerősként üdvözölve csillantotta meg fénylő, fekete-fehér billentyűzetét úgy, hogy képtelen voltam ellenállni neki. Újra és újra végig kellett simítanom rajta. Hallottam, ahogy érintésemre felsóhajt a hangszer, mint egy doromboló macska, úgy nyújtózott kezem alatt, finoman odadörgölve fényes, fekete testét hozzám. Megborzongott bennem megint minden. Életre keltett, újjá teremtett. Legszívesebben ismét csak hozzáértem volna, de elrévedésemből James hangja térített magamhoz.
- Daniel! Hallasz?
- Mi? Tessék?
- Azt kérdeztem, mehetünk-e? – nézett rám aggódva.
- Ja, öhm. persze, mehetünk. Igen. Csak még egy perc. – Egyszerűen képtelen voltam elszakadni a hangszerektől. A hangjuktól, az érintésüktől. Hozzájuk kellett érnem, simogatnom, csalogatnom kellett belőlük a hangokat. Nem értettem mi ütött belém, hiszen Jamesnek igaza volt. Soha nem vonzódtam túlságosan a zenéhez. Ahhoz meg pláne nem kaptam tálentumot, hogy játszani is próbálkozzak. Az igazat megvallva nem is érdekelt soha. Sőt! Néha maga a zene, mintha fájt volna. Elviselni sem bírtam. Most meg szinte fizikai fájdalmat érzek, ha nem érhetek hozzá a zongorához, és nem bűvölhetek ki belőle egy-két hangot. Kényszeríttettem magam, hogy arrébb lépjek a zongorától. Nem akartam meghallani a füllel nem hallható, csak bennem zengő, síró, jajgató hangot, amit hallani véltem.
Határozottan James fürkésző tekintetétől követve léptem odébb. Szinte fájt, ahogy távolabb kerültem a zene forrásától. Nem bírtam volna ki, ha nem pillantom meg a gitárt a falon. Egy régi, klasszikus darab volt. Ott lógott egyedül, magányosan, szakadt húrokkal, kopottan, de beszélt hozzám, szinte dalolva csalogatott, hívott magához. Mint egy bábú, úgy mozogtam... nem voltam ura a mozdulataimnak, csak a megmagyarázhatatlan hívást éreztem. Nem törődtem senkivel, és semmivel, még James türelmetlen sóhajtásaival sem, fél szemmel ugyan láttam, ahogy újra és újra a hajába túr, de nem érdekelt. Most az egyszer csak magamra figyeltem.
Lassan, nagyon lassan léptem oda a falon lógó ősrégi gitárhoz. Abban a pillanatban, ahogy hozzáértem a nyakához, az elpattant húrokhoz, mintha elektromos szikra gyúlt volna az ujjaim végén. Életre kelt, kommunikált velem. Tudtam, hogy meg kell szereznem. Mohó vágyat éreztem, birtokolni akartam egy tárgyat, ami számomra élőlény volt, nem csupán egy régi, kopott gitár a falon, ami talán nem is zenél már.
- Ez itt mennyi? – kérdeztem az eladót, de még csak felé sem fordultam, mereven a gitárt néztem, minden hajlatát, minden négyzetcentiméterét magamba akartam vésni, hogy soha többé el ne felejthessem.
- Daniel, mi a francot művelsz? Minek neked egy régi rossz gitár? Ne csináld ezt haver! Menjünk, úgyis olyan álmos vagyok, hogy alig állok a lábamon. Ha nem csal az emlékezetem, csakis kizárólag a te kedvedért keltem fel – nyöszörgött James. Soha nem volt egy türelmes fajta, ha most lett volna kedvem, biztosan jót kuncognék rajta: a szokásos cirkusz. Vagy legalábbis valami nagyon hasonló. Az emlékeim úgy, ahogy visszatértek, bár volt néhány bizonytalan folt még. Eda azt mondta, már ez is nagy dolog. Miután felébredtem, iszonyú félelmetes volt, hogy nem emlékszem szinte semmire, de szép lassan az emlékek visszatértek, azonban jöttek velük más emlékek is. Mint a bizarr álmok, vagy ez a zenéhez fűződő hirtelen érdeklődés. Néha olyan dolgokat műveltem, amit az eszemmel tudtam, hogy nem kéne, vagy legalábbis a régi énem nem tette volna, de most nem tudtam ellenállni.
- Pillanat, és mehetünk – biccentettem egyet James felé, de láttam, hogy nem nyugtatja meg a kijelentésem. Kicsit elmosolyogtam magam, és felé fordultam. Szinte fájt, ahogy levettem a tekintetem a gitár testéről.
- Jaj, ne nyavalyogj már annyit James, tudom, hogy direkt csinálod! Ne izgulj, megyünk máris, csak ezt még elintézem.
- Már hogy tudnád? Hiszen a memóriádnak annyi nem? – nézett rám kétkedve, mire én csak még jobban elvigyorogtam magam, úszva a könnyedén jött hangulatban.
- Hát, ami azt illeti, azért emlékszem egyre és másra.
- Csak azt ne mond, hogy végig csak szórakoztál velünk! Mi meg itt frászoltunk, hogy a szegény jó öreg Daniellel vajon mi lesz? Emlékezni fog-e valaha még arra, ki is ő valójában?
- Na jó, azért néha kiesnek a dolgok, mint például most is – kezdtem, de nem tudtam megállni egy félmosoly nélkül, ahogy néztem James gyanakvó arcát – ki is vagy te?
- Ember! Most szórakozol velem? Az előbb még tisztára olyan voltál, mint akit elvarázsoltak, most meg itt poénkodsz! Áruld már el, mi van! – James-et olyan könnyű volt felingerelni, ő olyan hamar bekapta a csalit, hogy élvezet volt kihasználni a helyzetet. Tudtam, hogy nem szép, de akkor is élvezetes volt húzni egy kicsit. Persze tudta ő, de hova lett volna a játék öröme, ha hagyja, és beismeri. Kellett neki egy kis együttérzés.
- Öregem, téged még mindig ugyanolyan könnyű átvágni a palánkon, mint régen! – nevettem hangosan, meg sem hallva, ahogy az eladó visszaért mellém. Ránéztem bambán, nem értve mit is akarhat. Aztán leesett. A gitár. Szemérmetlenül magas árat mondott, mégis, a szemem sem rebbent, amikor előhúztam a bankkártyámat fizetni. James csak hápogott a háttérben, nem tudott szólni sem. De nem törődtem vele. Megvettem a gitárt, a hozzá tartozó tokot, és húrokat is.
Boldogan, vigyorogva léptem ki az üzletből, alig figyelve a mögöttem morgolódó barátomra. A birtoklás nyers, fantasztikus érzésével simogattam meg a vállamra vetett tokot. Azt, hogy mihez kezdek vele, még fogalmam sem volt, de hát tanulni soha nem késő, nem? Igaz a zenéhez vajmi keveset konyítottam, de hát fényképezni sem tudtam soha, aztán, miből lett a cserebogár.
- Mégis mihez kezdesz ezzel a roncshalmazzal? – kérdezte James a ki nem mondott gondolataimat.
- Még nem tudom, de szerintem jó vétel volt.
- Jó? Te megőrültél? Ezen egy fél autót is kaphattál volna! – hördült.
- De mihez kezdenék én egy fél autóval? – nevettem felszabadultan, mert hirtelen olyan jó érzés töltött el, lebegtem a derűben. – Ne morogj! Gyere, inkább üljünk be valahová, úgyis ezért jöttél, nem? – bevártam és belebokszoltam kicsit a vállába, mire James persze nem tudott nem válaszolni, így szinte bunyózva, nagyokat kurjantgatva szaladtunk végig a kikötőn.
Végre úgy éreztem magam, mint egy teljesen normális hétköznapi ember. Végre ugyanaz lehettem, aki egykoron. Végre nem törődtem sem az álmok nyugtalanító - mégis oly kívánatos képeivel -, sem pedig az engem magához húzó, béklyóba láncoló zenével. Semmi nem lehetett ebben a pillanatban fontos, csak a féktelen szabadság, ami ebben a másodpercben elfogott, ahogy a legrégibb barátommal felszabadultan szaladtunk. Újra gyerekként, mint mikor megismerkedtünk.
Nem is emlékszem olyan időre, mikor nem volt mellettem, amikor ne lettünk volna együtt. A barátságunk kiállta az idő és távolság próbáját, sőt még az én balesetemet és kómámat is.
Belegondolva, Jamesnek elég bonyolult lehetett velem. Nem elég, hogy balesetet szenvedek, még botor módon kómába is zuhanok. Ráadásul, hogy a tortára még kerüljön finomságként egy kis habocska is, amikor felébredek, még csak azt sem tudom ki vagyok, nemhogy a családomra, magamra sem emlékszem. Nekem, is nehéz volt eleinte, hittem is, meg nem is, amit az orvosok mondtak, hogy idővel mindenre emlékezni fogok. Olyan kétségbeesetten akartam visszakapni az emlékeimet, és ugyanezzel az érzéssel akartam, hogy ne emlékezzek semmire.
Azokban az első időkben, fogalmam sincs, hogy bírt elviselni, de mellettem volt végig. Végül az orvosoknak tényleg igazuk lett, visszatért minden. De a képletbe egy kis hiba csúszott, nem csak a saját emlékeim jöttek vissza, hanem valami megfoghatatlan módon más története is a fejembe került, érzem az érzéseit, és az emlékeit látom, sőt olyat kaptam tőle, ami nem az enyém volt. De már ez is én vagyok. A részemmé vált. Az eleinte oly idegen emlékek immár az enyémekké váltak, és ha olyankor nem is bírom kordában tartani őket, már nem létezhetnék nélkülük. Így váltam teljes egésszé, velük együtt, és ezt legbelül pontosan tudtam, csak nehéz volt bevallanom még magamnak is. Főleg egy olyan pillanat után, mint a mai, Edánál, vagy a zeneboltban.
De az ilyen percek, mint ez a mostani is, újra elhitették velem, hogy élhetek még normális életet. Nem kell rettegnem minden percben, hogy mikor veszi kezdetét egy-egy újabb mozi a fejemben.
Olyan szép volt ez a nap. A tenger sós illata burkolt be bennünket puhán, óvatosan. Mint egy kedves angyalszárny, úgy ölelt körbe. Ahogy szaladtunk, láttam a végtelenségét az óceánnak, a színeket, a formákat, a természet megannyi apró csodájában ott szaladtunk mi ketten is. És most először, mióta felébredtem, kedvet kaptam fényképezni. Régen ez volt az életem, újabban látni is alig akartam a becses gépemet. De most bizsergett az ujjam, hogy az exponáló gombot érinthesse. Láttam magam előtt, hogyan fényképezném le, milyen kép lenne belőle. Fekete-fehér, a tenger végtelenségével, csak a fények csillogása törné meg a monotonitást, és a két önfeledten szaladó fiú.
Egy másodpercre megtorpantam. Alig kaptam levegőt, rossz kondiban voltam. De nem ez állított meg. A hangulat varázsa késztetett megtorpanásra. Újra a barátomra néztem, és az ötlött fel bennem, vajon ellenkező helyzetben mit tettem volna? Elég erős lettem volna, hogy segítsek neki? Elég jó barátja lettem volna. A fél karomat odaadnám érte, és ő is értem. Több volt ez szimpla barátságnál. A testvérem volt, az, aki nem lehetett vérből és húsból, de lélekből igen.
James is lefékezett mellettem, mosolyogva nézett a szemembe.
- Mi az haver, nem bírod szusszal? – szemtelen vigyora olyan szélesen terítette be az arcát, hogy nem lehetett nem átvenni a jókedvét.
- Ami azt illeti, nem – fújtattam lihegve.
- Na gyere, pihenjünk! – karolt át, majd jól meglapogatta a kissé még sovány vállamat. – Fel kéne kapnod magadra pár kiló izmot nem? Olyan vagy, mint egy kamasz, hogy fogsz így felszedni bárkit is?
- James – sóhajtottam, és láttam a szemében, hogy észrevette a hangulatváltozásomat. – A legrégibb és legjobb barátom voltál, és vagy most is, és én szemét módon meg sem köszöntem neked – hajtottam le szégyenkezve a fejem.
- Ugyan! Mit kéne megköszönnöd?
- Hogyhogy mit? Nem elég egyértelmű? – ráztam a fejem értetlenül. – Ott voltál mindig velem, a legsötétebb pillanatban is. A testvérem vagy, nélküled nem sikerült volna. Köszönöm – a végén már csak csendesen, alig suttogva ejtettem ki a szavakat, mert éreztem, hogy a torkomat elszorítják az érzelmek. Az előbbi viccelődésünknek, felhőtlen bohóságunknak nyoma sem volt. De ezt meg kellett tennem.
- Ugyan már, öregem! Nincs mit megköszönnöd! – krákogta zavartan, de láttam, ahogy lopva kisimít egy könnycseppet a szeméből. – Khm jóban rosszban, emlékszel? – sandított rám, és felemelte az egyik tenyerét. Világosan láttam a halvány fehér csíkot, ami keresztül szelte. Lenéztem a saját kezemre és hozzáemeltem az én tenyeremet. Azon is ugyanott volt a fehér csík. Összeérintettük és erősen szorítottuk a másik kezét. Újra megpecsételve a réges-régi eskünket, amit egy éles késsel és vérünket kiontva adtunk a másiknak. Akkoriban mindenáron vértestvérekké akartunk válni. Gyerekek voltunk, gyermeki vágyakkal. Úgy gondoltuk, ha nem lehetünk igazán testvérekké, hát akkor majd teszünk róla. Jamesnek volt egy éles bicskája, azzal vágtuk meg egymás tenyerét, majd véres kezünkkel összekapaszkodva fogadtunk örök barátságot. Ez a vér által kötött gyermeki szövetség volt a legerősebb kötés az életemben, nem szakíthatta szét semmi. És tudtam, hogy James is így van ezzel.
- Igen, emlékszem – mosolyogtam megkönnyebbülten. – Esküszöm, mint két pityergő kislány!
- Na gyerünk! Rúgjunk ki a hámból! – taszított rajtam egyet. – Most, hogy az elérzékenyüléses ponton túl vagyunk, akár be is rúghatnánk, nem?
- Miért ne? Úgyis régen nem buliztam már! – nevettem. – Ne szóljunk a többieknek?
- Nem kell.
- Hogyhogy? – értetlenkedtem.
- Majd meglátod.
Ennyiben hagytam, nem tudtam mit akarhat. De örültem, hogy végre az új életemben is a régi szerint járunk el. Olyan könnyű volt élni, hogy szinte el is felejtettem, mennyivel könnyebb a nem létezés, amikor csak sodródik az ember, tudattalanul a sötét, bársonyos feketeségben. Akarattal nem engedtem be ezeket a gondolatokat. Csak a jelen számított, csak a most. A múltat meghagytam az emlékeknek, tudván, hogy nem téphetem ki elmémből őket.
