Szinte belelovaltam magam az „emlékbe”, mert belül teljesen biztosan tudtam, hogy az, nem pedig egy álom.
Még mindig a hatása alatt voltam, mintha nem is én lennék az, aki Eda rendelőjében ül, hanem valaki más nézne a szemeimen keresztül. Csodálkozva, mint egy kisfiú egy másik érdekesebb, idegen világra bámulva, amit még nem látott. Már nem nagyon törődtem azzal, hogy szemügyre vegyem a körülöttem lévő dolgokat annyira otthon éreztem magam, hogy szinte észre sem vettem, ami a szobában volt.
De most ezzel az idegen szemmel nézve egészen lenyűgöző láttam, és nem is értettem, hogyan is válhatott szinte megszokottá a helység. Pedig szinte sütött róla Eda egyénisége. A falak kellemes piros és zöld színben játszottak, tele mindenféle réginek tűnő falfestménnyel. A zöld falrészen lévő volt a kedvencem. Sokáig csak nézegettem a képeket, aztán egyszer egy beszélgetés után rákérdeztem Edától, hogy ki csinálta őket, mire bevallotta, hogy akkoriban igencsak kezdőként nem telt pénze arra, hogy kifestesse az irodáját, így maga vette a kezelésbe a falakat.
- Nagyon szerettem az egyetemen az ókori történelmet, és egyszer voltam Pomeiiben – nevetett akkor, miközben végig sétált a falak mentén és szeretettel simogatta a festményeket. Szinte most is látom magam előtt, akkor történt meg velem először, hogy nem csak az orvost, hanem a nőt is láttam benne. Észrevettem az embert, a fiatal lányt. Megvonta a vállát, kicsit szégyenlősen elmosolyodott és folytatta a mesélést.
– Szóval, akkoriban kacérkodtam a festéssel, aztán be kellett látnom, hogy sajnos igazi tehetségem nincs hozzá, így hát maradt csak a kontárkodás. De ezt élveztem nagyon – mosolyogva ült vissza mellém, és akkor megértettem, hogy sokkal több van a doktornő biztonságos álarca mögé bújt lányban, mint azt valaha is gondoltam volna. Azóta barátok lettünk. Nem tudom igazán a barát szó mennyire fedi a valóságot, és főleg nem szerencsés, beteg és orvosa között, de be kellett valljam legalább magamnak, hogy most ez a legkisebb dolog, ami lelkiismeret furdalást okozhat.
Újra megnéztem magamnak a festményeket. A zöld falon lévő olyan volt, mint egy réten sétáló fiatal lány, kezében virágos kosárral, félig visszafordulva szinte rám kacsintott, akárhányszor felé néztem. A másik falon, pedig egy egész vadász jelenetet festett Eda. Élettel teli élénk, pirosra, hogy ha bárki, aki rápillant rögtön jobb kedvre derüljön. Az egész szobának a hangulata ezt mutatta. A kényelmesen hívogató bútorok, a lekerekített formák, hogy az embernek a leghőbb vágya legyen beléjük kucorodni. A nagy széles ablak, ami előtt egy platánfa integetett frissen kizöldült ágaival. És Eda. Ahogy ott ült velem szemben egy öblös fotel mélyén felhúzott lábakkal. Tényleg más szemmel láttam most az egészet.
- Eda... – fordultam felé ismét.
- Tessék? Láttam nagyon elkalandoztál, nem akartalak félbeszakítani ismét.
- Csak a falakon gondolkodtam. És úgy általában, az egész szobán.
- Tényleg? – kérdezte csodálkozva, és én még mindig egy idegennel a fejemben bólintottam. Őt is más szemmel láttam. Észrevettem, hogyan csillan fel a tekintete, hogyan válik egy apró kis mosolytól az egész arca megfoghatatlanul vonzóvá.
- Igen – próbáltam lazának tűnni, és vigyort erőltettem az arcomra.
Tudtam, hogy jól áll, mert általában ezzel a mosollyal mindent el tudtam érni, de csak remélni mertem, hogy Edánál is bejön. Nem akartam újra visszatérni az álmokra, főleg nem így, hogy már ébren is képzelődtem. Hihetetlenül frusztráló és idegesítő volt. Nem akartam most erről beszélni, ezért inkább tereltem, és mi más lett volna a legjobb téma, mint ő maga. Tudtam, hogy nem tisztességes, de én már csak ilyen voltam, néha szerettem cinkelt lapokkal játszani.
- És mi késztetett erre a nagy elmélkedésre épp most? Mert ha jól számolom minimum két és fél, három hónapja biztosan ide jársz. Nehogy már most vedd észre milyen a szoba? – gyanúsan fürkésző tekintettel mereven nézett a szemembe, egyszerűen lehetetlen, hogy rá nem hatottam, ilyen nincs.
- Hát már korábban is láttam, de most gondolkodtam el rajta. Rajtad. – Hát igen, el sem hiszem, hogy képes vagyok puszta gyávaságból ezt tenni. Félrevezetni őt, csak azért, mert nem akarok valamiről beszélni, ami nekem kényelmetlen. Ezért szimplán kihasználtam, hogy ő nő, én meg férfi. Újból rávarázsoltam híres nevezetes mosolyomat belül megfagyott arcomra, de láttam, hogy nem téveszthetem meg. Kezdtem ingerültté válni. Nem akartam ebbe a témába belemászni ismét.
- Rajtam gondolkodtál? – csodálkozott, de a gyanú még mindig ott lappangott, bujkálva a hangjában. – Daniel, tudod, hogy nem most léptem le a falvédőről. Ez csak kamu. Vetítesz. Nem lenne egyszerűbb, ha szépen elmondanád, ami böki a lelkedet? - odalépett hozzám, és megfogta a kezem.
Érdekes, a baleset óta, mintha nem tenne rám semmilyen hatást egy érintés. Már kezdtem aggódni. Mindig az emlékeimben élő érintő képre vágytam. Csak rá, és senki másra. És ez megőrjített. Egy nem létező nő után kívánkoztam, ahelyett, hogy keresnék magamnak egy lányt. Kereshetnék, de mit érnék el vele? Hogy is hívták a barátnőmet? Nem voltam benne biztos, hogy a kóma miatt nem emlékszem a nevére, vagy szimplán csak meg sem jegyeztem soha. Az arcát sem tudtam volna magam elé képzelni, néha felderengett előttem a szőke hullámokba rendezett hajkoronája és olykor bevillant egy baba-kék szempár, és valahonnan a távolból mintha hallanám a kacaját, ami egyáltalán nem tűnt vonzónak, sőt, mintha éles késsel szabdalnának. De más semmi. Nem is tudom pontosan én hagytam-e el, vagy ő, már a baleset után. Az igazat megvallva a legkevésbé sem érdekelt. Így nem lepődtem meg túlságosan, amikor eljutottam eddig a pontig, hogy egy számomra nem létező után sóvárogtam. Nem, én még mindig szenvedek, és egy fantom után vágyódom. Ez az én formám. Gratulálok magamnak.
Az egészben az volt a legborzalmasabb, hogy lehet nem is én voltam az, aki ezeket a vágyakat érezte. Mi van, ha nem én akarom? Nem tudom honnan villant elmémbe ez a képzet, de ott lappangott, sutyorgott, folyamatosan képekkel bombázva amúgy is megtépázott lelkemet. Néha már nem tudtam ki vagyok én, és hol kezdődik az álom, az emlékeimben élő élet.
Úgy egyáltalán az emlékeim is kuszák és zavarosak voltak. Nagyjából már emlékeztem, de mintha egy fátyol lebbent volna tudatom elé, mindent azon keresztül láttam magam előtt. Olyannak tűnt, mintha csak olvastam volna őket, mintha egy régi, megkopott elsárgult filmszalagon néznék egy filmet.
Ettől bizonytalanná váltam. Mintha a saját emlékeim hagynának cserben, és azok a másik képek, filmfolyamok pedig olyan erősen, olyan élénk színekkel vetítették az idegen másik élet moziját, hogy belesajdult a szemem, a lelkem akárhányszor végig kellett néznem. De nem tehettem mást, magam előtt csak nem csukhattam be a szemem.
zene
Bár az első időkben, próbáltam. Amikor már bizonyossá vált előttem, hogy ismeretlen képeket látok és érzek, de hiába volt minden erőfeszítésem. Nem sikerült kizárnom a képek üvöltő, dübörgő száguldását. Egyre csak jöttek és jöttek. Szinte bármikor és bárhol. Már majdhogynem önálló életet élve a saját fejemben, külön valósággá formálva magát. Néha azt éreztem a rettegés és a megmagyarázhatatlan elfogadás mellett - ami önmagában volt ellentmondás -, hogy nem bírom már. Megbolondulok. Ketté, vagy nem tudom hány felé szakadok. Legszívesebben ilyenkor kitéptem volna magamból ezeket a képeket, a hangokat, az ízeket, és az érzéseket. Szaggatva, darabokra marcangolva húztam volna, önmagam torzóját vonszolva a bizonytalanság hideg talajára, ha biztos lehettem volna abban, hogy megszűnnek a képek a fejemben. Ha elhallgattathattam volna a dallamokat, ha nem kellett volna többé a kétségbeesett vágyakozást, és a mindent beborító boldogság kavalkádját éreznem. De tudtam, hogy képtelen vagyok rá. Mélyen magamba nézve éreztem, hogy szinte perverzióval határos módon vágyom a képekre, az emlékekre, még akkor is, ha kizsigerelnek, ha közben megszűnök én, én lenni. Még akkor is, ha közben belül mindenem kettészakad. Még akkor is, ha tudom, hogy kezdek becsavarodni, és még akkor is, ha ezek lennének az utolsó emlékeim, akkor is ezeket akarnám látni, hallani, érezni. Tapintani és ízlelni akartam. De bennem már csak a kétségbeesett kín maradt.
Felpattantam a kanapéról, ahol eddig szinte mozdulatlanul, mint egy kőbálvány meredtem magam elé, és ellenállhatatlan késztetést kezdtem érezni, ami húzott, tolt, magával rántott és nem engedett.
Menni, menni, elindulni. Ez zakatolt a fejemben szüntelen. Rá sem néztem Edára. Csendes, de határozott hangja állított végül meg.
- Hová készülsz?
- El! – vakkantottam oda neki. De aztán belegondoltam, hogy nem is ő tehet róla, hogy nekem nyomorúságos kedvem van. Bocsánatkérően néztem rá, megrántottam a vállam, és egy kis mosolyt erőltettem az amúgy is kő merev arcomra.
- Ne haragudj, nem rád vagyok dühös, de el kell mennem.
- Szerintem meg pont most nem kéne. Nem vagy abban az állapotban, hogy most egyedül flangálj! Beszéljük meg. Gyere, ülj vissza! – kinyújtotta felém a kezét, de érezte, ahogy önkéntelenül megmerevednek az izmaim, így egy pillanat után zavartan vissza is rántotta
Éreztem, hogy muszáj elmennem, mert nem bírom tovább. Elegem volt már a zavaros érzésekből, gondolatokból, Eda noszogatásából, ahogy csendes kitartással segíteni próbál. De én nem akartam most ezt a segítséget. És elegem volt az állandó lelkiismeret furdalásból is. Abból, ahogy Eda rámnéz, vagy ahogy a családom bánt velem. Az a féltő gondoskodás, mintha porcelánból lennék. Tudtam, hogy részükről ez csak pusztán a szeretet, de nem kértem most ebből. Egyedül akartam lenni, csak elmerülni. Visszavágytam a kellemes meleg burokba, ahol minden olyan nyugodt volt, és ahol nem zavarta semmi sem létezésem bársonyos bizonytalanságát. De nem térhettem vissza, így tovább kellett mennem a nekem kijelölt úton, hiába tiltakoztam, hiába harcoltam.
Soha nem szerettem, ha helyettem akartak dönteni, még akkor sem, ha egy felsőbb hatalomnak mondott, zsarnoki sors mögé bújó, elrendeltetés tette ezt velem. Nem, én akartam a magam életéről és halálról dönteni. Ezért is volt ezt nagyon nehéz elfogadnom. Tépelődve fordultam Eda felé. Nem akartam bántani, de nem tehettem róla.
- Nem! – csattant a hangom, szokatlanul élesen. – Hát nem érted? Nem bírok itt maradni, nem tudok egy helyben üldögélni és kellemesen elcseverészni, amikor belül majd szétfeszít egy ismeretlen emlékkép – már-már kiabáltam.
Tudtam, ha nem távozom sürgősen, akkor az utolsó cérnaszál is elpattan lelkem tartóburkán. A maró gúny, ami a hangomba költözött nem engedte a megbánást, csak a szabadulás mikéntjét láttatta velem.
- Daniel, te most nem látod tisztán a dolgokat, és ez természetes is – lépett egyet hátra, el az utamból, engedve, hadd menjek, de a hangja mindvégig határozott maradt. – Nem hiszem, hogy ezt egyedül kéne átvészelned. Ezért vagyok itt, ezért vagyok veled. - Szinte hangosan tört ki belőlem a mordulás, erre a lágy unszolásra. Olyanná váltam, mint egy ketrecbe zárt vadállat, akinek túl kicsi a kalitkája és már alig várja, hogy végre kitörhessen vasrácsainak ölelő fojtogatásából. Kedveltem Edát, de tudtam, ha tovább unszol, az lesz utolsó találkozásunk.
- Nem hiszem el, hogy nem bírod megérteni! Mi a fenének hoztatok vissza egyáltalán? Miért nem hagytátok, hogy meghaljak, miért nem engedtétek, hogy ott maradjak? Ott nem cseszegetett senki, és nem kellett nap, nap után hallgatnom mindenki pátyolgatását! – már nagyon közel voltam ahhoz, hogy elveszítsem maradék józanságom, és vicsorogva neki ne ugorjak annak az egyetlen személynek, aki eddigi ismeretségünk alatt csak jót tett velem.
- Ne! – fojtottam belé a ki nem mondott szót - ne mondj semmit! Elegem van az egész átkozott kedvességedből. Elmegyek!
- Jó – úgy szólt pont, mint egy megvadult állathoz szoktak, halkan, nyugodtan. Kívülről nézve csodálkoztam magamon, de nem tehettem ellene semmit. Az indulatok elragadtak, az érzelmeim felszínre törtek, végre minden láncot letépve magukról őrjöngve ünnepelték szabadságukat. – Menj, de tudnod kell, hogy ez természetes, a te helyzetedben. Ha segítségre lenne szükséged, tudod hol találsz. De mielőtt végleg eltűnnél, gondold át józanul. Én itt leszek. Viszlát Daniel – ezzel a végszóval elengedett végre és én mostantól szabad lettem. Vége az ellenőrzésnek, vége az analizálásnak.
Nem néztem rá, csak elsomfordáltam mellette, de fél szemmel láttam, hogy a nyugodt álarc mögött színtiszta aggódás bújik meg. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de a vadállat a bensőmben élvezte szabadulását, és nem engedte kicsúszni karmai közül a lehetőséget, hogy megszökjön velem.
Ahogy kiértem a kapun, mellbe vágott a szél mindent elsodró ereje. Észre sem vettem, hogy a napsütés ellenére ennyire fúj. Élveztem. Felé fordítottam az arcom, belekiáltottam volna minden feszültségem. Hirtelen elhatározással, mintha egy kéz húzna, az ellenkező irányba indultam, mint ahogy eredetileg terveztem. A kikötő felé vettem az irányt.
Ahogy sietős léptekkel haladtam, egyre gyorsabban és gyorsabban, észre sem véve, hogy már majdnem szaladok. Lihegve érkeztem meg a tenger sós levegőjének illatrengetegébe. Nagyot szippantottam belőle, megálltam a móló legvégén és hagytam, hogy az erősen fújó szél kifújjon belőlem minden feszültséget. Üdvözölve éreztem, hogy üvöltve ront nekem, ahogy a sejtjeimbe fúrja hajlékony testét, hogy végre megszabadítson minden fájdalomtól. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy végezze a dolgát. Keresztül furakodott rajtam, körülölelt, végigsimított testtelen ujjaival megcirógatva arcomat, összekócolta kissé hosszú hajamat, belecsókolt a testembe.
Szokatlan érzés kerített hatalmába, mintha egyszerre szakadna le rólam minden bizonytalanság és kötöttség. Ugyanakkor minden eddiginél erősebben éreztem az emlékek erejét és hívását. De mégis nyugalom költözött belém, a korábbi zaklatottság nyom nélkül elmúlt, a szél mindenestül kitépte belőlem. Újra a szél susogó, fütyülő hangjára figyeltem, mintha csak hozzám beszélne, dúdolna, énekelve kérlelve maradásra.
A barátom volt, a szeretőm, egyekké váltunk. Én ő voltam, és a szél lettem én.
Kinyitottam a szemem és meglepve tapasztaltam, hogy már egyáltalán nem fúj. Egyedül álldogáltam a móló végén, néhány lézengő turista vagy sétáló figyelhetett volna fel rám. De senki nem törődött egy furcsa szerzettel, aki úgy áll ott, mint aki sóbálvánnyá dermedt, karját enyhén széttárva tenyérrel a levegőt markolva. Lassan-lassan hunyt ki a szél bennem örvénylő kavargása. Csodálkozva néztem körül, a lélegzetem is elakadt a látványtól. A tenger mindent körbeölelt, és lágy, de határozott monotonitással csapkodta hullámtestét a fövenyhez, mintha külön neki írt szimfóniát játszana. A bensőmben dúló csata immár egészen halkká csitult, de a rezgése még ott lüktetett bennem, mint megannyi kis csengettyű meg-megrebbenve a halk játéktól.
Hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a mobilomat, felkattintottam a fedelét és megnyomtam a gyorshívót. Vártam. Kicsengett, egyet, kettőt, majd hármat. Már épp lerakni készültem, amikor egy álmosan kásás hang beleásított.
- Á…Halló - tudtam, hogy James az egyetlen, aki talán, talán nem küld rögtön diliházba, ha beavatom, életem új különös részébe. Muszáj volt valakivel beszélnem, vagy egyáltalán olyasvalakivel lennem, aki nem a szülőm, vagy az orvosom. Most inkább valami könnyedségre vágytam, hogy beülhessek valakivel egy italra valahová, elszívhassak egy cigit – érdekes soha nem cigarettáztam, akkor most vajon miért kívánom? -, és végre, semmiségekről beszélgessünk, akár ha úgy alakul végre elmondhassam a barátomnak, hogy mi a fene is van velem mostanában, amiért kerülöm őket.
- James? Én vagyok Daniel – szólítottam meg óvatosan, mert nem tudtam biztosan, hogyan reagál a hívásomra. Igaz, hogy James a legrégibb és legjobb barátaim egyike, ha nem a legjobb, de egy korábbi beszélgetésünkkor valószínűleg sikeresen megbántottam. De szükségem volt a tisztánlátására és könnyed humorára, ezért úgy gondoltam, talán megbocsátotta nekem a múltkori incidensünket.
- Nahát, nahát, az eltévedt bárányka – krákogta, kissé gúnyosan, de tudtam, hogy James stílusa ezt a fajta iróniát megköveteli, így nem húztam fel magam rajta. Ellenkezőleg hatalmas megkönnyebbülés söpört végig rajtam, hogy végre normálisan társaloghatok valakivel, aki nem akar kianalizálni.
- Minek köszönhetem ily korai hívásod?
- Korai? Majdnem este van! Ha ez neked a korai, akkor tényleg önként kéne bevonulnom valami intézetbe – kuncogtam, mert végtelenül hálás voltam morgolódásának.
- Mit tehetek érted? – kérdezte nagyon sóhajtva, de azért hallottam a hangján, hogy a meglepetés mellett a hangtalan öröm is ott ébredezik benne.
- Hát…ami azt illeti, épp lenne mit. Eljönnél értem? – kérdeztem.
- Mi történt? – szinte láttam magam előtt, ahogy felpattan a gyűrött szaténjai közül, amiket annyira kedvelt, bár soha nem értettem, hogyan lehet ilyen holmik között aludni, de valahogy Jameshez teljességgel illett minden csúszós, sikamlós anyag.
- Semmi, nyugi – sietve próbáltam megnyugtatni, mire egy hatalmas sóhaj volt a válasz– de ha épp nincs egyéb elfoglaltságod az alváson kívül, eljöhetnél értem.
- Hol vagy?
- A mólón… - kezdtem volna, de hirtelen kiáltással belevágott a mondandómba.
- Az istenit Daniel! Mi a francos fenét csinálsz te a mólón? Ugye nem készülsz valami hülyeségre?
- Pontosan miféle hülyeségre gondolsz? Például: hogy meggondolatlanul belevetem magam a tenger kitárt puha karjaiba? – nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és belementem a játékba, ami valószínű csak az én furcsán perverz felfogásom szerint volt vicces.
- Milyen költőiek lettünk hirtelen! – csattant a túloldalon az ismerős haragos hang. Tudtam, még két mondat, és száguldva, fék csikorgatva fog megérkezni pár percen belül. – Komolyan kérdeztem – aggodalmaskodott, mire én már nem bírtam szegényt tovább húzni.
- Ne izgulj már annyira! Ha jól emlékszem, a múltkori után – ahogy akkor viselkedtem veled -, még azt is kívánhatnád, hogy ugorjak. De megnyugtatásul közlöm, épp apály van. Így nem hiszem, hogy nagy kárt tehetnék magamban, maximum a nyakam törhetném ki. Bár ha belegondolok…
- Ezt most fejezd be! Várj meg, ahol vagy, ne mozdulj, pár perc és ott vagyok!
- De lehet várhatnék, amíg dagály lesz, akkor már elég mély lesz a tenger nem? Bár igaz úszni meg tudok, tehát patthelyzet. Tényleg tudok én úszni? Ezt ki kéne próbálnom! – nevettem már hangosan. Olyan jó volt végre felhőtlenül bolondnak lenni.
- Jaj Daniel, ne csináld ezt velem, a frászt hoztad rám! – már James is nevetett, leesett neki végre. – De tényleg várj meg, sietek. Beülünk valahová, és elmeséled mi történik most veled – azzal meg sem várva a választ lecsapta a telefont. Én még pár pillanatig bámultam az üresen búgó vonalat, majd kinyomtam. Azon agyaltam, amit utoljára mondott, hogy megbeszéljük, hogy mi történik velem mostanában.
Ezek szerint észrevette.
Még mindig a hatása alatt voltam, mintha nem is én lennék az, aki Eda rendelőjében ül, hanem valaki más nézne a szemeimen keresztül. Csodálkozva, mint egy kisfiú egy másik érdekesebb, idegen világra bámulva, amit még nem látott. Már nem nagyon törődtem azzal, hogy szemügyre vegyem a körülöttem lévő dolgokat annyira otthon éreztem magam, hogy szinte észre sem vettem, ami a szobában volt.
De most ezzel az idegen szemmel nézve egészen lenyűgöző láttam, és nem is értettem, hogyan is válhatott szinte megszokottá a helység. Pedig szinte sütött róla Eda egyénisége. A falak kellemes piros és zöld színben játszottak, tele mindenféle réginek tűnő falfestménnyel. A zöld falrészen lévő volt a kedvencem. Sokáig csak nézegettem a képeket, aztán egyszer egy beszélgetés után rákérdeztem Edától, hogy ki csinálta őket, mire bevallotta, hogy akkoriban igencsak kezdőként nem telt pénze arra, hogy kifestesse az irodáját, így maga vette a kezelésbe a falakat.
- Nagyon szerettem az egyetemen az ókori történelmet, és egyszer voltam Pomeiiben – nevetett akkor, miközben végig sétált a falak mentén és szeretettel simogatta a festményeket. Szinte most is látom magam előtt, akkor történt meg velem először, hogy nem csak az orvost, hanem a nőt is láttam benne. Észrevettem az embert, a fiatal lányt. Megvonta a vállát, kicsit szégyenlősen elmosolyodott és folytatta a mesélést.
– Szóval, akkoriban kacérkodtam a festéssel, aztán be kellett látnom, hogy sajnos igazi tehetségem nincs hozzá, így hát maradt csak a kontárkodás. De ezt élveztem nagyon – mosolyogva ült vissza mellém, és akkor megértettem, hogy sokkal több van a doktornő biztonságos álarca mögé bújt lányban, mint azt valaha is gondoltam volna. Azóta barátok lettünk. Nem tudom igazán a barát szó mennyire fedi a valóságot, és főleg nem szerencsés, beteg és orvosa között, de be kellett valljam legalább magamnak, hogy most ez a legkisebb dolog, ami lelkiismeret furdalást okozhat.
Újra megnéztem magamnak a festményeket. A zöld falon lévő olyan volt, mint egy réten sétáló fiatal lány, kezében virágos kosárral, félig visszafordulva szinte rám kacsintott, akárhányszor felé néztem. A másik falon, pedig egy egész vadász jelenetet festett Eda. Élettel teli élénk, pirosra, hogy ha bárki, aki rápillant rögtön jobb kedvre derüljön. Az egész szobának a hangulata ezt mutatta. A kényelmesen hívogató bútorok, a lekerekített formák, hogy az embernek a leghőbb vágya legyen beléjük kucorodni. A nagy széles ablak, ami előtt egy platánfa integetett frissen kizöldült ágaival. És Eda. Ahogy ott ült velem szemben egy öblös fotel mélyén felhúzott lábakkal. Tényleg más szemmel láttam most az egészet.
- Eda... – fordultam felé ismét.
- Tessék? Láttam nagyon elkalandoztál, nem akartalak félbeszakítani ismét.
- Csak a falakon gondolkodtam. És úgy általában, az egész szobán.
- Tényleg? – kérdezte csodálkozva, és én még mindig egy idegennel a fejemben bólintottam. Őt is más szemmel láttam. Észrevettem, hogyan csillan fel a tekintete, hogyan válik egy apró kis mosolytól az egész arca megfoghatatlanul vonzóvá.
- Igen – próbáltam lazának tűnni, és vigyort erőltettem az arcomra.
Tudtam, hogy jól áll, mert általában ezzel a mosollyal mindent el tudtam érni, de csak remélni mertem, hogy Edánál is bejön. Nem akartam újra visszatérni az álmokra, főleg nem így, hogy már ébren is képzelődtem. Hihetetlenül frusztráló és idegesítő volt. Nem akartam most erről beszélni, ezért inkább tereltem, és mi más lett volna a legjobb téma, mint ő maga. Tudtam, hogy nem tisztességes, de én már csak ilyen voltam, néha szerettem cinkelt lapokkal játszani.
- És mi késztetett erre a nagy elmélkedésre épp most? Mert ha jól számolom minimum két és fél, három hónapja biztosan ide jársz. Nehogy már most vedd észre milyen a szoba? – gyanúsan fürkésző tekintettel mereven nézett a szemembe, egyszerűen lehetetlen, hogy rá nem hatottam, ilyen nincs.
- Hát már korábban is láttam, de most gondolkodtam el rajta. Rajtad. – Hát igen, el sem hiszem, hogy képes vagyok puszta gyávaságból ezt tenni. Félrevezetni őt, csak azért, mert nem akarok valamiről beszélni, ami nekem kényelmetlen. Ezért szimplán kihasználtam, hogy ő nő, én meg férfi. Újból rávarázsoltam híres nevezetes mosolyomat belül megfagyott arcomra, de láttam, hogy nem téveszthetem meg. Kezdtem ingerültté válni. Nem akartam ebbe a témába belemászni ismét.
- Rajtam gondolkodtál? – csodálkozott, de a gyanú még mindig ott lappangott, bujkálva a hangjában. – Daniel, tudod, hogy nem most léptem le a falvédőről. Ez csak kamu. Vetítesz. Nem lenne egyszerűbb, ha szépen elmondanád, ami böki a lelkedet? - odalépett hozzám, és megfogta a kezem.
Érdekes, a baleset óta, mintha nem tenne rám semmilyen hatást egy érintés. Már kezdtem aggódni. Mindig az emlékeimben élő érintő képre vágytam. Csak rá, és senki másra. És ez megőrjített. Egy nem létező nő után kívánkoztam, ahelyett, hogy keresnék magamnak egy lányt. Kereshetnék, de mit érnék el vele? Hogy is hívták a barátnőmet? Nem voltam benne biztos, hogy a kóma miatt nem emlékszem a nevére, vagy szimplán csak meg sem jegyeztem soha. Az arcát sem tudtam volna magam elé képzelni, néha felderengett előttem a szőke hullámokba rendezett hajkoronája és olykor bevillant egy baba-kék szempár, és valahonnan a távolból mintha hallanám a kacaját, ami egyáltalán nem tűnt vonzónak, sőt, mintha éles késsel szabdalnának. De más semmi. Nem is tudom pontosan én hagytam-e el, vagy ő, már a baleset után. Az igazat megvallva a legkevésbé sem érdekelt. Így nem lepődtem meg túlságosan, amikor eljutottam eddig a pontig, hogy egy számomra nem létező után sóvárogtam. Nem, én még mindig szenvedek, és egy fantom után vágyódom. Ez az én formám. Gratulálok magamnak.
Az egészben az volt a legborzalmasabb, hogy lehet nem is én voltam az, aki ezeket a vágyakat érezte. Mi van, ha nem én akarom? Nem tudom honnan villant elmémbe ez a képzet, de ott lappangott, sutyorgott, folyamatosan képekkel bombázva amúgy is megtépázott lelkemet. Néha már nem tudtam ki vagyok én, és hol kezdődik az álom, az emlékeimben élő élet.
Úgy egyáltalán az emlékeim is kuszák és zavarosak voltak. Nagyjából már emlékeztem, de mintha egy fátyol lebbent volna tudatom elé, mindent azon keresztül láttam magam előtt. Olyannak tűnt, mintha csak olvastam volna őket, mintha egy régi, megkopott elsárgult filmszalagon néznék egy filmet.
Ettől bizonytalanná váltam. Mintha a saját emlékeim hagynának cserben, és azok a másik képek, filmfolyamok pedig olyan erősen, olyan élénk színekkel vetítették az idegen másik élet moziját, hogy belesajdult a szemem, a lelkem akárhányszor végig kellett néznem. De nem tehettem mást, magam előtt csak nem csukhattam be a szemem.
zene
Bár az első időkben, próbáltam. Amikor már bizonyossá vált előttem, hogy ismeretlen képeket látok és érzek, de hiába volt minden erőfeszítésem. Nem sikerült kizárnom a képek üvöltő, dübörgő száguldását. Egyre csak jöttek és jöttek. Szinte bármikor és bárhol. Már majdhogynem önálló életet élve a saját fejemben, külön valósággá formálva magát. Néha azt éreztem a rettegés és a megmagyarázhatatlan elfogadás mellett - ami önmagában volt ellentmondás -, hogy nem bírom már. Megbolondulok. Ketté, vagy nem tudom hány felé szakadok. Legszívesebben ilyenkor kitéptem volna magamból ezeket a képeket, a hangokat, az ízeket, és az érzéseket. Szaggatva, darabokra marcangolva húztam volna, önmagam torzóját vonszolva a bizonytalanság hideg talajára, ha biztos lehettem volna abban, hogy megszűnnek a képek a fejemben. Ha elhallgattathattam volna a dallamokat, ha nem kellett volna többé a kétségbeesett vágyakozást, és a mindent beborító boldogság kavalkádját éreznem. De tudtam, hogy képtelen vagyok rá. Mélyen magamba nézve éreztem, hogy szinte perverzióval határos módon vágyom a képekre, az emlékekre, még akkor is, ha kizsigerelnek, ha közben megszűnök én, én lenni. Még akkor is, ha közben belül mindenem kettészakad. Még akkor is, ha tudom, hogy kezdek becsavarodni, és még akkor is, ha ezek lennének az utolsó emlékeim, akkor is ezeket akarnám látni, hallani, érezni. Tapintani és ízlelni akartam. De bennem már csak a kétségbeesett kín maradt.
Felpattantam a kanapéról, ahol eddig szinte mozdulatlanul, mint egy kőbálvány meredtem magam elé, és ellenállhatatlan késztetést kezdtem érezni, ami húzott, tolt, magával rántott és nem engedett.
Menni, menni, elindulni. Ez zakatolt a fejemben szüntelen. Rá sem néztem Edára. Csendes, de határozott hangja állított végül meg.
- Hová készülsz?
- El! – vakkantottam oda neki. De aztán belegondoltam, hogy nem is ő tehet róla, hogy nekem nyomorúságos kedvem van. Bocsánatkérően néztem rá, megrántottam a vállam, és egy kis mosolyt erőltettem az amúgy is kő merev arcomra.
- Ne haragudj, nem rád vagyok dühös, de el kell mennem.
- Szerintem meg pont most nem kéne. Nem vagy abban az állapotban, hogy most egyedül flangálj! Beszéljük meg. Gyere, ülj vissza! – kinyújtotta felém a kezét, de érezte, ahogy önkéntelenül megmerevednek az izmaim, így egy pillanat után zavartan vissza is rántotta
Éreztem, hogy muszáj elmennem, mert nem bírom tovább. Elegem volt már a zavaros érzésekből, gondolatokból, Eda noszogatásából, ahogy csendes kitartással segíteni próbál. De én nem akartam most ezt a segítséget. És elegem volt az állandó lelkiismeret furdalásból is. Abból, ahogy Eda rámnéz, vagy ahogy a családom bánt velem. Az a féltő gondoskodás, mintha porcelánból lennék. Tudtam, hogy részükről ez csak pusztán a szeretet, de nem kértem most ebből. Egyedül akartam lenni, csak elmerülni. Visszavágytam a kellemes meleg burokba, ahol minden olyan nyugodt volt, és ahol nem zavarta semmi sem létezésem bársonyos bizonytalanságát. De nem térhettem vissza, így tovább kellett mennem a nekem kijelölt úton, hiába tiltakoztam, hiába harcoltam.
Soha nem szerettem, ha helyettem akartak dönteni, még akkor sem, ha egy felsőbb hatalomnak mondott, zsarnoki sors mögé bújó, elrendeltetés tette ezt velem. Nem, én akartam a magam életéről és halálról dönteni. Ezért is volt ezt nagyon nehéz elfogadnom. Tépelődve fordultam Eda felé. Nem akartam bántani, de nem tehettem róla.
- Nem! – csattant a hangom, szokatlanul élesen. – Hát nem érted? Nem bírok itt maradni, nem tudok egy helyben üldögélni és kellemesen elcseverészni, amikor belül majd szétfeszít egy ismeretlen emlékkép – már-már kiabáltam.
Tudtam, ha nem távozom sürgősen, akkor az utolsó cérnaszál is elpattan lelkem tartóburkán. A maró gúny, ami a hangomba költözött nem engedte a megbánást, csak a szabadulás mikéntjét láttatta velem.
- Daniel, te most nem látod tisztán a dolgokat, és ez természetes is – lépett egyet hátra, el az utamból, engedve, hadd menjek, de a hangja mindvégig határozott maradt. – Nem hiszem, hogy ezt egyedül kéne átvészelned. Ezért vagyok itt, ezért vagyok veled. - Szinte hangosan tört ki belőlem a mordulás, erre a lágy unszolásra. Olyanná váltam, mint egy ketrecbe zárt vadállat, akinek túl kicsi a kalitkája és már alig várja, hogy végre kitörhessen vasrácsainak ölelő fojtogatásából. Kedveltem Edát, de tudtam, ha tovább unszol, az lesz utolsó találkozásunk.
- Nem hiszem el, hogy nem bírod megérteni! Mi a fenének hoztatok vissza egyáltalán? Miért nem hagytátok, hogy meghaljak, miért nem engedtétek, hogy ott maradjak? Ott nem cseszegetett senki, és nem kellett nap, nap után hallgatnom mindenki pátyolgatását! – már nagyon közel voltam ahhoz, hogy elveszítsem maradék józanságom, és vicsorogva neki ne ugorjak annak az egyetlen személynek, aki eddigi ismeretségünk alatt csak jót tett velem.
- Ne! – fojtottam belé a ki nem mondott szót - ne mondj semmit! Elegem van az egész átkozott kedvességedből. Elmegyek!
- Jó – úgy szólt pont, mint egy megvadult állathoz szoktak, halkan, nyugodtan. Kívülről nézve csodálkoztam magamon, de nem tehettem ellene semmit. Az indulatok elragadtak, az érzelmeim felszínre törtek, végre minden láncot letépve magukról őrjöngve ünnepelték szabadságukat. – Menj, de tudnod kell, hogy ez természetes, a te helyzetedben. Ha segítségre lenne szükséged, tudod hol találsz. De mielőtt végleg eltűnnél, gondold át józanul. Én itt leszek. Viszlát Daniel – ezzel a végszóval elengedett végre és én mostantól szabad lettem. Vége az ellenőrzésnek, vége az analizálásnak.
Nem néztem rá, csak elsomfordáltam mellette, de fél szemmel láttam, hogy a nyugodt álarc mögött színtiszta aggódás bújik meg. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de a vadállat a bensőmben élvezte szabadulását, és nem engedte kicsúszni karmai közül a lehetőséget, hogy megszökjön velem.
Ahogy kiértem a kapun, mellbe vágott a szél mindent elsodró ereje. Észre sem vettem, hogy a napsütés ellenére ennyire fúj. Élveztem. Felé fordítottam az arcom, belekiáltottam volna minden feszültségem. Hirtelen elhatározással, mintha egy kéz húzna, az ellenkező irányba indultam, mint ahogy eredetileg terveztem. A kikötő felé vettem az irányt.
Ahogy sietős léptekkel haladtam, egyre gyorsabban és gyorsabban, észre sem véve, hogy már majdnem szaladok. Lihegve érkeztem meg a tenger sós levegőjének illatrengetegébe. Nagyot szippantottam belőle, megálltam a móló legvégén és hagytam, hogy az erősen fújó szél kifújjon belőlem minden feszültséget. Üdvözölve éreztem, hogy üvöltve ront nekem, ahogy a sejtjeimbe fúrja hajlékony testét, hogy végre megszabadítson minden fájdalomtól. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy végezze a dolgát. Keresztül furakodott rajtam, körülölelt, végigsimított testtelen ujjaival megcirógatva arcomat, összekócolta kissé hosszú hajamat, belecsókolt a testembe.
Szokatlan érzés kerített hatalmába, mintha egyszerre szakadna le rólam minden bizonytalanság és kötöttség. Ugyanakkor minden eddiginél erősebben éreztem az emlékek erejét és hívását. De mégis nyugalom költözött belém, a korábbi zaklatottság nyom nélkül elmúlt, a szél mindenestül kitépte belőlem. Újra a szél susogó, fütyülő hangjára figyeltem, mintha csak hozzám beszélne, dúdolna, énekelve kérlelve maradásra.
A barátom volt, a szeretőm, egyekké váltunk. Én ő voltam, és a szél lettem én.
Kinyitottam a szemem és meglepve tapasztaltam, hogy már egyáltalán nem fúj. Egyedül álldogáltam a móló végén, néhány lézengő turista vagy sétáló figyelhetett volna fel rám. De senki nem törődött egy furcsa szerzettel, aki úgy áll ott, mint aki sóbálvánnyá dermedt, karját enyhén széttárva tenyérrel a levegőt markolva. Lassan-lassan hunyt ki a szél bennem örvénylő kavargása. Csodálkozva néztem körül, a lélegzetem is elakadt a látványtól. A tenger mindent körbeölelt, és lágy, de határozott monotonitással csapkodta hullámtestét a fövenyhez, mintha külön neki írt szimfóniát játszana. A bensőmben dúló csata immár egészen halkká csitult, de a rezgése még ott lüktetett bennem, mint megannyi kis csengettyű meg-megrebbenve a halk játéktól.
Hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a mobilomat, felkattintottam a fedelét és megnyomtam a gyorshívót. Vártam. Kicsengett, egyet, kettőt, majd hármat. Már épp lerakni készültem, amikor egy álmosan kásás hang beleásított.
- Á…Halló - tudtam, hogy James az egyetlen, aki talán, talán nem küld rögtön diliházba, ha beavatom, életem új különös részébe. Muszáj volt valakivel beszélnem, vagy egyáltalán olyasvalakivel lennem, aki nem a szülőm, vagy az orvosom. Most inkább valami könnyedségre vágytam, hogy beülhessek valakivel egy italra valahová, elszívhassak egy cigit – érdekes soha nem cigarettáztam, akkor most vajon miért kívánom? -, és végre, semmiségekről beszélgessünk, akár ha úgy alakul végre elmondhassam a barátomnak, hogy mi a fene is van velem mostanában, amiért kerülöm őket.
- James? Én vagyok Daniel – szólítottam meg óvatosan, mert nem tudtam biztosan, hogyan reagál a hívásomra. Igaz, hogy James a legrégibb és legjobb barátaim egyike, ha nem a legjobb, de egy korábbi beszélgetésünkkor valószínűleg sikeresen megbántottam. De szükségem volt a tisztánlátására és könnyed humorára, ezért úgy gondoltam, talán megbocsátotta nekem a múltkori incidensünket.
- Nahát, nahát, az eltévedt bárányka – krákogta, kissé gúnyosan, de tudtam, hogy James stílusa ezt a fajta iróniát megköveteli, így nem húztam fel magam rajta. Ellenkezőleg hatalmas megkönnyebbülés söpört végig rajtam, hogy végre normálisan társaloghatok valakivel, aki nem akar kianalizálni.
- Minek köszönhetem ily korai hívásod?
- Korai? Majdnem este van! Ha ez neked a korai, akkor tényleg önként kéne bevonulnom valami intézetbe – kuncogtam, mert végtelenül hálás voltam morgolódásának.
- Mit tehetek érted? – kérdezte nagyon sóhajtva, de azért hallottam a hangján, hogy a meglepetés mellett a hangtalan öröm is ott ébredezik benne.
- Hát…ami azt illeti, épp lenne mit. Eljönnél értem? – kérdeztem.
- Mi történt? – szinte láttam magam előtt, ahogy felpattan a gyűrött szaténjai közül, amiket annyira kedvelt, bár soha nem értettem, hogyan lehet ilyen holmik között aludni, de valahogy Jameshez teljességgel illett minden csúszós, sikamlós anyag.
- Semmi, nyugi – sietve próbáltam megnyugtatni, mire egy hatalmas sóhaj volt a válasz– de ha épp nincs egyéb elfoglaltságod az alváson kívül, eljöhetnél értem.
- Hol vagy?
- A mólón… - kezdtem volna, de hirtelen kiáltással belevágott a mondandómba.
- Az istenit Daniel! Mi a francos fenét csinálsz te a mólón? Ugye nem készülsz valami hülyeségre?
- Pontosan miféle hülyeségre gondolsz? Például: hogy meggondolatlanul belevetem magam a tenger kitárt puha karjaiba? – nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és belementem a játékba, ami valószínű csak az én furcsán perverz felfogásom szerint volt vicces.
- Milyen költőiek lettünk hirtelen! – csattant a túloldalon az ismerős haragos hang. Tudtam, még két mondat, és száguldva, fék csikorgatva fog megérkezni pár percen belül. – Komolyan kérdeztem – aggodalmaskodott, mire én már nem bírtam szegényt tovább húzni.
- Ne izgulj már annyira! Ha jól emlékszem, a múltkori után – ahogy akkor viselkedtem veled -, még azt is kívánhatnád, hogy ugorjak. De megnyugtatásul közlöm, épp apály van. Így nem hiszem, hogy nagy kárt tehetnék magamban, maximum a nyakam törhetném ki. Bár ha belegondolok…
- Ezt most fejezd be! Várj meg, ahol vagy, ne mozdulj, pár perc és ott vagyok!
- De lehet várhatnék, amíg dagály lesz, akkor már elég mély lesz a tenger nem? Bár igaz úszni meg tudok, tehát patthelyzet. Tényleg tudok én úszni? Ezt ki kéne próbálnom! – nevettem már hangosan. Olyan jó volt végre felhőtlenül bolondnak lenni.
- Jaj Daniel, ne csináld ezt velem, a frászt hoztad rám! – már James is nevetett, leesett neki végre. – De tényleg várj meg, sietek. Beülünk valahová, és elmeséled mi történik most veled – azzal meg sem várva a választ lecsapta a telefont. Én még pár pillanatig bámultam az üresen búgó vonalat, majd kinyomtam. Azon agyaltam, amit utoljára mondott, hogy megbeszéljük, hogy mi történik velem mostanában.
Ezek szerint észrevette.
