Ébredés
zene - intro
Tudtam, hogy minden most kezdődik el. Hogy honnan? Nehéz lenne megfogalmazni, talán a szívem dobbanásából, vagy egész egyszerűen csak éreztem.
Fogalmam sem volt hol vagyok, arról sem, hogy mi történt. Olyan homályos és puha volt körülöttem minden. Valahonnan a távolból visszhangozva jutottak el hozzám a szavak, értelmet nem nyertek, de hallottam őket. Én csak lebegtem félig öntudatlanul valami kellemes szürke semmi közepén. Legszívesebben vissza sem jöttem volna soha. Viszont a hangok, a hangfoszlányok egyre hangosabbak és összefüggőbbek lettek. De még mindig nem akartam meghallani őket. Akarattal zártam be a fülemet előttük. Kizárva mindent, ami nem tartozott az én kis ködös valóságomba. Igazából nem volt itt semmi. De ez a semmi nagyon is elég nekem, könnyű itt lennem, olyan egyszerű, nem kellett gondolkodnom, nem kellett éreznem, egyáltalán nem kellett semmit sem csinálnom. Csak létezni. De a létezés most épp elég nagy megpróbáltatás volt harcolni valamiért, amiről nem is tudtam, hogy akarom-e.
Egyáltalán mi az a létezés? Mi az a lenni - tettem volna fel magamnak a kérdést, ha értelme lett volna kérdezni. Ha értettem volna valamit. De semmi. Megint csak a semmi. Szürke, puha, ködös semmi. És ott, annak a semminek a közepén voltam én. Mintha csak lebegnék, fogalmam sem volt, hogy ez jó-e, avagy rossz, de jelen állapotomban, ebben a pillanatban nem is érdekelt. Egyáltalán nem érdekelt semmi. Újra és újra ez a szó. Ott zúgott megtépázott agyam tekervényei között, cikázva száguldozott keresztül kasul. Ez az egyetlen szó. Legszívesebben kitéptem volna a tudatom mélyéről, ha tudtam volna hogyan mozdítsam a karom. Ujjaimat karommá görbítettem volna, és kikapartam volna onnan, hogy ne halljam még egyszer. De csak ott zakatolt, csúfolódott velem a szó. Semmi, semmi, semmi. Ettől meg lehet őrülni. Vagy lehet már őrült is vagyok, és egy kényszerzubbonyban agonizálok épp. Ezért nem megy a mozgás? Ezért vagyok képtelen minden mozdulatra? Úgy éreztem néha, mintha megfeszítenének. Máskor minden nyugodt volt, csendes, lebegő. Megint máskor - mint most is - töprengő, őrülettel határos bizonytalanság.
Ki tudná megmondani mi történt. Történt egyáltalán valami? Vagyok egyáltalán valaki? Néha úgy éreztem, mintha egy gyengéd érintés végig simított volna a testemen. Egyáltalán van testem? Máskor egy éles fény robbantotta ketté tudatomnak halvány derengését. Megint máskor, pedig öntudatlanul zuhantam egyre mélyebbre a feketeség bársonyába, mélységes mély kútjába. Nem bántam. Mégis honnan tudhattam volna mi az a megbánás, nem tudtam semmit, nem éreztem semmit, csak halvány derengések voltak csupán.
Olyankor, amikor az a kéz megérintett, mintha feljebb kúszott volna elmém, mintha a sűrű köd kissé feloszlott volna. De nem történt soha semmi. A hangok, néha dallamosan, kissé rekedt, reszelős simogatással szólították meg a fülemet, hajtva, hajszolva utasítottak, simogattak, kérleltek. De, hogy mire, nem tudhattam, nem érthettem. Messze voltam, túl messze.
Mióta is? Mintha öröktől fogva ez lenne. Nem emlékszem másra, csak erre a ködre, ami körülvesz engem. Én, én vagyok. Néha ezen gondolkodtam, de ez a szó talán túlzás, hiszen a gondolkodás tudatos, de én nem tettem semmit, ami tudatos lett volna.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mikor egyszer véletlenül, ezen elmélkedések egyikének közepette, meghallottam újra azt a hangot. Már ismertem, már szinte vártam. Feljebb kúsztam, elhallgattattam magamban a többi zengő, harsogó, suttogó hangot, és csak rá próbáltam figyelni. Csak erre a mély, reszelős, mégis bársonyos hangra. Önmagában nyilván ellentmondás lehetne, de nekem semmi nem volt az. Itt, ebben a világban nem lehetett ellentmondás semmi, hiszen, maga a létezés is az volt.
- Daniel – milyen furcsa egy szó. És mégis, mintha megremegne tőle az egész világ. Ez még nem történt meg velem. Itt nem. A bensőm szétrepedni készült, fényesen csillogva robbant szerte a sűrű köd. Már-már világosságot láttam. De aztán hirtelen minden megint homályba, feketeségbe veszett. Most már tudtam valamire várni. Sóvárogni utána, kívánni, hogy halljam, érezzem, az értelmét megfejteni. Vajon mi lehet ez a szó?
- Daniel, hall engem? – Újra megtörtént. Zúgott a fülem, az agyam kavargott, tekergett a bensőmben valami, mint egy élőlény, de nem engedett feljebb. Lent tartott, húzott vissza, oda, ahová szerinte tartoztam, ahol maradnom kellett volna. Ahol biztonság volt, ahol melegség, és ahol sötétség, feketeség. Eddig jól megvoltam itt. De most elfogott valami fékezhetetlen vágy. Talán kíváncsiság, talán valami más. Egy szó ugrott be valahonnan.
Akarom. De mit? Olyan jó lenne látni is. Színeket, formákat, alakokat. Honnan jön mindez hirtelen? Honnan ez a vágy bennem? Miért most? Miért? Szerettem volna hangosan felnyögni, de nem tudtam hogyan kell. Ha lehetséges egyáltalán. Hangok, újabb hangok.
- Minden rendben, nyugodjon meg, Daniel, nincs semmi baj. – De hiszen nyugodt vagyok. Csak a hangra koncentráltam, csodás érzés volt. Fényesség áradt el bennem, és egyre tisztább lett minden.
Könyörgöm beszélj még! - akartam kiáltani, de fájdalmasan összeszorult mindenem, az erőlködéstől. Égetett, szaggatott, tépett, marcangolt és harcolt bennem a vágy. Menni, vagy maradni? Maradni, vagy menni? Egyik felem már ment volna, de valaki, vagy valami tartóztatott. Itt volt bennem, én magam, aki harcolt önmagammal. Olyan zavaros ez az egész. Hiába volt bizonytalan minden, hiába nem tudtam hova, de ha az a hang még tovább beszél hozzám, és nem veszítem el, akkor megtalálom az utat. Akkor elég bátor leszek kimenni a fényre, bele a ragyogó tündöklésbe.
De a másik felem, amelyik a biztonságra vágyott, az nem volt bátor, nem akart kockáztatni, maradni akart. Itt minden olyan biztonságos, minden kényelmes, nincs félelem, nincs bizonytalanság. Semmi nincs. Újra ez a szó. Ami mindennél jobban megrémít, ami visszaránt, ami béklyóba köt, ami leláncol. Ez nem lehet, ezt nem lehet kibírni. Kettészakadok, nem bírom, melyik vagyok én, ki vagyok én, hol vagyok én? Hova tűntem én? Honnan jövök én? És végül; ki voltam én?
Nem vagyok harcos. Vagy mégis? Hiszen most is harcolok. Egy aprócska kis fénynyalábért, egy ragyogásért képes vagyok harcolni. De mi lesz utána? Susogva üvöltötte fülembe a kérdést a bizonytalanság gyáva hangja.
- Daniel, kapaszkodjon a hangomba! Gyerünk, látom, hogy hallja, tudom, hogy itt van, mi lesz már? Gyerünk az Istenért, küzdjön! – Végre, a mankó. Szinte hallottam, ahogy a megkönnyebbülés hangos sóhaja szakad ki belőlem, és ezzel a sóhajjal együtt égetve tért vissza a levegő a tüdőmbe. Minden eddiginél közelebb voltam a felszínhez, vagy ahhoz a hanghoz, ami már nem kérlelt, hanem parancsolt.
Egy hangos nyögés szakadt fel belőlem, gondolom, hogy én lehettem, mert ezzel egy időben tüzes fájdalom hasított végig a testemen. Olyan nehéz volt. Egyáltalán minek töröm magam? Miért? Érdemes? Harcolni, küzdeni a semmiért, hiszen nem is tudom, mi vár rám. Csak a hangot hallottam, már bárhol megismerném, bármikor harcolnék, hogy újra halljam. Ennyire egyszerű lenne? Ilyen könnyű? Nem könnyű, egyáltalán nem. De végre volt előttem valami, amiért akartam, én akartam lenni, végre. Próbáltam nagy levegőt venni és küzdeni. Újra és újra elhatároztam magam, hogy most. Most lesz az a pillanat, amikor végre sikerül a felszínre löknöm magam. De mindegyre elbuktam, már-már láttam az alagút végét, de nem ment. Csak nem akart elengedni a bársonyos feketeség. A puha semmiség, a derűs ködösség. A biztonságos, kegyetlen egyedüllét.
- Mi lesz már? Nyissa ki a szemét! – Csattant a hang olyan erővel, hogy felrobbant minden béklyó a lelkemről és lánc az elmémről. Szabad voltam. Végre igazi, megmagyarázhatatlan boldogságot éreztem, kézzelfogható valóságot. Akár maradhattam volna ebben a lebegő tudatosságban, hogy most jó, így jó. De a hang, az Ő hangja nem engedett. – Daniel! Gyerünk, ébresztő, nem aludt még eleget? – Egyszerre volt kérlelő és parancsoló. Én pedig, mint egy kisgyermek, szót fogadtam.
Egyre feljebb kapaszkodtam, egyre kijjebb. Már éreztem, hogy nem tarthatnak vissza a bizonytalanság durva kötelei, nem akadályozhatnak a kusza, láthatatlan fonalak, többé nem húzhatnak a mélybe. Ólom nehézzé vált mindenem, ahogy egyre feljebb jutottam. A fájdalom már szinte elviselhetetlen volt, de mentem, meneteltem. Már magam sem tudtam merre, hova, csak egy cél lebegett előttem, menni, menni. A levegő zihálva égett a tüdőmben, éreztem a testem minden egyes négyzetcentiméterét. Meg tudtam különböztetni a fájdalom kiindulópontját, minden egyes kis szúrását, döfését. Borzongatva szaladt végig az élet a testemen, szólongatva rég elfeledett tagjaimat. Mintha ezer, és egy millió tű szúródott volna egyszerre belém, úgy éreztem megszakadok, belehalok a fájdalomba. De ezzel együtt még valamit éreztem, és ez furcsa örömmel töltött el. Az érzés bizonyossággá változott, ÉLEK. Tudtam, hogy létezem. Végre volt egyvalami, ami biztossá vált bennem. Nem számított a fájdalom, nem törődtem a kínnal, léptem tovább újra és újra. Már csak egy pillanat választott el tőle, a világosságtól, de ez tűnt most a legleküzdhetetlenebbnek.
- Ez az! Már csak egy kicsit tartson ki! Gyerünk, Daniel, kérem jöjjön vissza a fényre! – Suttogóvá vált a hangja és nekem nagyon kellett figyelnem, hogy halljam, hogy ne tévesszem szem elől. Válaszolni akartam, hogy itt vagyok, hogy hallom, de a hang csak idegen, furcsa, rekedt krákogásként tört elő a torkom mélyéről. Mintha újjáéledt volna ezzel az egyetlen nehézkes, artikulálatlan hanggal minden. Már nem volt előttem több akadály.
A szemem újra kinyílt a világra. Vakon, tátogva leste a fényt, próbálva befogadni az idegen színeket, és éles, késforgató tündöklést. Képtelen voltam elviselni ezt a vakító ragyogást. Újra be kellett csukom a szemem előle, mert úgy éreztem megvakulok, ha még néznem kell. Az öröm helyett, amit éreznem kellett volna, kétségbeesett csalódást éreztem. Ez nem az volt, amit vártam. Nem az, amire számítottam. Csalódottan menekültem volna vissza a biztonságot jelentő fekete, bársonyos puhaságba, de már hiába, túl mélyen volt, túl messze tőlem.
- Daniel. Itt vagyok. Minden rendben, nyissa ki a szemét. Már nem lesz olyan világos. Nyugodtan, nem fog fájni, lekapcsoltam a világítást. – Újból szólt a lágy, reszelős hang. A gerincem mentén végigborzongott az élet hulláma. Jó érzés kerített hatalmába, végre egy jó érzés. Felsóhajtottam, éreztem a tenyerét. Hűvös ujjai szorították az enyémeket. A másik kezével végigsimított a homlokomon, megnyugvást hozva zaklatott elmémnek. Mint megannyi kis elektromos csáp, száguldott keresztül a bőrömön az érintése. Elöntött a boldogság, hullámokban tört rám az élet íze.
- Jó reggelt – szólított meg újra, ahogy belenéztem a szemébe. Olyan tisztán zöld volt, mint még soha semmi, amire vissza tudnék emlékezni. Csak bámultam, nem törődve semmivel. Nem láttam belőle mást, csak a hatalmas zöld macska tekintetét. Furcsán hirtelen tértek vissza elmémbe a szavak és azok értelme. Huncutnak, incselkedőnek láttam, ahogy rám pillantott. Kedvem lett volna megkérdezni, mi olyan vicces. De hang nem jött ki a torkomon.
- Hát nem volt könnyű – nevetett fel. Most egy kicsit másnak hallottam a hangját, de épp annyira csábított, mint ott lent a mélyben – de szerencsére újra köztünk. Isten hozta!– nevetett fel, rekedt, mély hangján. Én pedig még mindig csak bámultam rá bambán. Egy apró mosolyt kicsikartam azért magamból, bár a szám érezhetően cserepes volt, mert hirtelen éreztem, ahogy majd szétreped.
- Még be sem mutatkoztam - csevegett tovább a lány, mit sem törődve a megrökönyödött hallgatásomon. – Dr. Eda Mollina vagyok. - Érdekes név - gondoltam -, de valahogy illett hozzá, legalábbis a szeméhez biztosan.
- Hozok egy kis vizet, és szólok Dr. Voriannak, hogy jöjjön, vizsgálja meg. Egy pillanat és itt vagyok. – Újra megsimogatta a homlokom, elmosolyodott, kivillantva szabálytalan fogsorát és felállt mellőlem. Csak akkor vettem észre, hogy fekszem.
Ágyban, párnák közt. Vajon hol lehetek és mi történhetett? Egyáltalán mióta vagyok itt? Olyan sok minden kavargott bennem, hogy megszámolni sem tudnám, nem hogy megfogalmazni. Nehéz itt lenni, nehéz ébren maradni. Még éreztem a megtört béklyók húzását. Hívtak, csalogattak vissza, de én már nem akartam, akármennyire is félelmetes volt itt kint a napfényen, a világosságon, ébren lenni.
Még végig sem gondolhattam kétségeimet és félelmeimet máris hallottam az újabb izgatott beszélgetést.
- Igen, felébredt, csodálatos ugye? – Dr. Mollina hangjából csak úgy sütött a lelkesedés. – És ennyi idő után, hihetetlen. A szokásos napi rutint végeztem, és szokás szerint beszéltem hozzá. – Hallgattam, ahogy beszél, és képzeletem előtt sebesen peregtek a kockák, mint egy filmen, úgy láttam a jelenetet. – Eddig soha nem láttam, hogy reagálna, de most, mintha megrebbent volna valami - olyan izgatott volt a hangja, hogy alig értettem amit mond–, egyre csak szólongattam, és hajtottam, aztán egyszer csak felsóhajtott, majd kinyitotta a szemét. Hát nem csodálatos? – lelkendezett a doktornő. Olyan izgatott volt, annyira feldobott. Ráadásul boldognak tűnt a hangja. Csodálkoztam, vajon miért.
- De az– dörmögte egy másik férfias hang. Bizonyára Dr. Vorian. Ha jól értettem. – Kérem doktornő, befejezné az ugrabugrát körülöttem, akkor talán bemehetnénk megvizsgálni a betegét, aki csodás ébredéssel tért vissza közénk. – Olyan gúnyos volt a hangja, nem is értettem miért, hiszen a doktornő annyira lelkes volt, ez a fickó meg teljesen közömbös.
- Természetesen, elnézést. – Váltott hivatalos hangnemre Dr. Mollina.
Beléptek a szobába, de nem láthattam őket, csak hallottam, ahogy az ágyam mellé állnak, de már nem csak ketten voltak, egy seregnyi ember sürgött körülöttem, mindenki vizsgált rajtam valamit. De engem nem érdekelt semmi, csak hogy lássam a lány szemét. Rá akartam nézni, bele akartam látni a lelkébe, a szívébe. Tudtam, hogy érzelgős vagyok, még a gondolat is, de nem tehettem róla. Különben meg úgy okoskodtam a friss tudatommal, hogy ennyit igazán megengedhetek magamnak, azok után, amiken keresztülmentem. De még mindig fogalmam sem volt, hogy min is mentem keresztül.
- Hogy érzi magát fiatalember? – kérdezte tőlem a doki. Bár már tudtam fókuszálni, mégis nehezemre esett megtalálni a sok idegen arc között. – Tudja, hogy hol van? Emlékszik valamire?
Bénultan néztem a nyájas szemekbe, és döbbenten tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs semmiről. Óvatosan megráztam a fejem, nemet intve. Csak a nevemet tudom. Daniel McCord. És azt, hogy újságíró vagyok. De semmi mást. Hogy hány éves vagyok, hogy hol lakom, hogy házas vagyok-e, van-e családom.
Semmi.
Újra az a félelmetes szó. A rettegés költözött belém.
A semmi markában voltam.
zene - Ákos: Minden most kezdődik el
zene - intro
Tudtam, hogy minden most kezdődik el. Hogy honnan? Nehéz lenne megfogalmazni, talán a szívem dobbanásából, vagy egész egyszerűen csak éreztem.
Fogalmam sem volt hol vagyok, arról sem, hogy mi történt. Olyan homályos és puha volt körülöttem minden. Valahonnan a távolból visszhangozva jutottak el hozzám a szavak, értelmet nem nyertek, de hallottam őket. Én csak lebegtem félig öntudatlanul valami kellemes szürke semmi közepén. Legszívesebben vissza sem jöttem volna soha. Viszont a hangok, a hangfoszlányok egyre hangosabbak és összefüggőbbek lettek. De még mindig nem akartam meghallani őket. Akarattal zártam be a fülemet előttük. Kizárva mindent, ami nem tartozott az én kis ködös valóságomba. Igazából nem volt itt semmi. De ez a semmi nagyon is elég nekem, könnyű itt lennem, olyan egyszerű, nem kellett gondolkodnom, nem kellett éreznem, egyáltalán nem kellett semmit sem csinálnom. Csak létezni. De a létezés most épp elég nagy megpróbáltatás volt harcolni valamiért, amiről nem is tudtam, hogy akarom-e.
Egyáltalán mi az a létezés? Mi az a lenni - tettem volna fel magamnak a kérdést, ha értelme lett volna kérdezni. Ha értettem volna valamit. De semmi. Megint csak a semmi. Szürke, puha, ködös semmi. És ott, annak a semminek a közepén voltam én. Mintha csak lebegnék, fogalmam sem volt, hogy ez jó-e, avagy rossz, de jelen állapotomban, ebben a pillanatban nem is érdekelt. Egyáltalán nem érdekelt semmi. Újra és újra ez a szó. Ott zúgott megtépázott agyam tekervényei között, cikázva száguldozott keresztül kasul. Ez az egyetlen szó. Legszívesebben kitéptem volna a tudatom mélyéről, ha tudtam volna hogyan mozdítsam a karom. Ujjaimat karommá görbítettem volna, és kikapartam volna onnan, hogy ne halljam még egyszer. De csak ott zakatolt, csúfolódott velem a szó. Semmi, semmi, semmi. Ettől meg lehet őrülni. Vagy lehet már őrült is vagyok, és egy kényszerzubbonyban agonizálok épp. Ezért nem megy a mozgás? Ezért vagyok képtelen minden mozdulatra? Úgy éreztem néha, mintha megfeszítenének. Máskor minden nyugodt volt, csendes, lebegő. Megint máskor - mint most is - töprengő, őrülettel határos bizonytalanság.
Ki tudná megmondani mi történt. Történt egyáltalán valami? Vagyok egyáltalán valaki? Néha úgy éreztem, mintha egy gyengéd érintés végig simított volna a testemen. Egyáltalán van testem? Máskor egy éles fény robbantotta ketté tudatomnak halvány derengését. Megint máskor, pedig öntudatlanul zuhantam egyre mélyebbre a feketeség bársonyába, mélységes mély kútjába. Nem bántam. Mégis honnan tudhattam volna mi az a megbánás, nem tudtam semmit, nem éreztem semmit, csak halvány derengések voltak csupán.
Olyankor, amikor az a kéz megérintett, mintha feljebb kúszott volna elmém, mintha a sűrű köd kissé feloszlott volna. De nem történt soha semmi. A hangok, néha dallamosan, kissé rekedt, reszelős simogatással szólították meg a fülemet, hajtva, hajszolva utasítottak, simogattak, kérleltek. De, hogy mire, nem tudhattam, nem érthettem. Messze voltam, túl messze.
Mióta is? Mintha öröktől fogva ez lenne. Nem emlékszem másra, csak erre a ködre, ami körülvesz engem. Én, én vagyok. Néha ezen gondolkodtam, de ez a szó talán túlzás, hiszen a gondolkodás tudatos, de én nem tettem semmit, ami tudatos lett volna.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mikor egyszer véletlenül, ezen elmélkedések egyikének közepette, meghallottam újra azt a hangot. Már ismertem, már szinte vártam. Feljebb kúsztam, elhallgattattam magamban a többi zengő, harsogó, suttogó hangot, és csak rá próbáltam figyelni. Csak erre a mély, reszelős, mégis bársonyos hangra. Önmagában nyilván ellentmondás lehetne, de nekem semmi nem volt az. Itt, ebben a világban nem lehetett ellentmondás semmi, hiszen, maga a létezés is az volt.
- Daniel – milyen furcsa egy szó. És mégis, mintha megremegne tőle az egész világ. Ez még nem történt meg velem. Itt nem. A bensőm szétrepedni készült, fényesen csillogva robbant szerte a sűrű köd. Már-már világosságot láttam. De aztán hirtelen minden megint homályba, feketeségbe veszett. Most már tudtam valamire várni. Sóvárogni utána, kívánni, hogy halljam, érezzem, az értelmét megfejteni. Vajon mi lehet ez a szó?
- Daniel, hall engem? – Újra megtörtént. Zúgott a fülem, az agyam kavargott, tekergett a bensőmben valami, mint egy élőlény, de nem engedett feljebb. Lent tartott, húzott vissza, oda, ahová szerinte tartoztam, ahol maradnom kellett volna. Ahol biztonság volt, ahol melegség, és ahol sötétség, feketeség. Eddig jól megvoltam itt. De most elfogott valami fékezhetetlen vágy. Talán kíváncsiság, talán valami más. Egy szó ugrott be valahonnan.
Akarom. De mit? Olyan jó lenne látni is. Színeket, formákat, alakokat. Honnan jön mindez hirtelen? Honnan ez a vágy bennem? Miért most? Miért? Szerettem volna hangosan felnyögni, de nem tudtam hogyan kell. Ha lehetséges egyáltalán. Hangok, újabb hangok.
- Minden rendben, nyugodjon meg, Daniel, nincs semmi baj. – De hiszen nyugodt vagyok. Csak a hangra koncentráltam, csodás érzés volt. Fényesség áradt el bennem, és egyre tisztább lett minden.
Könyörgöm beszélj még! - akartam kiáltani, de fájdalmasan összeszorult mindenem, az erőlködéstől. Égetett, szaggatott, tépett, marcangolt és harcolt bennem a vágy. Menni, vagy maradni? Maradni, vagy menni? Egyik felem már ment volna, de valaki, vagy valami tartóztatott. Itt volt bennem, én magam, aki harcolt önmagammal. Olyan zavaros ez az egész. Hiába volt bizonytalan minden, hiába nem tudtam hova, de ha az a hang még tovább beszél hozzám, és nem veszítem el, akkor megtalálom az utat. Akkor elég bátor leszek kimenni a fényre, bele a ragyogó tündöklésbe.
De a másik felem, amelyik a biztonságra vágyott, az nem volt bátor, nem akart kockáztatni, maradni akart. Itt minden olyan biztonságos, minden kényelmes, nincs félelem, nincs bizonytalanság. Semmi nincs. Újra ez a szó. Ami mindennél jobban megrémít, ami visszaránt, ami béklyóba köt, ami leláncol. Ez nem lehet, ezt nem lehet kibírni. Kettészakadok, nem bírom, melyik vagyok én, ki vagyok én, hol vagyok én? Hova tűntem én? Honnan jövök én? És végül; ki voltam én?
Nem vagyok harcos. Vagy mégis? Hiszen most is harcolok. Egy aprócska kis fénynyalábért, egy ragyogásért képes vagyok harcolni. De mi lesz utána? Susogva üvöltötte fülembe a kérdést a bizonytalanság gyáva hangja.
- Daniel, kapaszkodjon a hangomba! Gyerünk, látom, hogy hallja, tudom, hogy itt van, mi lesz már? Gyerünk az Istenért, küzdjön! – Végre, a mankó. Szinte hallottam, ahogy a megkönnyebbülés hangos sóhaja szakad ki belőlem, és ezzel a sóhajjal együtt égetve tért vissza a levegő a tüdőmbe. Minden eddiginél közelebb voltam a felszínhez, vagy ahhoz a hanghoz, ami már nem kérlelt, hanem parancsolt.
Egy hangos nyögés szakadt fel belőlem, gondolom, hogy én lehettem, mert ezzel egy időben tüzes fájdalom hasított végig a testemen. Olyan nehéz volt. Egyáltalán minek töröm magam? Miért? Érdemes? Harcolni, küzdeni a semmiért, hiszen nem is tudom, mi vár rám. Csak a hangot hallottam, már bárhol megismerném, bármikor harcolnék, hogy újra halljam. Ennyire egyszerű lenne? Ilyen könnyű? Nem könnyű, egyáltalán nem. De végre volt előttem valami, amiért akartam, én akartam lenni, végre. Próbáltam nagy levegőt venni és küzdeni. Újra és újra elhatároztam magam, hogy most. Most lesz az a pillanat, amikor végre sikerül a felszínre löknöm magam. De mindegyre elbuktam, már-már láttam az alagút végét, de nem ment. Csak nem akart elengedni a bársonyos feketeség. A puha semmiség, a derűs ködösség. A biztonságos, kegyetlen egyedüllét.
- Mi lesz már? Nyissa ki a szemét! – Csattant a hang olyan erővel, hogy felrobbant minden béklyó a lelkemről és lánc az elmémről. Szabad voltam. Végre igazi, megmagyarázhatatlan boldogságot éreztem, kézzelfogható valóságot. Akár maradhattam volna ebben a lebegő tudatosságban, hogy most jó, így jó. De a hang, az Ő hangja nem engedett. – Daniel! Gyerünk, ébresztő, nem aludt még eleget? – Egyszerre volt kérlelő és parancsoló. Én pedig, mint egy kisgyermek, szót fogadtam.
Egyre feljebb kapaszkodtam, egyre kijjebb. Már éreztem, hogy nem tarthatnak vissza a bizonytalanság durva kötelei, nem akadályozhatnak a kusza, láthatatlan fonalak, többé nem húzhatnak a mélybe. Ólom nehézzé vált mindenem, ahogy egyre feljebb jutottam. A fájdalom már szinte elviselhetetlen volt, de mentem, meneteltem. Már magam sem tudtam merre, hova, csak egy cél lebegett előttem, menni, menni. A levegő zihálva égett a tüdőmben, éreztem a testem minden egyes négyzetcentiméterét. Meg tudtam különböztetni a fájdalom kiindulópontját, minden egyes kis szúrását, döfését. Borzongatva szaladt végig az élet a testemen, szólongatva rég elfeledett tagjaimat. Mintha ezer, és egy millió tű szúródott volna egyszerre belém, úgy éreztem megszakadok, belehalok a fájdalomba. De ezzel együtt még valamit éreztem, és ez furcsa örömmel töltött el. Az érzés bizonyossággá változott, ÉLEK. Tudtam, hogy létezem. Végre volt egyvalami, ami biztossá vált bennem. Nem számított a fájdalom, nem törődtem a kínnal, léptem tovább újra és újra. Már csak egy pillanat választott el tőle, a világosságtól, de ez tűnt most a legleküzdhetetlenebbnek.
- Ez az! Már csak egy kicsit tartson ki! Gyerünk, Daniel, kérem jöjjön vissza a fényre! – Suttogóvá vált a hangja és nekem nagyon kellett figyelnem, hogy halljam, hogy ne tévesszem szem elől. Válaszolni akartam, hogy itt vagyok, hogy hallom, de a hang csak idegen, furcsa, rekedt krákogásként tört elő a torkom mélyéről. Mintha újjáéledt volna ezzel az egyetlen nehézkes, artikulálatlan hanggal minden. Már nem volt előttem több akadály.
A szemem újra kinyílt a világra. Vakon, tátogva leste a fényt, próbálva befogadni az idegen színeket, és éles, késforgató tündöklést. Képtelen voltam elviselni ezt a vakító ragyogást. Újra be kellett csukom a szemem előle, mert úgy éreztem megvakulok, ha még néznem kell. Az öröm helyett, amit éreznem kellett volna, kétségbeesett csalódást éreztem. Ez nem az volt, amit vártam. Nem az, amire számítottam. Csalódottan menekültem volna vissza a biztonságot jelentő fekete, bársonyos puhaságba, de már hiába, túl mélyen volt, túl messze tőlem.
- Daniel. Itt vagyok. Minden rendben, nyissa ki a szemét. Már nem lesz olyan világos. Nyugodtan, nem fog fájni, lekapcsoltam a világítást. – Újból szólt a lágy, reszelős hang. A gerincem mentén végigborzongott az élet hulláma. Jó érzés kerített hatalmába, végre egy jó érzés. Felsóhajtottam, éreztem a tenyerét. Hűvös ujjai szorították az enyémeket. A másik kezével végigsimított a homlokomon, megnyugvást hozva zaklatott elmémnek. Mint megannyi kis elektromos csáp, száguldott keresztül a bőrömön az érintése. Elöntött a boldogság, hullámokban tört rám az élet íze.
- Jó reggelt – szólított meg újra, ahogy belenéztem a szemébe. Olyan tisztán zöld volt, mint még soha semmi, amire vissza tudnék emlékezni. Csak bámultam, nem törődve semmivel. Nem láttam belőle mást, csak a hatalmas zöld macska tekintetét. Furcsán hirtelen tértek vissza elmémbe a szavak és azok értelme. Huncutnak, incselkedőnek láttam, ahogy rám pillantott. Kedvem lett volna megkérdezni, mi olyan vicces. De hang nem jött ki a torkomon.
- Hát nem volt könnyű – nevetett fel. Most egy kicsit másnak hallottam a hangját, de épp annyira csábított, mint ott lent a mélyben – de szerencsére újra köztünk. Isten hozta!– nevetett fel, rekedt, mély hangján. Én pedig még mindig csak bámultam rá bambán. Egy apró mosolyt kicsikartam azért magamból, bár a szám érezhetően cserepes volt, mert hirtelen éreztem, ahogy majd szétreped.
- Még be sem mutatkoztam - csevegett tovább a lány, mit sem törődve a megrökönyödött hallgatásomon. – Dr. Eda Mollina vagyok. - Érdekes név - gondoltam -, de valahogy illett hozzá, legalábbis a szeméhez biztosan.
- Hozok egy kis vizet, és szólok Dr. Voriannak, hogy jöjjön, vizsgálja meg. Egy pillanat és itt vagyok. – Újra megsimogatta a homlokom, elmosolyodott, kivillantva szabálytalan fogsorát és felállt mellőlem. Csak akkor vettem észre, hogy fekszem.
Ágyban, párnák közt. Vajon hol lehetek és mi történhetett? Egyáltalán mióta vagyok itt? Olyan sok minden kavargott bennem, hogy megszámolni sem tudnám, nem hogy megfogalmazni. Nehéz itt lenni, nehéz ébren maradni. Még éreztem a megtört béklyók húzását. Hívtak, csalogattak vissza, de én már nem akartam, akármennyire is félelmetes volt itt kint a napfényen, a világosságon, ébren lenni.
Még végig sem gondolhattam kétségeimet és félelmeimet máris hallottam az újabb izgatott beszélgetést.
- Igen, felébredt, csodálatos ugye? – Dr. Mollina hangjából csak úgy sütött a lelkesedés. – És ennyi idő után, hihetetlen. A szokásos napi rutint végeztem, és szokás szerint beszéltem hozzá. – Hallgattam, ahogy beszél, és képzeletem előtt sebesen peregtek a kockák, mint egy filmen, úgy láttam a jelenetet. – Eddig soha nem láttam, hogy reagálna, de most, mintha megrebbent volna valami - olyan izgatott volt a hangja, hogy alig értettem amit mond–, egyre csak szólongattam, és hajtottam, aztán egyszer csak felsóhajtott, majd kinyitotta a szemét. Hát nem csodálatos? – lelkendezett a doktornő. Olyan izgatott volt, annyira feldobott. Ráadásul boldognak tűnt a hangja. Csodálkoztam, vajon miért.
- De az– dörmögte egy másik férfias hang. Bizonyára Dr. Vorian. Ha jól értettem. – Kérem doktornő, befejezné az ugrabugrát körülöttem, akkor talán bemehetnénk megvizsgálni a betegét, aki csodás ébredéssel tért vissza közénk. – Olyan gúnyos volt a hangja, nem is értettem miért, hiszen a doktornő annyira lelkes volt, ez a fickó meg teljesen közömbös.
- Természetesen, elnézést. – Váltott hivatalos hangnemre Dr. Mollina.
Beléptek a szobába, de nem láthattam őket, csak hallottam, ahogy az ágyam mellé állnak, de már nem csak ketten voltak, egy seregnyi ember sürgött körülöttem, mindenki vizsgált rajtam valamit. De engem nem érdekelt semmi, csak hogy lássam a lány szemét. Rá akartam nézni, bele akartam látni a lelkébe, a szívébe. Tudtam, hogy érzelgős vagyok, még a gondolat is, de nem tehettem róla. Különben meg úgy okoskodtam a friss tudatommal, hogy ennyit igazán megengedhetek magamnak, azok után, amiken keresztülmentem. De még mindig fogalmam sem volt, hogy min is mentem keresztül.
- Hogy érzi magát fiatalember? – kérdezte tőlem a doki. Bár már tudtam fókuszálni, mégis nehezemre esett megtalálni a sok idegen arc között. – Tudja, hogy hol van? Emlékszik valamire?
Bénultan néztem a nyájas szemekbe, és döbbenten tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs semmiről. Óvatosan megráztam a fejem, nemet intve. Csak a nevemet tudom. Daniel McCord. És azt, hogy újságíró vagyok. De semmi mást. Hogy hány éves vagyok, hogy hol lakom, hogy házas vagyok-e, van-e családom.
Semmi.
Újra az a félelmetes szó. A rettegés költözött belém.
A semmi markában voltam.
zene - Ákos: Minden most kezdődik el
