- Hányra kell ott lennünk? – kérdezte a repülőn Ailia.
- Hétre. De nyolckor kezdődik a megnyitó. Szóval… még lesz egy kis időnk – szorítottam meg kicsit a kezét, miközben válaszoltam neki. Kicsit izgultam. A pár hetes promóciós utamból, pár hónap lett. Tudtam, hogy ideje volt hazatérnem.
Mintha egy álomból ébredtem volna, egy különösen csodás álomból. Mikor kiléptünk a repülőtér érkezési termináljából, a valóság zord, hűvös szele úgy csapott arcon, mint egy kegyetlen csalfa szerető, midőn köszönti menekülni készülő párját. Hiába nem akartam beengedni a hangokat, azok csúfolódva zümmögték üdvözlő szózatukat, minden egyes dallamukkal kitépve belőlem egy-egy újabb szeletét újonnan megtalált életemnek. Próbáltam olyan arcot vágni, mint akivel minden rendben, de ahogy megéreztem Ailia erős szorítását a kezemben, az illúziókból felépített kártyavár összeomlani készült. Csak visszaszorítottam, és akartam, nagyon akartam, hogy ne lássa rajtam a kétségbeesést.
- Minden rendben lesz – mondta halkan, miközben egy apró csókot nyomott a számra, majd elindultunk.
- Persze… minden – morogtam. Néztem őket, ahogy jönnek mellettem, és hirtelen olyan szürreális volt a látvány, hogy majdnem elnevettem magam zavaromban. Hiszen bárhonnan is nézzük, mi keresnivalója lehetne Ailiának és Albának mellettem? Azt sem mertem bevallani, én magam mit akarok, nemhogy megengedtem volna a képzeletet, vajon őket mi hajtja felém, mellém.
Vágytam vissza. Oda, ahol a tenger puhán, szürkén hullámzik a színes, bohó ház ablaka alatt, ahol az emberek nyüzsögve táncolnak, mindenkin átgázolva járják saját útjukat nem törődve mással, oda, ahol az esőcseppek nem akarták átszúrni a bőröm, bekúszva alá szúrós testükkel, lefejtve igazinak vélt valómat. Oda, ahol az illúziókból a vár, amit építettem, valóságként magasodott. Erősen, fenségesen. De tudtam, pontosan tudtam, hogy itt a helyem. Fájt bevallanom, de szembe kellett néznem azzal a valósággal, amit eltemetni készültem. De ugyanezzel a tudással akartam, hogy a mellettem lépdelő két személynek is helye legyen ebben a világban. Kellett valami biztosíték, hogy amit megtaláltam ott, megmaradhat még. Gondolataimból egy hangos sikkantás tépett ki, és egy erős becsapódás.
- Annyira hiányoztál! – sóhajtotta, miközben erősen megölelt.
- Eda… - elmosolyogtam magam, ahogy a jelenetet kívülről elképzeltem; hatalmas csomagok, gyerekülés, kisgyerek, babakocsi és mi. – Megfojtasz – kuncogtam. Az előbbi gondolataimat az Edával jött hirtelen fuvallat úgy repítette el, mint egy könnyű buborékot. – Jó újra látni! – ahogy kimondtam éreztem, hogy valóban így igaz.
- James! Téged is, hiányoztatok! – léptem régi barátom mellé, és amolyan férfiasan megölelgettük egymást. Haza értem. Fél szemmel láttam, ahogy Eda máris lecsap Ailiára és átveszi tőle Alba könnyű összecsukható babakocsiját.
Miközben James kocsijához siettünk könnyed viccelődéssel és egymás húzásával ütöttük el az időt. Talán tényleg kellett nekem ez a hazatérés. Talán helyére kell billennie a dolgoknak. Talán nem lehet csak így, vagy csak úgy élnem. Talán egyensúlyt kell találnom a két életem között. De nem tudtam hogyan, miképp tudnám ezt megvalósítani. De hála Jamesnek ezen most nem volt időm tépelődni.
- Gyerünk cimbora! Mondj valamit! Hadd halljam elfelejtettél-e rendes angol emberhez méltón beszélni, odaát a Nagy Almában? – vigyorgott rám James, miközben a csomagokat pakoltuk az autóba. Elnevettem magam, és csak hátba veregettem.
- Én? Ugyan már! Hát, lehet elfelejteni rendesen beszélni? – kérdeztem, de próbáltam úgy alakítani a szavak hangzását, mint az amerikaiak. Persze nem igazán sikerült, amin mindenki még jobban mulatott
- Azt hiszem, ezt még gyakorolnod kell – kuncogott James.
- Szerintem, meg igenis jó volt – dünnyögtem. Persze kicsit rá is játszottam, hogy tovább tartson még a hangulat varázsa.
- Én szeretem, ahogy beszélsz – mondta egyszerűen Ailia, majd még közelebb hajolt és a fülembe duruzsolta: - olyan szexisek az angol fiúk, ahogy beszélnek – kissé karcos hangja csiklandozta a bőrömet. Elfelejtettem minden kínzó gondolatom, és csak rá tudtam figyelni. Már kaptam volna felé, mikor James hangja megállított.
- Na, de fiatalok! Kérem, itt kiskorúak is vannak! – kacsintott hátra – Igaz, Pöttöm Panna? Milyen volt a nagy madáron repülni? – kérdezte még mindig Albától, aki csak tágra nyílt szemekkel itta a különös embereket és a még különösebbnek vélt látottakat. A repülőn még álmosan szendergett, de most, mint akibe áramot vezettek, szinte vibrált. Hatalmas szemei csillogtak az izgatottságtól és ahogy ránéztem, újra és újra elfogott belülről az a megmagyarázhatatlan szorítás, mint legelőször. Nem válaszolt James kérdésére, meg is lepődtem volna, ha megteszi. Édes kis cserfes tündér volt azokkal, akiket ismert de az idegenekkel szemben elég tartózkodón viselkedett. És igaz ugyan, hogy Jamest már látta, de egy ekkora kisgyereknek elég régi emlék lehetett. De azért egy kis mosoly végigszaladt kis arcán, mielőtt felém fordult volna.
- Papa, Alba éhes! – nyöszörögte. Egy pillanat alatt fagyott jegessé a levegő az autóban. Nem szólalt meg senki, de éreztem a felém irányuló kimondatlan kérdéseket. Már olyan természetessé vált, hogy Alba következetesen papának szólított, hogy észre sem vettem. Eleinte próbáltuk mindketten Ailiával megértetni vele, hogy én nem az vagyok, akinek ő hisz, de nem volt hajlandó Danielnek szólítani, így hát nem erőltettem, és be kellett vallanom legalább magamnak, hogy átmelegszik tőle mindenem, ha meghallom a szájából ezt az egyszerű szót.
- Mindjárt megérkezünk, addig jó lesz egy kis keksz? – kérdezte tőle Ailia. Nem figyeltem már a kettejük kis játékát, ahogy Alila megpróbálja Albát eltéríteni, hogy mindenáron ki akarjon szállni a gyerekülésből, és úgy egye meg a felkínált kekszet, ami ideig-óráig talán leköti éhségét.
Láttam James és Eda aggódó tekintetében a ki nem mondott kérdéseket. Nem akartam rá megtalálni a választ, így hát azok is, éppúgy némán kiáltottak a csöndbe, mint megannyi hasonló hallgatag társuk.
Szerencsére sem James, sem Eda nem firtatta, Ailia pedig még mindig Alba lefoglalásával küzdött. Néha egy-egy mozdulattal hozzámért, csak egy apró kis fuvallattal megsimított, vagy tenyerét az arcomra fektette egy pillanatra, hogy ugyanazzal a gyorsasággal el is vegye onnan, de megnyugtató és ismerős érzést keltett ezzel az aprósággal. Néha csak a szeme sarkából figyelt, még akkor is, amikor már ismét nagy lendülettel ment a beszélgetés.
Mire a galériához értünk, már szinte el is felejtettük a kis közjátékot, ami mindnyájunk arcára forrasztotta a mosolyt. Ahogy leparkoltunk, és kiszálltam a kocsiból, magam mögött hagytam mindent, ami nem Danielhez tartozott. Most, itt csakis kizárólag neki volt helye. Vibráltam az izgatottságtól, új energia robbant bennem milliónyi szikrájával, szinte éreztem, ahogy a levegő fodrozódik körülöttem. Nem is képzeltem eddig, hogy valóban mit jelent ez a kiállítás. Vagy úgy általában a kiállítás. Hiszen addig a pontig még csak valóságosnak sem érezhettem, míg meg nem láttam az embereket várakozni valamire, és valakire. Rám. Arra, ami belőlem fakadt.
A világom ismét a helyére billent. Itthon voltam. Az én világomban magabiztosan léptem a terembe, mosolyogva tudatában mindannak, ami valójában vagyok. De egy aprócska hang a fejem hátsó zugában ott sutyorgott, hogy már nem csak ez vagyok én. Egy pillanatra az ujjaim bizseregni kezdtek, hangok kavalkádja árasztotta el elmém üresen csengő termeit. De mindez csak a perc egy aprócska töredéke volt csupán, egy intermezzo, mint egy gyorsított felvétel úgy szaladt végig rajtam az érzés, és ugyanilyen hamar távozott is.
Az utazástól kissé gyűrötten, fáradtan néztem körbe. Magamba szippantottam a művészet össze nem téveszthető illatát és jólesően adtam át magam neki. Igen, ez is én voltam.
Még mielőtt elkezdődött volna a megnyitó, gyorsan felfrissítettük magunkat, a galériából nyílt egy kis szoba, fürdővel, ahol át tudtunk öltözni és Alba is teletömhette a hasát. Mire visszaértünk, már szinte teljesen tele volt a kiállító terem. Alilia szorosan a kezembe kapaszkodva jött mellettem, karjában a teljesen felvillanyozódott Albával. Mintha nem is most repülte volna át az óceánt, meg sem kottyant neki a hosszú repülőút, bár ahogy már ismertem, majd egyik pillanatról a másikra fog kidőlni, minden átmenet nélkül. Mosolyognom kellett erre az elképzelt képre.
- Csak nem ideges vagy? – kérdeztem Ailiát még egy kis mosollyal a hangomban.
- De. Baj? – sziszegte szinte, mire még nagyobb késztetést éreztem a vigyorgásra. – Ideges vagyok, a képek miatt…
- Történetesen az utóbbi idők legjobb képei lettek, nem kell izgulnod miattuk.
- Tudod, hogy nem azért „izgulok”, hogy a te szavaiddal éljek, mert nem tartom jónak őket – morogta. Egyszerűen nem tudtam ilyenkor ellenállni neki, olyan helyes volt, ahogy fancsali torz grimaszokba gyűrte az arcát, hogy kénytelen voltam odahajolni hozzá, hogy egy csókkal megpróbáljam lesimítani a jól leplezett aggódás fintorait.
- Gyere, nézzük, mikor törnek ki sikitófrászba az emberek – vigyorogtam töretlenül.
- Miért csinálod ezt, élvezed mi? – nyögte kétségbeesetten és megtorpant.
- Ailia, ne szenvedj, senki észre sem veszi, nyugodj már meg! És a képek igenis fantasztikusak!
- Miért küldted el őket? Miért engedted kiállítani? Egyáltalán én, miért engedtem?
- Mert akartam, és mert te is tudod, hogy csodásak. – Megtorpantam, és mélyen a szemébe néztem, próbáltam elképzelni mit gondolhat, de nem jutottam messzire, mert Alba nyújtotta felém mindkét kezét, így kénytelen voltam elfogadni hirtelen jött segítségemet, és hálásan vettem ölembe. Nagy léptekkel, vidáman sétáltam, nyomomban a még mindig morgolódó Ailiával. Tekintetemmel ismerősöket kerestem. Ideje volt Mirandának is köszönnöm, és a szüleimmel is szerettem volna már találkozni, a barátaimról nem is beszélve. Most jöttem csak rá, mennyi minden várt engem itthon, és mennyi mindent hagytam magam mögött egyetlen lépéssel. Közben Ailia már eltűnt mellőlem, de láttam, hogy merrefelé tart, így nem aggódtam, hogy megufutamodik. Kíváncsi szemeket éreztem a hátamba fúródni, és nem csalatkoztam, mikor megfordultam, és az anyám megdöbbent, ámde jóindulatú tekintetébe ütköztem.
- Istenem! Daniel! Annyira hiányoztál, már azt hittem örökre ott maradsz! – szorított erősen magához az anyám.
- Anya, szia – sóhajtottam. – Vigyázz, összetöröd Albát – mosolyogtam kissé el magam, mikor megláttam meglepett, értetlen arcát. – Alba, ő az én anyukám, anya, ő itt Alba – próbáltam értelmesen bemutatni őket egymásnak.
- Daniel, mi folyik itt? – kérdezte összehúzott, gyanakvó szemekkel. – Kié ez a kislány? A tiéd? – Egyik pillanatról a másikra váltott át a kedves aggódó anyából, vallató tisztté.
Egyenesen a szemembe nézve szegezte nekem a kérdést. Mindig ilyen volt, soha nem köntörfalazott. Nem kerülgette a témát, ha akarta, egyenesen megkérdezte. Reméltem, hogy kikerülhetem itt és most, de tudtam, hogy nem nagyon lehetséges. Azért próbálkoztam erősen.
- Anya, miket beszélsz! Csak velem van… most – dadogtam, de nem kerülhettem el anyám vizslató tekintetét.
- Össze-vissza beszélsz, valamit eltitkolsz. Nem tudom mi az, de majd te megmondod!
- Kérlek, ne rendezzünk most jelenetet, rendben? – kértem, mert páran már felénk nézelődtek. Szerencsére Ailia épp Edával volt elmerülve valami igazán fontosnak tűnő eszmecserébe, mert nem nézett felénk. – Mindent elmagyarázok, csak bírd ki a megnyitó végéig, rendben?
- Daniel, ne terelj, most rögtön megmondod anyádnak, miért hasonlít ez a gyerek úgy rád, mintha a kicsinyített másod lenne!
- Nem bírod ki, ugye, hogy ne azon nyomban tudd meg, amit akarsz? – Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Nem igazán értettem magamat sem, vajon mi okom lett volna nem megmondani az igazságot? Vajon miért esett nehezemre kimondani a szavakat. Legbelül pontosan tudtam miért. Mert az igazság fájt. Bárhogyan is tagadtam, igenis fájt. Azt akartam, hogy Alba az én lányom legyen, hogy Alilia csak hozzám tarozzon. Azt akartam, hogy David bár soha nem is létezett volna, csak én, csak én. Furcsa érzés volt, ahogy ezek a gondolatok végigszaladtak rajtam, mert amint belegondoltam azok valódi tartalmába, az igazságuk mellett, mégis ott sajgott az üresség. Azzal, hogy ki akartam tépni Davidet és az emlékeit, mintha saját magamból szakítottam volna ki azt a részt. Őrjítő volt belegondolni és egyszeriben magnyugtató is. Ez az ellentmondás labilissá tett és bizonytalanná. Nem tudtam hogyan viszonyulni saját magamhoz. Ha külső szemlélőként néztem volna magamra, érdekesnek láttam volna a helyzetet.
- Nem válaszoltál a kérdésemre – kötötte anyám az ebet ahhoz a bizonyos karóhoz. Tudtam, hogy nem enged.
- Nem, nem az én gyerekem! Most boldog vagy? – sziszegtem felé. Magam is meglepődtem hirtelen kifakadásomon. Lecsúsztattam Albát a karomból, és belesuttogtam a fülébe, hogy menjen Ailiához. Egy darabig még néztem, ahogy elszalad, egyenesen az anyja és Eda felé. Mikor odaért, Ailia kérdőn nézett rám, mire csak lemondóan megráztam a fejem, és újra az anyámra néztem.
- Nem tudom, mit higgyek – mondta kétkedőn. – Annyira hasonlít rád. Biztosan nem a te gyereked? Ha nem a tiéd, miért vannak itt? Miért maradtál odaát olyan sokáig? Daniel, tudom, hogy valami nincs rendben. Mondd el, kérlek! – mondta most már sokkal lágyabban.
- Anya, kérlek – motyogtam, lehajtott fejjel – megbeszélhetnénk ezt máskor? Most nem tudom elmondani. Légy szíves ne is faggatózz. Hol van apa? – váltottam témát.
- Mindegy, most nem apádról beszélgetünk, hanem rólad. De legyen – adta meg magát, mikor látta rajtam, hogy ezen az estén már nem húz belőlem ki többet – jól van, de magyarázattal tartozol és sok mindenért! És haragszom! Meg sem kérdezted, hogy van a kis drágaságos hercegnőd? Hát ennyire hiányzott? – Nem mindig tudtam követni őt a hangulatváltozásaiban, de hálás voltam, most az egyszer, hogy ilyen.
- Legyen! Bocsáss meg! – nevettem kényszeredetten – na, és hogy van őfelsége a Makrancos Hölgy? – ahogy kimondtam a nevét, tényleg belém hasított, hogy mennyire hiányzott. Vicces volt, hogy egy macska így hiányozhat egy férfinek, de valóban, tényleg belém mart a hiánya. – Holnap elmegyünk érte, rendben?
- Eljöttök? Kivel?
- Albával és az anyukájával, Ailiával – magyaráztam.
- Szóval mégis a te gyereked – hökkent meg, mire már mosolyognom kellett.
- Istenem, leszállnál, már erről a „te gyereked” témáról? – nyögtem nehezen, és a menekülő utat kerestem.
- Akkor miért hozod magaddal őket?
- Mert velem vannak, mert együtt vagyunk – mondtam egyszerűen, és lezártnak tartottam a témát. Szó nélkül hagytam ott a még mindig szóhoz sem jutó anyámat és Ailiát keresve elindultam a tömegben.
Akarva, akaratlanul, ahogy mentem az emberek között láthatatlanul, elvegyülve próbáltam magamban felidézni a fényképek hangulatát és érzéseit. Mintha csak akkor először láttam volna én is őket. Nem tűntek ismerősnek, mégis annyira közel álltak hozzám, belőlem születtek, azonban immár önálló életüket élték, nélkülem.
Ahogy ott álltam előttük, megszűnt körülöttem az emberek zajongó hangáradata és már csak a képek által életre hívott világ, és magam maradtam.
Találomra fordultam az egyik felé és újra találkoztam a fényes, bársonyos fekete macskahölggyel. Újra felidéztem a képeket, az érzelmeket, amikor a vadászt lekaptam, ahogy mozdulatlanságában vibráló izmaival várva várja áldozatát, ahogy játszadozik vele, mielőtt végképp elengedné őt a halálba.
Aztán észrevettem a tengerparton készített felvételek egyikét. Magányos ember ült a parton egymagában, a végtelen vízzel szinte összeölelkezve, eggyé válva. Végül ebből a magányból nem maradt más a felvételen, csak az összetartozás. Érdekes volt újra, a végső helyükön végignézni az életem elmúlt időszakának állomásait, újra és újra idegennek éreztem magam, de valahogy ott voltam bennük én is. Mindahány lehetettem volna én magam is, de azzal, hogy elengedtem őket, már más is bennük létezett, nemcsak én.
Ott voltak azok a fényképek, amiket már az USA-ban készítettem. Mennyire másoknak láttam most őket! Mintha egy idegen élete lett volna, mintha csak egy álomból ébrednék, mintha arcul csaptak volna. Pár kép San-Franciscóból, érdekes emberek bámultak vissza rám, kérdő tekintetüket élesen fúrták az enyémbe, akárcsak némán kérdeznék tőlem, amit én magam is kérdezek álló nap: tudod, ki vagy? Szinte mindegyik állomásomból volt egy megállója kép formában, visszaidézve a várakozás izgalmát, hogy végső célként megérkezzek New York felhőkarcolói és a törött szárnyú galamb elé. Újra ránéztem a küzdő madárra és fájdalom mart a szívembe, ahogy emlékeztem a pillanatra, ami neki az utolsó volt. Arra a lassított felvételre, amikor tudatlanul a végzetébe bicegett, és mégis az élet lobogott ebben a képben, az az élet, amit soha nem adhat fel egyetlen élőlény sem, az az élet, aminek hajszolására mindannyian születtünk.
Majd David barátainak képeiből táncolt elém pár olyan darab, amire igazán szívesen emlékeztem. Elmosolyogtam magam az emlékeken, felhőtlen melegséget érezve. Eltűnődtem, vajon másnak, idegennek mit jelenthetnek ezek a képek, amik nekem mind személyes és meg nem ismétlődő pillanatai voltak az életnek, de épp ez a szép a művészetnek ebben az ágában. Mindenkinek mesélhetnek mást és mást, mégis lehet ugyanolyan fontos és megfoghatja ugyanaz a kép, két teljesen ellentétes személyt is. Bensőségessé válhat már csak a nézésük is, hiszen beengednek maguk közé.
Léptem párat és szemben találtam magam azokkal a fényképekkel, amik miatt Ailia aggódott egész végig. Vele szemben álltam. Ezek a képek igazi leképezései voltak a fénynek és a mezítelen női testnek. Visszaemlékeztem a pillanatra, amikor készültek.
Egyik reggel, ahogy az ablakon a még puhán kelő nap sugarai bekúsztak és megsimogatták Ailia meztelen bőrét, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne örökítsem. Nem kimondottan Ailia volt a lényeg – bár kétség kívül nagy szerepet játszott benne ő maga is -, hanem az emberi test szépsége, az élet sokszínűsége. A nyugalom oly nagyszerű rezdülései, a mozdulatlanság megannyi vibrálásával együttvéve. Ahogy ezen a testen játékosan megcsillan a fény csilingelő, könnyed ujjainak nyoma. Ahogy beteríti, megöleli a napsugár viccelődő, karcsú lenyomata. Fekete-fehérben szinte ellentmondás volt a test és a fény között, de pont ez tette oly csodálatossá, hogy nem tudtam még most sem levenni a szemem róla.
- Nem hiszem el, hogy tényleg magamat látom – hallottam a fülembe suttogó hangot.
- Igen is, meg nem is – válaszoltam még mindig elmerülve abban a másik világban.
- Hogy érted?
- Az a lány, aki a képen van, igen, valaha te voltál, aztán abban a pillanatban, ahogy a fényképezőgépem megörökített, már egy külön életet élő kép lett. A témát és a formát te adtad, de már mégsem csak te magad vagy. Érted, amit mondani próbálok? Ezért volt felesleges félned, hogy mit szólnak mások. Hiszen, igazán nem látszol rajtuk, és igazán egy eszköz voltál, ahhoz, hogy ez megszülessen. Szóval te is vagy, és nem is.
- Nahát, ezt így nem is gondoltam végig. Most nem tudom megkönnyebbüljek-e, vagy inkább megsértődjek – válaszolta félig komolyan.
- Nélküled nem lett volna ez, ami lett. Igaz, hogy már önálló életet él a kép, de te kellettél ahhoz, hogy életre kelljen.
- Nem, igazad van. Én csak eszköz voltam. Aki itt bármit is életre keltett, az te voltál. – Olyan komoly volt a hangja, hogy mosolyognom kellett. Senkitől nem kaphattam volna nagyobb elismerést, mint ez a pár mondat.
- Köszönöm. Ez vagyok én, ezek a képek mind, mind én vagyok.
- Már nemcsak ez vagy – halkult el ismét a hangja, tudtam, hogy mire gondol és bólintottam.
- Nem, már nem. Láttad Albát? – váltottam témát, mert ismét kezdett ingoványossá válni a talaj, és ezen az estén nem akartam mással foglalkozni, csakis az élettel.
- Edával és Jamessel van – mutatott arra, amerre a barátaim voltak. Láttam, ahogy James nagyban magyaráz valamit a kislánynak, aki nagyon komolyan, akárha egy kis felnőtt lenne, figyeli minden szavát. – Olyan sokat változott. Sokkal nyitottabb lett.
- Tényleg? – kérdeztem és ismét melegség járta át a testem. – És a képeit láttad? – mutattam azok felé, amik Albáról készültek. Magamban elhatároztam, hogy meg kell köszönnöm Mirandának, hogy szinte külön sarkot alakított ki ezeknek a képeknek. Megfogtam Ailia kezét és magam után húztam.
Újra megálltunk a képek előtt, és csak bámultuk elfogultan, mint két vak, akik csak azt látják, amit ők akarnak, Alba megfagyott pillanatait.
- Gyönyörűvé tetted őt nekem – hajtotta a fejét Ailia a vállamra.
- Nem kellett semmit csinálnom. Ő ilyen. Nézd a szemét, olyan, mintha belelátna az emberbe, mégis, mintha egy örvénybe néznék – tűnődtem hangosan.
- Pont, mint a tiéd … - mondta, és meglepődtem, hogy engem mond, most először. Felé fordultam és folytattam, amit neki kellett volna mondania.
- És Davidé. Olyan, mint az övé.
- Annyira hasonlít rátok. Csak most veszem észre. Eddig is tudtam, de ahogy látom veled, félelmetes.
- Igen, az anyám már elkapott ezért – motyogtam.
- Komolyan? – nevetett fel könnyedén, mire én meghökkenve néztem rá.
- Téged ez nem zavar?
- Nem, aranyos. Azt hitte eltitkoltad?
- Valami hasonlót, azt hiszem – mondtam, és szememmel a szüleim után kutattam. Reméltem, hogy anyám már lehiggadt, vagy legalábbis az apám a szokásos ütközőszerepét betöltve a segítségemre sietett.
- Megértem, én is hasonlót hinnék a helyében – mosolygott kedvesen.
- Furcsák vagytok ti nők, az biztos – csóváltam a fejem.
- Erre inkább nem válaszolnék – dünnyögte gúnyosan.
- Hm. Holnap majd megbeszélhetitek ezt személyesen is – vágtam vissza, és mielőtt válaszolhatott volna a felém igyekvő idegen férfi felé fordultam. Fél szemmel láttam Ailián, ahogy toporog mellettem, majd szinte hallottam a száguldó kérdéseket az agyában.
- Elnézést, Daniel McCord? – lépett hozzám az éltes ötvenes úriember.
- Igen, én vagyok.
- Spencer Floyd vagyok, szeretnék gratulálni, fantasztikusak a képei.
- Köszönöm, igazán kedves… - Nehezen viseltem a hasonló udvariassági köröket, de tudtam, hogy szükség van rá. Hiszen az ehhez hasonló emberek veszik meg később a képeimet, úgyhogy próbáltam jópofát vágni a kényelmetlen, felszínes beszélgetésekhez.
- Jól tudom, hogy az itt kiállított képek megvásárolhatók?
- Igen, de ezzel nem én foglalkozom, az ügynököm Miranda Sullivan intézi az üzleti kérdéseket.
- Az igazság az, hogy azt a képet szeretném… - mutatott az Ailiáról készült képek egyikére.
- Azt? – csuklott egyet a hátam mögött Ailia, mire el kellett fojtanom egy mosolyt.
- Sajnálom, Mr…
- Floyd.
- Mr. Floyd – folytattam – azok a képek magántulajdonban vannak. Nem eladók.
- De, hát…
- Sajnálom – ismételtem – ha megnézi a címnél fel is tüntettük, az illető, csak kölcsön adta a galériának – magyaráztam és közben az említett kép elé tereltem a férfit, aki újra megnézte az aláírást, és csalódottan sóhajtott.
- Igazán fájlalom – sóhajtott nagyot – azt megmondaná, hogy ki az a D.L? Hátha, esetleg meg tudnék vele egyezni.
- Nem tehetem, az illető kimondottan kérte, hogy a neve ne szerepeljen nyilvánosan. Sajnálom, de talán, nézzen körbe, hátha talál kedvére valót, Miranda szívesen segítségére lesz – hadartam, majd a felénk lépdelő Miranda felé terelem.
Nehéz volt kitérnem a hasonló körök elől, de egy idő után már nehezen bírtam a folyamatos vigyorgást. Néha elkaptam még Miranda szúrós, figyelmeztető tekintetét, de nem törődtem vele, csak próbáltam a lehető legjobban megélni ezt az estét. Aminek aztán, ha nem is túl hamar, de egyszer csak mégis vége lett. Az emberek lassan szállingózni kezdtek, mire csak Miranda, a közeli barátaim, a szüleim, és mi maradtunk.
- Drágám, mi megyünk – jött oda hozzánk az anyám. – Sajnálom, hogy nem tudtunk rendesen bemutatkozni – fordult Ailia felé – de, remélem holnap jobban megismerhetlek benneteket. Vigyázz az úton hazafelé, és Daniel, holnap ebéd. Remélem nem felejted el.
- Nem, hogy is felejthetném, ha állandóan figyelmeztetsz rá – morogtam.
- Egyformák vagytok, azért zsörtölődtök állandóan – vigyorgott az apám, miközben ő is búcsúzkodni kezdett. – Remélem Ailia holnap tényleg jobban megismerhetünk, és Albát is. Igazán szép kislány. – Vártam, hogy jelentőségteljesen rám nézzen, de nem tette. Semmi hátsó szándék nem volt apám megjegyzésében.
- Köszönöm, ott leszünk – mosolygott Ailia, aki a már alvó Albát tartotta az ölében. Láttam, hogy már nehéz neki, ezért miután elbúcsúztunk a szüleimtől hálásan adta át nekem. Mélyen beszívtam az álomtól terhes, finom illatát és megint csak nem tudtam ellenállni egy apró puszinak.
Egész késő volt mire hazaértünk. Hulla fáradtan dőltünk az ágyba. Alba bevackolta magát közénk és rögtön folytatta édesdeden az alvást. Egyedül a fekete, bársonytestű kis párduclánykámat hiányoltam. Furcsa volt a lakás nélküle. De már nem kellett sokig nélkülöznöm a társaságát, hiszen nemsokára újra együtt lehetünk. Érdekes, hogy így kötődhet egy ember egy állathoz, de valahogy nagyon hozzám nőtt. Ezekkel a gondolatokkal zuhantam bele az álom mély feneketlen kútjába.
Másnap az egész délelőtt szinte azzal telt, hogy kipakoltunk, majd Ailia újra és újra fel le futkosott a lakásban, hogy mindennel meglegyen, mire elindulunk a szüleimhez. Nem nagyon értettem mire fel ez nagy izgalom, hiszen nem a Királynőhöz készülünk, csak a szüleimhez. Nem zavartattam magam, vigyorogva elterültem a kanapén, onnan néztem, ahogy idegesen válogat a ruhák között.
- Daniel! Légy szíves, inkább segíts! – viharzott el előttem egy szál bugyiban, és kombinében. Hirtelen nem nagyon tudtam másra figyelni, a számban összefutott a nyál, de Ailiát ez látszólag cseppet hidegen hagyta. – Figyelnél rám?
- Csakis rád figyelek, biztosíthatlak – mosolyogtam.
- Daniel, fejezd már be! Kiesik a szemed – morogta.
- Nem tehetek róla, ha félmeztelenül flangálsz előttem… - kezdtem a védelmemre írt hirtelen beszéd belekezdésébe, de aztán láttam rajta, hogy tényleg ideges.
- Hülye vagyok, ugye? – rogyott mellém nagy sóhajjal.
- Igen, hülye vagy – nevettem, és megsimogattam az arcát. Pont, mint egy durcás kisgyerek, olyan volt ebben a pillanatban Ailia. Beesett vállaival, nagyra nyílt könyörgő tekintetével, lebiggyedő ajkaival. Nagyot fújt, majd kis ideges kacajt hallatva az ölembe hajtotta a fejét.
- Mégiscsak a szüleid … - motyogta – már így is olyan furcsán nézett rám édesanyád tegnap este, nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyenek rólam, aki elcsábította az ő egyszem kis fiacskájukat!
- Ailia, nem hiszem el, hogy emiatt aggódsz! – vontam fel a szemöldököm csodálkozva. Mindenre gondoltam, csak erre nem.
- Mégis, mi ebben a furcsa? Nem gondolod, hogy természetes, hogy kicsit tartok a szüleiddel való első találkozástól? – nézett fel rám kérdőn. Számára teljesen logikus volt, ahogy gondolkodott.
- Tévedés… - vigyorogtam – már nem kell ettől tartanod.
- Hogyhogy?
- Tegnap túlestél rajta, és túl élted nem? Igaz, hogy az anyám néha kissé makacs, de hát istenem, valahogy csak kibírjuk. Amúgy pedig nem emberevők. És ahogy elnéztem apa elég laza volt. Nyugodj meg, minden rendben lesz!
- Szóval, te egy cseppet sem aggódsz? – kérdezte. Mire azért átfutott a fejemen az előző esti vallatásnak is beillő beszélgetés anyámmal Alba kilétét illetően. – Ugye? Gondoltam… - hangzott a diadalittas nevetés. – Megkönnyebbültem, akkor nem csak nekem van félnivalóm, te is ideges vagy, csak játszottad a nagyfiút. Így már mindjárt más! Azt hiszem, már nem is tartok semmitől! – hangja egész könnyeddé vált, ahogy hirtelen újult energiával felpattant és elölről kezdte a rohangászást. – Albát felöltözteted? – kérdezte, még mielőtt a fürdőszobában el nem tűnt, de a választ nem várta meg.
Megnyomkodtam a szemeimet, mind az öt ujjammal a hajamba túrtam, és felkészültem a nehezére. Igaz ugyan, hogy Alba még kicsi volt, alig két éves, de pontos elképzelései voltak arról nézvést, hogy mit akar, vagy mit nem akar felvenni. Így hát a lehető legegyszerűbb megoldást választottam. Kipakoltam pár kisruhát, szoknyát, blúzt, harisnyát, szandált, és a többi furcsa lányos holmit, és engedtem hadd válasszon ő magának. Így legalább elkerülhettük a felesleges kétségbeesést, mind a magam, mind Alba részéről.
- Gyerünk, kicsim… - lengettem meg előtte két ingecskét. Számomra mindegyik éppolyan kedvesen gyerekes volt, de Albát, ahogy néztem nem hatotta meg a rózsaszín fodor. – Na? Melyiket szeretnéd felvenni?
- Nem, Alba nem akarja…
- Oké, akkor ez? – és felmutattam a következőt, mire újabb fejrázást kaptam válaszul. Nagyot sóhajtottam, és próbáltam türelmesnek mutatkozni. Belül nevetnem kellett, ahogy láttam magunkat kívülről. Alba alig felöltözve, csak a kis bugyit és egy szivecskés, fodros zoknit viselt, ezeken kívül semmit. De úgy vettem észre nem is nagyon akart felvenni semmit, mert akármit mutattam neki, mindenre csak az volt a válasza, hogy: „nem”.
- Alba választ! – mondta és egy kicsit megbiccentette a fejét, ilyenkor úgy nézett ki, mint egy kismadár, és minden alkalommal mosolyt csalt az arcomra. Elkaptam a derekát és egy lendülettel felemeltem, hogy boldog sikkantásaitól lett hangos a szoba. Feldobtam a vállamra, úgy vittem át a másik szobába. Óvatosan az ágyra dobtam, hogy még hangosabban kacagott. Elterültem mellette, el is felejtettem, hogy miért jöttünk be. Megcsiklandoztam a meztelen pocakját és ugyanúgy élveztem a játékot, mint Alba.
- Készen vagytok már? – hallatszott Ailia kiáltása ahogy elzárta a zuhany csapját.
- Hűha, tökmag… - néztem nagyon komolyan Albára, mire ő újra kuncogni kezdett – a mami mindjárt elporolja a hátsónkat. Gyere gyorsan, lepjük meg! Ha előbb leszünk készen, mint ő, biztosan nagyon megörül! – Kinyitottam Alba ruhásbőröndjét és hagytam, hadd kotorásszon kedvére. Szerencsére hamar sikerült is találnia számára megfelelő öltözéket, amin újra csak jót mosolyogtam. Sárga, narancs pulcsit, és egy nagyon vagány kislány farmert választott, természetesen a szandál sem volt jó, amit kitettem mellé, hanem a szegecses kis tornacipő mellett döntött.
- Ez jó! – Felkiáltással rakta a kezembe a kiválasztott ruhadarabokat.
- Nagyon csini leszel! – dicsértem meg, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy nem gondolta meg magát, amikor elkezdtem felöltöztetni.
Kisebb felfordulás lett ugyan az ára Alba ruhába öltöztetésének, de mire Ailia is előkerült a készülődésből már mi is haptákban vártunk.
- Nos, mit szólsz? – kérdeztem tőle és mindketten Alba is, és én is megpördültünk előtte.
- Nem is tudom – hümmögte, nagy tanakodva – Alba, kicsim… csodásan áll neked ez a sárga, de Daniel… hát, felvehettél volna valami mást is az agyonmosott pulcsid helyett.
- Nem divatbemutatóra megyünk, szeretem ha kényelmes a ruhám – dunnyogtam, mire Ailia közelebb jött csalafinta mosollyal az arcán. – És, különben is, te így szeretsz engem.
- Tényleg? – lépett még közelebb, már csak centik választottak el bennünket – Szóval azt mondod, bukom a szakadt fickókra?
- Igen, azt – vigyorogtam. Hagytam, hogy még közelebb lépjen, és ajkával megérintse az enyémet. Az ezerszínű perzselés csendesen indult útjára, hogy aztán, ahogy a csókunk elmélyült úgy robbanjon fel millió színes kis petárdává dagadva.
Nehezen jutott el a tudatomig, hogy csöngettek. Lassan kibontakoztunk egymásból, még megcirógattam Ailia arcát, mire ő elégedetten megnyalta a száját, hogy nekem ismét görcsbe ránduljon a gyomrom. De jófiú voltam, és kinyitottam az ajtót.
- Megzavartunk valamit? – lépett beljebb James szélesen, kajánul vigyorogva.
- James, hogy tudsz mindig ilyen primitív lenni – tolta félre az említettet Eda, majd széles mosollyal az arcán beljebb lépett.
- Akkor, gyere beljebb – invitálta magát James is, majd természetesen belépett ő is. – Indulhatunk? Már alig várom, hogy anyád főztjét egyem! Esküszöm az a nő istenien főz! Gyerünk lányok, elkésünk, készen vagytok? – sürgette meg Ailiát és Edát is és türelmetlenül dobolt az ujjával az ajtónak támaszkodva.
- Ennyire még te sem lehetsz elvetemült – néztem rá csodálkozva.
- Tudod te egyáltalán, hogy milyen rég nem ettem már egy tisztességes sült csirkét? – kiáltott fel tetetett felháborodással a hangjában.
- Már mehetünk – lépett mellénk Ailia, karján Alba kis kardigánjával. – Hello, James! Hallom, már nagyon éhes vagy – kuncogott és kacéran megpaskolta az arcát.
- Mami… Alba mesél! – szalad oda Alba kezében az elmaradhatatlan fényképalbummal. Megszoktam már, hogy a keze ügyében van, és lépten-nyomon ezt nézegeti.
- Kicsim, most nem lehet jó? Majd ha visszajöttünk elmeséled – kérte őt Ailia, de Alba hajthatatlan volt.
- Nem! – toppantott egyet kicsi lábacskájával, mire mindketten nagyon sóhajtottunk.
- Hagyd, hadd hozza – mondtam Ailiának. – Mi baj lehetne belőle?
- Semmi, csak hogy néz már ki? Egy albummal rohangászik?
- Ugyan már! Ne vacakoljatok ennyit, Alba hozza az albumot, Ailia meg elindul kifelé, mert éhen halok! Eda! Jössz? – vette át a parancsnokságot James. – Külön autóval jöttök?
- Igen, szerintem úgy a jobb, nem? – válaszoltam és megvontam a vállam. – És amúgy is az én kocsimban van a gyerekülés már.
Mire a szüleimhez értünk, Alba majdnem elaludt, ölében a nála majdnem nagyobb fényképalbummal. De ahogy megérkeztünk, mintha újra töltötték volna. James és Eda szorosan mögöttünk jöttek, így szinte egyszerre léptünk be a ház kapuján. Mióta az eszemet tudtam ebben a házban éltünk. Itt nőttem fel. Most meglehetősen furcsa volt Ailiával és Albával itt lennem, de a szó kellemes értelmében. Tipikus angol ház volt, vakolatlan barnáspiros téglaépület, aminek második szintjén, az utcára néző oldalon kapott helyet annak idején az én szobám is. Most ahogy felnéztem az ablakára, szinte láttam magam előtt a kisfiút, aki egykoron én voltam. James és a szülei két utcával feljebb laktak régen, de azóta ők elköltöztek. Nyüzsgőbb életre vágytak, így London belvárosa tökéletesen megfelelt az ízlésüknek.
Ahogy beléptünk a bejárati ajtón, rögtön megéreztem a sülő hús fantasztikus illatát. Apa jött ki elénk, széles mosollyal az arcán, és rögtön Alba elé guggolt.
- Nahát, a kicsi királylány is eljött ehhez az öreg udvari bolondhoz! – mókázott, mire Alba szégyenlősen a lábam mögé bújt. Pont, ahogy annak idején a szálloda előcsarnokában. Apám nem erőltette a fizikai kontaktust megelégedett azzal, hogy látja Alba kíváncsian lesi minden mozdulatát. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire ért a gyerekek nyelvén.
- Apa, szia – öleltem meg és magamba szívtam a számomra oly otthonos és megnyugtató dohány és menta illatát.
- Mi lesz már! Az ajtóban akartok álldogálni napestig? – lépett ki anya is és mosolyogva jött elénk. Nyoma sem volt a tegnap esti gyanakvásának. – Gyertek beljebb, és ne kelljen már noszogatni benneteket, hiszen otthon vagytok. Ailia, kedvesem, érezd magad otthon!
- Köszönöm, igazán kedves, Mrs. McCord – feszengett kicsit Ailia.
- Csak, Lydia és hagyjuk ezeket a formalitásokat! Sajnálom, hogy tegnap nem tudunk beszélgetni, de mindenki olyan izgatott volt – csacsogott anyám és terelt bennünket a nappali felé. Még mindig olyan kellemes volt a légkör, mint amire emlékeztem, igaz ugyan, hogy pár hónap alatt nem nagyon változhatott volna, de megnyugtató volt a tudta, hogy tényleg van, ami nem változik. A falak halvány narancs és pasztell sárgák voltak, végig körben hatalmas könyvespolcok takarták el színességüket, így még inkább az otthon jellegét kölcsönözve a szobának. Kecses, fehér és drapp asztalka, és a hozzá illő ülőgarnitúra hívogatott bennünket a kényelemre. A teraszajtón át ki lehetett látni az udvarra, ahol a fű és a bukszus bokor zöldje megnyugtató puhasága mesélte a rengeteg gyerekkori emléket.
James ledobta magát az első, hozzá legközelebb álló fotlebe, majd az ölébe húzta Edát is. Letörölhetetlen vigyorral a képén fordult az anyám felé.
- Mrs. Mc… mikor lesz kész az az isteni csirkéje, aminek az illatát érzem?
- James, fejezd már be! Lydia még azt hiszi éheztetlek – morgolódott Eda.
- Dehogy – legyintett anyám nevetve – ismerem már ezt a jómadarat gyerek kora óta – mondta és megpuszilta James feje búbját. – Már akkor is ilyen kis éhenkórász volt. Pedig az édesanyja is főzött rendszeresen, de ő mindig nálunk evett, ugye drágám?
- De csak mert olyan csokis sütit nem kapni máshol – hízelgett James.
- Oh, akkor már tudom miért csokimániás Daniel – nevetett fel Ailia gonoszul.
- Attól, hogy véletlenül szeretem a csokit, még nem vagyok mániás! – tiltakoztam. – Ailia ezen lovagol mióta véletlenül egyszer elszóltam magam – nevettem. A hangulat kezdett oldottá válni, és úgy éreztem a tegnapi kellemetlen faggatózás is elkerül bennünket.
- Még nem is meséltétek, hogy találkoztatok – tette fel a teljesen ártatlan kérdést apám, mire kissé megmerevedtünk mindannyian. De James megmentette a helyzetet, mint már olyan sokszor.
- Ó, hát a szokásos. Ailia nem tudott ellenállni Danny fiú csáberejének, és egy dedikálás alkalmával a karjaiba omlott. – Végül is nem hazudott, sőt, az igazat mondta, de az igazságnak olyan soka arca létezik, hogy ha akarjuk így, ha nem akarjuk, amúgy nézhetjük, és mégis ugyanaz az igazság marad.
- Milyen romantikus! – nevetett apa. – És Ailia, mivel foglalkozol?
- Hegedűművész vagyok, megjelent pár lemezem, így elég mobilis tudok lenni.
- Igazán? Nagyon szeretem a zenét! Régebben, mikor fiatal voltam még játszottam is! Volt egy olyan banda félénk... ó azok voltak ám a szép idők! – lelkesedett apám – mindig sajnáltam, hogy Danielnek semmi érzéke nem volt a zenéléshez.
- Alba mesél! – nyafogta Alba, és fészkelődni kezdett Ailia ölében.
- Alba, előbb eszünk ebédet jó?
- Nem, Alba most akar mesélni! – görbült kicsi szája sírásra. Rám nézett és nekem is elmondta – Alba mesél, Alba mesél…
- Oké, gyere, Alba mesél – nevettem fel, és felé nyúltam. Felvettem, és ketten kimentünk az autóhoz a fotóalbumért. Nem maradtunk sokáig, de mire visszaértünk hangos nevetés fogadott. Gyanakodva léptem beljebb és a rossz sejtésem beigazolódni látszott, miszerint én voltam a téma.
- Miről maradtunk le? – kérdeztem, miközben Alba már az albummal volt elfoglalva.
- Semmi, semmi… - kuncogott Ailia. – Csak édesanyád és James elmesélték, amikor elhatároztátok, hogy aranyhalakat fogtok tenyészteni, és eladjátok a gyanútlan gyerekeknek a három kívánságot. De a szomszéd macskája keresztülhúzta a számításaitokat, és kihalászta őket az orrotok előtt – nevetett fel. Mire mindenki hangosabban kezdett beszélni. De nekem szöget ütött a fejemben a macska. Hiszen érte jöttünk!
- Anya, hol van a Makrancos Hölgy? – kérdeztem.
- Ó… biztosan fent az emeleten szunyókál. Menj, nézd meg. Ilyen tájt rendszerint az ágyunkban piheni ki a reggeli fáradalmait.
- Nem bánjátok? – kérdeztem, de már mentem is meg sem várva a választ.
Hogyan is felejthettem el? Hiszen már annyira hiányzott. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat és nagy lendülettel léptem be a szüleim hálószobájába. Itt sem változott semmi. A brokát tapéta, csíkos, arany és bordó sávjai táncoltak a falakon, hogy kiemeljék anyám és apám hatalmas ágyát. Aminek a közepén természetesen ott aludta édes álmát az én egyetlen vadászom.
Ahogy beléptem, álmosan nyitotta rám a szemét és megvetően mért végig. Mintha azt mondaná: mit akarsz? Menj innen, nem látod, hogy alszom? De szinte láttam, mikor vette észre, hogy én vagyok az. Pupillája szélesre tágult, amúgy is hatalmas szeme még nagyobbra nyílt és egy hangos morranás szerű, mély torokhangon köszöntött. Odahajoltam hozzá, és a fejemet hozzáérintettem az övéhez. Éreztem jellegzetes illatát, hallottam a mély, dübörgő, mindent rezgető dorombolását és még mindig szó nélkül hajoltam még közelebb, hogy a már annyira megszokottá vált üdvözlést is megejtsük. Éreztem, ahogy gyengéden megharapja az orrom tövét, mire én egy puszit adtam neki ugyanoda. Majd leheveredtem mellé. Engedtem, hogy az ölembe másszon, és végre beletemethettem a kezem a puha fekete szőrbe.
- Látod, visszajöttem – mondtam neki, mire újra hangos dorombolásba kezdett. – Mondtam, hogy nem hagylak el! Hiányoztál, ugye tudod… - sutyorogtam, kedveskedtem, hízelegtem neki. Majdnem elfelejtettem milyen jó, és megnyugtató érzés, ahogy hozzábújik, vagy odadörgölőzik. Ahogy hallom a fújtatás szerű dorombolást egyre hangosabban. Ahogy úgy érzem feltétel nélkül elfogad olyannak, annak amilyen, aki vagyok.
Nem tudom meddig lehettünk így ketten, de valaki belépett a szobába. Ailia volt, és ahogy ránéztem, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben.
