Mintha lebegtem volna, úgy néztem magam és a többiek zavartalan estéjét. De nem zavart. Egyszerre voltam kívül és belül. Kezem ügyében tartottam a fényképezőgépemet, és amikor kedvező alkalmat láttam, engedtem a fényképész énem késztetésének. Magabiztos lettem már csak az érintésétől is. Abban a pillanatban, mikor a szemem a keresőben nézte, ahogy a kiválasztott pillanat belefagyni készül az örökkévalóságba, minduntalan megremegtem. Akkor, biztos voltam benne ki vagyok.
De épp így akkor is, mikor egyszer csak véletlenül előkerült egy gitár, és nem tudtam ellenállni hívásának. Éppolyan érzés kerített hatalmába, mint fényképezés közben. Elég volt csak megérintenem a húrokat, csak egyik ujjammal végigsimítanom a gitár lágy, karcsú női testén és tudtam, ez vagyok én. Könnyedén, akadálytalanul játszottam el a dalokat, amik a fejemben tobzódtak. Jó érzés volt csak nekik játszani, még akkor is, ha már szinte minden az emlékezetembe vésődött, nem úgy mint régebben. Megfigyeltem, minél többet játszom, annál inkább maradandóbb lesz az élmény. Nem engedtem megszökni.
Magamba akartam szívni a körülöttem lévők mosolygós arcát, mintha tudat alatt el akarnám raktározni komorabb időkre. Hiába akartam, nem tagadhattam a tényt, hogy ami velem, velünk történik nem teljesen normális. Mert akármennyire is „normálisan” viselkedtünk, és körmünk szakadtáig próbálkozhattunk, akkor is be kellett látnom, hogy nem maradhat ez az idilli állapot örökre így. De, ahogy már a nap és az este folyamán olyan sokszor , engedtem, hogy egyéb, jobb dolgok eltereljék a figyelmemet.
- Nem jól fogod… - léptem Ailia mögé a biliárdasztalhoz. – Megmutatom… látod? – mutattam a helyes mozdulatot, miközben hátulról átkaroltam, ráigazítottam a kezét a dákóra, majd ketten próbáltunk lökni. Persze nem sikerült.
- Eddig szinte biztos voltam benne, hogy tudom, hogy kell fogni… - nézett hátra ártatlan szemekkel, mire a mellettünk bámészkodó Rick és Noah harsány röhögésbe kezdett.
- Hagyjuk, hogy a profi megmutassa! – dőlt hátra a mellettünk lévő asztalnak Noah csalafinta mosollyal.
- Oké… értettem, vettem a célzást… - nevettem. De nem engedtem el Ailia derekát. – Majd otthon még gyakoroljuk, rendben? – suttogtam a fülébe, úgy éreztem belém bújt a kisördög. Elégedetten vettem észre, ahogy Ailia megremeg, és mintha egy kicsit el is pirult volna, bár a gyér fényben, lehetséges, csak az én szemem káprázott.
- Gyerekek… ne itt, ha kérhetném, ez mégis egy nyilvános hely! - vigyorgott Rick. Komolyan kezdtem megkedvelni őket. Rick kezdeti ellenállása a múltkori este óta, mintha nyomtalanul szállt volna el. Nem tudom miért változott velem szemben a véleménye, de örültem neki. Bár azért nem szalasztott volna el egyetlen alkalmat sem, hogy húzzon, vagy ugrasson. És olykor elcsíptem a kutató pillantását is, de ez már igazán nem az az ellenséges tekintet volt, ami kezdetben.
- Jól van nagyfiú… mutasd, mit tudsz! – bontakozott ki ölelésemből Ailia és a kezembe adta a dákót.
- Rendben… csak aztán nehogy meglepődjetek – vigyorogtam magabiztosan. – James egy kör? Benne vagy?
- Még szép, hogy benne! Figyeljetek és tanuljatok, hogy csinálják ezt az öreg kontinensen!
Nehéz menet volt. Hiszen James éppolyan jól játszott, akárcsak én magam. Ráadásul már rég játszottam, újra bele kellett jönnöm. Berozsdásodtam, de James szemmel láthatóan örült, ha egy-egy lökésem nem sikerült, és porig alázhatott. De felébredt bennem a játékszenvedély és a versenyszellem. Soha nem szerettem alul maradni, nem is értettem, hogy ez az elmúlt időszakban miért nem jutott eszembe.
Teljesen belemerültünk a játékba, közben a többiek, hol engem, hol Jamest buzdították. Nehezen, de én nyertem. Úgy örültem neki, mint egy kisgyerek. Játszottunk még aztán Rickkel is egy menetet, meglepetésemre azt viszont ő nyerte. Majd bekapcsolódott Bishop is, és előadtak Noahval egy hamisíthatatlan vígjátékát a biliárdozásnak, parodizálva Jamest és engem, mint két bohóc.
Majdnem hajnal volt már, mire elindultunk haza. Cseppet sem voltam fáradt. Sok idő óta először éreztem magam a réginek. Újra éltem. Igazán. Megkértem a taxist, hogy kicsit távolabb tegyen ki minket a tengerpart mellett. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy magamba szívjam a sós levegőt.
Egymás mellett baktattunk Ailiával, a lábunkat a hullámok nyaldosták, puha kis csókocskákat lehetlek ránk. Költőinek éreztem az éjszakát. Még tinta-fekete volt az éj, de az élők csalhatatlan ösztönével éreztem az új nap hajnalát. Mintha csak miattam kelne útjára a Nap. De mielőtt eljött volna a virradat, ünnepelve győzelmét a sötétség fölött, a csillagtalan éjszaka magába fogadott minket. Eltűnődtem, hogy megannyi formája létezik a feketeségnek. Én mennyi sötétséget éltem meg, mióta felébredtem. Ez a feketeség nem bántott. Ez a sötét nem fájt, nem volt hideg, nem próbált behálózni, megfojtani, bekebelezni. Csak ölelni. Mint egy hatalmas, puha dunyha, ránk borult, hogy melegben, biztonságban tartson minket. Mi pedig, mint két gyermek, örömmel léptünk ölelő karjai közé, izgalommal vizslatva az ismeretlent.
Bárgyú vigyorral a képemen bámultam a hullámzó óceánt. Hagytam, hogy az érzelmek kiüljenek az arcomra, nem tagadtam már semmit. Leültünk a homokba és vártunk. Vártuk, hogy az ég szurokra festett bársony feketesége engedjen a nappal csábításának, és behódoljon a világosságnak.
Óvatosan, tapogatózva kelt életre az új reggel. Lágy ecsetujjaival megérintve először csak az ég alját, jelezte, hogy megérkezett. Majd mind nagyobb teret hódított vissza, gyengéden simogatva az éjszaka feketeségének puha, kedves, bársony arcát. Újabb és újabb színekkel kérte táncra a feketeséget. Visszavonhatatlan változásként, a körforgás unalmas, de minden új nappal megújuló szertartásaként lépett aztán közénk. Szótlanul néztük hangtalan behódolását az éjszakának. Ahogy a világosság csendesen, de meg nem tántorodva foglalta el a helyét. Mintha a sötétség bókolva hajtott volna fejet neki, átadva, megadva magát. Csodálatos tánca volt ez a hallhatatlan természet új hajnalának.
Jól esett, hogy nem kell beszélnem. Nem tudtam volna mit mondani. Nem tudtam volna szavakkal leírni. Az új nap felvirradt, és hozta magával a világosság hangzavarát. A sirályok rikoltásával lett hangos a környék. Hangoskodva veszekedtek egy-egy ételdarabon. Játszadozva kergetőztek egymással, nem törődve az emberpárral, akik egymás mellett ültek a melegedő homokban.
Lassan felálltunk és visszaballagtunk a házba. Csendben belopóztunk, nehogy az alvókat felébresszük. Megnéztük még Albát, egy pillanatig csodálva, ahogy szuszog, majd kisettenkedtünk, hogy végre leheverhessünk mi is. Hirtelen ólomnehézzé váltak a tagjaim. Nem kellett várnom az álomra, ahogy behunytam a szemem, már aludtam.
Az idő olyanná vált, mint a folyékony tükör. Nem tudtam megfogni, kicsúszott a kezeim közül. Úgy száguldott velünk, mintha direkt siettetni akarná az elmúlást. Elszomorított volna a tény, hogy így szaladnak a napok, de nem gondolkodtam. Csak úsztam a magam felhőpuhaságú, képtelen boldogságában. Nem törődtem semmivel. Sem a régi kérdéseimmel, az álmokkal, sem az emlékekkel, amik ugyanúgy jelen voltak a mindennapjaimban, mint előtte, de inkább eltemettem őket.
Újra és újra a homokba dugtam a fejem. Nem akartam kiszakadni ebből az érzésből. Hiába tudtam, hogy egyszer vissza kell térnem, és újra a saját életemet kell élnem, csak húztam az időt. Mindig azt mondogattam, majd holnap, majd jövő héten…
Megszállottan dolgoztam, a művészet újraéledt bennem és hagytam, hogy kitöltsön, hogy irányítsa lépteimet. Rengeteg képet készítettem, és mindet elküldtem haza Mirandának, aki újult lelkesedéssel vetette bele magát a szervezésbe, hogy az általam okozott csalódottságát kompenzálhassa. Nem haragudhattam rá, hiszen újra csak az ügyfele – jelen esetben az én – érdekeit védte. Kiállítást szervezett nekem, amire haza kellett mennem. Még mindig nem akartam elfogadni a tényt, hogy nekem azon a másik kontinensen is van egy életem. Ha világosan tudtam volna gondolkodni, azt mondtam volna, átestem a ló túlsó oldalára. Hiszen amennyire harcoltam az ellen, hogy magam maradhassak, most úgy nem érdekelt a dolog. Olyanná váltam, mint egy drogos, aki nem hajlandó szembenézni a szenvedélyével, a függőségével. Az én függőségem a boldogság volt. Kétségbeesetten kapaszkodtam belé, mint egy fuldokló egy nádszálba. De hiába szorítottam görcsösen, tudnom kellett volna, hogy a nádszálak előbb – utóbb elsüllyednek. Féltem, hogy végül rám is ez vár, nem tudom magam majd tovább fenn tartani, és elmerülök.
Vészesen közeledett az idő, mikor újra repülőre kellett szállnom, hogy visszatérjek az elhagyott világomba. Attól féltem, ha visszamegyek, az életem is visszatér ugyanoda, ahonnan elindultam. Féltem, ha itt hagyom Ailiát és Albát, örökre itt hagyom őket, és többé nem tudom majd megtalálni a hozzájuk vezető utat. Gyötrődtem emiatt. A kétségeim és félelmeim alattomos módon törtek utat felém. Kíméletlenül fúrták be magukat újra és újra a tudatomba. Bekúsztak és nem eresztettek. Mézesmázosan vontak egyre közelebb magukhoz, hogy végül ragadós mancsukkal feltartóztassanak, befonjanak saját gyengeségem által font acélhálójukba.
- Gyertek velem! – kértem egyik este Ailiát. Én épp a zongora mellett ültem, és már természetes mozdulattal hajtottam fel a fedelét, hogy a fekete-fehér billentyűkhöz érjek. Észre sem vettem, hogy majdnem önálló dallam szökött ki az ujjaim közül, miközben néztem kérőn Ailiára
- Hova?
- Angliába. Jövő héten lesz a kiállítás megnyitóm, amit Miranda szervezett a legújabb képekből. Azt mondja, míg fut a könyv meg kell lovagolni a siker hullámait, így pont jó az időzítés. Szerinte nagyot kaszálhatok – mondtam miközben még mindig a billentyűkön barangoltak az ujjaim.
- Nem tudom… - ült mellém Ailia.
- Gyertek velem… kérlek! – mondtam újra.
- Mi lesz velünk Daniel? – tette fel a kérdést Ailia, ami már bennem is sokszor megfordult. Olyannyira, hogy szinte állandóan ez zakatolt a fejemben. Csapdában éreztem magam. Maradtam volna, de menni is akartam. A két életem harcolt értem, de fogalmam sem volt, hogy ebben a harcban velem mi lesz. Akármelyik fog győzni én elbukom. Világossá vált, hogy ezt a döntést halogattam, hiszen mindig is tudtam, hogy egyszer döntenem kell, de szerettem volna még egy kis haladékot.
- Nem tudom – sóhajtottam, és a kezembe temettem az arcom. – Nem tudom. – Láttam magam újra egyedül, magányosan, a sötétben, a semmiben, és újra elfogott a félelem. – Rettegek belegondolni, hogy mi lesz. Nem tudok gondolkodni, nem akarom elképzelni a jövőt. Azt akarom, hogy elég legyen a jelen. De tudom, hogy lehetetlen. Ne haragudj – suttogtam.
- Tudom… - Ölelt meg Ailia szorosan, újra erőt adva. – Én sem akarok erre gondolni. Én is csak azt akarom, hogy az adott nap örökké tartson. De nem bújhatunk el örökké. Nem tehetünk úgy, mintha a nem ebbe a világba tartoznánk. Nem menekülhetünk el a magunk kis képzeletbeli világába. Ki kell lépnünk a burokból – mondta végtelen szomorúsággal a hangjába. – Azzal, ha elmegyünk veled, csak halogatjuk az elkerülhetetlent.
- Tudom… de szeretnék még egy kicsit ebben az álomban tölteni. Hát olyan nagy baj ez? – kérdeztem kétségbeesve.
- Nem, nem baj. De egyszer szembe kell néznünk a dolgokkal.
- Gyertek velem! – kértem őt újra, mire ő még közelebb húzódott hozzám. Fejét a vállamra hajtotta, és hallgatta a hangjegyeket, amik újdonsült erővel keltek életre a zongorából. Egyik kezével végigsimított a kezemen, majd a billentyűkön, óvatosan érintve őket, mintha bármelyik pillanatban összezúzhatná őket egy óvatlan mozdulattal. Ahogy ujja hozzáért egyik-egyik fekete, vagy fehér elefántcsont testű billentyűhöz, úgy szállt a levegőbe az újabb és újabb hang.
- Jó… - sóhajtotta. Először azt hittem, csak a hangok játszadoznak velem, azt hallatva, amit füleim hallani akarnak. De aztán megismételte hangosabban is. – Veled megyünk. Nem bírok gondolkodni! Nem tudlak elengedni! Még egyszer nem! – mondta szenvedélyesen; éreztem, ahogy összeszorul a torkom. És újra felébredt bennem az eltemetettnek hitt kétely. Kit láthat bennem? De nem számított. Felé nyúltam, végigsimítottam az arcán, próbáltam magamba inni a vonásait, de tudtam, hogy azok már örökre bennem élnek. Majd óvatosan, puhán csókoltam meg. Éreztem sós könnyeinek ízét a száján, de nem tudtam vigasztalni, csak még kétségbeesettebben csókoltam tovább.
A fennmaradó kevéske időnek próbáltuk mind a ketten kihasználni minden pillanatát. Mintha tudtuk volna, hogy szükségünk van rá. Egyre több időt igyekeztünk kettesben tölteni, vagy hármasban Albával. Egyre kevesebbet mentünk el otthonról, csak sétálgattunk a tengerparton, játszottunk, a homokban kergettük Albát. Egyedül Alba élvezte maradéktalanul ezeket a napokat. Ő nem érezte, amit mi. Egyfajta keserédes elmúlás hangulat lebegett közöttünk. Hiába tudtuk, hogy Angliában ugyanúgy együtt leszünk, valahogy éreztük, egy időszak lezárult. Nem tagadhattuk tovább. Így vagy úgy, de fordulóponthoz érkeztünk.
De épp így akkor is, mikor egyszer csak véletlenül előkerült egy gitár, és nem tudtam ellenállni hívásának. Éppolyan érzés kerített hatalmába, mint fényképezés közben. Elég volt csak megérintenem a húrokat, csak egyik ujjammal végigsimítanom a gitár lágy, karcsú női testén és tudtam, ez vagyok én. Könnyedén, akadálytalanul játszottam el a dalokat, amik a fejemben tobzódtak. Jó érzés volt csak nekik játszani, még akkor is, ha már szinte minden az emlékezetembe vésődött, nem úgy mint régebben. Megfigyeltem, minél többet játszom, annál inkább maradandóbb lesz az élmény. Nem engedtem megszökni.
Magamba akartam szívni a körülöttem lévők mosolygós arcát, mintha tudat alatt el akarnám raktározni komorabb időkre. Hiába akartam, nem tagadhattam a tényt, hogy ami velem, velünk történik nem teljesen normális. Mert akármennyire is „normálisan” viselkedtünk, és körmünk szakadtáig próbálkozhattunk, akkor is be kellett látnom, hogy nem maradhat ez az idilli állapot örökre így. De, ahogy már a nap és az este folyamán olyan sokszor , engedtem, hogy egyéb, jobb dolgok eltereljék a figyelmemet.
- Nem jól fogod… - léptem Ailia mögé a biliárdasztalhoz. – Megmutatom… látod? – mutattam a helyes mozdulatot, miközben hátulról átkaroltam, ráigazítottam a kezét a dákóra, majd ketten próbáltunk lökni. Persze nem sikerült.
- Eddig szinte biztos voltam benne, hogy tudom, hogy kell fogni… - nézett hátra ártatlan szemekkel, mire a mellettünk bámészkodó Rick és Noah harsány röhögésbe kezdett.
- Hagyjuk, hogy a profi megmutassa! – dőlt hátra a mellettünk lévő asztalnak Noah csalafinta mosollyal.
- Oké… értettem, vettem a célzást… - nevettem. De nem engedtem el Ailia derekát. – Majd otthon még gyakoroljuk, rendben? – suttogtam a fülébe, úgy éreztem belém bújt a kisördög. Elégedetten vettem észre, ahogy Ailia megremeg, és mintha egy kicsit el is pirult volna, bár a gyér fényben, lehetséges, csak az én szemem káprázott.
- Gyerekek… ne itt, ha kérhetném, ez mégis egy nyilvános hely! - vigyorgott Rick. Komolyan kezdtem megkedvelni őket. Rick kezdeti ellenállása a múltkori este óta, mintha nyomtalanul szállt volna el. Nem tudom miért változott velem szemben a véleménye, de örültem neki. Bár azért nem szalasztott volna el egyetlen alkalmat sem, hogy húzzon, vagy ugrasson. És olykor elcsíptem a kutató pillantását is, de ez már igazán nem az az ellenséges tekintet volt, ami kezdetben.
- Jól van nagyfiú… mutasd, mit tudsz! – bontakozott ki ölelésemből Ailia és a kezembe adta a dákót.
- Rendben… csak aztán nehogy meglepődjetek – vigyorogtam magabiztosan. – James egy kör? Benne vagy?
- Még szép, hogy benne! Figyeljetek és tanuljatok, hogy csinálják ezt az öreg kontinensen!
Nehéz menet volt. Hiszen James éppolyan jól játszott, akárcsak én magam. Ráadásul már rég játszottam, újra bele kellett jönnöm. Berozsdásodtam, de James szemmel láthatóan örült, ha egy-egy lökésem nem sikerült, és porig alázhatott. De felébredt bennem a játékszenvedély és a versenyszellem. Soha nem szerettem alul maradni, nem is értettem, hogy ez az elmúlt időszakban miért nem jutott eszembe.
Teljesen belemerültünk a játékba, közben a többiek, hol engem, hol Jamest buzdították. Nehezen, de én nyertem. Úgy örültem neki, mint egy kisgyerek. Játszottunk még aztán Rickkel is egy menetet, meglepetésemre azt viszont ő nyerte. Majd bekapcsolódott Bishop is, és előadtak Noahval egy hamisíthatatlan vígjátékát a biliárdozásnak, parodizálva Jamest és engem, mint két bohóc.
Majdnem hajnal volt már, mire elindultunk haza. Cseppet sem voltam fáradt. Sok idő óta először éreztem magam a réginek. Újra éltem. Igazán. Megkértem a taxist, hogy kicsit távolabb tegyen ki minket a tengerpart mellett. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy magamba szívjam a sós levegőt.
Egymás mellett baktattunk Ailiával, a lábunkat a hullámok nyaldosták, puha kis csókocskákat lehetlek ránk. Költőinek éreztem az éjszakát. Még tinta-fekete volt az éj, de az élők csalhatatlan ösztönével éreztem az új nap hajnalát. Mintha csak miattam kelne útjára a Nap. De mielőtt eljött volna a virradat, ünnepelve győzelmét a sötétség fölött, a csillagtalan éjszaka magába fogadott minket. Eltűnődtem, hogy megannyi formája létezik a feketeségnek. Én mennyi sötétséget éltem meg, mióta felébredtem. Ez a feketeség nem bántott. Ez a sötét nem fájt, nem volt hideg, nem próbált behálózni, megfojtani, bekebelezni. Csak ölelni. Mint egy hatalmas, puha dunyha, ránk borult, hogy melegben, biztonságban tartson minket. Mi pedig, mint két gyermek, örömmel léptünk ölelő karjai közé, izgalommal vizslatva az ismeretlent.
Bárgyú vigyorral a képemen bámultam a hullámzó óceánt. Hagytam, hogy az érzelmek kiüljenek az arcomra, nem tagadtam már semmit. Leültünk a homokba és vártunk. Vártuk, hogy az ég szurokra festett bársony feketesége engedjen a nappal csábításának, és behódoljon a világosságnak.
Óvatosan, tapogatózva kelt életre az új reggel. Lágy ecsetujjaival megérintve először csak az ég alját, jelezte, hogy megérkezett. Majd mind nagyobb teret hódított vissza, gyengéden simogatva az éjszaka feketeségének puha, kedves, bársony arcát. Újabb és újabb színekkel kérte táncra a feketeséget. Visszavonhatatlan változásként, a körforgás unalmas, de minden új nappal megújuló szertartásaként lépett aztán közénk. Szótlanul néztük hangtalan behódolását az éjszakának. Ahogy a világosság csendesen, de meg nem tántorodva foglalta el a helyét. Mintha a sötétség bókolva hajtott volna fejet neki, átadva, megadva magát. Csodálatos tánca volt ez a hallhatatlan természet új hajnalának.
Jól esett, hogy nem kell beszélnem. Nem tudtam volna mit mondani. Nem tudtam volna szavakkal leírni. Az új nap felvirradt, és hozta magával a világosság hangzavarát. A sirályok rikoltásával lett hangos a környék. Hangoskodva veszekedtek egy-egy ételdarabon. Játszadozva kergetőztek egymással, nem törődve az emberpárral, akik egymás mellett ültek a melegedő homokban.
Lassan felálltunk és visszaballagtunk a házba. Csendben belopóztunk, nehogy az alvókat felébresszük. Megnéztük még Albát, egy pillanatig csodálva, ahogy szuszog, majd kisettenkedtünk, hogy végre leheverhessünk mi is. Hirtelen ólomnehézzé váltak a tagjaim. Nem kellett várnom az álomra, ahogy behunytam a szemem, már aludtam.
Az idő olyanná vált, mint a folyékony tükör. Nem tudtam megfogni, kicsúszott a kezeim közül. Úgy száguldott velünk, mintha direkt siettetni akarná az elmúlást. Elszomorított volna a tény, hogy így szaladnak a napok, de nem gondolkodtam. Csak úsztam a magam felhőpuhaságú, képtelen boldogságában. Nem törődtem semmivel. Sem a régi kérdéseimmel, az álmokkal, sem az emlékekkel, amik ugyanúgy jelen voltak a mindennapjaimban, mint előtte, de inkább eltemettem őket.
Újra és újra a homokba dugtam a fejem. Nem akartam kiszakadni ebből az érzésből. Hiába tudtam, hogy egyszer vissza kell térnem, és újra a saját életemet kell élnem, csak húztam az időt. Mindig azt mondogattam, majd holnap, majd jövő héten…
Megszállottan dolgoztam, a művészet újraéledt bennem és hagytam, hogy kitöltsön, hogy irányítsa lépteimet. Rengeteg képet készítettem, és mindet elküldtem haza Mirandának, aki újult lelkesedéssel vetette bele magát a szervezésbe, hogy az általam okozott csalódottságát kompenzálhassa. Nem haragudhattam rá, hiszen újra csak az ügyfele – jelen esetben az én – érdekeit védte. Kiállítást szervezett nekem, amire haza kellett mennem. Még mindig nem akartam elfogadni a tényt, hogy nekem azon a másik kontinensen is van egy életem. Ha világosan tudtam volna gondolkodni, azt mondtam volna, átestem a ló túlsó oldalára. Hiszen amennyire harcoltam az ellen, hogy magam maradhassak, most úgy nem érdekelt a dolog. Olyanná váltam, mint egy drogos, aki nem hajlandó szembenézni a szenvedélyével, a függőségével. Az én függőségem a boldogság volt. Kétségbeesetten kapaszkodtam belé, mint egy fuldokló egy nádszálba. De hiába szorítottam görcsösen, tudnom kellett volna, hogy a nádszálak előbb – utóbb elsüllyednek. Féltem, hogy végül rám is ez vár, nem tudom magam majd tovább fenn tartani, és elmerülök.
Vészesen közeledett az idő, mikor újra repülőre kellett szállnom, hogy visszatérjek az elhagyott világomba. Attól féltem, ha visszamegyek, az életem is visszatér ugyanoda, ahonnan elindultam. Féltem, ha itt hagyom Ailiát és Albát, örökre itt hagyom őket, és többé nem tudom majd megtalálni a hozzájuk vezető utat. Gyötrődtem emiatt. A kétségeim és félelmeim alattomos módon törtek utat felém. Kíméletlenül fúrták be magukat újra és újra a tudatomba. Bekúsztak és nem eresztettek. Mézesmázosan vontak egyre közelebb magukhoz, hogy végül ragadós mancsukkal feltartóztassanak, befonjanak saját gyengeségem által font acélhálójukba.
- Gyertek velem! – kértem egyik este Ailiát. Én épp a zongora mellett ültem, és már természetes mozdulattal hajtottam fel a fedelét, hogy a fekete-fehér billentyűkhöz érjek. Észre sem vettem, hogy majdnem önálló dallam szökött ki az ujjaim közül, miközben néztem kérőn Ailiára
- Hova?
- Angliába. Jövő héten lesz a kiállítás megnyitóm, amit Miranda szervezett a legújabb képekből. Azt mondja, míg fut a könyv meg kell lovagolni a siker hullámait, így pont jó az időzítés. Szerinte nagyot kaszálhatok – mondtam miközben még mindig a billentyűkön barangoltak az ujjaim.
- Nem tudom… - ült mellém Ailia.
- Gyertek velem… kérlek! – mondtam újra.
- Mi lesz velünk Daniel? – tette fel a kérdést Ailia, ami már bennem is sokszor megfordult. Olyannyira, hogy szinte állandóan ez zakatolt a fejemben. Csapdában éreztem magam. Maradtam volna, de menni is akartam. A két életem harcolt értem, de fogalmam sem volt, hogy ebben a harcban velem mi lesz. Akármelyik fog győzni én elbukom. Világossá vált, hogy ezt a döntést halogattam, hiszen mindig is tudtam, hogy egyszer döntenem kell, de szerettem volna még egy kis haladékot.
- Nem tudom – sóhajtottam, és a kezembe temettem az arcom. – Nem tudom. – Láttam magam újra egyedül, magányosan, a sötétben, a semmiben, és újra elfogott a félelem. – Rettegek belegondolni, hogy mi lesz. Nem tudok gondolkodni, nem akarom elképzelni a jövőt. Azt akarom, hogy elég legyen a jelen. De tudom, hogy lehetetlen. Ne haragudj – suttogtam.
- Tudom… - Ölelt meg Ailia szorosan, újra erőt adva. – Én sem akarok erre gondolni. Én is csak azt akarom, hogy az adott nap örökké tartson. De nem bújhatunk el örökké. Nem tehetünk úgy, mintha a nem ebbe a világba tartoznánk. Nem menekülhetünk el a magunk kis képzeletbeli világába. Ki kell lépnünk a burokból – mondta végtelen szomorúsággal a hangjába. – Azzal, ha elmegyünk veled, csak halogatjuk az elkerülhetetlent.
- Tudom… de szeretnék még egy kicsit ebben az álomban tölteni. Hát olyan nagy baj ez? – kérdeztem kétségbeesve.
- Nem, nem baj. De egyszer szembe kell néznünk a dolgokkal.
- Gyertek velem! – kértem őt újra, mire ő még közelebb húzódott hozzám. Fejét a vállamra hajtotta, és hallgatta a hangjegyeket, amik újdonsült erővel keltek életre a zongorából. Egyik kezével végigsimított a kezemen, majd a billentyűkön, óvatosan érintve őket, mintha bármelyik pillanatban összezúzhatná őket egy óvatlan mozdulattal. Ahogy ujja hozzáért egyik-egyik fekete, vagy fehér elefántcsont testű billentyűhöz, úgy szállt a levegőbe az újabb és újabb hang.
- Jó… - sóhajtotta. Először azt hittem, csak a hangok játszadoznak velem, azt hallatva, amit füleim hallani akarnak. De aztán megismételte hangosabban is. – Veled megyünk. Nem bírok gondolkodni! Nem tudlak elengedni! Még egyszer nem! – mondta szenvedélyesen; éreztem, ahogy összeszorul a torkom. És újra felébredt bennem az eltemetettnek hitt kétely. Kit láthat bennem? De nem számított. Felé nyúltam, végigsimítottam az arcán, próbáltam magamba inni a vonásait, de tudtam, hogy azok már örökre bennem élnek. Majd óvatosan, puhán csókoltam meg. Éreztem sós könnyeinek ízét a száján, de nem tudtam vigasztalni, csak még kétségbeesettebben csókoltam tovább.
A fennmaradó kevéske időnek próbáltuk mind a ketten kihasználni minden pillanatát. Mintha tudtuk volna, hogy szükségünk van rá. Egyre több időt igyekeztünk kettesben tölteni, vagy hármasban Albával. Egyre kevesebbet mentünk el otthonról, csak sétálgattunk a tengerparton, játszottunk, a homokban kergettük Albát. Egyedül Alba élvezte maradéktalanul ezeket a napokat. Ő nem érezte, amit mi. Egyfajta keserédes elmúlás hangulat lebegett közöttünk. Hiába tudtuk, hogy Angliában ugyanúgy együtt leszünk, valahogy éreztük, egy időszak lezárult. Nem tagadhattuk tovább. Így vagy úgy, de fordulóponthoz érkeztünk.
