zene
A kétségbeesés fémes íze telített el. Kapkodva vettem a levegőt, ami égette, marcangolta a tüdőmet. A sötétség fekete burka kezdetett újra elborítani, körbeölelni. Azt kívántam, bárcsak soha ne ébredtem volna fel. Ha örökre ott maradtam a volna puha bársonyos sötétségben, ahol minden ismerősként üdvözölt, ahol átölelve dédelgetett a homály fekete árnyéka.
De hiába, akárhogy is kívántam, már nem térhettem vissza oda, ahonnan jöttem. Már nem várt ott rám, csak a néma üresség. Lassan megráztam a fejem, mintha a gondolataimat próbálnám kitisztítani, pedig csak önkéntelen mozdulata volt a tagadásnak, a lehetetlennek, hogy nem tudom mi történt. Most ébredtem csak rá, hogy ismét behunytam a szemem, erővel kellett rávennem magam, hogy ki tudjam nyitni. Ahogy körbenéztem, mindenhol kíváncsi szempárokkal találtam magam szembe. Végül is érthető, ha érdeklődve néznek rám, mint egy ketrecben tartott különleges állatra, ami épp most támad fel halottaiból a kihalás széléről.
De kétségkívül éltem, nem haltam meg, és most már nem is kívántam a halált. Igazából valószínű, soha nem is akartam, de ez a sok inger, és információ megzavart. Az eddigi világom olyan üresnek és színtelennek tűnt. Hihetetlen, hogy annyi ideig ott voltam. De az annyiról, még mindig nem tudtam, hogy mennyi is. Még csak most ébredtem, és máris olyan távolinak tűnt minden eddigi emlékem arról a biztonságos ködről. Csak bizonytalanul emlékeztem, ahogy körbeölelt, ahogy tartóztatott, ahogy cirógatva leláncolt. Halványan hallottam még a magamban lévő kétkedő hangot, a bizonytalanságom csábító, hamis magabiztosságát. Éreztem, hogy ha tudna, újra magába rántana, bekebelezne, felfalna elevenen, végképp, örökre.
Rémülten nyitottam tágra újból a szemem, észre sem véve, hogy csukva tartottam, egészen mostanáig. Láttam magam körül az embereket, az ápolókat, az orvosokat. Sürögtek, vizsgáltak, különböző gépeket szereltek rám, és megint másikakat le rólam. Gondoltam, ez része a vizsgálatoknak, de mindez úgy hatolt el hozzám, mint egy távoli, furcsa visszhang. Mégis határozottan érzékeltem, hogy ÉN vagyok, akit vizsgálnak. Így ennek a néha kellemetlen érzésnek is örülni tudtam. Hallottam, ahogy tanakodnak, számokat, idegen kifejezéseket hangoztatnak nagyon komolyan, de én csak egy ábrándképet kergettem újra és újra. Látni akartam megint az arcot, a szemet, hallani a hangját, neki, aki visszarántott ebbe a valóságba. Próbáltam fordítani a fejem, de nagyon nehezen ment. Olyan volt a testem, mintha nem hozzám tartozott volna, mintha egy idegen test lenne. Újra meg kell tanulnom, hogyan használjam. Látnom kellett, éreznem az érintését magamon. Olyan hirtelen késztetést éreztem, olyan erős vágyat, hogy magam is meglepődtem.
Egy újabb arc hajolt fölém. Biztató, kedvesen mély hangja valahonnan mintha ismerős lett volna. Hűvös érintése egy emléket riasztott fel elmém mély zugaiból, ahonnan nincs kiút, ahonnan nem térhetne vissza emlék, hiszen meg sem született soha.
Érzem a nap bársonyos sugarának cirógatását a bőrömön, éppúgy, ahogy a lágy kéz végigsimít a hátamon, a vállamon, a meztelen hasamon. Néha-néha elidőzve megpihen egyik-egyik helyen, hogy újult erővel induljon ismét felfedező útjára. Olyan nehéz mozdulatlan maradnom. Hallom a hangját, ahogy a fülembe suttogja a saját vágyát, ahogy a nevemen szólít, ahogy a nyelve hegye végigkúszik a fülcimpámon, a nyakam hajlatán, az állam vonalán, forróságot hagyva maga után. Érzem a fogait, ahogy belecsípnek a húsomba. Hallom a saját tüdőm zihálását, még érzékelem, ahogy a kezek lefogják mozdulni vágyó kezemet. Érzem a súlyát magamon, ahogy kényelmesen elhelyezkedik rajtam. Kinyitom a szemem, hogy lássam. Belepillantok a szemeibe. A vad tűz lobogva lángol zölden, lávafolyássá változtatva vérem lüktetését. Látom a halvány mosolyt az ajkain és tudom, hogy elvesztem benne.
Erőlködve téptem ki magam az emlék vad forgatagából és észrevettem, ahogy valaki engem néz figyelmesen. Mosolya kedves volt, szeme barátságosan zöldes-szürke, a haja majdnem fekete. Ismerős volt valahonnan ez az arc, de nem tudtam, hova tehetném.
- Szép jó reggelt ismét, Daniel – szólalt meg, és már tudtam ki ő. Vagy legalábbis gondoltam. De egyáltalán nem így emlékeztem rá. Dr. Eda Mollina.
- Emlékszik rám? – kérdezte, és fiatal, kedves arcán meleg mosoly terült szét. Próbáltam nem tátott szájjal bámulni, hiszen nem ilyennek képzeltem ködös, zavaros emlékeim alapján. Hol van az a másik, igéző teremtés, aki visszaráncigált a sötétségből, hol van az a karcosan rekedt hang, ami visszaparancsolt onnan, és hova tűnt az a tiszta, tüzes zöld szempár, amitől élni támad kedve még a halottnak is? Majdnem olyan volt Dr. Mollina, de csak majdnem. Az álomkép szertefoszlott. Az emlékek álmokká csitultak lelkemben, összezavarva amúgy sem tiszta tudatomat, lelkemet. Zavarban voltam, amiért csalódottságot éreztem, de olyan biztosan tudtam, emlékeztem valaki másra. Azt hittem, őt látom, amikor kinyitottam a szemem. De tévedtem. Miért olyan meglepő ez? Hiszen még alig ébredeztem
- Dr. Mollina vagyok. – Hallottam ismét a meleg bársonyos hangot. Bólintottam, hogy tudom, tudomásul veszem. – Dr. Vorian megvizsgálta, és egyelőre minden eredménye megfelelő. Ezentúl elég sokszor fogunk találkozni, én leszek a pszichiátere. Segítek az újrakezdésben. Lydia majd segít a fizikoterápiában, mert ennyi idő után, amit odaát töltött újra kell acéloznia az izmait. Csak fecsegett és fecsegett. Igazán kedves volt. Helyes kislányos arcán boldog mosoly ragyogott fel ahányszor rám nézett.
Szerettem volna visszamosolyogni rá, de a keserű csalódottságon kívül egyébre nem voltam képes. Ha tudtam volna ki vagyok, igazán ki, talán könnyebben menne, de nem tudtam örülni semminek.
- Nem kell beszélnie, tudom, még nehéz – bólintott, mintha kitalálta volna mit gondolok. – Az emlékek remélhetőleg hamar visszatérnek, ne aggódjon. Majd teszünk róla, hogy így legyen. Úgy tudom Dr. Vorian már értesítette a családját, hamarosan itt lesznek.
A család szó megütötte a fülemet, de elképzelésem sem volt, hogy van-e nekem olyanom. Ezek szerint igen, ha volt kit értesíteni. Kutattam homályos agyamban valami kapaszkodó után, de üres volt. A pillanatnyi kis emlékfoszlányokon kívül egyéb nem lakott benne. Lehetséges, hogy van valaki, aki hozzám tartozott? Hogy a sötétségben sem voltam egyedül? Nem tudom mit éreztem, semmi bizonyosság nem volt bennem, csak egyfajta enyhe kíváncsiság. Csendben tűrtem hát Dr. Mollina kedves tapogatózását, dédelgetését. Hangjában megannyi kedvesség bujkált, de én mégis csalódott voltam.
Nem rá vágytam. Hol van az a hang, azaz arc, az a szem? Őt akartam, akiért visszatértem, aki nem tűrte a csendes magányomat ott a feketeség bársonyos ölelésében. Újra egyedül voltam. Mindegy volt, hogy már ébren, életben, vagy ott lenn a mélyben, láncok közé verve, bilincsbe béklyózva haldoklott a lelkem.
Fél évvel később.
- Hogy vagyunk? Hogy vagyunk? – kérdezte Dr. Mollina. Végül megkedveltem, hiszen ki ne kedvelte volna. Ugyan az első napok kegyetlenül nehezek voltak, tele melankóliával. A kedélyem állandóan hullámzott, állandóan másképp éreztem magam. Néha olyan volt, mintha másra sem lennék képes, csak érezni. Mintha az egész lényem egyetlen érző csupasz idegsejt lett volna. Mintha minden porcikám lemeztelenítve arra várt volna, hogy újra tapasztaljon, újra éljen. Így hát mindent nagyon intenzíven éltem meg. Eda segített. Azóta szinte barátok lettünk, hiszen az első időkben majd minden időm – amit ébren töltöttem – vele töltöttem.
- Kösz jól – vigyorogtam rá. Már tudtam igazán teher nélkül mosolyogni, jó kedvű lenni. Fél év. Egy élethez kevés, de egy elveszett életet bepótolni még kevesebb.
- Minden rendben. Nem kell rám így nézned, nem kamuzok.
- Biztos? – félrehajtotta fejét, és kíváncsian sandított felém, tudtam, hogy nem verhetem át. Tényleg igazat mondtam. Illetve majdnem az igazat.
- Mikor is volt? – kérdezte újra, mintha nem tudná.
- Fél éve. Szinte napra pontosan. – grimaszoltam egyet, de aztán elnevettem magam. Valahogy nem tudtam sötéten gondolkodni a jelenlétében. Úgy kellettek nekem ezek az alkalmak, mint a sivatagnak a napfény. Felszabadultan, megkönnyebbültem a jelenlétében. Igazi mély kötődést éreztem iránta. Tudtam, hogy az orvosom. De lassan az elmúlt fél év alatt valahogy ez az orvos – páciens viszony szépen átfordult egy másfajta kapcsolattá. Nem kellett köntörfalaznom, neki nem.
- Még mindig képtelen vagyok felfogni a balesetet. Egyszerűen nem értem, hogyan lökhetett neki az a kamion annak a fának – mondtam elgondolkodva. És mereven néztem Eda szemébe.
- Tudod, hogy nem a te hibád volt – vigasztalt.
- Igen, persze. – Mostanában elég nyugtalan voltam. Beletúrtam a hajamba, ami most elég hosszúra nőtt az elmúlt fél év alatt, de nem bántam, ami ha belegondolok elég furcsa. Azelőtt soha nem szerettem, ha egy bizonyos hossznál jobban megnőtt, most meg nem zavar. Olyan dolgokban változtam, ami talán apróságnak tűnhet, de nekem mégis változás. Mint például ez a haj ügy. Vagy, a ruháim. Eddig is inkább a laza holmikat kedveltem, de mostanában néha már magamon is meglepődöm, hogy képes vagyok ugyanabban a cuccban lézengni napokon keresztül. Hiába, férfiak mondhatnám, de én soha nem voltam trehány. Az anyám meg is ölt volna. Erre el kellett mosolyodnom. Mióta kijöttem a kórházból a szüleim szinte agyon ajnároztak. Szerettem őket, de azért néha egy kis levegő nekem is kijárt. És ezt nehéz volt megmagyaráznom nekik.
- Mi a baj? – kérdezte Eda megállítva a töprengésemben, kérdő szemmel türelmesen nézve rám. Tudtam, ismertem már ezt a nézését. Ez a doktornős tekintet volt. Most nem mint a barátom ült mellettem, hanem, mint a pszichiáterem.
- Miért lenne baj? – Tudtam, hogy a visszakérdezés nem épp az, amit hallani akart, de időt akartam nyerni, hogy gyorsan átgondoljam a dolgokat. De Edának sasszeme volt. Azért is végezte ennyire jól a munkáját, mert észrevette azt is, ami fölött más esetleg elsiklott volna.
- Daniel. Nem azt kérdeztem, hogy van-e baj, hanem azt, hogy mi a baj. Ez elég nagy különbség nem gondolod?
- Nem tudok róla, hogy lenne valami baj. – Még mindig húzódzkodtam. De éreztem, hogy kezdem beadni a derekam. Végül is az összes titkomat – na jó, majdnem az összes titkomat – ismerte. Az első napon történt „emléket” nem meséltem el neki soha. És nem is fogom. De éreztem, hogy ha most nem beszélhetek valakivel menten szétrobban a fejem. A barátaimmal nem mertem, mert annyira féltőn óvtak még a széltől is, hogy egész egyszerűen, ha megemlítettem volna a szüleimnek vagy Andynek, vagy Alecnek, még Jamesnek is, hogy mi történik velem, menten mentőt hívtak volna, ebben egészen biztos voltam. Tehát az egyetlen Eda maradt. Megdörzsöltem a homlokom - ez is egy új szokás, eddig nem használtam ezt a mozdulatot, legalábbis nem emlékszem rá –, a kezdődő fejfájásom előfutáraként, de még mindig nem vettem a lapot. Az elmúlt hat hónap megtaníthatott volna, hogy ezt a mozdulatot rendszerint erős migrén követi. Ez volt az a pont, amikor be kellett volna vennem a gyógyszert, de én azt gondoltam magamról, hogy erős, hős férfi vagyok, aki bírja a fájdalmat, és nem futamodik meg holmi gyenge fejfájástól. Hát ez a gyenge fejfájás szokott olyankor napokra is kiütni.
Eda látta a mozdulatot, és kérdezés nélkül nyújtotta felém a pohár vizet és a két kerek kis drazsészerű tablettát.
- Na gyerünk nagyfiú, ne játszd itt a hős macsót. Bökd ki, ami a a lelkedet nyomja.
- Hát jó – sóhajtottam és lehuppantam a kanapéra. Önmagában vicces is lehetne, mint a filmekben, de valahogy elmúlt a nevethetnékem.
- Szóval – vettem egy nagy levegőt és próbáltam értelmesen fogalmazni – álmodom.
- Hm. Folytasd. – nem nézett rám, nem sürgetett, csak figyelmesen hallgatott. És ami a fő, nem éreztette velem, hogy nevetséges vagyok, pedig mi más lehetnék, ha nem az, ha ilyennel állok elő egy pszichiáternek.
- Hát nem olyan szokványos álmokat – köszörültem meg a torkom. Kicsit zavarban voltam mindig, ha a legbensőbb dolgaimat kellett elmondanom, még akkor is, ha Edának.
- Állandóan, mintha valaki diktálna a fejemben, mintha valami egy történetet vetítene benne. Hülyén érzem magam tőle, de nem bírom megállítani. Lassan már nem tudom különválasztani, mi az amit én teszek, és mi az, ami az álomban van csak. Kicsit ijesztő, hogy ennyire a bekebelezett. De nem tudok szabadulni, állandóan ezen jár az agyam, ezen kattog. Most mond, hogy normális vagyok! – nevettem fel keserűen.
- Szerintem nincs ebben semmi rendkívüli. Nyilván a tudatalattid így próbálja feldolgozni a történteket, és valahol író vagy, ugyan újságíró, de azért mégiscsak történeteket kreálsz nap mint nap. Ez most egy újabb.
- Oké, de én fotóriporter vagyok, nem írok történeteket – morogtam, mint egy nyűgős felingerelt kutya.
- Attól még az egész eddigi életed azzal töltötted, hogy különböző történetek után kutattál szerte a világban. Lehet most maga a történet az, ami megkeres téged. Nem gondoltad még, hogy esetleg le kéne írnod?
- Mit? – bambán nézhettem, mert hirtelen elkezdett nevetni. Szerettem, amikor nevet. Olyan csilingelően magas hangon kacagott, szinte megolvasztotta a jeges feszültséget, ami körülvett. Nem is értettem miért nem vettem ezt észre hamarabb. Ahogy ezen méláztam, váratlanul ébren kezdtem álmodni. A valóság pókhálójába szőtt képek szőnyegét láttam magam előtt, mint megannyi színes takaró, ami beborított, betakart élénk színeivel font körbe.
Őrülten ver a szívem. De nem rettegés vagy félelem, amit érzek, hanem színtiszta boldogság, egyfajta eufória. Egy kéz megérinti az enyémet. Lassan magához húzza, és együtt a hasára helyezi kezünket. Én pedig csak tágra nyitott szemmel nyelem a gyönyörű képet, ahogy domborodik a tenyerünk alatt. Egy pillanatra mintha lubickolást éreznénk, elmosolyodok. Soha nem gondoltam volna, hogy ember ehhez foghatót érezhet. Én meg pláne nem. A szabadságom mindig többre tartottam, minthogy engedjem leláncolni magam. Erre önként dalolva hajtom a fejem egy aprócska púpra, örökre odabilincselve magam ehhez az érzéshez. Képes lennék napokig itt heverni mellettük, de tudom, hogy várnak rám. A zene, az én zeném, lüktetve tör elő belőlem. Az ujjaim önálló életre kelnek, a lelkem már messze jár. Gyorsan egy futó csókot nyomok a kis domborulatra és még érzem azt a megfoghatatlan hullámzást odabent, amire mindig elfacsarodik a szívem. De félig már másutt vagyok. A zene birodalmamban. Ahol csak én létezem és a dallam. Az örök zeneszó, ami a távolból indulva rabolja el lelkem, és száguldva viszi messze, hogy kiáltva, nevetve szaladjak utána, húzva a világot magammal. Vigyorogva indulok a színpad felé, hallom, ahogy a tömeg kiabál, őrjöngve kántálja a nevem. Hihetetlen micsoda energia száguld felém. Szárnyára kap, és elrepül velem messze-messze tájra, a zene varázsába. Lehunyom a szemem, a kezem felébreszti a gitárt és megszólal maga a varázs. Azután már csak együtt létezünk én és a mindenség, végül belém száll mindenki, és nincs többé te és én, csak a zene létezik, semmi más.
- Daniel!
- Jaj ne haragudj, elkalandoztam. Hol is tartottunk? – Nem mertem bevallani, hogy már ébren is álmodom. De egyre inkább azt érezem, hogy az élet, az álomban valóságosabb, mint, amit én valaha is éltem.
Elfogott a szomorú vágyódás, valahányszor csak újabb részét megélhettem.
Miért nem nekem jutott ez az élet? Miért nem én lépek a világ elé?
A kétségbeesés fémes íze telített el. Kapkodva vettem a levegőt, ami égette, marcangolta a tüdőmet. A sötétség fekete burka kezdetett újra elborítani, körbeölelni. Azt kívántam, bárcsak soha ne ébredtem volna fel. Ha örökre ott maradtam a volna puha bársonyos sötétségben, ahol minden ismerősként üdvözölt, ahol átölelve dédelgetett a homály fekete árnyéka.
De hiába, akárhogy is kívántam, már nem térhettem vissza oda, ahonnan jöttem. Már nem várt ott rám, csak a néma üresség. Lassan megráztam a fejem, mintha a gondolataimat próbálnám kitisztítani, pedig csak önkéntelen mozdulata volt a tagadásnak, a lehetetlennek, hogy nem tudom mi történt. Most ébredtem csak rá, hogy ismét behunytam a szemem, erővel kellett rávennem magam, hogy ki tudjam nyitni. Ahogy körbenéztem, mindenhol kíváncsi szempárokkal találtam magam szembe. Végül is érthető, ha érdeklődve néznek rám, mint egy ketrecben tartott különleges állatra, ami épp most támad fel halottaiból a kihalás széléről.
De kétségkívül éltem, nem haltam meg, és most már nem is kívántam a halált. Igazából valószínű, soha nem is akartam, de ez a sok inger, és információ megzavart. Az eddigi világom olyan üresnek és színtelennek tűnt. Hihetetlen, hogy annyi ideig ott voltam. De az annyiról, még mindig nem tudtam, hogy mennyi is. Még csak most ébredtem, és máris olyan távolinak tűnt minden eddigi emlékem arról a biztonságos ködről. Csak bizonytalanul emlékeztem, ahogy körbeölelt, ahogy tartóztatott, ahogy cirógatva leláncolt. Halványan hallottam még a magamban lévő kétkedő hangot, a bizonytalanságom csábító, hamis magabiztosságát. Éreztem, hogy ha tudna, újra magába rántana, bekebelezne, felfalna elevenen, végképp, örökre.
Rémülten nyitottam tágra újból a szemem, észre sem véve, hogy csukva tartottam, egészen mostanáig. Láttam magam körül az embereket, az ápolókat, az orvosokat. Sürögtek, vizsgáltak, különböző gépeket szereltek rám, és megint másikakat le rólam. Gondoltam, ez része a vizsgálatoknak, de mindez úgy hatolt el hozzám, mint egy távoli, furcsa visszhang. Mégis határozottan érzékeltem, hogy ÉN vagyok, akit vizsgálnak. Így ennek a néha kellemetlen érzésnek is örülni tudtam. Hallottam, ahogy tanakodnak, számokat, idegen kifejezéseket hangoztatnak nagyon komolyan, de én csak egy ábrándképet kergettem újra és újra. Látni akartam megint az arcot, a szemet, hallani a hangját, neki, aki visszarántott ebbe a valóságba. Próbáltam fordítani a fejem, de nagyon nehezen ment. Olyan volt a testem, mintha nem hozzám tartozott volna, mintha egy idegen test lenne. Újra meg kell tanulnom, hogyan használjam. Látnom kellett, éreznem az érintését magamon. Olyan hirtelen késztetést éreztem, olyan erős vágyat, hogy magam is meglepődtem.
Egy újabb arc hajolt fölém. Biztató, kedvesen mély hangja valahonnan mintha ismerős lett volna. Hűvös érintése egy emléket riasztott fel elmém mély zugaiból, ahonnan nincs kiút, ahonnan nem térhetne vissza emlék, hiszen meg sem született soha.
Érzem a nap bársonyos sugarának cirógatását a bőrömön, éppúgy, ahogy a lágy kéz végigsimít a hátamon, a vállamon, a meztelen hasamon. Néha-néha elidőzve megpihen egyik-egyik helyen, hogy újult erővel induljon ismét felfedező útjára. Olyan nehéz mozdulatlan maradnom. Hallom a hangját, ahogy a fülembe suttogja a saját vágyát, ahogy a nevemen szólít, ahogy a nyelve hegye végigkúszik a fülcimpámon, a nyakam hajlatán, az állam vonalán, forróságot hagyva maga után. Érzem a fogait, ahogy belecsípnek a húsomba. Hallom a saját tüdőm zihálását, még érzékelem, ahogy a kezek lefogják mozdulni vágyó kezemet. Érzem a súlyát magamon, ahogy kényelmesen elhelyezkedik rajtam. Kinyitom a szemem, hogy lássam. Belepillantok a szemeibe. A vad tűz lobogva lángol zölden, lávafolyássá változtatva vérem lüktetését. Látom a halvány mosolyt az ajkain és tudom, hogy elvesztem benne.
Erőlködve téptem ki magam az emlék vad forgatagából és észrevettem, ahogy valaki engem néz figyelmesen. Mosolya kedves volt, szeme barátságosan zöldes-szürke, a haja majdnem fekete. Ismerős volt valahonnan ez az arc, de nem tudtam, hova tehetném.
- Szép jó reggelt ismét, Daniel – szólalt meg, és már tudtam ki ő. Vagy legalábbis gondoltam. De egyáltalán nem így emlékeztem rá. Dr. Eda Mollina.
- Emlékszik rám? – kérdezte, és fiatal, kedves arcán meleg mosoly terült szét. Próbáltam nem tátott szájjal bámulni, hiszen nem ilyennek képzeltem ködös, zavaros emlékeim alapján. Hol van az a másik, igéző teremtés, aki visszaráncigált a sötétségből, hol van az a karcosan rekedt hang, ami visszaparancsolt onnan, és hova tűnt az a tiszta, tüzes zöld szempár, amitől élni támad kedve még a halottnak is? Majdnem olyan volt Dr. Mollina, de csak majdnem. Az álomkép szertefoszlott. Az emlékek álmokká csitultak lelkemben, összezavarva amúgy sem tiszta tudatomat, lelkemet. Zavarban voltam, amiért csalódottságot éreztem, de olyan biztosan tudtam, emlékeztem valaki másra. Azt hittem, őt látom, amikor kinyitottam a szemem. De tévedtem. Miért olyan meglepő ez? Hiszen még alig ébredeztem
- Dr. Mollina vagyok. – Hallottam ismét a meleg bársonyos hangot. Bólintottam, hogy tudom, tudomásul veszem. – Dr. Vorian megvizsgálta, és egyelőre minden eredménye megfelelő. Ezentúl elég sokszor fogunk találkozni, én leszek a pszichiátere. Segítek az újrakezdésben. Lydia majd segít a fizikoterápiában, mert ennyi idő után, amit odaát töltött újra kell acéloznia az izmait. Csak fecsegett és fecsegett. Igazán kedves volt. Helyes kislányos arcán boldog mosoly ragyogott fel ahányszor rám nézett.
Szerettem volna visszamosolyogni rá, de a keserű csalódottságon kívül egyébre nem voltam képes. Ha tudtam volna ki vagyok, igazán ki, talán könnyebben menne, de nem tudtam örülni semminek.
- Nem kell beszélnie, tudom, még nehéz – bólintott, mintha kitalálta volna mit gondolok. – Az emlékek remélhetőleg hamar visszatérnek, ne aggódjon. Majd teszünk róla, hogy így legyen. Úgy tudom Dr. Vorian már értesítette a családját, hamarosan itt lesznek.
A család szó megütötte a fülemet, de elképzelésem sem volt, hogy van-e nekem olyanom. Ezek szerint igen, ha volt kit értesíteni. Kutattam homályos agyamban valami kapaszkodó után, de üres volt. A pillanatnyi kis emlékfoszlányokon kívül egyéb nem lakott benne. Lehetséges, hogy van valaki, aki hozzám tartozott? Hogy a sötétségben sem voltam egyedül? Nem tudom mit éreztem, semmi bizonyosság nem volt bennem, csak egyfajta enyhe kíváncsiság. Csendben tűrtem hát Dr. Mollina kedves tapogatózását, dédelgetését. Hangjában megannyi kedvesség bujkált, de én mégis csalódott voltam.
Nem rá vágytam. Hol van az a hang, azaz arc, az a szem? Őt akartam, akiért visszatértem, aki nem tűrte a csendes magányomat ott a feketeség bársonyos ölelésében. Újra egyedül voltam. Mindegy volt, hogy már ébren, életben, vagy ott lenn a mélyben, láncok közé verve, bilincsbe béklyózva haldoklott a lelkem.
Fél évvel később.
- Hogy vagyunk? Hogy vagyunk? – kérdezte Dr. Mollina. Végül megkedveltem, hiszen ki ne kedvelte volna. Ugyan az első napok kegyetlenül nehezek voltak, tele melankóliával. A kedélyem állandóan hullámzott, állandóan másképp éreztem magam. Néha olyan volt, mintha másra sem lennék képes, csak érezni. Mintha az egész lényem egyetlen érző csupasz idegsejt lett volna. Mintha minden porcikám lemeztelenítve arra várt volna, hogy újra tapasztaljon, újra éljen. Így hát mindent nagyon intenzíven éltem meg. Eda segített. Azóta szinte barátok lettünk, hiszen az első időkben majd minden időm – amit ébren töltöttem – vele töltöttem.
- Kösz jól – vigyorogtam rá. Már tudtam igazán teher nélkül mosolyogni, jó kedvű lenni. Fél év. Egy élethez kevés, de egy elveszett életet bepótolni még kevesebb.
- Minden rendben. Nem kell rám így nézned, nem kamuzok.
- Biztos? – félrehajtotta fejét, és kíváncsian sandított felém, tudtam, hogy nem verhetem át. Tényleg igazat mondtam. Illetve majdnem az igazat.
- Mikor is volt? – kérdezte újra, mintha nem tudná.
- Fél éve. Szinte napra pontosan. – grimaszoltam egyet, de aztán elnevettem magam. Valahogy nem tudtam sötéten gondolkodni a jelenlétében. Úgy kellettek nekem ezek az alkalmak, mint a sivatagnak a napfény. Felszabadultan, megkönnyebbültem a jelenlétében. Igazi mély kötődést éreztem iránta. Tudtam, hogy az orvosom. De lassan az elmúlt fél év alatt valahogy ez az orvos – páciens viszony szépen átfordult egy másfajta kapcsolattá. Nem kellett köntörfalaznom, neki nem.
- Még mindig képtelen vagyok felfogni a balesetet. Egyszerűen nem értem, hogyan lökhetett neki az a kamion annak a fának – mondtam elgondolkodva. És mereven néztem Eda szemébe.
- Tudod, hogy nem a te hibád volt – vigasztalt.
- Igen, persze. – Mostanában elég nyugtalan voltam. Beletúrtam a hajamba, ami most elég hosszúra nőtt az elmúlt fél év alatt, de nem bántam, ami ha belegondolok elég furcsa. Azelőtt soha nem szerettem, ha egy bizonyos hossznál jobban megnőtt, most meg nem zavar. Olyan dolgokban változtam, ami talán apróságnak tűnhet, de nekem mégis változás. Mint például ez a haj ügy. Vagy, a ruháim. Eddig is inkább a laza holmikat kedveltem, de mostanában néha már magamon is meglepődöm, hogy képes vagyok ugyanabban a cuccban lézengni napokon keresztül. Hiába, férfiak mondhatnám, de én soha nem voltam trehány. Az anyám meg is ölt volna. Erre el kellett mosolyodnom. Mióta kijöttem a kórházból a szüleim szinte agyon ajnároztak. Szerettem őket, de azért néha egy kis levegő nekem is kijárt. És ezt nehéz volt megmagyaráznom nekik.
- Mi a baj? – kérdezte Eda megállítva a töprengésemben, kérdő szemmel türelmesen nézve rám. Tudtam, ismertem már ezt a nézését. Ez a doktornős tekintet volt. Most nem mint a barátom ült mellettem, hanem, mint a pszichiáterem.
- Miért lenne baj? – Tudtam, hogy a visszakérdezés nem épp az, amit hallani akart, de időt akartam nyerni, hogy gyorsan átgondoljam a dolgokat. De Edának sasszeme volt. Azért is végezte ennyire jól a munkáját, mert észrevette azt is, ami fölött más esetleg elsiklott volna.
- Daniel. Nem azt kérdeztem, hogy van-e baj, hanem azt, hogy mi a baj. Ez elég nagy különbség nem gondolod?
- Nem tudok róla, hogy lenne valami baj. – Még mindig húzódzkodtam. De éreztem, hogy kezdem beadni a derekam. Végül is az összes titkomat – na jó, majdnem az összes titkomat – ismerte. Az első napon történt „emléket” nem meséltem el neki soha. És nem is fogom. De éreztem, hogy ha most nem beszélhetek valakivel menten szétrobban a fejem. A barátaimmal nem mertem, mert annyira féltőn óvtak még a széltől is, hogy egész egyszerűen, ha megemlítettem volna a szüleimnek vagy Andynek, vagy Alecnek, még Jamesnek is, hogy mi történik velem, menten mentőt hívtak volna, ebben egészen biztos voltam. Tehát az egyetlen Eda maradt. Megdörzsöltem a homlokom - ez is egy új szokás, eddig nem használtam ezt a mozdulatot, legalábbis nem emlékszem rá –, a kezdődő fejfájásom előfutáraként, de még mindig nem vettem a lapot. Az elmúlt hat hónap megtaníthatott volna, hogy ezt a mozdulatot rendszerint erős migrén követi. Ez volt az a pont, amikor be kellett volna vennem a gyógyszert, de én azt gondoltam magamról, hogy erős, hős férfi vagyok, aki bírja a fájdalmat, és nem futamodik meg holmi gyenge fejfájástól. Hát ez a gyenge fejfájás szokott olyankor napokra is kiütni.
Eda látta a mozdulatot, és kérdezés nélkül nyújtotta felém a pohár vizet és a két kerek kis drazsészerű tablettát.
- Na gyerünk nagyfiú, ne játszd itt a hős macsót. Bökd ki, ami a a lelkedet nyomja.
- Hát jó – sóhajtottam és lehuppantam a kanapéra. Önmagában vicces is lehetne, mint a filmekben, de valahogy elmúlt a nevethetnékem.
- Szóval – vettem egy nagy levegőt és próbáltam értelmesen fogalmazni – álmodom.
- Hm. Folytasd. – nem nézett rám, nem sürgetett, csak figyelmesen hallgatott. És ami a fő, nem éreztette velem, hogy nevetséges vagyok, pedig mi más lehetnék, ha nem az, ha ilyennel állok elő egy pszichiáternek.
- Hát nem olyan szokványos álmokat – köszörültem meg a torkom. Kicsit zavarban voltam mindig, ha a legbensőbb dolgaimat kellett elmondanom, még akkor is, ha Edának.
- Állandóan, mintha valaki diktálna a fejemben, mintha valami egy történetet vetítene benne. Hülyén érzem magam tőle, de nem bírom megállítani. Lassan már nem tudom különválasztani, mi az amit én teszek, és mi az, ami az álomban van csak. Kicsit ijesztő, hogy ennyire a bekebelezett. De nem tudok szabadulni, állandóan ezen jár az agyam, ezen kattog. Most mond, hogy normális vagyok! – nevettem fel keserűen.
- Szerintem nincs ebben semmi rendkívüli. Nyilván a tudatalattid így próbálja feldolgozni a történteket, és valahol író vagy, ugyan újságíró, de azért mégiscsak történeteket kreálsz nap mint nap. Ez most egy újabb.
- Oké, de én fotóriporter vagyok, nem írok történeteket – morogtam, mint egy nyűgős felingerelt kutya.
- Attól még az egész eddigi életed azzal töltötted, hogy különböző történetek után kutattál szerte a világban. Lehet most maga a történet az, ami megkeres téged. Nem gondoltad még, hogy esetleg le kéne írnod?
- Mit? – bambán nézhettem, mert hirtelen elkezdett nevetni. Szerettem, amikor nevet. Olyan csilingelően magas hangon kacagott, szinte megolvasztotta a jeges feszültséget, ami körülvett. Nem is értettem miért nem vettem ezt észre hamarabb. Ahogy ezen méláztam, váratlanul ébren kezdtem álmodni. A valóság pókhálójába szőtt képek szőnyegét láttam magam előtt, mint megannyi színes takaró, ami beborított, betakart élénk színeivel font körbe.
Őrülten ver a szívem. De nem rettegés vagy félelem, amit érzek, hanem színtiszta boldogság, egyfajta eufória. Egy kéz megérinti az enyémet. Lassan magához húzza, és együtt a hasára helyezi kezünket. Én pedig csak tágra nyitott szemmel nyelem a gyönyörű képet, ahogy domborodik a tenyerünk alatt. Egy pillanatra mintha lubickolást éreznénk, elmosolyodok. Soha nem gondoltam volna, hogy ember ehhez foghatót érezhet. Én meg pláne nem. A szabadságom mindig többre tartottam, minthogy engedjem leláncolni magam. Erre önként dalolva hajtom a fejem egy aprócska púpra, örökre odabilincselve magam ehhez az érzéshez. Képes lennék napokig itt heverni mellettük, de tudom, hogy várnak rám. A zene, az én zeném, lüktetve tör elő belőlem. Az ujjaim önálló életre kelnek, a lelkem már messze jár. Gyorsan egy futó csókot nyomok a kis domborulatra és még érzem azt a megfoghatatlan hullámzást odabent, amire mindig elfacsarodik a szívem. De félig már másutt vagyok. A zene birodalmamban. Ahol csak én létezem és a dallam. Az örök zeneszó, ami a távolból indulva rabolja el lelkem, és száguldva viszi messze, hogy kiáltva, nevetve szaladjak utána, húzva a világot magammal. Vigyorogva indulok a színpad felé, hallom, ahogy a tömeg kiabál, őrjöngve kántálja a nevem. Hihetetlen micsoda energia száguld felém. Szárnyára kap, és elrepül velem messze-messze tájra, a zene varázsába. Lehunyom a szemem, a kezem felébreszti a gitárt és megszólal maga a varázs. Azután már csak együtt létezünk én és a mindenség, végül belém száll mindenki, és nincs többé te és én, csak a zene létezik, semmi más.
- Daniel!
- Jaj ne haragudj, elkalandoztam. Hol is tartottunk? – Nem mertem bevallani, hogy már ébren is álmodom. De egyre inkább azt érezem, hogy az élet, az álomban valóságosabb, mint, amit én valaha is éltem.
Elfogott a szomorú vágyódás, valahányszor csak újabb részét megélhettem.
Miért nem nekem jutott ez az élet? Miért nem én lépek a világ elé?
