5.rész

   A világítótorony felé vettük az irányt. Már szinte este volt, így a kikötő is egyre nyüzsgőbb lett. Rengeteg turista járt erre. Közel voltunk mindenhez, viszont eléggé távol is, hogy a nagyvárosok fülledtségétől megkíméljük magunkat. Tudatosan választottam ezt a várost. London alig egy órányira volt, így tökéletesen megfelelt az életemnek régebben is és ma is. Nagy kalandnak tűnt elköltözni a fővárosból de nem bántam meg. Előbb jöttem én, majd James egy szerelmi csalódás után döntött úgy, hogy ő is elhagyja a nagyvárost. Szerencsére mindkettőnk munkája megengedte, hogy így éljünk. Én szabadúszó fotóriporterként amúgy is sokat, ha nem rengeteget utaztam, James meg belsőépítészként eléggé szabadon mozgott az ország egész területén. Eszembe jutott, amikor a lakásomat alakította át. Ráhagytam, mert az volt az érzésem felesleges vele vitatkozni, és megérte, mert pont olyan lett, amilyet szeretettem volna. Nála jobban eddig még nem ismert ember, talán még a szüleim sem, a barátnőimről nem is beszélve.

- Tudtad, hogy a világítótoronyból egy szórakozóhelyet csináltak? – kérdezte.

- Nem. Hogyhogy?

- Kicsit sajnálom ugyan, olyan jó volt, amikor még a vadregényes, düledező, romantikus ódon torony állt itt. De még mindig jobb, mintha elbontották volna.

- Igen, az kár lett volna. Mindig is szerettem – figyeltem James arcát, és valahogy a tulajdonosi büszkeséget véltem rajta felfedezni. De nem értettem belőle semmit. Csak nem ő is benne volt a felújítási munkákban? – Mióta üzemel?

- Ma van a megnyitó. Gondoltam feldobna, ha eljönnénk – nézett rám sandán.

- Nahát! Te ezt előre kitervelted? Nekem meg nem szóltál? – tettetett rosszallással a hangomban csóváltam a fejem.

- Ne izgulj, lesznek lányok is bőven, szóval azt hiszem kiengesztelődsz majd – kuncogott.

- Hát az igaz, már rám fér egy kis kikapcsolódás, az elmúlt fél év másról sem szólt, mint kezelés, fizikoterápia, pszichiáter és sorolhatnám – fújtam egy nagyot.

- Igen, ezért is gondoltam, hogy végre kellene egy kicsit lazítani is. Fel akartalak hívni délután, de te megelőztél. Majd a szívbajt hoztad rám! Öregem, és ahogy a zeneboltban találtalak, mint valami zombi. Még most is a hideg ráz. Mintha nem te lettél volna. Ezt még meg kell nekem magyaráznod, hogyan lehetséges ez a zenélés, meg a többi.

Csak hallgattam, nem vágtam közbe, de éreztem, a felszín alatti aggodalmat.

- De nem ma! Ma a buli napja van. Ünnepelünk! – mondta nevetve.

- Mit is? – kérdeztem vissza, már majdnem odaértünk. Láttam a feliratot a világítótorony karcsú testén. „…a világ végén, a mindenség kezdetén…”. Alig kaptam levegőt. A gyerekkori harci kiáltásunk. Amikor még lovagok és kalózok voltunk. Mindig így indultunk csatába, vagy a királylányért a sárkány ellen, vagy kalózként öldökölve a gyanútlan utazókat.

- Ez meg? Hogyan lehetséges? – kérdeztem. – Benne voltál az átalakításban?

- Hát…- húzta a szót, de közben csillogott a szeme.

- Mond már!

- Na jó. Az enyém. Én vettem meg. Nem tudtam volna végig nézni, ahogy lebontják, így az összes pénzemet ebbe öltem, és hát ez lett belőle – vakargatta zavartan a fejét, és féloldalasan nézett rám, vajon áldásomat adom-e eszement ötletére.

- Ember! Miért nem mondtad? Ez ..ez – dadogtam, még nem tudtam felfogni. Ahogy odaértünk, már rengeteg ember volt a környéken, mind elegáns, nyitó partihoz illő ruhában, csak mi voltunk ketten utcagyerekekként felöltözve. James nem válaszolt, csak megvonta a vállát, és lökdösött befelé a tömegen keresztül. – Ez valami fantasztikus! Öregem, gratulálok!

- Tényleg tetszik? – kérdezte.

- Hát persze! Micsoda kérdés! – Fantasztikus lett. Pont, mint amit gyerekkorunkban álmodtunk magunknak, de mégis minden meg volt benne, ami ahhoz kell, hogy egy jól menő hellyé váljon. Kívülről egy nagyobb terem lett hozzáépítve, de úgy oldotta meg James, hogy az egész úgy tűnjön, mintha a világítótorony szerves része lenne. Csak amikor jobban megnéztem, akkor vettem észre a lényeget. Mintha egy félbevágott hajótest lett volna az új rész, aminek a világítótorony az árboca, és a másik oldalon ugyanúgy folytatódik a hajó többi része, a tattal, és a magas fenékkel. Egy hatalmas partra vetett hajó, de mégis olyan kecses, hogy a szemlélő bármelyik pillanatban azt hihette volna, hogy elindul a világ vége felé.

- Gyere, körbevezetlek!

Tátott szájjal követtem Jamest, és csak álmélkodni volt erőm.

- Te megcsináltad! Öregem, te ezt tényleg megcsináltad! – veregettem meg a hátát boldogan, hiszen olyan volt, mintha az én egyik gyerekkori álmom is valóra vált volna ezzel.

- Várd ki a végét! Még lesz meglepetés! – vigyorgott felszabadultan.

- Nem bírok több meglepetést – nyögtem, de ekkor két másik alak csatlakozott hozzánk, az egyikőjük kezébe egy helyes szőke lány csimpaszkodott. Elvigyorogtam magam, ahogy megismertem őket. A két legőrültebb fazon a környéken, és történetesen a barátaink. Alec és Andy.

- Nahát, kit látnak szemeim! – kurjantott orrhangon Andy, majd odalépett hozzám, és nagy lapát tenyerével jól meglapogatott. Tipikus angol fazon volt. Hullámos seszínű hajjal, jelentéktelen arccal, kissé nyurga testéhez, borzalmas tartás párosult. De ha az ember a szemébe nézett, rögtön megértette, hogy miért vonzódik hozzá mindenki első látásra, a férfiak éppúgy, mint a nők. Rikító kék szemeiben állandóan a jókedv és a határtalan optimizmus csillogott, de olyan áthatóan, hogy elég volt valakire csak ránéznie, és annak egy szempillantás alatt mintha elfújták volna a rosszkedvét, már ha egyáltalán Andy közelében ilyenről szó eshetett egyáltalán.

- Én is örülök neked – nevettem.

- Hello srácok – köszönt Alec is nekünk. Ő a totális ellentéte volt barátjának, a kissé mindig melankolikus srác, akinek segítségre van szüksége. Látszólag, de csak látszólag volt ilyen, belül nagyon is vidám, örökké bulira szomjazó őrült költő volt, ami a kinézetéhez illett is. Megnyugodtam, hogy nemcsak én vagyok az est egyetlen szakadt fazonja. A magas, hórihorgas Alecen úgy lógott a ruha, mintha egy több számmal nagyobb embertől örökölte volna. Sűrű, rőt vörös haján a nap csak úgy szikrázott, égő fáklyává változtatva azt, akárhányszor ráesett egyetlen kósza kis sugara is. Arca, mintha kelta őseitől örökségként maradt volna rá. Hosszú kecses ujjaival még mindig markolva fogta a szőke aprócska lánynak a kezét, úgy húzva maga után. – Hadd mutassam be Tillyt – húzta még közelebb. – Tilly, ő itt a nagy túlélőnk – mutatott rám, mire a lány mosolyogva, kissé zavarban nyújtotta a kezét felém – Daniel McCord, a híres nevezetes fotográfus.

- Hello, örülök, hogy találkoztunk – ráztam meg a kezét. A lány pedig kicsit felengedve, ugyancsak megrázta az enyémet.

- Andyt ismered már, úgyhogy őt nem mutatom be – jót kuncogott, saját viccesnek hitt közlendőjén, majd Jameshez fordulva őt is bemutatta a lánynak. – Ő pedig a mi James Bond-unk – nevetett hangosan, de a lány nem értette mi ezen a nagyon vicces.

- Szia Tilly, James vagyok – rázott kezet ő is a lánnyal.

- Hello – válaszolta, miközben zavartan ráncolva a szemöldökét nézett egyikünkről, a másikunkra. – De nem értem, lemaradtam valamiről?

- Nem. Semmi komolyról - próbálta James elkerülni a további magyarázkodást.

 - Na, James, öreg harcos, nehogy már! Lemaradunk a legjobbról! – nyafogta Alec, mi meg csak a háttérben kuncogtunk, mert már tudtuk, hogy mi következik. Számtalanszor játszottuk már el. James pedig tűrte szülei nem éppen jó poénját, amikor ezt a nevet választották a vezetéknevükhöz.

- Ő James Bond, az igazi! – kurjantotta Alec, mire a lány teljes értetlenséggel meredt ránk.

- Jaj, Alec, hagyd már. Ez régen poén volt, de már annyira nem, már fáraszt – nyögte James, félig komolyan. – A szüleim azt gondolták, hogy mennyire vicces lesz majd, ha a Bond vezetéknévhez a James keresztnevet adják, így a fiúknak volt min viccelődniük az évek során – fújt nagyot a magyarázat végére.

- Most komoly? Nem vágtok át? – kérdezte nagy szemeket meresztve Tilly. Nevetve fordult James felé. Látta, hogy mindannyian egyszerre bólogatunk, így hát elhitte a hihetetlent. – Hát gratulálok a szüleidnek, jó a humorérzékük.

- Na ja, majd átadom nekik – fintorgott James. – Akkor bemehetünk végre? Elvégre a házigazdának illene ott lennie a megnyitón, nem?

- De, de – válaszoltuk mindannyian egyszerre.

A bejárathoz vezető út, hajókötelekkel volt körülvéve, és maga a járda helyére is régi hajópadlóként funkcionáló deszkákat fektettek le. Nyikorgott, ahogy végig sétáltunk rajta. Ismerősként üdvözöltem a hangot. A tenger sós levegője mindent beterített, a szél lágyan ringatta a köteleket, meg-meglebbentve a betérők ruháját, így kukucskálva az anyag alá.

Ahogy beértünk a hajótest belsejébe, nagy tömeg fogadott minket. Pedig még csak épp elkezdett sötétedni, mégis majdnem telt ház volt. Belül is épp olyannak lett kialakítva a bár, mintha egy XVIII.századi hadi gálya lett volna. Mindenhonnan ágyúk és ágyúgolyók kandikáltak, a bárpult mintha a tat fedélzet lenne, és a színpad pedig magának a hajó kapitányának a birodalma. Sötétvörös brokáttal volt bevonva a háttér arany barokk keretekkel díszítve, karosszékek támlájára vetve csipkés, fodros ingek, mintha csak valaki épp most vetette volna le. Az egész belső teret átitatta a múlt illata. Úgy éreztem magam, mintha a saját gyerekkori álmomba kerültem volna. Csak ámultam tátott szájjal.

Odasétáltunk a pulthoz, James kért mindannyiunknak egy-egy italt, majd koccintottunk az egészségére. Nem telt el sok idő, és egy ágyúdörrenés jelezte, hogy elkezdődött a megnyitó. James felállt elmondta a beszédét, mi pedig fütyülve tapsoltuk meg. Még egy pillanatra megkért mindenkit, hogy fáradjon ki a világítótorony elé. Mikor kiértünk James elővett egy üveg pezsgőt és hozzávágta teljes erőből a világítótorony testének. A pezsgősüveg durranva tört millió darabra, elárasztva az édes buborékos itallal az egész falat, majd megkoronázandó kigyúltak a fények és az árbocnak látszó toronyról egy hatalmas keresztvitorla omlott le, és a fények ezernyi színre festették a fehér vásznat, amin ott virított a kalózok jelképe, a koponya két keresztbe tett combcsonttal, és alatta a jelmondat: „…a világ végén, a mindenség kezdetén…”.

Már jócskán benne jártunk az éjszakában, és eléggé jól éreztük magunkat. Senki nem volt szomjas, és mindenkin eluralkodott az eufória, fantasztikusan éreztük magunkat.

Olyan könnyű volt bennem minden, szárnyaltam az egyszerű örömben. Olyanná váltam, mint egy tollpihe. Elmúlt a gond, a fájdalom, és nem volt magány. Többé nem létezett félelem, és megszűnt a bizonytalanság. Teljesen biztos voltam magamban, és annyira egyszerűen láttam most mindent.

A gitárra néztem, ami hívogatva csalogatott magához a délután. És máris éreztem az ujjaim végén a bizsergést. Odanyúltam, ahová letámasztottam a pult tövébe, és megsimítottam a tokot. Ahogy hozzáértem, a bizsergés egyre erősebb lett, és már ott duruzsolt a fülemben a dallam. Felvettem a tokot, kikapcsoltam, majd a gitárért nyúltam. A kezem már lángolt, a fejem szédülni kezdett, a fülemben ott dobolt a szívem diktálta zene. Már nem hallottam mást, csak a vérem zúgását.

- Nahát, te gitározol? – kérdezte Tilly, de nem tudtam válaszolni, nem volt mit mondanom, és a nyelvem nem mozdult a számban.

Éber álomban mozdultam, kezemben a frissen húrozott ősrégi gitárommal. Nem törődtem barátaim megrökönyödött tekintetével, egyenesen a színpadhoz sétáltam, és felléptem rá. A zsibongás rögtön elhalt és némán várták az előadást, de fogalmam sem volt, mit tehetnék. Csak álltam ott, mint egy megkövült bálvány, némán a tömegre bámulva, kezemben szorongatva a gitáromat, abból merítve az erőt. Láttam, ahogy James az embereken keresztülvágva készül odalépni hozzám, már épp megragadta volna a karomat, amikor megéreztem a már ismerős késztetést, hogy ujjaimat a húrokra tegyem.

A nyakamba emeltem a gitárt, a kezemet a húrokhoz érintettem, és nem kellett gondolkodnom, csak éreznem, hogy megszólaljon a zene. James megkövülve állt mellettem, majd lassan lelépett a pódiumról. Én pedig ott álltam középen, mint egy igazi zenész, miközben a közönség arra várt, hogy elkezdjem végre.

Lehunytam a szemem. Végigsimítottam a hangszeren, és újraéltem minden pillanatát a délutánnak. Már nem csak bizsergetett, hanem egyenesen dübörögve akart szabadulni a bensőmben ragadt dallam. Magával rántott, hajszolva űzött maga előtt, hogy azután a kezemet megfogva együtt olvadjunk a hangokba, váljunk semmivé bennük. Csukott szemmel a húrokat pengetve játszottam, úgy ahogy még soha, mégsem volt idegen. Sőt, mintha egy megnyugtató bizonyosság lépne a nyugtalanság helyére; végre hazaértem.



zene(Ákos(bocs bori:P Végre)


Ez vagyok én. A zenész.

A torkomat hirtelen ismeretlen erő szorította össze, majd úgy éreztem, ki kell adnom magamból ezt az érzést. A dallam énekszóval vált teljessé. Ahogy énekeltem és zenéltem, végre mintha minden a helyére került volna. A mozaik darabkái úgy tűnt, pont passzolnának mostani helyükhöz. Nem volt többé kétség, és bizonytalanság. Félelemnek nyoma sem maradt bennem. Csak én álltam ott egyedül, és újraéltem azt az emlékképet, amit egykor álmodtam.

Ahogy ott álltam a színpadon, érezni tudtam a tömeget. Velem együtt lüktetett, élt, és mozdult. Én irányítottam őket, mint egy marionett bábú, úgy viselkedett. Az ő érzéseik az enyémekké váltak, a zene pedig, ami belőlem született, az övék lett. Odaadtam mindenem nekik, és cserébe belőlük táplálkoztam. Energiát és erőt merítettem tőlük, elvéve azt, ami engem illetett. Viszonzásul én is nekik adtam mindenem. Minden bennem élő hangot, érzelmet, dallamot.

Egyek voltunk, a zene, a tömeg, és én. Mind egyetlen, hatalmas és egész egységként olvadt össze.

Kinyitottam a szemem, és az emberek arcát figyeltem, a kezemnek nem kellett az agyam parancsa, magától tudta mit kell tennie. Egyetlen arcot láttam már csak magam előtt, és egy olyan szempárt, amit képtelenség elfelejteni.

Ahogy olvasni próbáltam a felém forduló arcban, egy emlékkép villant elém. A szemem elhomályosult, és hirtelen egy másik helyen, egy másik időben találtam magam, egy másik személy szemével néztem ugyanazt a tömeget, ami már nem ugyanaz volt többé.


A tömeg őrjöngve kántálja a nevemet, én pedig mosolyogva intek feléjük, megadva nekik azt, amit adhatok magamból, hiszen már mindent odaadtam, amit lehetett. Sikoltozó lányok tömege tépi, húzza a kordont, hogy minél közelebb juthasson hozzám, és a színpadon állókhoz. Kezembe veszem a gitárt és a húrok közé csapok. Rávigyorgok az emberekre és élvezem, ahogy az energia átcsap a fejük fölött. Mindenem beleadom, és érzem, hogy ők is egyre erősebben vágynak a zenére és rám is. Néha már megijedek attól a rajongástól, ami körbevesz minket, de igazán élvezzük mindannyian, főleg én.

Megpengetem a húrokat, és a zene dallamára mozdulok én is, a tömeg is. Mint egyetlen, láthatatlan húrra kötött testek, úgy mozdulnak velem együtt. Tudom, hogy halálosan el fogok fáradni, de ez mindent megér. Ez a fajta fáradtság az, ami oly annyira felvillanyozza az embert, energiával tölti el, hogy utána képtelenség pihenni, nemhogy aludni, hiába állunk alig a lábunkon. De ez éltet, ez az energia kering az ereinkben, ettől válik az élet életté. Ez maga a hallhatatlanság sűrű eszenciája.

Amikor véget ér a koncert, még nem szabadulhatunk, elállják az utunkat nem menekülhetünk. De élvezem ezt a részét is. Annyi lányt kaphatok, amennyit csak nem szégyellek, és tudom, hogy az este végére képes leszek kihasználni ezt a lehetőséget is, ha úgy adódna kedvem.

Ott sikítoznak a tömegben, rázzák, cibálják a kerítést, ami elválaszt tőlük, én pedig csak mosolyogva intek feléjük, hiszen igazán nem érdekelnek, nem látom valódi arcukat, csak az elmosódott egyformaságot. De hízeleg rajongásuk.

Már lépnék ki a kijáraton, mikor egy villanásra megállít egy szempár. Nem tudom miért, mi fog meg benne, de visszafordulok és még több aláírást adok, csak, hogy ne veszítsem a képzelt jelenést. Tekintetemmel kutatom merre lehet. Vajon csak a fáradtság csalóka, huncut tündére festette elém a képet? Vagy saját vágyaim csalnak meg ennyire? Látom, hogy a többiek már kiértek, a biztonsági emberek még rám várnak, de nem akarok menni, még nem. Csak még egyszer, csak egyetlen egyszer láthassam. Átnézek a tömegen, mintha ott sem lennének, és akkor, hirtelen megpillantom.

Ott áll, külön, senkihez nem tartozva. Fekete haja örvényként tekeredik a derekára, még nem látom az arcát, de tudom, hogy ő az. Nem őrjöng, nem sikítozik, nem áll sorban, nem csinál semmit, csak áll és vár. Nem tudom kire, vagy mire, de a bizonyosság könnyű szárnyára vesz, hogy rám vár. Csak rám.

Mintha megérezné pillantásom erejét, felém fordul. Akkor és ott megáll a világ. Nem forog tovább a föld, döbbenten áll meg a pillanat, hogy egyetlen másodpercébe sűrítve, az egész élet ott lebegjen közöttünk. Nem bámulhatom sokáig, hiszen a tömeg, ami még körém gyűlik, egyre jobban taszít, tol el, messze tőle.

Az egész eddigi életem vesz hirtelen fordulatot. Az eddig nemtörődöm cinikus srácból, egyszerre felnőtt férfi lesz. Nem hiszek a szerelemben, a vágyban annál inkább, de ettől az arctól és főleg ettől a szempártól nem szabadulhatok. Izzó zöld csóvakét fúródik belém, hogy ott maradjon örökké. Belém égetve magát, úgy, hogy fogalmam sincs, kicsoda, micsoda ő valójában. Még abban sem vagyok biztos, hogy valóság-e.

A sikoltozó lányok hullámzó tengerében, ő az egyedüli, aki néma nyugalommal elszigetel az őrülettől.

Átvágok az élő gáton, nem törődve senkivel. Szememmel fogva tartom, ne tudjon szabadulni, míg csak oda nem érek. Érzem, ahogy remeg bennem a vágy, hogy hozzáérjek, de nem engedem a kezemnek, hogy mozduljon. Csak állok ellőtte éppoly némán, ahogy ő néz engem. Cseppet sincs meglepve, nem kezd el hisztérikusan zokogni, még csak el sem mosolyodik. Csak minta a szemébe költözne enyhe kíváncsiság. Szemének zöldje mélyebbre vált, ahogy a szemembe pillant, és még most sem szól, ahogy én sem. Mint egy némafilmben, úgy állunk egymással szemben. Közben a tömeg körbeölel minket, de nem jut el hozzám. Egy magányos szigeten vagyunk, csak ketten, a hullámzó óceán közepén.

Hirtelen ocsúdok.

Mit művelek? Soha nem szedek fel a közönségből lányokat, és ezen most sem kívánok változtatni. De még mindig csak állok, mosolyra húzom az ajkam és felé nyújtom a kezem. Érzem, hogy a cinikus életemnek vége, és így, vagy úgy, de egy új élet kezdődik. Holott tudom, szerelem nem létezik, első látásra meg főként nem. De mégsem mozdulok.

Nézek a szemébe, és az egyre jobban mélyülő zöld lángok tengerébe veszve találom magam. Már nem számít semmi, már nincsenek elvek, és nincsen ok.

Semmi nincs, csak a zöld tenger.


- Daniel! Haver, hallasz?

James, persze, hogy megint ő az, aki életet ver belém. Mi történt? Hol vagyok? Egy pillanatig fogalmam sincs mi történt. Majd egyetlen másodperc tört része alatt futott végig rajtam az emlékezés. Beleborzongtam az emlékbe.

4. rész

   Újra a tenger felé fordultam, gondoltam elnézelődök, amíg James ideér. Újból meghallottam a tengernek írt dalt, ahogy ütemesen előcsendül minden hullámcsapással. Éreztem, ahogy kezdek elveszni ebben a ritmusban. Halk dobszó vette át a helyét a hullámoknak, majd felcsendült sorban a többi hang is. A zongora, és a hegedű édes, magas hangja töltötte be elmém, majd a gitár érdes pengése tetézte még a hangok kavalkádját.

  Hirtelen azon kaptam magam, hogy már nem is a tengert bámulom hanem a mólótól nem messze lévő kis boltok előtt lépkedtem. A lábaim maguktól vitték a testemet, én nem irányíthattam őket. Egy kis kirakat előtt álltak meg velem. Alig tudtam a környezetemre figyelni, mert csak a dallamot hallottam, csak azt éreztem. Olyanná váltam a dal számára, mint egy nyílt seb, ami újból és újból felszakad, ha megszólal egy újabb hang, de a csöndtől elüszkösödik és meghal. Így hát, ha fájt is, nem tudtam, nem akartam elhallgattatni a bennem élő zenét.

  Félig öntudatlanul álltam a kirakat előtt. Úgy néztem arcmásomat és a testemet a kirakat üvegében, mintha nem hozzám tartozna. Most láttam csak mennyire sovány vagyok. Ennek ellenére, és a gyógytornáknak, na meg a rengeteg edzésnek köszönhetően mégsem tűntem igazán annak. Szálas, magas, vékony, mégis most már izmos testemen kicsit lötyögött ugyan a fekete farmer, és az agyonmosott, valaha szintén fekete póló, de igazán kit érdekelt. Az arcom most, mint egy álomban kissé elrévedve követte tekintetem, de nem látta igazán, amit a szememnek látnia kellett volna. Igaz ugyan, hogy még nem úgy néztem ki teljesen, mint a balesetem előtt, de azért túl nagy különbség így sem volt a két arc között.

  A régi kicsit teltebb volt, kevésbé álltak ki a csontjai, kevésbé volt markáns vonású. Ez az új arc inkább látszott csontosnak, mint a korábbi. A szürkés szem, ami ebben az arcban ült, ugyanaz az élénk tekintetű, hosszú szempillás szem volt, amit régről ismertem, ami mindenre érdeklődéssel tekint. Markáns, erős állam, most egy kissé jobban, erőteljesebben ugrott ki az arcomból, mint előtte, de nekem nem volt zavaró, igazából annyira nem is nagyon izgatott a kinézetem. De mégsem tudtam ellenállni, és mint egy idegen férfi arcát tanulmányoztam. Láttam, ahogy zavaromban meg-megrándul a szám, és ha külső szemlélőként nézem magam, megérthettem, miért értem el a célom, ha néha bevetettem a mosolyom. Egyedül az orrom lett kissé ferdébb, a baleset emlékeként örökké velem lesz ez az emlékeztető, hogy mivé lettem.

  Nem sokáig tudtam bámészkodni, mert a zene egyre jobban kezdett dübörögni bennem. Egyre űzött, hajtott előre, nem hagyva egy pillanatnyi pihenőt sem megtépázott agyamnak. Valahol dühös is lehettem volna a zenére, hiszen soha előtte még csak közöm sem volt hozzá, az is ritkaság számba ment, ha magamtól kezdtem el valamit hallgatni. Ezért is álltam most annyira értetlenül ezek előtt a víziók előtt. Egyre ott zengett, dalolt bennem a dallam, nem tehettem ellene semmit, és valahogy nem is akartam. Hagytam, hadd sodorjon magával.

  Halványan érzékeltem, ahogy kinyitom a kis üzlet ajtaját, ahogy csilingelve dalra kap a kis csengettyű jelezvén, új látogató érkezett. Nem néztem körül, nem is nézhettem, a szemeim csak egy pontra fókuszálva hajtották testemet a cél felé.

  - Szép napot! Segíthetek? – valahonnan messziről hallottam egy fiatal hangot, de nem juthatott el hozzám, a füleim süketek voltak most emberi hangok befogadására, nem maradt hely másnak, csak a mindent elöntő zenének, ami bennem áradt, zengett, dalolva élt.

  Úgy rémlik, mormogtam valami „köszönöm, nem” félét, de biztosra nem venném. Egyenesen a hatalmas, háromlábú hangversenyzongora felé indultam. Ahogy odaértem elé, mint egy élőlény, úgy szólított magához a hangszer. Megálltam mellette, végigsimítottam rajta, mintha csak egy becses női testet érintenék, finoman becézve, kérlelve őt, hogy a kedvemre tegyen. Megcirógattam gyönyörű fényesre lakkozott fekete testét, körbejárva feltámasztott fedele körül, bekukucskáltam titkait rejtő belsejébe, majd a túlsó oldalról megkerülve szinte extázisban ültem le elé.

zene 

  Végigfuttattam ujjaimat a fekete-fehér billentyűzeten, ismerősként üdvözölve az érzést, ahogy felujjongott bennem a vágy, hogy újra érezzem, amikor puszta érintésük kiválthatja a csodát. Felemeltem mindkét kezem, majd játszani kezdtem.

  Úgy játszani, mint még soha azelőtt. A dallam és a hangok maguktól jöttek, a technika az ujjaimban volt. Lehunyt szemmel ültem a zongora előtt és csak érintettem és éreztem a zenét, ami belőlem áradt. Olyan hihetetlenül békés lett minden és mégis élessé vált a világ körülöttem, ahogy a zene szólt belőlem. Úgy színesedett ki, és nyílt meg előttem az univerzum egy szeglete, amiben rajtam és a zenén kívül nem létezett más, csak a tökéletes magány, ami ebben a pillanatban több volt, mint valaha remélni mertem az élettől. Ömlött, áradt belőlem a hang, ott örvénylett a bensőmben, várva, mikor törhet ki. Ujjaim adták a megváltó, menekülő utat, rajtuk keresztül éledt fel, lett élővé, hogy végül már ne csak bennem kavarogjon, és engem öleljen körbe, hanem minden élőt és élettelent is.

  Behunyt szemem mögött fényesség, színek kavalkádja villant és fakult el, hogy ismét elölről induljon minden. A zene pedig csak zengett, morajlott, nem torpant. Úgy rohant és vágtatott, mint egy megvadult ménes, hogy később ismét szelíd tengerré változva simogatva lüktessen, ritmikusan újra és újra, míg el nem múlik a levegő körülötte, ami éltetve adott az életből neki egy kortynyit. Majd a szél kapta fel, még egy utolsó keringőre kérve, szerelmes táncát járva a zeneszóval, hogy végül csendesen elengedve hagyja magára.

  A csöndre ocsúdtam. Kiürült belőlem minden. Üres csigaházzá váltam, nem maradt bennem sem érzelem, sem indulat, sem képek, sem illatok. Semmi. De most ez a semmi végre megnyugvást hozott.

  Kinyitottam a szemem és két elképedt arccal találtam szemben magam.

  - Helló! – vigyorogtam kicsit zavartan Jamesre, aki még mindig tátott szájjal bámult felém. Nem értettem, most meg mi a baja, de elég vicces volt, ahogy hitetlenkedve nézett hol rám, hol a mellette lévő srácra.

  - Hát te? – kérdezett hápogva.

  - Hogyhogy én? Hát én csak gondoltam sétálgatok, míg vártam rád – értetlenül ráztam meg a fejem, próbálva visszaidézni az elmúlt percek hihetetlen élményét. De egyszerűen képtelen voltam újra elkapni az érzést, és az igazat megvallva nem is tudom mennyi volt ebből az igazság, és mennyi csupán a képzelet műve. Így azt gondoltam, maradok a könnyebbik megoldásnál.

  - Mióta tudsz te zongorázni? – szinte követelőzve kérdezett vissza James.

  - Én? – most rajtam volt a szájtátás sora. Nem értettem tulajdonképp miről beszél.

  - Látsz magadon kívül mást is, aki a zongora mellett ül? – nevette el magát, az egész olyan abszurd volt, hogy nem igen lehetett mást, csak nevetni rajta, hiszen már miért ne zenélhetne bárki? – És különben is, nem azt mondtad, hogy a mólón találkozunk? A frászt hoztad rám Daniel, a fenébe, ne tedd ezt velem még egyszer!

  - Khm. – köszörültem meg a torkom, csak hogy kis időt nyerjek. Az időhúzás mostanában elég zavaró szokásommá vált, de át kellett gondolnom a dolgokat.  

  – Bocs, ne haragudj, de nem tudom mi ütött belém, elindultam a mólóról és itt kötöttem ki, mintha egy kötélre lennék kötve, amit valaki más húz, és nekem nincs beleszólásom.

  - Oké, csak többet ne csináld ezt velem, mert… - túrt idegesen a hajába James, és elnevette magát zavarában. – Szóval akkor? Mióta zongorázol? – nézett rám megint érdeklődve. Az eladó srác még mindig csak elgondolkodva figyelt bennünket, nem szólt közbe, de fél szemmel engem figyelt.

  - Én nem zongorázom – válaszoltam elképedve. – Soha nem is zongoráztam!

  - Nézz már magadra! Akkor mivel magyarázod ezt az egészet? Ott ülsz egy zongora előtt, és úgy játszol, mintha világ életedben ez lett volna a legtermészetesebb számodra.

  Lenéztem magam elé, kissé értetlenül. A zongora ott állt előttem. Ismeretlen ismerősként üdvözölve csillantotta meg fénylő, fekete-fehér billentyűzetét úgy, hogy képtelen voltam ellenállni neki. Újra és újra végig kellett simítanom rajta. Hallottam, ahogy érintésemre felsóhajt a hangszer, mint egy doromboló macska, úgy nyújtózott kezem alatt, finoman odadörgölve fényes, fekete testét hozzám. Megborzongott bennem megint minden. Életre keltett, újjá teremtett. Legszívesebben ismét csak hozzáértem volna, de elrévedésemből James hangja térített magamhoz.

  - Daniel! Hallasz?

  - Mi? Tessék?

  - Azt kérdeztem, mehetünk-e? – nézett rám aggódva.

  - Ja, öhm. persze, mehetünk. Igen. Csak még egy perc. – Egyszerűen képtelen voltam elszakadni a hangszerektől. A hangjuktól, az érintésüktől. Hozzájuk kellett érnem, simogatnom, csalogatnom kellett belőlük a hangokat. Nem értettem mi ütött belém, hiszen Jamesnek igaza volt. Soha nem vonzódtam túlságosan a zenéhez. Ahhoz meg pláne nem kaptam tálentumot, hogy játszani is próbálkozzak. Az igazat megvallva nem is érdekelt soha. Sőt! Néha maga a zene, mintha fájt volna. Elviselni sem bírtam. Most meg szinte fizikai fájdalmat érzek, ha nem érhetek hozzá a zongorához, és nem bűvölhetek ki belőle egy-két hangot. Kényszeríttettem magam, hogy arrébb lépjek a zongorától. Nem akartam meghallani a füllel nem hallható, csak bennem zengő, síró, jajgató hangot, amit hallani véltem.

  Határozottan James fürkésző tekintetétől követve léptem odébb. Szinte fájt, ahogy távolabb kerültem a zene forrásától. Nem bírtam volna ki, ha nem pillantom meg a gitárt a falon. Egy régi, klasszikus darab volt. Ott lógott egyedül, magányosan, szakadt húrokkal, kopottan, de beszélt hozzám, szinte dalolva csalogatott, hívott magához. Mint egy bábú, úgy mozogtam... nem voltam ura a mozdulataimnak, csak a megmagyarázhatatlan hívást éreztem. Nem törődtem senkivel, és semmivel, még James türelmetlen sóhajtásaival sem, fél szemmel ugyan láttam, ahogy újra és újra a hajába túr, de nem érdekelt. Most az egyszer csak magamra figyeltem.

  Lassan, nagyon lassan léptem oda a falon lógó ősrégi gitárhoz. Abban a pillanatban, ahogy hozzáértem a nyakához, az elpattant húrokhoz, mintha elektromos szikra gyúlt volna az ujjaim végén. Életre kelt, kommunikált velem. Tudtam, hogy meg kell szereznem. Mohó vágyat éreztem, birtokolni akartam egy tárgyat, ami számomra élőlény volt, nem csupán egy régi, kopott gitár a falon, ami talán nem is zenél már.

  - Ez itt mennyi? – kérdeztem az eladót, de még csak felé sem fordultam, mereven a gitárt néztem, minden hajlatát, minden négyzetcentiméterét magamba akartam vésni, hogy soha többé el ne felejthessem.

  - Daniel, mi a francot művelsz? Minek neked egy régi rossz gitár? Ne csináld ezt haver! Menjünk, úgyis olyan álmos vagyok, hogy alig állok a lábamon. Ha nem csal az emlékezetem, csakis kizárólag a te kedvedért keltem fel – nyöszörgött James. Soha nem volt egy türelmes fajta, ha most lett volna kedvem, biztosan jót kuncognék rajta: a szokásos cirkusz. Vagy legalábbis valami nagyon hasonló. Az emlékeim úgy, ahogy visszatértek, bár volt néhány bizonytalan folt még. Eda azt mondta, már ez is nagy dolog. Miután felébredtem, iszonyú félelmetes volt, hogy nem emlékszem szinte semmire, de szép lassan az emlékek visszatértek, azonban jöttek velük más emlékek is. Mint a bizarr álmok, vagy ez a zenéhez fűződő hirtelen érdeklődés. Néha olyan dolgokat műveltem, amit az eszemmel tudtam, hogy nem kéne, vagy legalábbis a régi énem nem tette volna, de most nem tudtam ellenállni.

  - Pillanat, és mehetünk – biccentettem egyet James felé, de láttam, hogy nem nyugtatja meg a kijelentésem. Kicsit elmosolyogtam magam, és felé fordultam. Szinte fájt, ahogy levettem a tekintetem a gitár testéről.

  - Jaj, ne nyavalyogj már annyit James, tudom, hogy direkt csinálod! Ne izgulj, megyünk máris, csak ezt még elintézem.

  - Már hogy tudnád? Hiszen a memóriádnak annyi nem? – nézett rám kétkedve, mire én csak még jobban elvigyorogtam magam, úszva a könnyedén jött hangulatban.

  - Hát, ami azt illeti, azért emlékszem egyre és másra.

  - Csak azt ne mond, hogy végig csak szórakoztál velünk! Mi meg itt frászoltunk, hogy a szegény jó öreg Daniellel vajon mi lesz? Emlékezni fog-e valaha még arra, ki is ő valójában?

  - Na jó, azért néha kiesnek a dolgok, mint például most is – kezdtem, de nem tudtam megállni egy félmosoly nélkül, ahogy néztem James gyanakvó arcát – ki is vagy te?

  - Ember! Most szórakozol velem? Az előbb még tisztára olyan voltál, mint akit elvarázsoltak, most meg itt poénkodsz! Áruld már el, mi van! – James-et olyan könnyű volt felingerelni, ő olyan hamar bekapta a csalit, hogy élvezet volt kihasználni a helyzetet. Tudtam, hogy nem szép, de akkor is élvezetes volt húzni egy kicsit. Persze tudta ő, de hova lett volna a játék öröme, ha hagyja, és beismeri. Kellett neki egy kis együttérzés.

  - Öregem, téged még mindig ugyanolyan könnyű átvágni a palánkon, mint régen! – nevettem hangosan, meg sem hallva, ahogy az eladó visszaért mellém. Ránéztem bambán, nem értve mit is akarhat. Aztán leesett. A gitár. Szemérmetlenül magas árat mondott, mégis, a szemem sem rebbent, amikor előhúztam a bankkártyámat fizetni. James csak hápogott a háttérben, nem tudott szólni sem. De nem törődtem vele. Megvettem a gitárt, a hozzá tartozó tokot, és húrokat is.

  Boldogan, vigyorogva léptem ki az üzletből, alig figyelve a mögöttem morgolódó barátomra. A birtoklás nyers, fantasztikus érzésével simogattam meg a vállamra vetett tokot. Azt, hogy mihez kezdek vele, még fogalmam sem volt, de hát tanulni soha nem késő, nem? Igaz a zenéhez vajmi keveset konyítottam, de hát fényképezni sem tudtam soha, aztán, miből lett a cserebogár.

  - Mégis mihez kezdesz ezzel a roncshalmazzal? – kérdezte James a ki nem mondott gondolataimat.

  - Még nem tudom, de szerintem jó vétel volt.

  - Jó? Te megőrültél? Ezen egy fél autót is kaphattál volna! – hördült.

  - De mihez kezdenék én egy fél autóval? – nevettem felszabadultan, mert hirtelen olyan jó érzés töltött el, lebegtem a derűben. – Ne morogj! Gyere, inkább üljünk be valahová, úgyis ezért jöttél, nem? – bevártam és belebokszoltam kicsit a vállába, mire James persze nem tudott nem válaszolni, így szinte bunyózva, nagyokat kurjantgatva szaladtunk végig a kikötőn.

  Végre úgy éreztem magam, mint egy teljesen normális hétköznapi ember. Végre ugyanaz lehettem, aki egykoron. Végre nem törődtem sem az álmok nyugtalanító - mégis oly kívánatos képeivel -, sem pedig az engem magához húzó, béklyóba láncoló zenével. Semmi nem lehetett ebben a pillanatban fontos, csak a féktelen szabadság, ami ebben a másodpercben elfogott, ahogy a legrégibb barátommal felszabadultan szaladtunk. Újra gyerekként, mint mikor megismerkedtünk.

  Nem is emlékszem olyan időre, mikor nem volt mellettem, amikor ne lettünk volna együtt. A barátságunk kiállta az idő és távolság próbáját, sőt még az én balesetemet és kómámat is.

  Belegondolva, Jamesnek elég bonyolult lehetett velem. Nem elég, hogy balesetet szenvedek, még botor módon kómába is zuhanok. Ráadásul, hogy a tortára még kerüljön finomságként egy kis habocska is, amikor felébredek, még csak azt sem tudom ki vagyok, nemhogy a családomra, magamra sem emlékszem. Nekem, is nehéz volt eleinte, hittem is, meg nem is, amit az orvosok mondtak, hogy idővel mindenre emlékezni fogok. Olyan kétségbeesetten akartam visszakapni az emlékeimet, és ugyanezzel az érzéssel akartam, hogy ne emlékezzek semmire.

  Azokban az első időkben, fogalmam sincs, hogy bírt elviselni, de mellettem volt végig. Végül az orvosoknak tényleg igazuk lett, visszatért minden. De a képletbe egy kis hiba csúszott, nem csak a saját emlékeim jöttek vissza, hanem valami megfoghatatlan módon más története is a fejembe került, érzem az érzéseit, és az emlékeit látom, sőt olyat kaptam tőle, ami nem az enyém volt. De már ez is én vagyok. A részemmé vált. Az eleinte oly idegen emlékek immár az enyémekké váltak, és ha olyankor nem is bírom kordában tartani őket, már nem létezhetnék nélkülük. Így váltam teljes egésszé, velük együtt, és ezt legbelül pontosan tudtam, csak nehéz volt bevallanom még magamnak is. Főleg egy olyan pillanat után, mint a mai, Edánál, vagy a zeneboltban. 

  De az ilyen percek, mint ez a mostani is, újra elhitették velem, hogy élhetek még normális életet. Nem kell rettegnem minden percben, hogy mikor veszi kezdetét egy-egy újabb mozi a fejemben.

  Olyan szép volt ez a nap. A tenger sós illata burkolt be bennünket puhán, óvatosan. Mint egy kedves angyalszárny, úgy ölelt körbe. Ahogy szaladtunk, láttam a végtelenségét az óceánnak, a színeket, a formákat, a természet megannyi apró csodájában ott szaladtunk mi ketten is. És most először, mióta felébredtem, kedvet kaptam fényképezni. Régen ez volt az életem, újabban látni is alig akartam a becses gépemet. De most bizsergett az ujjam, hogy az exponáló gombot érinthesse. Láttam magam előtt, hogyan fényképezném le, milyen kép lenne belőle. Fekete-fehér, a tenger végtelenségével, csak a fények csillogása törné meg a monotonitást, és a két önfeledten szaladó fiú.

  Egy másodpercre megtorpantam. Alig kaptam levegőt, rossz kondiban voltam. De nem ez állított meg. A hangulat varázsa késztetett megtorpanásra. Újra a barátomra néztem, és az ötlött fel bennem, vajon ellenkező helyzetben mit tettem volna? Elég erős lettem volna, hogy segítsek neki? Elég jó barátja lettem volna. A fél karomat odaadnám érte, és ő is értem. Több volt ez szimpla barátságnál. A testvérem volt, az, aki nem lehetett vérből és húsból, de lélekből igen.

  James is lefékezett mellettem, mosolyogva nézett a szemembe.

  - Mi az haver, nem bírod szusszal? – szemtelen vigyora olyan szélesen terítette be az arcát, hogy nem lehetett nem átvenni a jókedvét.

  - Ami azt illeti, nem – fújtattam lihegve.

  - Na gyere, pihenjünk! – karolt át, majd jól meglapogatta a kissé még sovány vállamat. – Fel kéne kapnod magadra pár kiló izmot nem? Olyan vagy, mint egy kamasz, hogy fogsz így felszedni bárkit is?

  - James – sóhajtottam, és láttam a szemében, hogy észrevette a hangulatváltozásomat. – A legrégibb és legjobb barátom voltál, és vagy most is, és én szemét módon meg sem köszöntem neked – hajtottam le szégyenkezve a fejem.

  - Ugyan! Mit kéne megköszönnöd?

  - Hogyhogy mit? Nem elég egyértelmű? – ráztam a fejem értetlenül. – Ott voltál mindig velem, a legsötétebb pillanatban is. A testvérem vagy, nélküled nem sikerült volna. Köszönöm – a végén már csak csendesen, alig suttogva ejtettem ki a szavakat, mert éreztem, hogy a torkomat elszorítják az érzelmek. Az előbbi viccelődésünknek, felhőtlen bohóságunknak nyoma sem volt. De ezt meg kellett tennem.

  - Ugyan már, öregem! Nincs mit megköszönnöd! – krákogta zavartan, de láttam, ahogy lopva kisimít egy könnycseppet a szeméből. – Khm jóban rosszban, emlékszel? – sandított rám, és felemelte az egyik tenyerét. Világosan láttam a halvány fehér csíkot, ami keresztül szelte. Lenéztem a saját kezemre és hozzáemeltem az én tenyeremet. Azon is ugyanott volt a fehér csík. Összeérintettük és erősen szorítottuk a másik kezét. Újra megpecsételve a réges-régi eskünket, amit egy éles késsel és vérünket kiontva adtunk a másiknak. Akkoriban mindenáron vértestvérekké akartunk válni. Gyerekek voltunk, gyermeki vágyakkal. Úgy gondoltuk, ha nem lehetünk igazán testvérekké, hát akkor majd teszünk róla. Jamesnek volt egy éles bicskája, azzal vágtuk meg egymás tenyerét, majd véres kezünkkel összekapaszkodva fogadtunk örök barátságot. Ez a vér által kötött gyermeki szövetség volt a legerősebb kötés az életemben, nem szakíthatta szét semmi. És tudtam, hogy James is így van ezzel.

  - Igen, emlékszem – mosolyogtam megkönnyebbülten. – Esküszöm, mint két pityergő kislány!

  - Na gyerünk! Rúgjunk ki a hámból! – taszított rajtam egyet. – Most, hogy az elérzékenyüléses ponton túl vagyunk, akár be is rúghatnánk, nem?

  - Miért ne? Úgyis régen nem buliztam már! – nevettem. – Ne szóljunk a többieknek?

  - Nem kell.

  - Hogyhogy? – értetlenkedtem.

  - Majd meglátod.

  Ennyiben hagytam, nem tudtam mit akarhat. De örültem, hogy végre az új életemben is a régi szerint járunk el. Olyan könnyű volt élni, hogy szinte el is felejtettem, mennyivel könnyebb a nem létezés, amikor csak sodródik az ember, tudattalanul a sötét, bársonyos feketeségben. Akarattal nem engedtem be ezeket a gondolatokat. Csak a jelen számított, csak a most. A múltat meghagytam az emlékeknek, tudván, hogy nem téphetem ki elmémből őket.

3. rész

   Szinte belelovaltam magam az „emlékbe”, mert belül teljesen biztosan tudtam, hogy az, nem pedig egy álom.  

  Még mindig a hatása alatt voltam, mintha nem is én lennék az, aki Eda rendelőjében ül, hanem valaki más nézne a szemeimen keresztül. Csodálkozva, mint egy kisfiú egy másik érdekesebb, idegen világra bámulva, amit még nem látott. Már nem nagyon törődtem azzal, hogy szemügyre vegyem a körülöttem lévő dolgokat annyira otthon éreztem magam, hogy szinte észre sem vettem, ami a szobában volt. 

  De most ezzel az idegen szemmel nézve egészen lenyűgöző láttam, és nem is értettem, hogyan is válhatott szinte megszokottá a helység. Pedig szinte sütött róla Eda egyénisége. A falak kellemes piros és zöld színben játszottak, tele mindenféle réginek tűnő falfestménnyel. A zöld falrészen lévő volt a kedvencem. Sokáig csak nézegettem a képeket, aztán egyszer egy beszélgetés után rákérdeztem Edától, hogy ki csinálta őket, mire bevallotta, hogy akkoriban igencsak kezdőként nem telt pénze arra, hogy kifestesse az irodáját, így maga vette a kezelésbe a falakat. 

  - Nagyon szerettem az egyetemen az ókori történelmet, és egyszer voltam Pomeiiben – nevetett akkor, miközben végig sétált a falak mentén és szeretettel simogatta a festményeket. Szinte most is látom magam előtt, akkor történt meg velem először, hogy nem csak az orvost, hanem a nőt is láttam benne. Észrevettem az embert, a fiatal lányt. Megvonta a vállát, kicsit szégyenlősen elmosolyodott és folytatta a mesélést. 

  – Szóval, akkoriban kacérkodtam a festéssel, aztán be kellett látnom, hogy sajnos igazi tehetségem nincs hozzá, így hát maradt csak a kontárkodás. De ezt élveztem nagyon – mosolyogva ült vissza mellém, és akkor megértettem, hogy sokkal több van a doktornő biztonságos álarca mögé bújt lányban, mint azt valaha is gondoltam volna. Azóta barátok lettünk. Nem tudom igazán a barát szó mennyire fedi a valóságot, és főleg nem szerencsés, beteg és orvosa között, de be kellett valljam legalább magamnak, hogy most ez a legkisebb dolog, ami lelkiismeret furdalást okozhat. 

  Újra megnéztem magamnak a festményeket. A zöld falon lévő olyan volt, mint egy réten sétáló fiatal lány, kezében virágos kosárral, félig visszafordulva szinte rám kacsintott, akárhányszor felé néztem. A másik falon, pedig egy egész vadász jelenetet festett Eda. Élettel teli élénk, pirosra, hogy ha bárki, aki rápillant rögtön jobb kedvre derüljön. Az egész szobának a hangulata ezt mutatta. A kényelmesen hívogató bútorok, a lekerekített formák, hogy az embernek a leghőbb vágya legyen beléjük kucorodni. A nagy széles ablak, ami előtt egy platánfa integetett frissen kizöldült ágaival. És Eda. Ahogy ott ült velem szemben egy öblös fotel mélyén felhúzott lábakkal. Tényleg más szemmel láttam most az egészet. 

  - Eda... – fordultam felé ismét. 

  - Tessék? Láttam nagyon elkalandoztál, nem akartalak félbeszakítani ismét. 

  - Csak a falakon gondolkodtam. És úgy általában, az egész szobán. 

  - Tényleg? – kérdezte csodálkozva, és én még mindig egy idegennel a fejemben bólintottam. Őt is más szemmel láttam. Észrevettem, hogyan csillan fel a tekintete, hogyan válik egy apró kis mosolytól az egész arca megfoghatatlanul vonzóvá. 

  - Igen – próbáltam lazának tűnni, és vigyort erőltettem az arcomra.

  Tudtam, hogy jól áll, mert általában ezzel a mosollyal mindent el tudtam érni, de csak remélni mertem, hogy Edánál is bejön. Nem akartam újra visszatérni az álmokra, főleg nem így, hogy már ébren is képzelődtem. Hihetetlenül frusztráló és idegesítő volt. Nem akartam most erről beszélni, ezért inkább tereltem, és mi más lett volna a legjobb téma, mint ő maga. Tudtam, hogy nem tisztességes, de én már csak ilyen voltam, néha szerettem cinkelt lapokkal játszani. 

  - És mi késztetett erre a nagy elmélkedésre épp most? Mert ha jól számolom minimum két és fél, három hónapja biztosan ide jársz. Nehogy már most vedd észre milyen a szoba? – gyanúsan fürkésző tekintettel mereven nézett a szemembe, egyszerűen lehetetlen, hogy rá nem hatottam, ilyen nincs. 

  - Hát már korábban is láttam, de most gondolkodtam el rajta. Rajtad. – Hát igen, el sem hiszem, hogy képes vagyok puszta gyávaságból ezt tenni. Félrevezetni őt, csak azért, mert nem akarok valamiről beszélni, ami nekem kényelmetlen. Ezért szimplán kihasználtam, hogy ő nő, én meg férfi. Újból rávarázsoltam híres nevezetes mosolyomat belül megfagyott arcomra, de láttam, hogy nem téveszthetem meg. Kezdtem ingerültté válni. Nem akartam ebbe a témába belemászni ismét. 

  - Rajtam gondolkodtál? – csodálkozott, de a gyanú még mindig ott lappangott, bujkálva a hangjában. – Daniel, tudod, hogy nem most léptem le a falvédőről. Ez csak kamu. Vetítesz. Nem lenne egyszerűbb, ha szépen elmondanád, ami böki a lelkedet? - odalépett hozzám, és megfogta a kezem. 

  Érdekes, a baleset óta, mintha nem tenne rám semmilyen hatást egy érintés. Már kezdtem aggódni. Mindig az emlékeimben élő érintő képre vágytam. Csak rá, és senki másra. És ez megőrjített. Egy nem létező nő után kívánkoztam, ahelyett, hogy keresnék magamnak egy lányt. Kereshetnék, de mit érnék el vele? Hogy is hívták a barátnőmet? Nem voltam benne biztos, hogy a kóma miatt nem emlékszem a nevére, vagy szimplán csak meg sem jegyeztem soha. Az arcát sem tudtam volna magam elé képzelni, néha felderengett előttem a szőke hullámokba rendezett hajkoronája és olykor bevillant egy baba-kék szempár, és valahonnan a távolból mintha hallanám a kacaját, ami egyáltalán nem tűnt vonzónak, sőt, mintha éles késsel szabdalnának. De más semmi. Nem is tudom pontosan én hagytam-e el, vagy ő, már a baleset után. Az igazat megvallva a legkevésbé sem érdekelt. Így nem lepődtem meg túlságosan, amikor eljutottam eddig a pontig, hogy egy számomra nem létező után sóvárogtam. Nem, én még mindig szenvedek, és egy fantom után vágyódom. Ez az én formám. Gratulálok magamnak. 

  Az egészben az volt a legborzalmasabb, hogy lehet nem is én voltam az, aki ezeket a vágyakat érezte. Mi van, ha nem én akarom? Nem tudom honnan villant elmémbe ez a képzet, de ott lappangott, sutyorgott, folyamatosan képekkel bombázva amúgy is megtépázott lelkemet. Néha már nem tudtam ki vagyok én, és hol kezdődik az álom, az emlékeimben élő élet.

  Úgy egyáltalán az emlékeim is kuszák és zavarosak voltak. Nagyjából már emlékeztem, de mintha egy fátyol lebbent volna tudatom elé, mindent azon keresztül láttam magam előtt. Olyannak tűnt, mintha csak olvastam volna őket, mintha egy régi, megkopott elsárgult filmszalagon néznék egy filmet.

  Ettől bizonytalanná váltam. Mintha a saját emlékeim hagynának cserben, és azok a másik képek, filmfolyamok pedig olyan erősen, olyan élénk színekkel vetítették az idegen másik élet moziját, hogy belesajdult a szemem, a lelkem akárhányszor végig kellett néznem. De nem tehettem mást, magam előtt csak nem csukhattam be a szemem.

zene

  Bár az első időkben, próbáltam. Amikor már bizonyossá vált előttem, hogy ismeretlen képeket látok és érzek, de hiába volt minden erőfeszítésem. Nem sikerült kizárnom a képek üvöltő, dübörgő száguldását. Egyre csak jöttek és jöttek. Szinte bármikor és bárhol. Már majdhogynem önálló életet élve a saját fejemben, külön valósággá formálva magát. Néha azt éreztem a rettegés és a megmagyarázhatatlan elfogadás mellett - ami önmagában volt ellentmondás -, hogy nem bírom már. Megbolondulok. Ketté, vagy nem tudom hány felé szakadok. Legszívesebben ilyenkor kitéptem volna magamból ezeket a képeket, a hangokat, az ízeket, és az érzéseket. Szaggatva, darabokra marcangolva húztam volna, önmagam torzóját vonszolva a bizonytalanság hideg talajára, ha biztos lehettem volna abban, hogy megszűnnek a képek a fejemben. Ha elhallgattathattam volna a dallamokat, ha nem kellett volna többé a kétségbeesett vágyakozást, és a mindent beborító boldogság kavalkádját éreznem. De tudtam, hogy képtelen vagyok rá. Mélyen magamba nézve éreztem, hogy szinte perverzióval határos módon vágyom a képekre, az emlékekre, még akkor is, ha kizsigerelnek, ha közben megszűnök én, én lenni. Még akkor is, ha közben belül mindenem kettészakad. Még akkor is, ha tudom, hogy kezdek becsavarodni, és még akkor is, ha ezek lennének az utolsó emlékeim, akkor is ezeket akarnám látni, hallani, érezni. Tapintani és ízlelni akartam. De bennem már csak a kétségbeesett kín maradt.

  Felpattantam a kanapéról, ahol eddig szinte mozdulatlanul, mint egy kőbálvány meredtem magam elé, és ellenállhatatlan késztetést kezdtem érezni, ami húzott, tolt, magával rántott és nem engedett.

  Menni, menni, elindulni. Ez zakatolt a fejemben szüntelen. Rá sem néztem Edára. Csendes, de határozott hangja állított végül meg.

  - Hová készülsz?

  - El! – vakkantottam oda neki. De aztán belegondoltam, hogy nem is ő tehet róla, hogy nekem nyomorúságos kedvem van. Bocsánatkérően néztem rá, megrántottam a vállam, és egy kis mosolyt erőltettem az amúgy is kő merev arcomra.

  - Ne haragudj, nem rád vagyok dühös, de el kell mennem.

  - Szerintem meg pont most nem kéne. Nem vagy abban az állapotban, hogy most egyedül flangálj! Beszéljük meg. Gyere, ülj vissza! – kinyújtotta felém a kezét, de érezte, ahogy önkéntelenül megmerevednek az izmaim, így egy pillanat után zavartan vissza is rántotta

  Éreztem, hogy muszáj elmennem, mert nem bírom tovább. Elegem volt már a zavaros érzésekből, gondolatokból, Eda noszogatásából, ahogy csendes kitartással segíteni próbál. De én nem akartam most ezt a segítséget. És elegem volt az állandó lelkiismeret furdalásból is. Abból, ahogy Eda rámnéz, vagy ahogy a családom bánt velem. Az a féltő gondoskodás, mintha porcelánból lennék. Tudtam, hogy részükről ez csak pusztán a szeretet, de nem kértem most ebből. Egyedül akartam lenni, csak elmerülni. Visszavágytam a kellemes meleg burokba, ahol minden olyan nyugodt volt, és ahol nem zavarta semmi sem létezésem bársonyos bizonytalanságát. De nem térhettem vissza, így tovább kellett mennem a nekem kijelölt úton, hiába tiltakoztam, hiába harcoltam.

  Soha nem szerettem, ha helyettem akartak dönteni, még akkor sem, ha egy felsőbb hatalomnak mondott, zsarnoki sors mögé bújó, elrendeltetés tette ezt velem. Nem, én akartam a magam életéről és halálról dönteni. Ezért is volt ezt nagyon nehéz elfogadnom. Tépelődve fordultam Eda felé. Nem akartam bántani, de nem tehettem róla.

  - Nem! – csattant a hangom, szokatlanul élesen. – Hát nem érted? Nem bírok itt maradni, nem tudok egy helyben üldögélni és kellemesen elcseverészni, amikor belül majd szétfeszít egy ismeretlen emlékkép – már-már kiabáltam.  

  Tudtam, ha nem távozom sürgősen, akkor az utolsó cérnaszál is elpattan lelkem tartóburkán. A maró gúny, ami a hangomba költözött nem engedte a megbánást, csak a szabadulás mikéntjét láttatta velem.

  - Daniel, te most nem látod tisztán a dolgokat, és ez természetes is – lépett egyet hátra, el az utamból, engedve, hadd menjek, de a hangja mindvégig határozott maradt. – Nem hiszem, hogy ezt egyedül kéne átvészelned. Ezért vagyok itt, ezért vagyok veled. - Szinte hangosan tört ki belőlem a mordulás, erre a lágy unszolásra. Olyanná váltam, mint egy ketrecbe zárt vadállat, akinek túl kicsi a kalitkája és már alig várja, hogy végre kitörhessen vasrácsainak ölelő fojtogatásából. Kedveltem Edát, de tudtam, ha tovább unszol, az lesz utolsó találkozásunk.

  - Nem hiszem el, hogy nem bírod megérteni! Mi a fenének hoztatok vissza egyáltalán? Miért nem hagytátok, hogy meghaljak, miért nem engedtétek, hogy ott maradjak? Ott nem cseszegetett senki, és nem kellett nap, nap után hallgatnom mindenki pátyolgatását! – már nagyon közel voltam ahhoz, hogy elveszítsem maradék józanságom, és vicsorogva neki ne ugorjak annak az egyetlen személynek, aki eddigi ismeretségünk alatt csak jót tett velem.

  - Ne! – fojtottam belé a ki nem mondott szót - ne mondj semmit! Elegem van az egész átkozott kedvességedből. Elmegyek!

  - Jó – úgy szólt pont, mint egy megvadult állathoz szoktak, halkan, nyugodtan. Kívülről nézve csodálkoztam magamon, de nem tehettem ellene semmit. Az indulatok elragadtak, az érzelmeim felszínre törtek, végre minden láncot letépve magukról őrjöngve ünnepelték szabadságukat. – Menj, de tudnod kell, hogy ez természetes, a te helyzetedben. Ha segítségre lenne szükséged, tudod hol találsz. De mielőtt végleg eltűnnél, gondold át józanul. Én itt leszek. Viszlát Daniel – ezzel a végszóval elengedett végre és én mostantól szabad lettem. Vége az ellenőrzésnek, vége az analizálásnak.

  Nem néztem rá, csak elsomfordáltam mellette, de fél szemmel láttam, hogy a nyugodt álarc mögött színtiszta aggódás bújik meg. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de a vadállat a bensőmben élvezte szabadulását, és nem engedte kicsúszni karmai közül a lehetőséget, hogy megszökjön velem.

  Ahogy kiértem a kapun, mellbe vágott a szél mindent elsodró ereje. Észre sem vettem, hogy a napsütés ellenére ennyire fúj. Élveztem. Felé fordítottam az arcom, belekiáltottam volna minden feszültségem. Hirtelen elhatározással, mintha egy kéz húzna, az ellenkező irányba indultam, mint ahogy eredetileg terveztem. A kikötő felé vettem az irányt.

  Ahogy sietős léptekkel haladtam, egyre gyorsabban és gyorsabban, észre sem véve, hogy már majdnem szaladok. Lihegve érkeztem meg a tenger sós levegőjének illatrengetegébe. Nagyot szippantottam belőle, megálltam a móló legvégén és hagytam, hogy az erősen fújó szél kifújjon belőlem minden feszültséget. Üdvözölve éreztem, hogy üvöltve ront nekem, ahogy a sejtjeimbe fúrja hajlékony testét, hogy végre megszabadítson minden fájdalomtól. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy végezze a dolgát. Keresztül furakodott rajtam, körülölelt, végigsimított testtelen ujjaival megcirógatva arcomat, összekócolta kissé hosszú hajamat, belecsókolt a testembe.

  Szokatlan érzés kerített hatalmába, mintha egyszerre szakadna le rólam minden bizonytalanság és kötöttség. Ugyanakkor minden eddiginél erősebben éreztem az emlékek erejét és hívását. De mégis nyugalom költözött belém, a korábbi zaklatottság nyom nélkül elmúlt, a szél mindenestül kitépte belőlem. Újra a szél susogó, fütyülő hangjára figyeltem, mintha csak hozzám beszélne, dúdolna, énekelve kérlelve maradásra.

  A barátom volt, a szeretőm, egyekké váltunk. Én ő voltam, és a szél lettem én.

  Kinyitottam a szemem és meglepve tapasztaltam, hogy már egyáltalán nem fúj. Egyedül álldogáltam a móló végén, néhány lézengő turista vagy sétáló figyelhetett volna fel rám. De senki nem törődött egy furcsa szerzettel, aki úgy áll ott, mint aki sóbálvánnyá dermedt, karját enyhén széttárva tenyérrel a levegőt markolva. Lassan-lassan hunyt ki a szél bennem örvénylő kavargása. Csodálkozva néztem körül, a lélegzetem is elakadt a látványtól. A tenger mindent körbeölelt, és lágy, de határozott monotonitással csapkodta hullámtestét a fövenyhez, mintha külön neki írt szimfóniát játszana. A bensőmben dúló csata immár egészen halkká csitult, de a rezgése még ott lüktetett bennem, mint megannyi kis csengettyű meg-megrebbenve a halk játéktól.  

  Hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a mobilomat, felkattintottam a fedelét és megnyomtam a gyorshívót. Vártam. Kicsengett, egyet, kettőt, majd hármat. Már épp lerakni készültem, amikor egy álmosan kásás hang beleásított.

  - Á…Halló - tudtam, hogy James az egyetlen, aki talán, talán nem küld rögtön diliházba, ha beavatom, életem új különös részébe. Muszáj volt valakivel beszélnem, vagy egyáltalán olyasvalakivel lennem, aki nem a szülőm, vagy az orvosom. Most inkább valami könnyedségre vágytam, hogy beülhessek valakivel egy italra valahová, elszívhassak egy cigit – érdekes soha nem cigarettáztam, akkor most vajon miért kívánom? -, és végre, semmiségekről beszélgessünk, akár ha úgy alakul végre elmondhassam a barátomnak, hogy mi a fene is van velem mostanában, amiért kerülöm őket.

  - James? Én vagyok Daniel – szólítottam meg óvatosan, mert nem tudtam biztosan, hogyan reagál a hívásomra. Igaz, hogy James a legrégibb és legjobb barátaim egyike, ha nem a legjobb, de egy korábbi beszélgetésünkkor valószínűleg sikeresen megbántottam. De szükségem volt a tisztánlátására és könnyed humorára, ezért úgy gondoltam, talán megbocsátotta nekem a múltkori incidensünket.

  - Nahát, nahát, az eltévedt bárányka – krákogta, kissé gúnyosan, de tudtam, hogy James stílusa ezt a fajta iróniát megköveteli, így nem húztam fel magam rajta. Ellenkezőleg hatalmas megkönnyebbülés söpört végig rajtam, hogy végre normálisan társaloghatok valakivel, aki nem akar kianalizálni.

  - Minek köszönhetem ily korai hívásod?

  - Korai? Majdnem este van! Ha ez neked a korai, akkor tényleg önként kéne bevonulnom valami intézetbe – kuncogtam, mert végtelenül hálás voltam morgolódásának.

  - Mit tehetek érted? – kérdezte nagyon sóhajtva, de azért hallottam a hangján, hogy a meglepetés mellett a hangtalan öröm is ott ébredezik benne.

  - Hát…ami azt illeti, épp lenne mit. Eljönnél értem? – kérdeztem.

  - Mi történt? – szinte láttam magam előtt, ahogy felpattan a gyűrött szaténjai közül, amiket annyira kedvelt, bár soha nem értettem, hogyan lehet ilyen holmik között aludni, de valahogy Jameshez teljességgel illett minden csúszós, sikamlós anyag.

  - Semmi, nyugi – sietve próbáltam megnyugtatni, mire egy hatalmas sóhaj volt a válasz– de ha épp nincs egyéb elfoglaltságod az alváson kívül, eljöhetnél értem.

  - Hol vagy?

  - A mólón… - kezdtem volna, de hirtelen kiáltással belevágott a mondandómba.

  - Az istenit Daniel! Mi a francos fenét csinálsz te a mólón? Ugye nem készülsz valami hülyeségre?

  - Pontosan miféle hülyeségre gondolsz? Például: hogy meggondolatlanul belevetem magam a tenger kitárt puha karjaiba? – nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és belementem a játékba, ami valószínű csak az én furcsán perverz felfogásom szerint volt vicces.

  - Milyen költőiek lettünk hirtelen! – csattant a túloldalon az ismerős haragos hang. Tudtam, még két mondat, és száguldva, fék csikorgatva fog megérkezni pár percen belül. – Komolyan kérdeztem – aggodalmaskodott, mire én már nem bírtam szegényt tovább húzni.

  - Ne izgulj már annyira! Ha jól emlékszem, a múltkori után – ahogy akkor viselkedtem veled -, még azt is kívánhatnád, hogy ugorjak. De megnyugtatásul közlöm, épp apály van. Így nem hiszem, hogy nagy kárt tehetnék magamban, maximum a nyakam törhetném ki. Bár ha belegondolok…

  - Ezt most fejezd be! Várj meg, ahol vagy, ne mozdulj, pár perc és ott vagyok!

  - De lehet várhatnék, amíg dagály lesz, akkor már elég mély lesz a tenger nem? Bár igaz úszni meg tudok, tehát patthelyzet. Tényleg tudok én úszni? Ezt ki kéne próbálnom! – nevettem már hangosan. Olyan jó volt végre felhőtlenül bolondnak lenni.

  - Jaj Daniel, ne csináld ezt velem, a frászt hoztad rám! – már James is nevetett, leesett neki végre. – De tényleg várj meg, sietek. Beülünk valahová, és elmeséled mi történik most veled – azzal meg sem várva a választ lecsapta a telefont. Én még pár pillanatig bámultam az üresen búgó vonalat, majd kinyomtam. Azon agyaltam, amit utoljára mondott, hogy megbeszéljük, hogy mi történik velem mostanában.

Ezek szerint észrevette. 

2. rész

zene

A kétségbeesés fémes íze telített el. Kapkodva vettem a levegőt, ami égette, marcangolta a tüdőmet. A sötétség fekete burka kezdetett újra elborítani, körbeölelni. Azt kívántam, bárcsak soha ne ébredtem volna fel. Ha örökre ott maradtam a volna puha bársonyos sötétségben, ahol minden ismerősként üdvözölt, ahol átölelve dédelgetett a homály fekete árnyéka.

De hiába, akárhogy is kívántam, már nem térhettem vissza oda, ahonnan jöttem. Már nem várt ott rám, csak a néma üresség. Lassan megráztam a fejem, mintha a gondolataimat próbálnám kitisztítani, pedig csak önkéntelen mozdulata volt a tagadásnak, a lehetetlennek, hogy nem tudom mi történt. Most ébredtem csak rá, hogy ismét behunytam a szemem, erővel kellett rávennem magam, hogy ki tudjam nyitni. Ahogy körbenéztem, mindenhol kíváncsi szempárokkal találtam magam szembe. Végül is érthető, ha érdeklődve néznek rám, mint egy ketrecben tartott különleges állatra, ami épp most támad fel halottaiból a kihalás széléről.

De kétségkívül éltem, nem haltam meg, és most már nem is kívántam a halált. Igazából valószínű, soha nem is akartam, de ez a sok inger, és információ megzavart. Az eddigi világom olyan üresnek és színtelennek tűnt. Hihetetlen, hogy annyi ideig ott voltam. De az annyiról, még mindig nem tudtam, hogy mennyi is. Még csak most ébredtem, és máris olyan távolinak tűnt minden eddigi emlékem arról a biztonságos ködről. Csak bizonytalanul emlékeztem, ahogy körbeölelt, ahogy tartóztatott, ahogy cirógatva leláncolt. Halványan hallottam még a magamban lévő kétkedő hangot, a bizonytalanságom csábító, hamis magabiztosságát. Éreztem, hogy ha tudna, újra magába rántana, bekebelezne, felfalna elevenen, végképp, örökre.

Rémülten nyitottam tágra újból a szemem, észre sem véve, hogy csukva tartottam, egészen mostanáig. Láttam magam körül az embereket, az ápolókat, az orvosokat. Sürögtek, vizsgáltak, különböző gépeket szereltek rám, és megint másikakat le rólam. Gondoltam, ez része a vizsgálatoknak, de mindez úgy hatolt el hozzám, mint egy távoli, furcsa visszhang. Mégis határozottan érzékeltem, hogy ÉN vagyok, akit vizsgálnak. Így ennek a néha kellemetlen érzésnek is örülni tudtam. Hallottam, ahogy tanakodnak, számokat, idegen kifejezéseket hangoztatnak nagyon komolyan, de én csak egy ábrándképet kergettem újra és újra. Látni akartam megint az arcot, a szemet, hallani a hangját, neki, aki visszarántott ebbe a valóságba. Próbáltam fordítani a fejem, de nagyon nehezen ment. Olyan volt a testem, mintha nem hozzám tartozott volna, mintha egy idegen test lenne. Újra meg kell tanulnom, hogyan használjam. Látnom kellett, éreznem az érintését magamon. Olyan hirtelen késztetést éreztem, olyan erős vágyat, hogy magam is meglepődtem.

Egy újabb arc hajolt fölém. Biztató, kedvesen mély hangja valahonnan mintha ismerős lett volna. Hűvös érintése egy emléket riasztott fel elmém mély zugaiból, ahonnan nincs kiút, ahonnan nem térhetne vissza emlék, hiszen meg sem született soha.

Érzem a nap bársonyos sugarának cirógatását a bőrömön, éppúgy, ahogy a lágy kéz végigsimít a hátamon, a vállamon, a meztelen hasamon. Néha-néha elidőzve megpihen egyik-egyik helyen, hogy újult erővel induljon ismét felfedező útjára. Olyan nehéz mozdulatlan maradnom. Hallom a hangját, ahogy a fülembe suttogja a saját vágyát, ahogy a nevemen szólít, ahogy a nyelve hegye végigkúszik a fülcimpámon, a nyakam hajlatán, az állam vonalán, forróságot hagyva maga után. Érzem a fogait, ahogy belecsípnek a húsomba. Hallom a saját tüdőm zihálását, még érzékelem, ahogy a kezek lefogják mozdulni vágyó kezemet. Érzem a súlyát magamon, ahogy kényelmesen elhelyezkedik rajtam. Kinyitom a szemem, hogy lássam. Belepillantok a szemeibe. A vad tűz lobogva lángol zölden, lávafolyássá változtatva vérem lüktetését. Látom a halvány mosolyt az ajkain és tudom, hogy elvesztem benne.

Erőlködve téptem ki magam az emlék vad forgatagából és észrevettem, ahogy valaki engem néz figyelmesen. Mosolya kedves volt, szeme barátságosan zöldes-szürke, a haja majdnem fekete. Ismerős volt valahonnan ez az arc, de nem tudtam, hova tehetném.

- Szép jó reggelt ismét, Daniel – szólalt meg, és már tudtam ki ő. Vagy legalábbis gondoltam. De egyáltalán nem így emlékeztem rá. Dr. Eda Mollina.

- Emlékszik rám? – kérdezte, és fiatal, kedves arcán meleg mosoly terült szét. Próbáltam nem tátott szájjal bámulni, hiszen nem ilyennek képzeltem ködös, zavaros emlékeim alapján. Hol van az a másik, igéző teremtés, aki visszaráncigált a sötétségből, hol van az a karcosan rekedt hang, ami visszaparancsolt onnan, és hova tűnt az a tiszta, tüzes zöld szempár, amitől élni támad kedve még a halottnak is? Majdnem olyan volt Dr. Mollina, de csak majdnem. Az álomkép szertefoszlott. Az emlékek álmokká csitultak lelkemben, összezavarva amúgy sem tiszta tudatomat, lelkemet. Zavarban voltam, amiért csalódottságot éreztem, de olyan biztosan tudtam, emlékeztem valaki másra. Azt hittem, őt látom, amikor kinyitottam a szemem. De tévedtem. Miért olyan meglepő ez? Hiszen még alig ébredeztem

- Dr. Mollina vagyok. – Hallottam ismét a meleg bársonyos hangot. Bólintottam, hogy tudom, tudomásul veszem. – Dr. Vorian megvizsgálta, és egyelőre minden eredménye megfelelő. Ezentúl elég sokszor fogunk találkozni, én leszek a pszichiátere. Segítek az újrakezdésben. Lydia majd segít a fizikoterápiában, mert ennyi idő után, amit odaát töltött újra kell acéloznia az izmait. Csak fecsegett és fecsegett. Igazán kedves volt. Helyes kislányos arcán boldog mosoly ragyogott fel ahányszor rám nézett.

Szerettem volna visszamosolyogni rá, de a keserű csalódottságon kívül egyébre nem voltam képes. Ha tudtam volna ki vagyok, igazán ki, talán könnyebben menne, de nem tudtam örülni semminek.

- Nem kell beszélnie, tudom, még nehéz – bólintott, mintha kitalálta volna mit gondolok. – Az emlékek remélhetőleg hamar visszatérnek, ne aggódjon. Majd teszünk róla, hogy így legyen. Úgy tudom Dr. Vorian már értesítette a családját, hamarosan itt lesznek.

A család szó megütötte a fülemet, de elképzelésem sem volt, hogy van-e nekem olyanom. Ezek szerint igen, ha volt kit értesíteni. Kutattam homályos agyamban valami kapaszkodó után, de üres volt. A pillanatnyi kis emlékfoszlányokon kívül egyéb nem lakott benne. Lehetséges, hogy van valaki, aki hozzám tartozott? Hogy a sötétségben sem voltam egyedül? Nem tudom mit éreztem, semmi bizonyosság nem volt bennem, csak egyfajta enyhe kíváncsiság. Csendben tűrtem hát Dr. Mollina kedves tapogatózását, dédelgetését. Hangjában megannyi kedvesség bujkált, de én mégis csalódott voltam.

Nem rá vágytam. Hol van az a hang, azaz arc, az a szem? Őt akartam, akiért visszatértem, aki nem tűrte a csendes magányomat ott a feketeség bársonyos ölelésében. Újra egyedül voltam. Mindegy volt, hogy már ébren, életben, vagy ott lenn a mélyben, láncok közé verve, bilincsbe béklyózva haldoklott a lelkem.



Fél évvel később.



- Hogy vagyunk? Hogy vagyunk? – kérdezte Dr. Mollina. Végül megkedveltem, hiszen ki ne kedvelte volna. Ugyan az első napok kegyetlenül nehezek voltak, tele melankóliával. A kedélyem állandóan hullámzott, állandóan másképp éreztem magam. Néha olyan volt, mintha másra sem lennék képes, csak érezni. Mintha az egész lényem egyetlen érző csupasz idegsejt lett volna. Mintha minden porcikám lemeztelenítve arra várt volna, hogy újra tapasztaljon, újra éljen. Így hát mindent nagyon intenzíven éltem meg. Eda segített. Azóta szinte barátok lettünk, hiszen az első időkben majd minden időm – amit ébren töltöttem – vele töltöttem.

- Kösz jól – vigyorogtam rá. Már tudtam igazán teher nélkül mosolyogni, jó kedvű lenni. Fél év. Egy élethez kevés, de egy elveszett életet bepótolni még kevesebb.

- Minden rendben. Nem kell rám így nézned, nem kamuzok.

- Biztos? – félrehajtotta fejét, és kíváncsian sandított felém, tudtam, hogy nem verhetem át. Tényleg igazat mondtam. Illetve majdnem az igazat.

- Mikor is volt? – kérdezte újra, mintha nem tudná.

- Fél éve. Szinte napra pontosan. – grimaszoltam egyet, de aztán elnevettem magam. Valahogy nem tudtam sötéten gondolkodni a jelenlétében. Úgy kellettek nekem ezek az alkalmak, mint a sivatagnak a napfény. Felszabadultan, megkönnyebbültem a jelenlétében. Igazi mély kötődést éreztem iránta. Tudtam, hogy az orvosom. De lassan az elmúlt fél év alatt valahogy ez az orvos – páciens viszony szépen átfordult egy másfajta kapcsolattá. Nem kellett köntörfalaznom, neki nem.

- Még mindig képtelen vagyok felfogni a balesetet. Egyszerűen nem értem, hogyan lökhetett neki az a kamion annak a fának – mondtam elgondolkodva. És mereven néztem Eda szemébe.

- Tudod, hogy nem a te hibád volt – vigasztalt.

- Igen, persze. – Mostanában elég nyugtalan voltam. Beletúrtam a hajamba, ami most elég hosszúra nőtt az elmúlt fél év alatt, de nem bántam, ami ha belegondolok elég furcsa. Azelőtt soha nem szerettem, ha egy bizonyos hossznál jobban megnőtt, most meg nem zavar. Olyan dolgokban változtam, ami talán apróságnak tűnhet, de nekem mégis változás. Mint például ez a haj ügy. Vagy, a ruháim. Eddig is inkább a laza holmikat kedveltem, de mostanában néha már magamon is meglepődöm, hogy képes vagyok ugyanabban a cuccban lézengni napokon keresztül. Hiába, férfiak mondhatnám, de én soha nem voltam trehány. Az anyám meg is ölt volna. Erre el kellett mosolyodnom. Mióta kijöttem a kórházból a szüleim szinte agyon ajnároztak. Szerettem őket, de azért néha egy kis levegő nekem is kijárt. És ezt nehéz volt megmagyaráznom nekik.

- Mi a baj? – kérdezte Eda megállítva a töprengésemben, kérdő szemmel türelmesen nézve rám. Tudtam, ismertem már ezt a nézését. Ez a doktornős tekintet volt. Most nem mint a barátom ült mellettem, hanem, mint a pszichiáterem.

- Miért lenne baj? – Tudtam, hogy a visszakérdezés nem épp az, amit hallani akart, de időt akartam nyerni, hogy gyorsan átgondoljam a dolgokat. De Edának sasszeme volt. Azért is végezte ennyire jól a munkáját, mert észrevette azt is, ami fölött más esetleg elsiklott volna.

- Daniel. Nem azt kérdeztem, hogy van-e baj, hanem azt, hogy mi a baj. Ez elég nagy különbség nem gondolod?

- Nem tudok róla, hogy lenne valami baj. – Még mindig húzódzkodtam. De éreztem, hogy kezdem beadni a derekam. Végül is az összes titkomat – na jó, majdnem az összes titkomat – ismerte. Az első napon történt „emléket” nem meséltem el neki soha. És nem is fogom. De éreztem, hogy ha most nem beszélhetek valakivel menten szétrobban a fejem. A barátaimmal nem mertem, mert annyira féltőn óvtak még a széltől is, hogy egész egyszerűen, ha megemlítettem volna a szüleimnek vagy Andynek, vagy Alecnek, még Jamesnek is, hogy mi történik velem, menten mentőt hívtak volna, ebben egészen biztos voltam. Tehát az egyetlen Eda maradt. Megdörzsöltem a homlokom - ez is egy új szokás, eddig nem használtam ezt a mozdulatot, legalábbis nem emlékszem rá –, a kezdődő fejfájásom előfutáraként, de még mindig nem vettem a lapot. Az elmúlt hat hónap megtaníthatott volna, hogy ezt a mozdulatot rendszerint erős migrén követi. Ez volt az a pont, amikor be kellett volna vennem a gyógyszert, de én azt gondoltam magamról, hogy erős, hős férfi vagyok, aki bírja a fájdalmat, és nem futamodik meg holmi gyenge fejfájástól. Hát ez a gyenge fejfájás szokott olyankor napokra is kiütni.

Eda látta a mozdulatot, és kérdezés nélkül nyújtotta felém a pohár vizet és a két kerek kis drazsészerű tablettát.

- Na gyerünk nagyfiú, ne játszd itt a hős macsót. Bökd ki, ami a a lelkedet nyomja.

- Hát jó – sóhajtottam és lehuppantam a kanapéra. Önmagában vicces is lehetne, mint a filmekben, de valahogy elmúlt a nevethetnékem.

- Szóval – vettem egy nagy levegőt és próbáltam értelmesen fogalmazni – álmodom.

- Hm. Folytasd. – nem nézett rám, nem sürgetett, csak figyelmesen hallgatott. És ami a fő, nem éreztette velem, hogy nevetséges vagyok, pedig mi más lehetnék, ha nem az, ha ilyennel állok elő egy pszichiáternek.

- Hát nem olyan szokványos álmokat – köszörültem meg a torkom. Kicsit zavarban voltam mindig, ha a legbensőbb dolgaimat kellett elmondanom, még akkor is, ha Edának.

- Állandóan, mintha valaki diktálna a fejemben, mintha valami egy történetet vetítene benne. Hülyén érzem magam tőle, de nem bírom megállítani. Lassan már nem tudom különválasztani, mi az amit én teszek, és mi az, ami az álomban van csak. Kicsit ijesztő, hogy ennyire a bekebelezett. De nem tudok szabadulni, állandóan ezen jár az agyam, ezen kattog. Most mond, hogy normális vagyok! – nevettem fel keserűen.

- Szerintem nincs ebben semmi rendkívüli. Nyilván a tudatalattid így próbálja feldolgozni a történteket, és valahol író vagy, ugyan újságíró, de azért mégiscsak történeteket kreálsz nap mint nap. Ez most egy újabb.

- Oké, de én fotóriporter vagyok, nem írok történeteket – morogtam, mint egy nyűgős felingerelt kutya.

- Attól még az egész eddigi életed azzal töltötted, hogy különböző történetek után kutattál szerte a világban. Lehet most maga a történet az, ami megkeres téged. Nem gondoltad még, hogy esetleg le kéne írnod?

- Mit? – bambán nézhettem, mert hirtelen elkezdett nevetni. Szerettem, amikor nevet. Olyan csilingelően magas hangon kacagott, szinte megolvasztotta a jeges feszültséget, ami körülvett. Nem is értettem miért nem vettem ezt észre hamarabb. Ahogy ezen méláztam, váratlanul ébren kezdtem álmodni. A valóság pókhálójába szőtt képek szőnyegét láttam magam előtt, mint megannyi színes takaró, ami beborított, betakart élénk színeivel font körbe.

Őrülten ver a szívem. De nem rettegés vagy félelem, amit érzek, hanem színtiszta boldogság, egyfajta eufória. Egy kéz megérinti az enyémet. Lassan magához húzza, és együtt a hasára helyezi kezünket. Én pedig csak tágra nyitott szemmel nyelem a gyönyörű képet, ahogy domborodik a tenyerünk alatt. Egy pillanatra mintha lubickolást éreznénk, elmosolyodok. Soha nem gondoltam volna, hogy ember ehhez foghatót érezhet. Én meg pláne nem. A szabadságom mindig többre tartottam, minthogy engedjem leláncolni magam. Erre önként dalolva hajtom a fejem egy aprócska púpra, örökre odabilincselve magam ehhez az érzéshez. Képes lennék napokig itt heverni mellettük, de tudom, hogy várnak rám. A zene, az én zeném, lüktetve tör elő belőlem. Az ujjaim önálló életre kelnek, a lelkem már messze jár. Gyorsan egy futó csókot nyomok a kis domborulatra és még érzem azt a megfoghatatlan hullámzást odabent, amire mindig elfacsarodik a szívem. De félig már másutt vagyok. A zene birodalmamban. Ahol csak én létezem és a dallam. Az örök zeneszó, ami a távolból indulva rabolja el lelkem, és száguldva viszi messze, hogy kiáltva, nevetve szaladjak utána, húzva a világot magammal. Vigyorogva indulok a színpad felé, hallom, ahogy a tömeg kiabál, őrjöngve kántálja a nevem. Hihetetlen micsoda energia száguld felém. Szárnyára kap, és elrepül velem messze-messze tájra, a zene varázsába. Lehunyom a szemem, a kezem felébreszti a gitárt és megszólal maga a varázs. Azután már csak együtt létezünk én és a mindenség, végül belém száll mindenki, és nincs többé te és én, csak a zene létezik, semmi más.

- Daniel!

- Jaj ne haragudj, elkalandoztam. Hol is tartottunk? – Nem mertem bevallani, hogy már ébren is álmodom. De egyre inkább azt érezem, hogy az élet, az álomban valóságosabb, mint, amit én valaha is éltem.

Elfogott a szomorú vágyódás, valahányszor csak újabb részét megélhettem.

Miért nem nekem jutott ez az élet? Miért nem én lépek a világ elé?

Ébredés

Ébredés
zene - intro

  Tudtam, hogy minden most kezdődik el. Hogy honnan? Nehéz lenne megfogalmazni, talán a szívem dobbanásából, vagy egész egyszerűen csak éreztem.

  Fogalmam sem volt hol vagyok, arról sem, hogy mi történt. Olyan homályos és puha volt körülöttem minden. Valahonnan a távolból visszhangozva jutottak el hozzám a szavak, értelmet nem nyertek, de hallottam őket. Én csak lebegtem félig öntudatlanul valami kellemes szürke semmi közepén. Legszívesebben vissza sem jöttem volna soha. Viszont a hangok, a hangfoszlányok egyre hangosabbak és összefüggőbbek lettek. De még mindig nem akartam meghallani őket. Akarattal zártam be a fülemet előttük. Kizárva mindent, ami nem tartozott az én kis ködös valóságomba. Igazából nem volt itt semmi. De ez a semmi nagyon is elég nekem, könnyű itt lennem, olyan egyszerű, nem kellett gondolkodnom, nem kellett éreznem, egyáltalán nem kellett semmit sem csinálnom. Csak létezni. De a létezés most épp elég nagy megpróbáltatás volt harcolni valamiért, amiről nem is tudtam, hogy akarom-e.

  Egyáltalán mi az a létezés? Mi az a lenni - tettem volna fel magamnak a kérdést, ha értelme lett volna kérdezni. Ha értettem volna valamit. De semmi. Megint csak a semmi. Szürke, puha, ködös semmi. És ott, annak a semminek a közepén voltam én. Mintha csak lebegnék, fogalmam sem volt, hogy ez jó-e, avagy rossz, de jelen állapotomban, ebben a pillanatban nem is érdekelt. Egyáltalán nem érdekelt semmi. Újra és újra ez a szó. Ott zúgott megtépázott agyam tekervényei között, cikázva száguldozott keresztül kasul. Ez az egyetlen szó. Legszívesebben kitéptem volna a tudatom mélyéről, ha tudtam volna hogyan mozdítsam a karom. Ujjaimat karommá görbítettem volna, és kikapartam volna onnan, hogy ne halljam még egyszer. De csak ott zakatolt, csúfolódott velem a szó. Semmi, semmi, semmi. Ettől meg lehet őrülni. Vagy lehet már őrült is vagyok, és egy kényszerzubbonyban agonizálok épp. Ezért nem megy a mozgás? Ezért vagyok képtelen minden mozdulatra? Úgy éreztem néha, mintha megfeszítenének. Máskor minden nyugodt volt, csendes, lebegő. Megint máskor - mint most is - töprengő, őrülettel határos bizonytalanság.

  Ki tudná megmondani mi történt. Történt egyáltalán valami? Vagyok egyáltalán valaki? Néha úgy éreztem, mintha egy gyengéd érintés végig simított volna a testemen. Egyáltalán van testem? Máskor egy éles fény robbantotta ketté tudatomnak halvány derengését. Megint máskor, pedig öntudatlanul zuhantam egyre mélyebbre a feketeség bársonyába, mélységes mély kútjába. Nem bántam. Mégis honnan tudhattam volna mi az a megbánás, nem tudtam semmit, nem éreztem semmit, csak halvány derengések voltak csupán.

  Olyankor, amikor az a kéz megérintett, mintha feljebb kúszott volna elmém, mintha a sűrű köd kissé feloszlott volna. De nem történt soha semmi. A hangok, néha dallamosan, kissé rekedt, reszelős simogatással szólították meg a fülemet, hajtva, hajszolva utasítottak, simogattak, kérleltek. De, hogy mire, nem tudhattam, nem érthettem. Messze voltam, túl messze.

  Mióta is? Mintha öröktől fogva ez lenne. Nem emlékszem másra, csak erre a ködre, ami körülvesz engem. Én, én vagyok. Néha ezen gondolkodtam, de ez a szó talán túlzás, hiszen a gondolkodás tudatos, de én nem tettem semmit, ami tudatos lett volna.

  Egy örökkévalóságnak tűnt, mikor egyszer véletlenül, ezen elmélkedések egyikének közepette, meghallottam újra azt a hangot. Már ismertem, már szinte vártam. Feljebb kúsztam, elhallgattattam magamban a többi zengő, harsogó, suttogó hangot, és csak rá próbáltam figyelni. Csak erre a mély, reszelős, mégis bársonyos hangra. Önmagában nyilván ellentmondás lehetne, de nekem semmi nem volt az. Itt, ebben a világban nem lehetett ellentmondás semmi, hiszen, maga a létezés is az volt.

  - Daniel – milyen furcsa egy szó. És mégis, mintha megremegne tőle az egész világ. Ez még nem történt meg velem. Itt nem. A bensőm szétrepedni készült, fényesen csillogva robbant szerte a sűrű köd. Már-már világosságot láttam. De aztán hirtelen minden megint homályba, feketeségbe veszett. Most már tudtam valamire várni. Sóvárogni utána, kívánni, hogy halljam, érezzem, az értelmét megfejteni. Vajon mi lehet ez a szó?

  - Daniel, hall engem? – Újra megtörtént. Zúgott a fülem, az agyam kavargott, tekergett a bensőmben valami, mint egy élőlény, de nem engedett feljebb. Lent tartott, húzott vissza, oda, ahová szerinte tartoztam, ahol maradnom kellett volna. Ahol biztonság volt, ahol melegség, és ahol sötétség, feketeség. Eddig jól megvoltam itt. De most elfogott valami fékezhetetlen vágy. Talán kíváncsiság, talán valami más. Egy szó ugrott be valahonnan.

  Akarom. De mit? Olyan jó lenne látni is. Színeket, formákat, alakokat. Honnan jön mindez hirtelen? Honnan ez a vágy bennem? Miért most? Miért? Szerettem volna hangosan felnyögni, de nem tudtam hogyan kell. Ha lehetséges egyáltalán. Hangok, újabb hangok.

  - Minden rendben, nyugodjon meg, Daniel, nincs semmi baj. – De hiszen nyugodt vagyok. Csak a hangra koncentráltam, csodás érzés volt. Fényesség áradt el bennem, és egyre tisztább lett minden.

  Könyörgöm beszélj még! - akartam kiáltani, de fájdalmasan összeszorult mindenem, az erőlködéstől. Égetett, szaggatott, tépett, marcangolt és harcolt bennem a vágy. Menni, vagy maradni? Maradni, vagy menni? Egyik felem már ment volna, de valaki, vagy valami tartóztatott. Itt volt bennem, én magam, aki harcolt önmagammal. Olyan zavaros ez az egész. Hiába volt bizonytalan minden, hiába nem tudtam hova, de ha az a hang még tovább beszél hozzám, és nem veszítem el, akkor megtalálom az utat. Akkor elég bátor leszek kimenni a fényre, bele a ragyogó tündöklésbe.

  De a másik felem, amelyik a biztonságra vágyott, az nem volt bátor, nem akart kockáztatni, maradni akart. Itt minden olyan biztonságos, minden kényelmes, nincs félelem, nincs bizonytalanság. Semmi nincs. Újra ez a szó. Ami mindennél jobban megrémít, ami visszaránt, ami béklyóba köt, ami leláncol. Ez nem lehet, ezt nem lehet kibírni. Kettészakadok, nem bírom, melyik vagyok én, ki vagyok én, hol vagyok én? Hova tűntem én? Honnan jövök én? És végül; ki voltam én?

  Nem vagyok harcos. Vagy mégis? Hiszen most is harcolok. Egy aprócska kis fénynyalábért, egy ragyogásért képes vagyok harcolni. De mi lesz utána? Susogva üvöltötte fülembe a kérdést a bizonytalanság gyáva hangja.

  - Daniel, kapaszkodjon a hangomba! Gyerünk, látom, hogy hallja, tudom, hogy itt van, mi lesz már? Gyerünk az Istenért, küzdjön! – Végre, a mankó. Szinte hallottam, ahogy a megkönnyebbülés hangos sóhaja szakad ki belőlem, és ezzel a sóhajjal együtt égetve tért vissza a levegő a tüdőmbe. Minden eddiginél közelebb voltam a felszínhez, vagy ahhoz a hanghoz, ami már nem kérlelt, hanem parancsolt.

  Egy hangos nyögés szakadt fel belőlem, gondolom, hogy én lehettem, mert ezzel egy időben tüzes fájdalom hasított végig a testemen. Olyan nehéz volt. Egyáltalán minek töröm magam? Miért? Érdemes? Harcolni, küzdeni a semmiért, hiszen nem is tudom, mi vár rám. Csak a hangot hallottam, már bárhol megismerném, bármikor harcolnék, hogy újra halljam. Ennyire egyszerű lenne? Ilyen könnyű? Nem könnyű, egyáltalán nem. De végre volt előttem valami, amiért akartam, én akartam lenni, végre. Próbáltam nagy levegőt venni és küzdeni. Újra és újra elhatároztam magam, hogy most. Most lesz az a pillanat, amikor végre sikerül a felszínre löknöm magam. De mindegyre elbuktam, már-már láttam az alagút végét, de nem ment. Csak nem akart elengedni a bársonyos feketeség. A puha semmiség, a derűs ködösség. A biztonságos, kegyetlen egyedüllét.

  - Mi lesz már? Nyissa ki a szemét! – Csattant a hang olyan erővel, hogy felrobbant minden béklyó a lelkemről és lánc az elmémről. Szabad voltam. Végre igazi, megmagyarázhatatlan boldogságot éreztem, kézzelfogható valóságot. Akár maradhattam volna ebben a lebegő tudatosságban, hogy most jó, így jó. De a hang, az Ő hangja nem engedett. – Daniel! Gyerünk, ébresztő, nem aludt még eleget? – Egyszerre volt kérlelő és parancsoló. Én pedig, mint egy kisgyermek, szót fogadtam.

  Egyre feljebb kapaszkodtam, egyre kijjebb. Már éreztem, hogy nem tarthatnak vissza a bizonytalanság durva kötelei, nem akadályozhatnak a kusza, láthatatlan fonalak, többé nem húzhatnak a mélybe. Ólom nehézzé vált mindenem, ahogy egyre feljebb jutottam. A fájdalom már szinte elviselhetetlen volt, de mentem, meneteltem. Már magam sem tudtam merre, hova, csak egy cél lebegett előttem, menni, menni. A levegő zihálva égett a tüdőmben, éreztem a testem minden egyes négyzetcentiméterét. Meg tudtam különböztetni a fájdalom kiindulópontját, minden egyes kis szúrását, döfését. Borzongatva szaladt végig az élet a testemen, szólongatva rég elfeledett tagjaimat. Mintha ezer, és egy millió tű szúródott volna egyszerre belém, úgy éreztem megszakadok, belehalok a fájdalomba. De ezzel együtt még valamit éreztem, és ez furcsa örömmel töltött el. Az érzés bizonyossággá változott, ÉLEK. Tudtam, hogy létezem. Végre volt egyvalami, ami biztossá vált bennem. Nem számított a fájdalom, nem törődtem a kínnal, léptem tovább újra és újra. Már csak egy pillanat választott el tőle, a világosságtól, de ez tűnt most a legleküzdhetetlenebbnek.

  - Ez az! Már csak egy kicsit tartson ki! Gyerünk, Daniel, kérem jöjjön vissza a fényre! – Suttogóvá vált a hangja és nekem nagyon kellett figyelnem, hogy halljam, hogy ne tévesszem szem elől. Válaszolni akartam, hogy itt vagyok, hogy hallom, de a hang csak idegen, furcsa, rekedt krákogásként tört elő a torkom mélyéről. Mintha újjáéledt volna ezzel az egyetlen nehézkes, artikulálatlan hanggal minden. Már nem volt előttem több akadály.

  A szemem újra kinyílt a világra. Vakon, tátogva leste a fényt, próbálva befogadni az idegen színeket, és éles, késforgató tündöklést. Képtelen voltam elviselni ezt a vakító ragyogást. Újra be kellett csukom a szemem előle, mert úgy éreztem megvakulok, ha még néznem kell. Az öröm helyett, amit éreznem kellett volna, kétségbeesett csalódást éreztem. Ez nem az volt, amit vártam. Nem az, amire számítottam. Csalódottan menekültem volna vissza a biztonságot jelentő fekete, bársonyos puhaságba, de már hiába, túl mélyen volt, túl messze tőlem.

  - Daniel. Itt vagyok. Minden rendben, nyissa ki a szemét. Már nem lesz olyan világos. Nyugodtan, nem fog fájni, lekapcsoltam a világítást. – Újból szólt a lágy, reszelős hang. A gerincem mentén végigborzongott az élet hulláma. Jó érzés kerített hatalmába, végre egy jó érzés. Felsóhajtottam, éreztem a tenyerét. Hűvös ujjai szorították az enyémeket. A másik kezével végigsimított a homlokomon, megnyugvást hozva zaklatott elmémnek. Mint megannyi kis elektromos csáp, száguldott keresztül a bőrömön az érintése. Elöntött a boldogság, hullámokban tört rám az élet íze.

  - Jó reggelt – szólított meg újra, ahogy belenéztem a szemébe. Olyan tisztán zöld volt, mint még soha semmi, amire vissza tudnék emlékezni. Csak bámultam, nem törődve semmivel. Nem láttam belőle mást, csak a hatalmas zöld macska tekintetét. Furcsán hirtelen tértek vissza elmémbe a szavak és azok értelme. Huncutnak, incselkedőnek láttam, ahogy rám pillantott. Kedvem lett volna megkérdezni, mi olyan vicces. De hang nem jött ki a torkomon.

  - Hát nem volt könnyű – nevetett fel. Most egy kicsit másnak hallottam a hangját, de épp annyira csábított, mint ott lent a mélyben – de szerencsére újra köztünk. Isten hozta!– nevetett fel, rekedt, mély hangján. Én pedig még mindig csak bámultam rá bambán. Egy apró mosolyt kicsikartam azért magamból, bár a szám érezhetően cserepes volt, mert hirtelen éreztem, ahogy majd szétreped.

  - Még be sem mutatkoztam - csevegett tovább a lány, mit sem törődve a megrökönyödött hallgatásomon. – Dr. Eda Mollina vagyok. - Érdekes név - gondoltam -, de valahogy illett hozzá, legalábbis a szeméhez biztosan.

  - Hozok egy kis vizet, és szólok Dr. Voriannak, hogy jöjjön, vizsgálja meg. Egy pillanat és itt vagyok. – Újra megsimogatta a homlokom, elmosolyodott, kivillantva szabálytalan fogsorát és felállt mellőlem. Csak akkor vettem észre, hogy fekszem.

  Ágyban, párnák közt. Vajon hol lehetek és mi történhetett? Egyáltalán mióta vagyok itt? Olyan sok minden kavargott bennem, hogy megszámolni sem tudnám, nem hogy megfogalmazni. Nehéz itt lenni, nehéz ébren maradni. Még éreztem a megtört béklyók húzását. Hívtak, csalogattak vissza, de én már nem akartam, akármennyire is félelmetes volt itt kint a napfényen, a világosságon, ébren lenni.

  Még végig sem gondolhattam kétségeimet és félelmeimet máris hallottam az újabb izgatott beszélgetést.

  - Igen, felébredt, csodálatos ugye? – Dr. Mollina hangjából csak úgy sütött a lelkesedés. – És ennyi idő után, hihetetlen. A szokásos napi rutint végeztem, és szokás szerint beszéltem hozzá. – Hallgattam, ahogy beszél, és képzeletem előtt sebesen peregtek a kockák, mint egy filmen, úgy láttam a jelenetet. – Eddig soha nem láttam, hogy reagálna, de most, mintha megrebbent volna valami - olyan izgatott volt a hangja, hogy alig értettem amit mond–, egyre csak szólongattam, és hajtottam, aztán egyszer csak felsóhajtott, majd kinyitotta a szemét. Hát nem csodálatos? – lelkendezett a doktornő. Olyan izgatott volt, annyira feldobott. Ráadásul boldognak tűnt a hangja. Csodálkoztam, vajon miért.

  - De az– dörmögte egy másik férfias hang. Bizonyára Dr. Vorian. Ha jól értettem. – Kérem doktornő, befejezné az ugrabugrát körülöttem, akkor talán bemehetnénk megvizsgálni a betegét, aki csodás ébredéssel tért vissza közénk. – Olyan gúnyos volt a hangja, nem is értettem miért, hiszen a doktornő annyira lelkes volt, ez a fickó meg teljesen közömbös.

  - Természetesen, elnézést. – Váltott hivatalos hangnemre Dr. Mollina.

  Beléptek a szobába, de nem láthattam őket, csak hallottam, ahogy az ágyam mellé állnak, de már nem csak ketten voltak, egy seregnyi ember sürgött körülöttem, mindenki vizsgált rajtam valamit. De engem nem érdekelt semmi, csak hogy lássam a lány szemét. Rá akartam nézni, bele akartam látni a lelkébe, a szívébe. Tudtam, hogy érzelgős vagyok, még a gondolat is, de nem tehettem róla. Különben meg úgy okoskodtam a friss tudatommal, hogy ennyit igazán megengedhetek magamnak, azok után, amiken keresztülmentem. De még mindig fogalmam sem volt, hogy min is mentem keresztül.

  - Hogy érzi magát fiatalember? – kérdezte tőlem a doki. Bár már tudtam fókuszálni, mégis nehezemre esett megtalálni a sok idegen arc között. – Tudja, hogy hol van? Emlékszik valamire?

  Bénultan néztem a nyájas szemekbe, és döbbenten tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs semmiről. Óvatosan megráztam a fejem, nemet intve. Csak a nevemet tudom. Daniel McCord. És azt, hogy újságíró vagyok. De semmi mást. Hogy hány éves vagyok, hogy hol lakom, hogy házas vagyok-e, van-e családom.

Semmi.

  Újra az a félelmetes szó. A rettegés költözött belém.

  A semmi markában voltam.

zene - Ákos: Minden most kezdődik el