22. rész

  - Mi az? – kérdeztem rögtön – Mi a baj?

  - Daniel… - lépett beljebb – azt hiszem, le kéne jönnöd. Valami… valami történt – mondta zaklatottan.

  Nem haboztam, nem kérdeztem semmit, elég volt csak ránéznem, és tudtam. Baj van. Leszaladtam a lépcsőn és berontottam a nappaliba. Megfagyott levegő és rémület fogadott. Egy pillanatig nem tudtam miért a síri csend, de aztán meghallottam apám halk, nyugtató hangját, majd anyám még halkabb sírását.

  - Nem tudhatod… Lydia, drágám – simogatta a hátát apám – ez nem biztos.

  - Annyi év, és nekem fogalmam sem volt – zokogta anyám. – Mindvégig hazugságban éltem. Hát nem látod? – kiáltott fel fájdalmasan. Nem értettem semmit. – Istenem, Glann…! - bújt apám ölelésébe, és akkor megláttam amit a kezében tartott. A fényképalbum volt. Egy pillanatra megremegtek a lábaim, mikor kezdtem rájönni mit láthatott anyám. De még mindig nem értettem, ez miért zaklatta ennyire fel, azon kívül, hogy a fiának van egy hasonmása. Hiszen ő az álmokról, és az emlékekről nem tudhatott, így még zavarosabbnak tűnt ez az egész. Közelebb léptem, mit sem törődve a gyomromat összerándító zsigeri félelemnek.

  - Anya… - guggoltam elé – anya, mi történt?

  - Glann el kell mondanom! – válaszolt anyám, de nem nekem címezve, mégis az volt az érzésem, hogy valamiképp rólam van szó. – Nem hallgathatok tovább! Már eddig sem kellett volna. És most itt van ez is. Istenem, hogy nem jöttem rá akkor! – kiáltott fel és újra zokogni kezdtett.

  - Apa! Az isten szerelmére, mondjátok már el mi történt!

  - Daniel, kié ez az album? Ki a benne lévő fiatalember? – nézett rám szomorúan, mégis komolyan az apám.

  - Ő David – válaszolta helyettem Ailia. - David Logan. A férjem.

  - És, hol van most ez a David Logan? – remegett meg apám hangja, miközben kérdezte.

  Ailia rám nézett majd halkan, nagyon halkan azt mondta:

  - Meghalt. David meghalt. – Nem értettem miért, de az apám még jobban elsápadt és az anyám is még görcsösebben szorította a kezét. Szemeiből újult erővel kezdett patakzani a könny.

  - Valaki magyarázza már el, hogy mi folyik itt! – kiáltottam. Baljós előérzeteim nem hagytak nyugodni, valami készült és tudtam, hogy nem térhetek ki előle. Ha akarom, ha nem, ez a valami a földbe fog döngölni. Félve néztem a szüleimre, majd Ailiára, végül Jamesre és Edára. Mind tanácstalanok voltak.

  - Daniel… - vett nagy levegőt anyám, de nem tudta folytatni. – Glann mond el… én nem bírom.

  - Biztos? – kérdezett vissza apám.

  - Igen! Meg kell tudnia! Ezek a képek… mindent megváltoztatnak! Daniel – fogott bele mégis ő maga – ezt még soha nem mondtuk el neked, mert annyira fájt nekünk, nem tudtunk róla beszélni. Mélyen eltemettük magunkban, de soha nem tudtuk elfeledni. Amikor születtél… - vett egy reszketeg mély levegőt, majd megszorította az apám kezét, erőt merítve belőle és folytatta -, nem egyedül voltál...

  Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam-e a szavakat. Vagy egyáltalán megértettem-e azok jelentését. A fülem zúgni kezdett, a kis felépített világom összeomlani készült. Már tudtam, mielőtt anyám kimondta volna a végzetes szavakat, már tudtam. David.

  - Ketten voltatok. Két fiú. Egypetéjű ikrek - nézett rám könnyes szemekkel, ahogy folytatta. Felém nyúlt és a tenyerét az arcomra simította. – Teljesen egyformák voltatok, mint két tojás – mosolyodott el halványan. Hallottam, ahogy James hangosan fújja ki a levegőt, és közelebb lép hozzám. Ailia az én kezemet szorongatta erősen, a másikkal Albát fogta. Mintha kívülről nézném a jelenetet, mintha nem velem történne mindez. Nem akartam hallani, be akartam fogni a fülem, inkább daloltam volna buta gyerek dalocskákat, csak ne kelljen hallanom, ami ez után következik. Hiába tudtam, mintha mindvégig tudtam volna, mégsem akartam elhinni. Nem akartam engedni, hogy elhiggyem.

  - Hol van a testvérem? – kérdeztem rekedt hangon. Mintha nem is az én hangom lett volna. Idegenül csengett még saját magamnak is.

  - Ő… ő… - csukott el ismét anyám hangja, majd könyörgőn az apámra nézett, hogy folytassa ő.

  - A testvéred, meghalt. – Olyan egyszerű szavak és mégis megfordult velem a világ. Nem értettem semmit. Fájt bennem minden, de nem engedtem meg magamnak, hogy gondolkodjam. Nem lehetett. – Legalábbis nekünk ezt mondták.

  - De, David – mondta anyám akadozva, láttam, hogy nehezére esett kimondani a nevét – Istenem… ő pont olyan, mint te voltál. Mint ti voltatok. Pont így néztél ki… nem lehet véletlen – kapkodott levegő után, majd felpattant és egy dobozt vett elő az egyik fiók mélyéről. Kinyitotta, és elővette belőle az én gyerekkori képeimet. Ott voltak az újszülött képek, a csecsemő, a kisgyermek, majd végül a kamasz és a felnőtt képeim is. Mind-mind pont, mintha David lett volna.

  - De… - próbáltam tiltakozni –, de ő az USA-ban nőtt fel. – Hiába is próbáltam belül éreztem, hogy felesleges minden ésszerű erőlködés.

  - Daniel… - nézett rám anyám – tudom, butaság, de érzem, ő a testvéred!

  - Nem lehet! – magyaráztam, és levegő után kaptam. Halványan éreztem, ahogy Ailia keze még szorosabban fonódik az enyém köré attól tartva elveszek újra. De most a világ csak távolodott és egyre zsugorodott, de nem tűnt el, még nem. Szédültem. – Miért nem mondtátok soha? Miért titkoltátok el? – kiáltottam, hogy mással foglalkozzak csak egy kis ideig még. – Miért hazudtatok?

  - Mi nem… fiam, mi nem akartunk neked hazudni, de meg kell értened, ez nagyon nehéz volt mindkettőnknek. Nem tudtuk hogyan mondhatnánk el, végül pedig már olyan távoli volt, hogy nem akartuk újra felszaggatni a sebeket. Az anyád soha nem heverte ki igazán. Emlékszel, milyen sokszor kérdezted miért nincs testvéred? Akárhányszor kimondtad ezt a szót, az anyád mindannyiszor összetört kicsit. Próbálkoztunk, hogy legyen még gyerekünk, de anyád legbelül csak az ő halott fiát akarta.

  - És most ki kellett derülnie, hogy minden hazugság volt – mondta szaggatottan anyám – nem halt meg. Glann a kisfiam nem halt meg! Hazudtak nekem, elvették tőlem! Miért tették ezt? Miért?

  Fájt látnom anyámat ezzel a fájdalommal, de még jobban fájt belegondolnom, hogy volt egy testvérem. Csak volt. David. Hogyan fogom feldolgozni azt a tényt, hogy van egy testvérem, akit el kellett veszítenem mielőtt megismerhettem volna? Ránéztem Albára és Ailiára és bevillant újra a baleset képe. Ahogy egymásra bámultunk, ahogy a lelkünk egy pillanatra összeért. A torkom összeszorult, nem bírtam ott maradni.

  Felpattantam, nem törődve anyám fájdalmas kiáltásával, hogy ne menjek, nem törődve Ailiával, és Jamessel sem. Egyedül kellett lennem! Egyedül és mégsem. David ott volt, mindvégig ott volt. Az emlékeivel, az érzéseivel, a tehetségével, a szerelmével és a szeretetével. Nem igaz, hogy nem ismertem, mert ismertem. Bennem élt. De hogyan élhetnék én ezután? Hogyan élhetném a testvérem életét? Ahogy magamban kimondtam a szót, ami mind közül a legnehezebb, mégis a legkönnyebb volt, megborzongtam.

  Leültem az ajtó elé a lépcsőre és hallgattam. Csak hallgattam az élet különböző hangjait, a zajokat, a madarakat, a levegőt, mindent. De magamat nem hallottam. Süket volt bennem minden. Én magam néma lettem. Csak sikítottam, üvöltöttem belül, de a fájdalmamnak néma hangja nem jutott ki, bezárult lelkemben keringett, neki-neki ütközve énem vékonyka falához, mindannyiszor felsértve azt.

  Hidegségbe burkolóztam, megfagyott mindenem. Merevek lettek a tagjaim, a színek kifakultak nem lángoltak bennem. A szemem nem látta a szépséget, minden újra hideg, és sötét lett. De már nem menekülhettem el abba a másik, általam létrehozott világba, már nem volt ott nekem semmi és senki.

  Tompán éreztem, ahogy egy kéz a vállamon végigsimít. Ailia.

  De még mindig megfagyva ültem azon a helyen, ahol eddig. A mellkasomban menydörgött a szívem, nem tudtam megállítani, szabadulni akart, de nem tehettem érte semmit. Némán fordultam Ailia felé, és néztem szótlanul, ahogy leül mellém. Ő sem szólalt meg, csak nézett rám kutató tekintettel, mintha most látna először. Ahogy néztem a zöld lángokat a szemében, mintha bennem is felengedett volna a hidegség kőszobra annyira, hogy engedjen egy mozdulatot a testemnek. Tudtam, hogy attól félt, hogy újra beleesek abba katatón szerű állapotba, mint akkor, mikor először pillantottam meg Davidet. De egész egyszerűen már nem volt hova menekülnöm, így maradnom kellett, ha akartam, ha nem. Nem lett volna könnyebb ott, abban a feketeségben sem, hiszen már nem tűnhettem volna el a semmiben.

  Először csak a kezem mozdult, mintha egy szobor akarna életre kelni, darabosan, robot mozdulatokkal. Szinte látni véltem, ahogy a testemet, a valómat borító, fojtogató márvány, a mozdulatra egyenként, apró darabonként pattog le rólam. Soha nem hittem volna, hogy akár csak a levegővétel is ennyire nehéz lehet, mint most. Szerettem volna ebben a szobormerevségben maradni, de a repedések egyre nagyobbak és szélesebbek lettek, mígnem ledőlt a szobor. Darabokra hullott, és így estem szét én magam is. Minden egyes repedéssel egyre kevésbé tudtam tartani magam. Minden lehulló kis része a hideg márványnak tátongó űrt hagyott maga után, és minden hasadás újabb és újabb szakadékot karistolt fájón a lelkembe, míg már csak maga a fájdalom maradt. Az egész valóm mintha kiélezett idegkötegek tömkelege lett volna, ahol semmi másnak nem maradhat helye csakis kizárólag a fájdalomnak, ami lelkemben tombolt.

  Először csak a kezem mozdult. Megrebbent, finoman, mintha valami megfoghatatlan után kapna, de üresen hullott vissza. Majd a szívemben lévő mennydörgést felváltotta a zivatar és egy könnycsepp csordult ki a szemem sarkából. Észre sem vettem, még mindig Ailiából próbáltam erőt meríteni, de ahogy az ő keze az arcomhoz ért, és finoman letörölte az árulkodó nyomot, átszakadtak a gátak, amik összetartani próbáltak. A fájdalomnak nem volt maradása bennem, kitörni készült, és nem tudtam ellenállni neki, engednem kellett. A szememből folyamatosan csordultak le egymás után a könnycseppek, mígnem egész folyamot vájtak az arcomra. Olyan mélyről tört fel belőlem a szaggatott, görcsös kín, hogy azt hittem menten összeroppanok. Kapkodva jutottam csak levegőhöz, miközben görnyedten, magamba fordulva próbáltam szabadulni a bennem tomboló viharoktól. Ailia keze még mindig vígasztalt és csak ez az érzés tudott visszafogni attól, hogy úgy érezzem nincs tovább. Közel volt a vég, nagyon közel, azt hittem nem tudom tovább csinálni, legszívesebben feladtam volna, de ez a kéz megakadályozott, megvédett magamtól is.

  Lassan, mint egy öregember emeltem fel a fejem az ölemből, hogy újra láthassam Ailiát, miközben az ő keze egyfolytában a hajamat cirógatta. Ránéztem, mintha ő lenne az egyetlen, aki életben tudna tartani és szó nélkül az ölébe hajtottam a fejem. Hatalmas, mély, reszkető sóhaj szakadt ki belőlem, miután a kezét újra a hajamban éreztem. Nem kellettek a szavak, némán is el tudtuk mondani azt, amit el kellett. Nem éreztem magam zavarban, hogy sírok, nem éreztem férfiatlannak, vagy gyerekesnek, mert ez nem csak egyszerű sírás volt, és ezt tudtuk mind a ketten.

  Valami összetört bennem, valami helyreállíthatatlanul megváltozott. Már soha többé nem leszek egyedül, és már soha többé nem lesz mellettem az, aki a legközelebb állhatott volna hozzám. Észveszejtő érzés volt ebbe belegondolni. Megtudni, hogy ketten vagyunk, és soha nem voltam egyedül, és átélni a tudatot, hogy már soha nem tudhatom meg, milyen lett volna valójában. Az embernek bele kell bolondulnia ebbe. Az életem ettől a pillanattól fogva már nem lehetett ugyanaz, mint előtte.

  Óráknak tűnő percekig hevertem Ailia óvó ölében, mindentől elfordulva, csak ebben az egyetlenben bízva. A tombolás lassan csendesült, míg csak a tompán sajgó űr maradt, tátongó szakadékot hagyva maga után. Hallgattam ahogy a madarak csicseregték egymásnak mondanivalójukat, mit sem törődve egy magamfajta szenvedő emberrel.

  Szipogtam párat, reszketegen szaladt ki a levegő a tüdőmből meg-megrázva még testemet. Néha összerezzentem, ahogy magam elé vizionáltam a lehetséges múltat. De erőszakkal fordítottam el a szemeimet ettől a képtől. Nem engedtem meg magamnak, hogy lássam is azokat a dolgokat, amiknek az emlékei már soha nem lehetnek az enyémek. Néztem anyám kertjének kis, kusza virágait és melegség járta át még hideg tagjaimat, ahogy a mindenféle színes növényre tévedt a tekintetem. Tudtam, hogy nagyon szereti a virágokat, de valahogy igazán soha nem sikerült neki olyan igazi virágoskertet létrehoznia, mint amiről álmodott. Itt-ott bújtak ki a különféle virágok kavalkádjai, de a legjobb indulattal sem lehetett volna mondani rájuk, hogy esztétikusak, vagy szépek lennének. De mégis, az én szememben azok voltak a maguk tökéletlenségével.

  - Anya mindig burjánzó virágoskertet szeretett volna – sóhajtottam rekedten. Éreztem, ahogy Ailia ujjai megrebbennek a hajamban, majd lejjebb csusszannak, hogy a vállamon át a karomon keresztül végül a kezemet megszorítva állapodjanak meg.

  - Én szeretem, ha nincs egy kert megtervezve – válaszolta csendesen, merengőn.

  - Emlékszem, mindig próbálkozott, hogy a szezonnak megfelelő virágok nyíljanak ki egyszerre, de persze soha nem sikerült. Csak itt-ott bukkant fel egyik másik méregdrága hajtása – nevettem fel. Ez a hang olyan furcsán kongott most a csendes levegőben, hogy nem is maradt sokáig. Elszállt oda, ahol szívesen várták kitárt karokkal, nem pedig erőszakkal vonszolták, lökték ki magukból. – Azt akarom, hogy ne legyen igaz – motyogtam, mire Ailia keze megszorította az enyémet. Még mindig nem néztem rá, csak bámultam a kertet, a bokrokat, és hallgatni próbáltam a madarak víg énekét, ahol a nevetésem életre kelhetett volna.

  - Daniel… - suttogta rekedten, összetört hangon. – Igaz. Te is tudod. Tudjuk mindannyian. Még akkor is, ha szinte lehetetlen. Igaz. – Arcomra egy nedves ezüst csepp hullott, és még egy és még egy. Csak szorítottam a kezet, amiből erőt merítettem, és próbáltam adni neki valamit a sajátom maradékából.

  - Nem tudhatod… - Valahogy az eszemmel kifogásokat kerestem, bár tudtam, hogy hiába.

  - De, tudom. És neked is tudnod kell. Daniel, édesanyád észrevett egyik képen egy anyajegyet Daviden. Albán is ott van és édesanyádon is. Ő a testvéred. Nem tagadhatod, hiszen legbelül érzed te is. – Olyan halkan ejtette ki a szavakat, hogy nagyon kellett figyelnem, nehogy elszalasszak közülük egyet is. Már nem tudott jobban megrázni, az, amit mondott, hiszen a bennem megszületett tudáson ez már nem változtatott. Nem erősítette, és nem gyengítette, csak ténnyé változtatta. De nem fájhatott volna jobban, hiszen ha ennél jobban kellett volna éreznem a fájdalmat, akkor már nem is éreztem volna semmit sem. Talán jobb lett volna újra a semmi karjai közé menekülni, de nem lehetett, nem találtam az oda vezető utat. De ami végül mégis visszatartott, az az volt, hogy nem akartam egyedül lenni, már nem.

  - Igen, David a testvérem – mondtam ki először hangosan is a szavakat, amik megrengették a világot, amiben léteznem kellett. Ahol már nem volt ott ő. Ahol újra csak én voltam. Egyedül, és mégsem. Örök kapocsban. – Ailia, az emlékek…- kezdtem, de az ujjai a számra tévedtek, és nem engedték folytatni.

  - Már ez is közös bennetek. Hát nem látod? A válasz a kérdéseidre! Mindig egyek voltatok, még akkor is, ha nem tudtatok egymásról. És mindig is azok maradtok.

  - Nem tudom, hogyan kell élnem ezek után, ezzel a tudással – nyögtem nehezen formálva a szavakat.

  - Nem kell előre eltervezned, hagyd, hogy vezessen. Hiszen eddig is ezt tetted nem? És elvezetett hozzám, hozzánk.

  - Ailia, nekem ez nem megy olyan könnyen – feleltem keserűen, nem tudtam hogyan magyarázhatnám el azt, amit még magam sem tudtam pontosan.

  - Nem is mondtam, hogy könnyű lesz, de ha ellenkezel csak még nehezebb lesz.

  - Nem tudom… - sóhajtottam, és felültem. A világ hirtelen megfordult velem, ahogy kissé elszédültem. A kezemmel megdörzsöltem az arcomat, összeszorítottam a szemem, majd próbáltam erőt meríteni, hogy bemenjek.

  - Én igen… és veled vagyok, itt vagyok! Ha akarod. – Ahogy lenéztem rá, valahogy olyan ismerős volt a pillanat. De nem tudtam eldönteni, hogy vajon egy újabb emlék tolakodik elő, vagy csak szimplán Ailia az, aki miatt ezt érzem. De nem is kellett, hogy ezen tanakodjak, mert már ott cikáztak szemem előtt az idegenül is oly ismerős képek.

   
  Sötét, balzsamos levegő árad a szobába. Az óceán illata beívódik a levegőbe. Az ablakok tárva nyitva, a nyár melegsége bekúszik a függönyök között. Álmodom. Azt, hogy egy lánnyal fekszem az ágyban, egy zöld szemű, tüzes tekintetű lánnyal, aki elvarázsolt, és emberré változtatott, aki megmutatta, hogy nem leszek kevesebb attól, hogy engedem, hogy vele legyek. Álmodom. Azt hiszem, csak álmodom. Érzem a lány illatát, a sós, langyos levegőben, a párnákban, a takaróban, a lepedőben alattam, magamban. Kinyitom a szemem, és azt hiszem, valóban csak álom volt. Egyedül vagyok. Még álom és ébrenlét határán imbolygok, de elszorul a torkom a szomorúságtól, hogy egyedül vagyok.

  De meghallom, a lágy, mégis erőteljes hangokat, ahogy valaki egy karcsú hangszerből előcsalogatja őket. Hol magasan, kacagva szaladnak ugrándozva körbe, hol mélyen, sejtelmesen kúsznak hozzám. Dallammá dagadva csalogatnak magukkal, hogy végre elvezessenek a forrásukhoz. A lányhoz, akinek illatát még mindig magamon érzem, aki behunyt szemmel a tengerparton állva, a sötét, csillagtalan éjszakában játszik a hegedűjén. Elfeledtetve a világot, csak a saját burokba zárt univerzumunkat engedve élni. A lányhoz, aki csodás dallamokkal csábít, hív magához, akinek alakja beleveszik a dal varázsába.

  Megállok mögötte, bámulom a harmóniát közte és a zene között. Hatalmas, gyermektől duzzadó hasa szinte keresztülfúrja a sűrű levegőt. Közelebb lépek, tenyeremet rásimítom a domborodó halomra, és csendben hallgatom. Még mindig csodálkozom, hogy ez az élet belőlem fakadhat. Egy pillanatra megtorpan a zene, de csak, hogy újult erővel szárnyaljon. Becsukom a szemem, és engedem, hogy a dal vezessen, csak a zene éljen bennem, csak azok a hangok, amik a hegedűből születnek. Magamba olvasztom őket, majd elengedem, hadd szálljanak a tenger mélységes, hullámhabjai közé, visszhangot verve maguknak. A zene magasra száll, majd elcsendesül, kinyitom a szemem, és eggyé olvadok a zöld óceánnal. Csak egy csókot érzek az államon, és újra megfordul a világ.

  - Daniel! - Még mindig az emlék határán lebegtem, mikor megéreztem Ailia kutató, türelmetlen kezét az arcomon. Mintha ezek az emlékek csak megerősíteni akarnák a köztem és David között lévő köteléket, mintha csak azt susogták volna, hogy még létezik mindennek ellenére a kapocs , ami összekötött bennünket születésünk pillanatáig, és soha el nem szakadt. Mindvégig létezett. Távolba révedő tekintetemmel próbáltam Ailia pillantását keresni, de csak az aggodalmat láttam meg benne. – Daniel! Hallasz?

  - Öhm, igen persze… csak… csak kicsit elkalandoztam.

  - Be kéne mennünk, már biztosan idegesek.

  - Jó, menjünk. Ailia… - fordultam felé még egyszer.

  - Igen?

  - Köszönöm! – Nem válaszolt, csak elmosolyodott és újra rásimította a tenyerét az arcomra, mire én belecsókoltam a puha, bársonyos bőrbe. Mintha az élet szikrái lobbantak volna fel újra fásult testemben, de ahogy eltávolodtunk, ez az érzés is elhalt a távolsággal együtt.

  A nap javarészt gyászba borult hallgatásokkal telt. Az anyám az apámmal együtt hallgatagon elvonulva próbálta meg feldolgozni a lehetetlent, hogy rég halottnak hitt fiuk hirtelen életre kelt, hogy aztán még mielőtt felfoghatnák a jelentését, miszerint nem halt meg a születését követően, újból, kegyetlenül elveszítsék. Esélyét sem kapva, hogy átélhessék a megtalálás örömét, annak örömét, hogy lett egy unokájuk. Keveset beszélgettünk, de néhány dolgot tudniuk kellett. Ailia pár dolgot elmesélt Davidről, a zenekarról és az életéről és főleg Albáról. Alba jelenléte némileg enyhítette azt a fájdalmat és kínt, amit a szüleimnek kellett kiállniuk, de már ők is akárhányszor rám néztek, David jutott eszükbe rólam. Az emlékekről és a balesetről mélyen hallgattunk, nem akartuk még jobban kitágítani a már amúgy is tátongó lyukként kiabáló sebeket.

  Nehezen váltunk el a szüleimtől, nem akartam őket így magukra hagyni, de nem is tudtam volna maradni. Éreztem, ha még egy percig maradnom kell, üvöltve fog kiszakadni belőlem a hatalmas feszültség. Anyám görcsösen szorított magához búcsúzás közben, miközben egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy sajnálja. Nem tudtam haragudni rá, pedig akartam. Jó lett volna valakit hibáztatni, még ha az a saját anyám is lett volna, de nem ment. Csak kapaszkodtam belé éppúgy, ahogy ő belém.

  - Ne tűnj el! – kért könnyes szemekkel.

  - Anya, itt leszek… tudod, hogy megtalálsz – mondtam a most sokkal többet jelentő szavakat. Furcsa volt ezeket a szavakat kimondani, pedig olyan sokszor búcsúztunk már így, még ha nem is mentem messzire, de most új jelentőséggel bírtak az egyszerű kijelentések, kérések.

  - Vigyázz magadra! – ölelt meg az apám is. Egy percig szorosan tartott ölelésében, mint, mikor kisfiú voltam. A torkom elszorult, és nem tudtam megszólalni, csak bólintottam. Nehéz volt elmennem. De el kellett mennem. Most nem maradhattam. Még mindig tombolt bennem a vihar, bár próbáltam elfojtani, de nem voltam benne biztos, hogy meddig sikerül megfékeznem.

  - Ti is! – csukott el a hangom. Majd újra anyám felé fordultam, már mosolyogva. – Aztán ne kényeztesd jobban el a Nagyságos Kisasszonyt! – próbáltam viccelődni. Egészen addig úgy gondoltam, hogy hazaviszem a macskát, amíg meg nem láttam, hogy hogyan ad vigaszt anyámnak. Egyszerűen nem tudtam volna elvenni tőle, most semmiképp nem. Tudtam mit jelent a közelsége, mennyit segített nekem is, amikor azt hittem elveszek. Így tudtam, hogy anyámnak szüksége van rá. Ezért hagytam, hadd maradjon.

  - Köszönöm – mondta kissé mosolyogva ő is. Már ezért megérte.

  - Most neked van rá szükséged, nekem már segített – mondtam. Majd egy újabb ölelést követően elindultunk.

  James és Eda is aggódva pillantgattak felém, de nem szóltak. Együtt indultunk el, és majdnem egyszerre érkeztünk haza.

  Nem nagyon beszélgettünk a hazafelé vezető úton, csak a saját gondolatainkba merültünk. Hogy Ailia hol járt, nehéz lett volna megmondani, és én hol jártam, azt úgyszintén. Egy darabig Alba csacsogott, aztán hamar elaludt. Bár nem kellett sokat mennünk, mégis egy örökkévalóságnak tűnt az út, mire hazaértünk.

  Eddig tartottam magam, de ahogy megérkeztünk, mint egy lukas, célját veszített üres léggömb, úgy eresztettem le.

  Mindenem nehéz volt, mintha a tagjaimat ólomból öntötték volna. Mintha beleragadtam volna valami nyálkás, hideg, sűrű masszába. Idegenként léptem be a saját lakásom ajtaján, nem tudtam Ailiára nézni, csak fogtam a fényképezőgépemet és szó nélkül távoztam. Tudtam, hogy ezzel megbántom őt, de nem számított. Egyedül kellett lennem. Egy pillanatra eltűnődtem, hogy nekem már csak ez jutott, az örökös egyedüllét. De aztán magammal is vitába szálltam volna, ha lett volna értelme, hiszen csakis rajtam múlt, hogy kivel osztozom magányomon.

  Céltalanul lődörögtem az utcákat róva, a telefonom többször ciripelt, de egyszer sem vettem fel. Nem tudtam, nem akartam most senkivel sem beszélni. Nem bírtam volna elviselni senki szánakozó pillantását. Nem akartam gondolkodni sem. Nem mertem belegondolni a kiderült dolgok jelentésébe. Eltűnt az a vékonyka fonál, ami a szüleim küszöbén még összekötött Ailiával. Hiszen hogyan is lehetnék vele ezek után? Hogyan nézhetnék rá ugyanúgy? Honnan vettem egyáltalán magamnak a jogot, hogy ránézzek, hogy megérintsem? Hiszen tudtam, hogy nem hozzám tartozik, ő a testvérem felesége, számomra nem elérhető, tabu. Én mégis betolakodtam az életükbe, mégis bepiszkítottam az emlékeit. Hát miféle ember vagyok én? De az ostorozás mellett az eddig szunnyadó kis hangocska ismét felkapta a fejét. Azt suttogta Ailia boldog volt velem, és én boldog voltam ővele. Hát kinek ártottunk mi? És ekkor üvöltve rontott nekem a felismerés démona. Senkinek, csupán a létezésem másik felének, az ikertestvéremnek.

  Olyan nehéz volt még csak felfognom is ezt a képtelenséget, nemhogy elfogadnom. Annyi minden kavargott bennem kuszán, értetlenül, hogy sok idő után újra úgy éreztem, összeroppanok. A téboly fekete fúriája pedig csak suttogott, duruzsolt, nyalakodott elmém zaklatott tekervényei között.

  Késő éjjel volt, mire visszaértem. A lakás sűrű, fekete csöndbe burkolózott, nem hallottam semmit, csak az ütemes szuszogást, ami a hálószoba felöl érkezett. Hirtelen ólomsúllyal nehezedett rám az elmúlt órák érzelmi hullámvasútja. Alig tudtam mozdulni, egy pillanatig csak álltam, aztán összeszedve minden erőmet, elvonszoltam magam az ágyig. Útközben ledobáltam magamról a ruhákat, nem törődve azzal, hogy amerre mentem, mindenhol egy – egy ruhadarab mutatta az utamat. Kszakadt belőlem egy nagy sóhaj, mikor becsusszantam Ailia mellé. Ahogy elhelyezkedtem ő akaratlanul is felém fordult és álmában közelebb húzódott hozzám.

  Némán, bambán bámultam bele a sötétségbe, de karommal erősen szorítottam magamhoz Ailia meleg, élő testét. Kellett a tudat, hogy itt van, hogy velem van. Hiába éreztem magam annyira egyedül, hiába voltam mérhetetlenül magányos ezekben az órákban, mégis ezek a pillanatok adtak erőt ahhoz, hogy tovább bírjam, hogy tovább lélegezzek. Olyan nehéz volt levegőt is vennem, nemhogy gondolkodnom. Nem engedhettem meg magamnak, hogy gondolkodjak, mégis ezt volt a legnehezebb betartanom. Az agyam nem tudott megnyugodni, nem bírta felfogni, feldolgozni a hallottakat. De tudtam, ha megengedem a gondolkodás luxusát most, akkor elszabadulnak bennem az elfojtott indulatok. A dühöm legbelül fortyogott, és kitörni készült. Egy gyenge kis hártya tartotta már csak, aminek megmaradásáért minden erőmmel küzdenem kellett. Ha szabadjára engedtem volna a bennem lakozó démoni gondolatokat, tehetetlen dühömben üvöltve rontottam volna neki az egész világnak. Akkor legszívesebben rákiabáltam volna az anyámra is, hogy egész eddigi életemben hazugság hálójából font életet kellett élnem, akkor ellöktem volna magamtól az egyetlen olyan személyt, aki megérthet ebben; Ailiát.

  - Össze vagyok zavarodva… fáradt vagyok, annyira fáradt - suttogtam bele a csöndbe. Féltem hangosabban beszélni, összetörni a magány és az összetartozás gyenge kötelékét. De, ki kellett mondanom a szavakat, viszont nem akartam, hogy Ailia meghallja azokat. Néztem őt, ahogy a karomban fekszik, ahogy belefészkelte magát az ölelésembe, elsimítottam egy kósza tincset a homlokából, és csak néztem, mielőtt újra kibuktak volna a szavak. – Gyenge vagyok… és félek. Rettegek, hogy elveszek. Nem tudom mitévő legyek. Nem tudom, hogy kéne fogadnom ezeket a szavakat, amikkel az anyám összedöntötte a világomat. Nem tudom, ki vagyok! Már semmit nem tudok! Nem tudom lesz-e elég türelmed, hogy akarsz-e egyáltalán engem. Hogy higgyem ezek után, hogy engem akarsz? Igazság szerint megérteném, ha nem akarnál. Hiszen mindketten tudtuk, hogy ami köztünk van, vagy volt, csak egy álom, nem valóság. David álma. Ailia én nem tudom meddig bírom még, csak üvöltenék, bele a nagyvilágba, hogy hallja meg mindenki – suttogtam még halkabban, szinte alig hallhatóan.

  Néztem a csupasz plafont és próbáltam nem gondolkodni. Ailia ütemes levegővételére koncentráltam inkább. Nem tudtam, mit hoz a holnap, nem tudtam, hogyan fogok szembenézni a világossággal, nem tudtam akarok-e egyáltalán szembenézni bármivel is. A sötétség csábítón hívogatott, kedveskedve csalogatott. Mély, fekete kútként tátongott előttem a jövő, a holnap reggel. És nekem fogalmam sem volt, hogyan fogok kilépni ebből a csábító feketeségből.

  Egész éjjel fent voltam. Nem aludtam, nem gondolkodtam. Csak léteztem, az üres térben lebegtem, éppoly üresen, mint ami körülvett. Immár semmi voltam. És az indulat csak forrt és forrt bennem, már olyan nehéz volt visszatartanom. Fáradtam, végül elfáradtam.

21. rész

  - Hányra kell ott lennünk? – kérdezte a repülőn Ailia.

  - Hétre. De nyolckor kezdődik a megnyitó. Szóval… még lesz egy kis időnk – szorítottam meg kicsit a kezét, miközben válaszoltam neki. Kicsit izgultam. A pár hetes promóciós utamból, pár hónap lett. Tudtam, hogy ideje volt hazatérnem.

  Mintha egy álomból ébredtem volna, egy különösen csodás álomból. Mikor kiléptünk a repülőtér érkezési termináljából, a valóság zord, hűvös szele úgy csapott arcon, mint egy kegyetlen csalfa szerető, midőn köszönti menekülni készülő párját. Hiába nem akartam beengedni a hangokat, azok csúfolódva zümmögték üdvözlő szózatukat, minden egyes dallamukkal kitépve belőlem egy-egy újabb szeletét újonnan megtalált életemnek. Próbáltam olyan arcot vágni, mint akivel minden rendben, de ahogy megéreztem Ailia erős szorítását a kezemben, az illúziókból felépített kártyavár összeomlani készült. Csak visszaszorítottam, és akartam, nagyon akartam, hogy ne lássa rajtam a kétségbeesést.

  - Minden rendben lesz – mondta halkan, miközben egy apró csókot nyomott a számra, majd elindultunk.

  - Persze… minden – morogtam. Néztem őket, ahogy jönnek mellettem, és hirtelen olyan szürreális volt a látvány, hogy majdnem elnevettem magam zavaromban. Hiszen bárhonnan is nézzük, mi keresnivalója lehetne Ailiának és Albának mellettem? Azt sem mertem bevallani, én magam mit akarok, nemhogy megengedtem volna a képzeletet, vajon őket mi hajtja felém, mellém.

  Vágytam vissza. Oda, ahol a tenger puhán, szürkén hullámzik a színes, bohó ház ablaka alatt, ahol az emberek nyüzsögve táncolnak, mindenkin átgázolva járják saját útjukat nem törődve mással, oda, ahol az esőcseppek nem akarták átszúrni a bőröm, bekúszva alá szúrós testükkel, lefejtve igazinak vélt valómat. Oda, ahol az illúziókból a vár, amit építettem, valóságként magasodott. Erősen, fenségesen. De tudtam, pontosan tudtam, hogy itt a helyem. Fájt bevallanom, de szembe kellett néznem azzal a valósággal, amit eltemetni készültem. De ugyanezzel a tudással akartam, hogy a mellettem lépdelő két személynek is helye legyen ebben a világban. Kellett valami biztosíték, hogy amit megtaláltam ott, megmaradhat még. Gondolataimból egy hangos sikkantás tépett ki, és egy erős becsapódás.

  - Annyira hiányoztál! – sóhajtotta, miközben erősen megölelt.

  - Eda… - elmosolyogtam magam, ahogy a jelenetet kívülről elképzeltem; hatalmas csomagok, gyerekülés, kisgyerek, babakocsi és mi. – Megfojtasz – kuncogtam. Az előbbi gondolataimat az Edával jött hirtelen fuvallat úgy repítette el, mint egy könnyű buborékot. – Jó újra látni! – ahogy kimondtam éreztem, hogy valóban így igaz.

  - James! Téged is, hiányoztatok! – léptem régi barátom mellé, és amolyan férfiasan megölelgettük egymást. Haza értem. Fél szemmel láttam, ahogy Eda máris lecsap Ailiára és átveszi tőle Alba könnyű összecsukható babakocsiját.

  Miközben James kocsijához siettünk könnyed viccelődéssel és egymás húzásával ütöttük el az időt. Talán tényleg kellett nekem ez a hazatérés. Talán helyére kell billennie a dolgoknak. Talán nem lehet csak így, vagy csak úgy élnem. Talán egyensúlyt kell találnom a két életem között. De nem tudtam hogyan, miképp tudnám ezt megvalósítani. De hála Jamesnek ezen most nem volt időm tépelődni.

  - Gyerünk cimbora! Mondj valamit! Hadd halljam elfelejtettél-e rendes angol emberhez méltón beszélni, odaát a Nagy Almában? – vigyorgott rám James, miközben a csomagokat pakoltuk az autóba. Elnevettem magam, és csak hátba veregettem.

  - Én? Ugyan már! Hát, lehet elfelejteni rendesen beszélni? – kérdeztem, de próbáltam úgy alakítani a szavak hangzását, mint az amerikaiak. Persze nem igazán sikerült, amin mindenki még jobban mulatott

  - Azt hiszem, ezt még gyakorolnod kell – kuncogott James.

  - Szerintem, meg igenis jó volt – dünnyögtem. Persze kicsit rá is játszottam, hogy tovább tartson még a hangulat varázsa.

  - Én szeretem, ahogy beszélsz – mondta egyszerűen Ailia, majd még közelebb hajolt és a fülembe duruzsolta: - olyan szexisek az angol fiúk, ahogy beszélnek – kissé karcos hangja csiklandozta a bőrömet. Elfelejtettem minden kínzó gondolatom, és csak rá tudtam figyelni. Már kaptam volna felé, mikor James hangja megállított.

  - Na, de fiatalok! Kérem, itt kiskorúak is vannak! – kacsintott hátra – Igaz, Pöttöm Panna? Milyen volt a nagy madáron repülni? – kérdezte még mindig Albától, aki csak tágra nyílt szemekkel itta a különös embereket és a még különösebbnek vélt látottakat. A repülőn még álmosan szendergett, de most, mint akibe áramot vezettek, szinte vibrált. Hatalmas szemei csillogtak az izgatottságtól és ahogy ránéztem, újra és újra elfogott belülről az a megmagyarázhatatlan szorítás, mint legelőször. Nem válaszolt James kérdésére, meg is lepődtem volna, ha megteszi. Édes kis cserfes tündér volt azokkal, akiket ismert de az idegenekkel szemben elég tartózkodón viselkedett. És igaz ugyan, hogy Jamest már látta, de egy ekkora kisgyereknek elég régi emlék lehetett. De azért egy kis mosoly végigszaladt kis arcán, mielőtt felém fordult volna.

  - Papa, Alba éhes! – nyöszörögte. Egy pillanat alatt fagyott jegessé a levegő az autóban. Nem szólalt meg senki, de éreztem a felém irányuló kimondatlan kérdéseket. Már olyan természetessé vált, hogy Alba következetesen papának szólított, hogy észre sem vettem. Eleinte próbáltuk mindketten Ailiával megértetni vele, hogy én nem az vagyok, akinek ő hisz, de nem volt hajlandó Danielnek szólítani, így hát nem erőltettem, és be kellett vallanom legalább magamnak, hogy átmelegszik tőle mindenem, ha meghallom a szájából ezt az egyszerű szót.

  - Mindjárt megérkezünk, addig jó lesz egy kis keksz? – kérdezte tőle Ailia. Nem figyeltem már a kettejük kis játékát, ahogy Alila megpróbálja Albát eltéríteni, hogy mindenáron ki akarjon szállni a gyerekülésből, és úgy egye meg a felkínált kekszet, ami ideig-óráig talán leköti éhségét. 

  Láttam James és Eda aggódó tekintetében a ki nem mondott kérdéseket. Nem akartam rá megtalálni a választ, így hát azok is, éppúgy némán kiáltottak a csöndbe, mint megannyi hasonló hallgatag társuk.

  Szerencsére sem James, sem Eda nem firtatta, Ailia pedig még mindig Alba lefoglalásával küzdött. Néha egy-egy mozdulattal hozzámért, csak egy apró kis fuvallattal megsimított, vagy tenyerét az arcomra fektette egy pillanatra, hogy ugyanazzal a gyorsasággal el is vegye onnan, de megnyugtató és ismerős érzést keltett ezzel az aprósággal. Néha csak a szeme sarkából figyelt, még akkor is, amikor már ismét nagy lendülettel ment a beszélgetés.

  Mire a galériához értünk, már szinte el is felejtettük a kis közjátékot, ami mindnyájunk arcára forrasztotta a mosolyt. Ahogy leparkoltunk, és kiszálltam a kocsiból, magam mögött hagytam mindent, ami nem Danielhez tartozott. Most, itt csakis kizárólag neki volt helye. Vibráltam az izgatottságtól, új energia robbant bennem milliónyi szikrájával, szinte éreztem, ahogy a levegő fodrozódik körülöttem. Nem is képzeltem eddig, hogy valóban mit jelent ez a kiállítás. Vagy úgy általában a kiállítás. Hiszen addig a pontig még csak valóságosnak sem érezhettem, míg meg nem láttam az embereket várakozni valamire, és valakire. Rám. Arra, ami belőlem fakadt.

  A világom ismét a helyére billent. Itthon voltam. Az én világomban magabiztosan léptem a terembe, mosolyogva tudatában mindannak, ami valójában vagyok. De egy aprócska hang a fejem hátsó zugában ott sutyorgott, hogy már nem csak ez vagyok én. Egy pillanatra az ujjaim bizseregni kezdtek, hangok kavalkádja árasztotta el elmém üresen csengő termeit. De mindez csak a perc egy aprócska töredéke volt csupán, egy intermezzo, mint egy gyorsított felvétel úgy szaladt végig rajtam az érzés, és ugyanilyen hamar távozott is.

  Az utazástól kissé gyűrötten, fáradtan néztem körbe. Magamba szippantottam a művészet össze nem téveszthető illatát és jólesően adtam át magam neki. Igen, ez is én voltam. 

  Még mielőtt elkezdődött volna a megnyitó, gyorsan felfrissítettük magunkat, a galériából nyílt egy kis szoba, fürdővel, ahol át tudtunk öltözni és Alba is teletömhette a hasát. Mire visszaértünk, már szinte teljesen tele volt a kiállító terem. Alilia szorosan a kezembe kapaszkodva jött mellettem, karjában a teljesen felvillanyozódott Albával. Mintha nem is most repülte volna át az óceánt, meg sem kottyant neki a hosszú repülőút, bár ahogy már ismertem, majd egyik pillanatról a másikra fog kidőlni, minden átmenet nélkül. Mosolyognom kellett erre az elképzelt képre.

  - Csak nem ideges vagy? – kérdeztem Ailiát még egy kis mosollyal a hangomban.

  - De. Baj? – sziszegte szinte, mire még nagyobb késztetést éreztem a vigyorgásra. – Ideges vagyok, a képek miatt…

  - Történetesen az utóbbi idők legjobb képei lettek, nem kell izgulnod miattuk.  

  - Tudod, hogy nem azért „izgulok”, hogy a te szavaiddal éljek, mert nem tartom jónak őket – morogta. Egyszerűen nem tudtam ilyenkor ellenállni neki, olyan helyes volt, ahogy fancsali torz grimaszokba gyűrte az arcát, hogy kénytelen voltam odahajolni hozzá, hogy egy csókkal megpróbáljam lesimítani a jól leplezett aggódás fintorait.

  - Gyere, nézzük, mikor törnek ki sikitófrászba az emberek – vigyorogtam töretlenül.

  - Miért csinálod ezt, élvezed mi? – nyögte kétségbeesetten és megtorpant.

  - Ailia, ne szenvedj, senki észre sem veszi, nyugodj már meg! És a képek igenis fantasztikusak!

  - Miért küldted el őket? Miért engedted kiállítani? Egyáltalán én, miért engedtem?

  - Mert akartam, és mert te is tudod, hogy csodásak. – Megtorpantam, és mélyen a szemébe néztem, próbáltam elképzelni mit gondolhat, de nem jutottam messzire, mert Alba nyújtotta felém mindkét kezét, így kénytelen voltam elfogadni hirtelen jött segítségemet, és hálásan vettem ölembe. Nagy léptekkel, vidáman sétáltam, nyomomban a még mindig morgolódó Ailiával. Tekintetemmel ismerősöket kerestem. Ideje volt Mirandának is köszönnöm, és a szüleimmel is szerettem volna már találkozni, a barátaimról nem is beszélve. Most jöttem csak rá, mennyi minden várt engem itthon, és mennyi mindent hagytam magam mögött egyetlen lépéssel. Közben Ailia már eltűnt mellőlem, de láttam, hogy merrefelé tart, így nem aggódtam, hogy megufutamodik. Kíváncsi szemeket éreztem a hátamba fúródni, és nem csalatkoztam, mikor megfordultam, és az anyám megdöbbent, ámde jóindulatú tekintetébe ütköztem.

  - Istenem! Daniel! Annyira hiányoztál, már azt hittem örökre ott maradsz! – szorított erősen magához az anyám.

  - Anya, szia – sóhajtottam. – Vigyázz, összetöröd Albát – mosolyogtam kissé el magam, mikor megláttam meglepett, értetlen arcát. – Alba, ő az én anyukám, anya, ő itt Alba – próbáltam értelmesen bemutatni őket egymásnak.

  - Daniel, mi folyik itt? – kérdezte összehúzott, gyanakvó szemekkel. – Kié ez a kislány? A tiéd? – Egyik pillanatról a másikra váltott át a kedves aggódó anyából, vallató tisztté.

  Egyenesen a szemembe nézve szegezte nekem a kérdést. Mindig ilyen volt, soha nem köntörfalazott. Nem kerülgette a témát, ha akarta, egyenesen megkérdezte. Reméltem, hogy kikerülhetem itt és most, de tudtam, hogy nem nagyon lehetséges. Azért próbálkoztam erősen.

  - Anya, miket beszélsz! Csak velem van… most – dadogtam, de nem kerülhettem el anyám vizslató tekintetét.

  - Össze-vissza beszélsz, valamit eltitkolsz. Nem tudom mi az, de majd te megmondod!

  - Kérlek, ne rendezzünk most jelenetet, rendben? – kértem, mert páran már felénk nézelődtek. Szerencsére Ailia épp Edával volt elmerülve valami igazán fontosnak tűnő eszmecserébe, mert nem nézett felénk. – Mindent elmagyarázok, csak bírd ki a megnyitó végéig, rendben?

  - Daniel, ne terelj, most rögtön megmondod anyádnak, miért hasonlít ez a gyerek úgy rád, mintha a kicsinyített másod lenne!

  - Nem bírod ki, ugye, hogy ne azon nyomban tudd meg, amit akarsz? – Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Nem igazán értettem magamat sem, vajon mi okom lett volna nem megmondani az igazságot? Vajon miért esett nehezemre kimondani a szavakat. Legbelül pontosan tudtam miért. Mert az igazság fájt. Bárhogyan is tagadtam, igenis fájt. Azt akartam, hogy Alba az én lányom legyen, hogy Alilia csak hozzám tarozzon. Azt akartam, hogy David bár soha nem is létezett volna, csak én, csak én. Furcsa érzés volt, ahogy ezek a gondolatok végigszaladtak rajtam, mert amint belegondoltam azok valódi tartalmába, az igazságuk mellett, mégis ott sajgott az üresség. Azzal, hogy ki akartam tépni Davidet és az emlékeit, mintha saját magamból szakítottam volna ki azt a részt. Őrjítő volt belegondolni és egyszeriben magnyugtató is. Ez az ellentmondás labilissá tett és bizonytalanná. Nem tudtam hogyan viszonyulni saját magamhoz. Ha külső szemlélőként néztem volna magamra, érdekesnek láttam volna a helyzetet.

  - Nem válaszoltál a kérdésemre – kötötte anyám az ebet ahhoz a bizonyos karóhoz. Tudtam, hogy nem enged.

  - Nem, nem az én gyerekem! Most boldog vagy? – sziszegtem felé. Magam is meglepődtem hirtelen kifakadásomon. Lecsúsztattam Albát a karomból, és belesuttogtam a fülébe, hogy menjen Ailiához. Egy darabig még néztem, ahogy elszalad, egyenesen az anyja és Eda felé. Mikor odaért, Ailia kérdőn nézett rám, mire csak lemondóan megráztam a fejem, és újra az anyámra néztem.

  - Nem tudom, mit higgyek – mondta kétkedőn. – Annyira hasonlít rád. Biztosan nem a te gyereked? Ha nem a tiéd, miért vannak itt? Miért maradtál odaát olyan sokáig? Daniel, tudom, hogy valami nincs rendben. Mondd el, kérlek! – mondta most már sokkal lágyabban.

  - Anya, kérlek – motyogtam, lehajtott fejjel – megbeszélhetnénk ezt máskor? Most nem tudom elmondani. Légy szíves ne is faggatózz. Hol van apa? – váltottam témát.

  - Mindegy, most nem apádról beszélgetünk, hanem rólad. De legyen – adta meg magát, mikor látta rajtam, hogy ezen az estén már nem húz belőlem ki többet – jól van, de magyarázattal tartozol és sok mindenért! És haragszom! Meg sem kérdezted, hogy van a kis drágaságos hercegnőd? Hát ennyire hiányzott? – Nem mindig tudtam követni őt a hangulatváltozásaiban, de hálás voltam, most az egyszer, hogy ilyen.

  - Legyen! Bocsáss meg! – nevettem kényszeredetten – na, és hogy van őfelsége a Makrancos Hölgy? – ahogy kimondtam a nevét, tényleg belém hasított, hogy mennyire hiányzott. Vicces volt, hogy egy macska így hiányozhat egy férfinek, de valóban, tényleg belém mart a hiánya. – Holnap elmegyünk érte, rendben?

  - Eljöttök? Kivel?

  - Albával és az anyukájával, Ailiával – magyaráztam.

  - Szóval mégis a te gyereked – hökkent meg, mire már mosolyognom kellett.

  - Istenem, leszállnál, már erről a „te gyereked” témáról? – nyögtem nehezen, és a menekülő utat kerestem.

  - Akkor miért hozod magaddal őket?

  - Mert velem vannak, mert együtt vagyunk – mondtam egyszerűen, és lezártnak tartottam a témát. Szó nélkül hagytam ott a még mindig szóhoz sem jutó anyámat és Ailiát keresve elindultam a tömegben.  

  Akarva, akaratlanul, ahogy mentem az emberek között láthatatlanul, elvegyülve próbáltam magamban felidézni a fényképek hangulatát és érzéseit. Mintha csak akkor először láttam volna én is őket. Nem tűntek ismerősnek, mégis annyira közel álltak hozzám, belőlem születtek, azonban immár önálló életüket élték, nélkülem.

  Ahogy ott álltam előttük, megszűnt körülöttem az emberek zajongó hangáradata és már csak a képek által életre hívott világ, és magam maradtam.

  Találomra fordultam az egyik felé és újra találkoztam a fényes, bársonyos fekete macskahölggyel. Újra felidéztem a képeket, az érzelmeket, amikor a vadászt lekaptam, ahogy mozdulatlanságában vibráló izmaival várva várja áldozatát, ahogy játszadozik vele, mielőtt végképp elengedné őt a halálba.

  Aztán észrevettem a tengerparton készített felvételek egyikét. Magányos ember ült a parton egymagában, a végtelen vízzel szinte összeölelkezve, eggyé válva. Végül ebből a magányból nem maradt más a felvételen, csak az összetartozás. Érdekes volt újra, a végső helyükön végignézni az életem elmúlt időszakának állomásait, újra és újra idegennek éreztem magam, de valahogy ott voltam bennük én is. Mindahány lehetettem volna én magam is, de azzal, hogy elengedtem őket, már más is bennük létezett, nemcsak én.

  Ott voltak azok a fényképek, amiket már az USA-ban készítettem. Mennyire másoknak láttam most őket! Mintha egy idegen élete lett volna, mintha csak egy álomból ébrednék, mintha arcul csaptak volna. Pár kép San-Franciscóból, érdekes emberek bámultak vissza rám, kérdő tekintetüket élesen fúrták az enyémbe, akárcsak némán kérdeznék tőlem, amit én magam is kérdezek álló nap: tudod, ki vagy? Szinte mindegyik állomásomból volt egy megállója kép formában, visszaidézve a várakozás izgalmát, hogy végső célként megérkezzek New York felhőkarcolói és a törött szárnyú galamb elé. Újra ránéztem a küzdő madárra és fájdalom mart a szívembe, ahogy emlékeztem a pillanatra, ami neki az utolsó volt. Arra a lassított felvételre, amikor tudatlanul a végzetébe bicegett, és mégis az élet lobogott ebben a képben, az az élet, amit soha nem adhat fel egyetlen élőlény sem, az az élet, aminek hajszolására mindannyian születtünk.

  Majd David barátainak képeiből táncolt elém pár olyan darab, amire igazán szívesen emlékeztem. Elmosolyogtam magam az emlékeken, felhőtlen melegséget érezve. Eltűnődtem, vajon másnak, idegennek mit jelenthetnek ezek a képek, amik nekem mind személyes és meg nem ismétlődő pillanatai voltak az életnek, de épp ez a szép a művészetnek ebben az ágában. Mindenkinek mesélhetnek mást és mást, mégis lehet ugyanolyan fontos és megfoghatja ugyanaz a kép, két teljesen ellentétes személyt is. Bensőségessé válhat már csak a nézésük is, hiszen beengednek maguk közé.

  Léptem párat és szemben találtam magam azokkal a fényképekkel, amik miatt Ailia aggódott egész végig. Vele szemben álltam. Ezek a képek igazi leképezései voltak a fénynek és a mezítelen női testnek. Visszaemlékeztem a pillanatra, amikor készültek.

  Egyik reggel, ahogy az ablakon a még puhán kelő nap sugarai bekúsztak és megsimogatták Ailia meztelen bőrét, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne örökítsem. Nem kimondottan Ailia volt a lényeg – bár kétség kívül nagy szerepet játszott benne ő maga is -, hanem az emberi test szépsége, az élet sokszínűsége. A nyugalom oly nagyszerű rezdülései, a mozdulatlanság megannyi vibrálásával együttvéve. Ahogy ezen a testen játékosan megcsillan a fény csilingelő, könnyed ujjainak nyoma. Ahogy beteríti, megöleli a napsugár viccelődő, karcsú lenyomata. Fekete-fehérben szinte ellentmondás volt a test és a fény között, de pont ez tette oly csodálatossá, hogy nem tudtam még most sem levenni a szemem róla.

  - Nem hiszem el, hogy tényleg magamat látom – hallottam a fülembe suttogó hangot.

  - Igen is, meg nem is – válaszoltam még mindig elmerülve abban a másik világban.

  - Hogy érted?

  - Az a lány, aki a képen van, igen, valaha te voltál, aztán abban a pillanatban, ahogy a fényképezőgépem megörökített, már egy külön életet élő kép lett. A témát és a formát te adtad, de már mégsem csak te magad vagy. Érted, amit mondani próbálok? Ezért volt felesleges félned, hogy mit szólnak mások. Hiszen, igazán nem látszol rajtuk, és igazán egy eszköz voltál, ahhoz, hogy ez megszülessen. Szóval te is vagy, és nem is.

  - Nahát, ezt így nem is gondoltam végig. Most nem tudom megkönnyebbüljek-e, vagy inkább megsértődjek – válaszolta félig komolyan.

  - Nélküled nem lett volna ez, ami lett. Igaz, hogy már önálló életet él a kép, de te kellettél ahhoz, hogy életre kelljen.

  - Nem, igazad van. Én csak eszköz voltam. Aki itt bármit is életre keltett, az te voltál. – Olyan komoly volt a hangja, hogy mosolyognom kellett. Senkitől nem kaphattam volna nagyobb elismerést, mint ez a pár mondat.

  - Köszönöm. Ez vagyok én, ezek a képek mind, mind én vagyok.

  - Már nemcsak ez vagy – halkult el ismét a hangja, tudtam, hogy mire gondol és bólintottam.

  - Nem, már nem. Láttad Albát? – váltottam témát, mert ismét kezdett ingoványossá válni a talaj, és ezen az estén nem akartam mással foglalkozni, csakis az élettel.

  - Edával és Jamessel van – mutatott arra, amerre a barátaim voltak. Láttam, ahogy James nagyban magyaráz valamit a kislánynak, aki nagyon komolyan, akárha egy kis felnőtt lenne, figyeli minden szavát. – Olyan sokat változott. Sokkal nyitottabb lett.

  - Tényleg? – kérdeztem és ismét melegség járta át a testem. – És a képeit láttad? – mutattam azok felé, amik Albáról készültek. Magamban elhatároztam, hogy meg kell köszönnöm Mirandának, hogy szinte külön sarkot alakított ki ezeknek a képeknek. Megfogtam Ailia kezét és magam után húztam.

  Újra megálltunk a képek előtt, és csak bámultuk elfogultan, mint két vak, akik csak azt látják, amit ők akarnak, Alba megfagyott pillanatait.

  - Gyönyörűvé tetted őt nekem – hajtotta a fejét Ailia a vállamra.

  - Nem kellett semmit csinálnom. Ő ilyen. Nézd a szemét, olyan, mintha belelátna az emberbe, mégis, mintha egy örvénybe néznék – tűnődtem hangosan.

  - Pont, mint a tiéd … - mondta, és meglepődtem, hogy engem mond, most először. Felé fordultam és folytattam, amit neki kellett volna mondania.

  - És Davidé. Olyan, mint az övé.

  - Annyira hasonlít rátok. Csak most veszem észre. Eddig is tudtam, de ahogy látom veled, félelmetes.

  - Igen, az anyám már elkapott ezért – motyogtam.

  - Komolyan? – nevetett fel könnyedén, mire én meghökkenve néztem rá.

  - Téged ez nem zavar?

  - Nem, aranyos. Azt hitte eltitkoltad?

  - Valami hasonlót, azt hiszem – mondtam, és szememmel a szüleim után kutattam. Reméltem, hogy anyám már lehiggadt, vagy legalábbis az apám a szokásos ütközőszerepét betöltve a segítségemre sietett.

  - Megértem, én is hasonlót hinnék a helyében – mosolygott kedvesen.

  - Furcsák vagytok ti nők, az biztos – csóváltam a fejem.

  - Erre inkább nem válaszolnék – dünnyögte gúnyosan.

  - Hm. Holnap majd megbeszélhetitek ezt személyesen is – vágtam vissza, és mielőtt válaszolhatott volna a felém igyekvő idegen férfi felé fordultam. Fél szemmel láttam Ailián, ahogy toporog mellettem, majd szinte hallottam a száguldó kérdéseket az agyában.

  - Elnézést, Daniel McCord? – lépett hozzám az éltes ötvenes úriember.

  - Igen, én vagyok.

  - Spencer Floyd vagyok, szeretnék gratulálni, fantasztikusak a képei.

  - Köszönöm, igazán kedves… - Nehezen viseltem a hasonló udvariassági köröket, de tudtam, hogy szükség van rá. Hiszen az ehhez hasonló emberek veszik meg később a képeimet, úgyhogy próbáltam jópofát vágni a kényelmetlen, felszínes beszélgetésekhez.

  - Jól tudom, hogy az itt kiállított képek megvásárolhatók?

  - Igen, de ezzel nem én foglalkozom, az ügynököm Miranda Sullivan intézi az üzleti kérdéseket.

  - Az igazság az, hogy azt a képet szeretném… - mutatott az Ailiáról készült képek egyikére.

  - Azt? – csuklott egyet a hátam mögött Ailia, mire el kellett fojtanom egy mosolyt.

  - Sajnálom, Mr…

  - Floyd.

  - Mr. Floyd – folytattam – azok a képek magántulajdonban vannak. Nem eladók.

  - De, hát…

  - Sajnálom – ismételtem – ha megnézi a címnél fel is tüntettük, az illető, csak kölcsön adta a galériának – magyaráztam és közben az említett kép elé tereltem a férfit, aki újra megnézte az aláírást, és csalódottan sóhajtott.

  - Igazán fájlalom – sóhajtott nagyot – azt megmondaná, hogy ki az a D.L? Hátha, esetleg meg tudnék vele egyezni.

  - Nem tehetem, az illető kimondottan kérte, hogy a neve ne szerepeljen nyilvánosan. Sajnálom, de talán, nézzen körbe, hátha talál kedvére valót, Miranda szívesen segítségére lesz – hadartam, majd a felénk lépdelő Miranda felé terelem.

  Nehéz volt kitérnem a hasonló körök elől, de egy idő után már nehezen bírtam a folyamatos vigyorgást. Néha elkaptam még Miranda szúrós, figyelmeztető tekintetét, de nem törődtem vele, csak próbáltam a lehető legjobban megélni ezt az estét. Aminek aztán, ha nem is túl hamar, de egyszer csak mégis vége lett. Az emberek lassan szállingózni kezdtek, mire csak Miranda, a közeli barátaim, a szüleim, és mi maradtunk.

  - Drágám, mi megyünk – jött oda hozzánk az anyám. – Sajnálom, hogy nem tudtunk rendesen bemutatkozni – fordult Ailia felé – de, remélem holnap jobban megismerhetlek benneteket. Vigyázz az úton hazafelé, és Daniel, holnap ebéd. Remélem nem felejted el.

  - Nem, hogy is felejthetném, ha állandóan figyelmeztetsz rá – morogtam.

  - Egyformák vagytok, azért zsörtölődtök állandóan – vigyorgott az apám, miközben ő is búcsúzkodni kezdett. – Remélem Ailia holnap tényleg jobban megismerhetünk, és Albát is. Igazán szép kislány. – Vártam, hogy jelentőségteljesen rám nézzen, de nem tette. Semmi hátsó szándék nem volt apám megjegyzésében.

  - Köszönöm, ott leszünk – mosolygott Ailia, aki a már alvó Albát tartotta az ölében. Láttam, hogy már nehéz neki, ezért miután elbúcsúztunk a szüleimtől hálásan adta át nekem. Mélyen beszívtam az álomtól terhes, finom illatát és megint csak nem tudtam ellenállni egy apró puszinak.

  Egész késő volt mire hazaértünk. Hulla fáradtan dőltünk az ágyba. Alba bevackolta magát közénk és rögtön folytatta édesdeden az alvást. Egyedül a fekete, bársonytestű kis párduclánykámat hiányoltam. Furcsa volt a lakás nélküle. De már nem kellett sokig nélkülöznöm a társaságát, hiszen nemsokára újra együtt lehetünk. Érdekes, hogy így kötődhet egy ember egy állathoz, de valahogy nagyon hozzám nőtt. Ezekkel a gondolatokkal zuhantam bele az álom mély feneketlen kútjába.

  Másnap az egész délelőtt szinte azzal telt, hogy kipakoltunk, majd Ailia újra és újra fel le futkosott a lakásban, hogy mindennel meglegyen, mire elindulunk a szüleimhez. Nem nagyon értettem mire fel ez nagy izgalom, hiszen nem a Királynőhöz készülünk, csak a szüleimhez. Nem zavartattam magam, vigyorogva elterültem a kanapén, onnan néztem, ahogy idegesen válogat a ruhák között.

  - Daniel! Légy szíves, inkább segíts! – viharzott el előttem egy szál bugyiban, és kombinében. Hirtelen nem nagyon tudtam másra figyelni, a számban összefutott a nyál, de Ailiát ez látszólag cseppet hidegen hagyta. – Figyelnél rám?

  - Csakis rád figyelek, biztosíthatlak – mosolyogtam.

  - Daniel, fejezd már be! Kiesik a szemed – morogta.

  - Nem tehetek róla, ha félmeztelenül flangálsz előttem… - kezdtem a védelmemre írt hirtelen beszéd belekezdésébe, de aztán láttam rajta, hogy tényleg ideges.

  - Hülye vagyok, ugye? – rogyott mellém nagy sóhajjal.

  - Igen, hülye vagy – nevettem, és megsimogattam az arcát. Pont, mint egy durcás kisgyerek, olyan volt ebben a pillanatban Ailia. Beesett vállaival, nagyra nyílt könyörgő tekintetével, lebiggyedő ajkaival. Nagyot fújt, majd kis ideges kacajt hallatva az ölembe hajtotta a fejét.

  - Mégiscsak a szüleid … - motyogta – már így is olyan furcsán nézett rám édesanyád tegnap este, nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyenek rólam, aki elcsábította az ő egyszem kis fiacskájukat!

  - Ailia, nem hiszem el, hogy emiatt aggódsz! – vontam fel a szemöldököm csodálkozva. Mindenre gondoltam, csak erre nem.

  - Mégis, mi ebben a furcsa? Nem gondolod, hogy természetes, hogy kicsit tartok a szüleiddel való első találkozástól? – nézett fel rám kérdőn. Számára teljesen logikus volt, ahogy gondolkodott.

  - Tévedés… - vigyorogtam – már nem kell ettől tartanod.

  - Hogyhogy?

  - Tegnap túlestél rajta, és túl élted nem? Igaz, hogy az anyám néha kissé makacs, de hát istenem, valahogy csak kibírjuk. Amúgy pedig nem emberevők. És ahogy elnéztem apa elég laza volt. Nyugodj meg, minden rendben lesz!

  - Szóval, te egy cseppet sem aggódsz? – kérdezte. Mire azért átfutott a fejemen az előző esti vallatásnak is beillő beszélgetés anyámmal Alba kilétét illetően. – Ugye? Gondoltam… - hangzott a diadalittas nevetés. – Megkönnyebbültem, akkor nem csak nekem van félnivalóm, te is ideges vagy, csak játszottad a nagyfiút. Így már mindjárt más! Azt hiszem, már nem is tartok semmitől! – hangja egész könnyeddé vált, ahogy hirtelen újult energiával felpattant és elölről kezdte a rohangászást. – Albát felöltözteted? – kérdezte, még mielőtt a fürdőszobában el nem tűnt, de a választ nem várta meg.

  Megnyomkodtam a szemeimet, mind az öt ujjammal a hajamba túrtam, és felkészültem a nehezére. Igaz ugyan, hogy Alba még kicsi volt, alig két éves, de pontos elképzelései voltak arról nézvést, hogy mit akar, vagy mit nem akar felvenni. Így hát a lehető legegyszerűbb megoldást választottam. Kipakoltam pár kisruhát, szoknyát, blúzt, harisnyát, szandált, és a többi furcsa lányos holmit, és engedtem hadd válasszon ő magának. Így legalább elkerülhettük a felesleges kétségbeesést, mind a magam, mind Alba részéről.

  - Gyerünk, kicsim… - lengettem meg előtte két ingecskét. Számomra mindegyik éppolyan kedvesen gyerekes volt, de Albát, ahogy néztem nem hatotta meg a rózsaszín fodor. – Na? Melyiket szeretnéd felvenni?

  - Nem, Alba nem akarja…

  - Oké, akkor ez? – és felmutattam a következőt, mire újabb fejrázást kaptam válaszul. Nagyot sóhajtottam, és próbáltam türelmesnek mutatkozni. Belül nevetnem kellett, ahogy láttam magunkat kívülről. Alba alig felöltözve, csak a kis bugyit és egy szivecskés, fodros zoknit viselt, ezeken kívül semmit. De úgy vettem észre nem is nagyon akart felvenni semmit, mert akármit mutattam neki, mindenre csak az volt a válasza, hogy: „nem”.

  - Alba választ! – mondta és egy kicsit megbiccentette a fejét, ilyenkor úgy nézett ki, mint egy kismadár, és minden alkalommal mosolyt csalt az arcomra. Elkaptam a derekát és egy lendülettel felemeltem, hogy boldog sikkantásaitól lett hangos a szoba. Feldobtam a vállamra, úgy vittem át a másik szobába. Óvatosan az ágyra dobtam, hogy még hangosabban kacagott. Elterültem mellette, el is felejtettem, hogy miért jöttünk be. Megcsiklandoztam a meztelen pocakját és ugyanúgy élveztem a játékot, mint Alba.

  - Készen vagytok már? – hallatszott Ailia kiáltása ahogy elzárta a zuhany csapját.

  - Hűha, tökmag… - néztem nagyon komolyan Albára, mire ő újra kuncogni kezdett – a mami mindjárt elporolja a hátsónkat. Gyere gyorsan, lepjük meg! Ha előbb leszünk készen, mint ő, biztosan nagyon megörül! – Kinyitottam Alba ruhásbőröndjét és hagytam, hadd kotorásszon kedvére. Szerencsére hamar sikerült is találnia számára megfelelő öltözéket, amin újra csak jót mosolyogtam. Sárga, narancs pulcsit, és egy nagyon vagány kislány farmert választott, természetesen a szandál sem volt jó, amit kitettem mellé, hanem a szegecses kis tornacipő mellett döntött.

  - Ez jó! – Felkiáltással rakta a kezembe a kiválasztott ruhadarabokat.

  - Nagyon csini leszel! – dicsértem meg, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy nem gondolta meg magát, amikor elkezdtem felöltöztetni.

Kisebb felfordulás lett ugyan az ára Alba ruhába öltöztetésének, de mire Ailia is előkerült a készülődésből már mi is haptákban vártunk.

  - Nos, mit szólsz? – kérdeztem tőle és mindketten Alba is, és én is megpördültünk előtte.

  - Nem is tudom – hümmögte, nagy tanakodva – Alba, kicsim… csodásan áll neked ez a sárga, de Daniel… hát, felvehettél volna valami mást is az agyonmosott pulcsid helyett.

  - Nem divatbemutatóra megyünk, szeretem ha kényelmes a ruhám – dunnyogtam, mire Ailia közelebb jött csalafinta mosollyal az arcán. – És, különben is, te így szeretsz engem.

  - Tényleg? – lépett még közelebb, már csak centik választottak el bennünket – Szóval azt mondod, bukom a szakadt fickókra?

  - Igen, azt – vigyorogtam. Hagytam, hogy még közelebb lépjen, és ajkával megérintse az enyémet. Az ezerszínű perzselés csendesen indult útjára, hogy aztán, ahogy a csókunk elmélyült úgy robbanjon fel millió színes kis petárdává dagadva.

  Nehezen jutott el a tudatomig, hogy csöngettek. Lassan kibontakoztunk egymásból, még megcirógattam Ailia arcát, mire ő elégedetten megnyalta a száját, hogy nekem ismét görcsbe ránduljon a gyomrom. De jófiú voltam, és kinyitottam az ajtót.

  - Megzavartunk valamit? – lépett beljebb James szélesen, kajánul vigyorogva.

  - James, hogy tudsz mindig ilyen primitív lenni – tolta félre az említettet Eda, majd széles mosollyal az arcán beljebb lépett.

  - Akkor, gyere beljebb – invitálta magát James is, majd természetesen belépett ő is. – Indulhatunk? Már alig várom, hogy anyád főztjét egyem! Esküszöm az a nő istenien főz! Gyerünk lányok, elkésünk, készen vagytok? – sürgette meg Ailiát és Edát is és türelmetlenül dobolt az ujjával az ajtónak támaszkodva.

  - Ennyire még te sem lehetsz elvetemült – néztem rá csodálkozva.

  - Tudod te egyáltalán, hogy milyen rég nem ettem már egy tisztességes sült csirkét? – kiáltott fel tetetett felháborodással a hangjában.

  - Már mehetünk – lépett mellénk Ailia, karján Alba kis kardigánjával. – Hello, James! Hallom, már nagyon éhes vagy – kuncogott és kacéran megpaskolta az arcát.

  - Mami… Alba mesél! – szalad oda Alba kezében az elmaradhatatlan fényképalbummal. Megszoktam már, hogy a keze ügyében van, és lépten-nyomon ezt nézegeti.

  - Kicsim, most nem lehet jó? Majd ha visszajöttünk elmeséled – kérte őt Ailia, de Alba hajthatatlan volt.

  - Nem! – toppantott egyet kicsi lábacskájával, mire mindketten nagyon sóhajtottunk.

  - Hagyd, hadd hozza – mondtam Ailiának. – Mi baj lehetne belőle?

  - Semmi, csak hogy néz már ki? Egy albummal rohangászik?

  - Ugyan már! Ne vacakoljatok ennyit, Alba hozza az albumot, Ailia meg elindul kifelé, mert éhen halok! Eda! Jössz? – vette át a parancsnokságot James. – Külön autóval jöttök?

  - Igen, szerintem úgy a jobb, nem? – válaszoltam és megvontam a vállam. – És amúgy is az én kocsimban van a gyerekülés már.

  Mire a szüleimhez értünk, Alba majdnem elaludt, ölében a nála majdnem nagyobb fényképalbummal. De ahogy megérkeztünk, mintha újra töltötték volna. James és Eda szorosan mögöttünk jöttek, így szinte egyszerre léptünk be a ház kapuján. Mióta az eszemet tudtam ebben a házban éltünk. Itt nőttem fel. Most meglehetősen furcsa volt Ailiával és Albával itt lennem, de a szó kellemes értelmében. Tipikus angol ház volt, vakolatlan barnáspiros téglaépület, aminek második szintjén, az utcára néző oldalon kapott helyet annak idején az én szobám is. Most ahogy felnéztem az ablakára, szinte láttam magam előtt a kisfiút, aki egykoron én voltam. James és a szülei két utcával feljebb laktak régen, de azóta ők elköltöztek. Nyüzsgőbb életre vágytak, így London belvárosa tökéletesen megfelelt az ízlésüknek.

  Ahogy beléptünk a bejárati ajtón, rögtön megéreztem a sülő hús fantasztikus illatát. Apa jött ki elénk, széles mosollyal az arcán, és rögtön Alba elé guggolt.

  - Nahát, a kicsi királylány is eljött ehhez az öreg udvari bolondhoz! – mókázott, mire Alba szégyenlősen a lábam mögé bújt. Pont, ahogy annak idején a szálloda előcsarnokában. Apám nem erőltette a fizikai kontaktust megelégedett azzal, hogy látja Alba kíváncsian lesi minden mozdulatát. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire ért a gyerekek nyelvén.

  - Apa, szia – öleltem meg és magamba szívtam a számomra oly otthonos és megnyugtató dohány és menta illatát.

  - Mi lesz már! Az ajtóban akartok álldogálni napestig? – lépett ki anya is és mosolyogva jött elénk. Nyoma sem volt a tegnap esti gyanakvásának. – Gyertek beljebb, és ne kelljen már noszogatni benneteket, hiszen otthon vagytok. Ailia, kedvesem, érezd magad otthon!

  - Köszönöm, igazán kedves, Mrs. McCord – feszengett kicsit Ailia.

  - Csak, Lydia és hagyjuk ezeket a formalitásokat! Sajnálom, hogy tegnap nem tudunk beszélgetni, de mindenki olyan izgatott volt – csacsogott anyám és terelt bennünket a nappali felé. Még mindig olyan kellemes volt a légkör, mint amire emlékeztem, igaz ugyan, hogy pár hónap alatt nem nagyon változhatott volna, de megnyugtató volt a tudta, hogy tényleg van, ami nem változik. A falak halvány narancs és pasztell sárgák voltak, végig körben hatalmas könyvespolcok takarták el színességüket, így még inkább az otthon jellegét kölcsönözve a szobának. Kecses, fehér és drapp asztalka, és a hozzá illő ülőgarnitúra hívogatott bennünket a kényelemre. A teraszajtón át ki lehetett látni az udvarra, ahol a fű és a bukszus bokor zöldje megnyugtató puhasága mesélte a rengeteg gyerekkori emléket.

  James ledobta magát az első, hozzá legközelebb álló fotlebe, majd az ölébe húzta Edát is. Letörölhetetlen vigyorral a képén fordult az anyám felé.

  - Mrs. Mc… mikor lesz kész az az isteni csirkéje, aminek az illatát érzem?

  - James, fejezd már be! Lydia még azt hiszi éheztetlek – morgolódott Eda.

  - Dehogy – legyintett anyám nevetve – ismerem már ezt a jómadarat gyerek kora óta – mondta és megpuszilta James feje búbját. – Már akkor is ilyen kis éhenkórász volt. Pedig az édesanyja is főzött rendszeresen, de ő mindig nálunk evett, ugye drágám?

  - De csak mert olyan csokis sütit nem kapni máshol – hízelgett James.

  - Oh, akkor már tudom miért csokimániás Daniel – nevetett fel Ailia gonoszul.

  - Attól, hogy véletlenül szeretem a csokit, még nem vagyok mániás! – tiltakoztam. – Ailia ezen lovagol mióta véletlenül egyszer elszóltam magam – nevettem. A hangulat kezdett oldottá válni, és úgy éreztem a tegnapi kellemetlen faggatózás is elkerül bennünket.

  - Még nem is meséltétek, hogy találkoztatok – tette fel a teljesen ártatlan kérdést apám, mire kissé megmerevedtünk mindannyian. De James megmentette a helyzetet, mint már olyan sokszor.

  - Ó, hát a szokásos. Ailia nem tudott ellenállni Danny fiú csáberejének, és egy dedikálás alkalmával a karjaiba omlott. – Végül is nem hazudott, sőt, az igazat mondta, de az igazságnak olyan soka arca létezik, hogy ha akarjuk így, ha nem akarjuk, amúgy nézhetjük, és mégis ugyanaz az igazság marad.

  - Milyen romantikus! – nevetett apa. – És Ailia, mivel foglalkozol?

  - Hegedűművész vagyok, megjelent pár lemezem, így elég mobilis tudok lenni.

  - Igazán? Nagyon szeretem a zenét! Régebben, mikor fiatal voltam még játszottam is! Volt egy olyan banda félénk... ó azok voltak ám a szép idők! – lelkesedett apám – mindig sajnáltam, hogy Danielnek semmi érzéke nem volt a zenéléshez.

  - Alba mesél! – nyafogta Alba, és fészkelődni kezdett Ailia ölében.

  - Alba, előbb eszünk ebédet jó?

  - Nem, Alba most akar mesélni! – görbült kicsi szája sírásra. Rám nézett és nekem is elmondta – Alba mesél, Alba mesél…

  - Oké, gyere, Alba mesél – nevettem fel, és felé nyúltam. Felvettem, és ketten kimentünk az autóhoz a fotóalbumért. Nem maradtunk sokáig, de mire visszaértünk hangos nevetés fogadott. Gyanakodva léptem beljebb és a rossz sejtésem beigazolódni látszott, miszerint én voltam a téma.

  - Miről maradtunk le? – kérdeztem, miközben Alba már az albummal volt elfoglalva.

  - Semmi, semmi… - kuncogott Ailia. – Csak édesanyád és James elmesélték, amikor elhatároztátok, hogy aranyhalakat fogtok tenyészteni, és eladjátok a gyanútlan gyerekeknek a három kívánságot. De a szomszéd macskája keresztülhúzta a számításaitokat, és kihalászta őket az orrotok előtt – nevetett fel. Mire mindenki hangosabban kezdett beszélni. De nekem szöget ütött a fejemben a macska. Hiszen érte jöttünk!

  - Anya, hol van a Makrancos Hölgy? – kérdeztem.

  - Ó… biztosan fent az emeleten szunyókál. Menj, nézd meg. Ilyen tájt rendszerint az ágyunkban piheni ki a reggeli fáradalmait.

  - Nem bánjátok? – kérdeztem, de már mentem is meg sem várva a választ.  

  Hogyan is felejthettem el? Hiszen már annyira hiányzott. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat és nagy lendülettel léptem be a szüleim hálószobájába. Itt sem változott semmi. A brokát tapéta, csíkos, arany és bordó sávjai táncoltak a falakon, hogy kiemeljék anyám és apám hatalmas ágyát. Aminek a közepén természetesen ott aludta édes álmát az én egyetlen vadászom.

  Ahogy beléptem, álmosan nyitotta rám a szemét és megvetően mért végig. Mintha azt mondaná: mit akarsz? Menj innen, nem látod, hogy alszom? De szinte láttam, mikor vette észre, hogy én vagyok az. Pupillája szélesre tágult, amúgy is hatalmas szeme még nagyobbra nyílt és egy hangos morranás szerű, mély torokhangon köszöntött. Odahajoltam hozzá, és a fejemet hozzáérintettem az övéhez. Éreztem jellegzetes illatát, hallottam a mély, dübörgő, mindent rezgető dorombolását és még mindig szó nélkül hajoltam még közelebb, hogy a már annyira megszokottá vált üdvözlést is megejtsük. Éreztem, ahogy gyengéden megharapja az orrom tövét, mire én egy puszit adtam neki ugyanoda. Majd leheveredtem mellé. Engedtem, hogy az ölembe másszon, és végre beletemethettem a kezem a puha fekete szőrbe.

  - Látod, visszajöttem – mondtam neki, mire újra hangos dorombolásba kezdett. – Mondtam, hogy nem hagylak el! Hiányoztál, ugye tudod… - sutyorogtam, kedveskedtem, hízelegtem neki. Majdnem elfelejtettem milyen jó, és megnyugtató érzés, ahogy hozzábújik, vagy odadörgölőzik. Ahogy hallom a fújtatás szerű dorombolást egyre hangosabban. Ahogy úgy érzem feltétel nélkül elfogad olyannak, annak amilyen, aki vagyok.

  Nem tudom meddig lehettünk így ketten, de valaki belépett a szobába. Ailia volt, és ahogy ránéztem, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben.

20. rész

  Mintha lebegtem volna, úgy néztem magam és a többiek zavartalan estéjét. De nem zavart. Egyszerre voltam kívül és belül. Kezem ügyében tartottam a fényképezőgépemet, és amikor kedvező alkalmat láttam, engedtem a fényképész énem késztetésének. Magabiztos lettem már csak az érintésétől is. Abban a pillanatban, mikor a szemem a keresőben nézte, ahogy a kiválasztott pillanat belefagyni készül az örökkévalóságba, minduntalan megremegtem. Akkor, biztos voltam benne ki vagyok.

  De épp így akkor is, mikor egyszer csak véletlenül előkerült egy gitár, és nem tudtam ellenállni hívásának. Éppolyan érzés kerített hatalmába, mint fényképezés közben. Elég volt csak megérintenem a húrokat, csak egyik ujjammal végigsimítanom a gitár lágy, karcsú női testén és tudtam, ez vagyok én. Könnyedén, akadálytalanul játszottam el a dalokat, amik a fejemben tobzódtak. Jó érzés volt csak nekik játszani, még akkor is, ha már szinte minden az emlékezetembe vésődött, nem úgy mint régebben. Megfigyeltem, minél többet játszom, annál inkább maradandóbb lesz az élmény. Nem engedtem megszökni.

  Magamba akartam szívni a körülöttem lévők mosolygós arcát, mintha tudat alatt el akarnám raktározni komorabb időkre. Hiába akartam, nem tagadhattam a tényt, hogy ami velem, velünk történik nem teljesen normális. Mert akármennyire is „normálisan” viselkedtünk, és körmünk szakadtáig próbálkozhattunk, akkor is be kellett látnom, hogy nem maradhat ez az idilli állapot örökre így. De, ahogy már a nap és az este folyamán olyan sokszor , engedtem, hogy egyéb, jobb dolgok eltereljék a figyelmemet.

  - Nem jól fogod… - léptem Ailia mögé a biliárdasztalhoz. – Megmutatom… látod? – mutattam a helyes mozdulatot, miközben hátulról átkaroltam, ráigazítottam a kezét a dákóra, majd ketten próbáltunk lökni. Persze nem sikerült.

  - Eddig szinte biztos voltam benne, hogy tudom, hogy kell fogni… - nézett hátra ártatlan szemekkel, mire a mellettünk bámészkodó Rick és Noah harsány röhögésbe kezdett.

  - Hagyjuk, hogy a profi megmutassa! – dőlt hátra a mellettünk lévő asztalnak Noah csalafinta mosollyal.

  - Oké… értettem, vettem a célzást… - nevettem. De nem engedtem el Ailia derekát. – Majd otthon még gyakoroljuk, rendben? – suttogtam a fülébe, úgy éreztem belém bújt a kisördög. Elégedetten vettem észre, ahogy Ailia megremeg, és mintha egy kicsit el is pirult volna, bár a gyér fényben, lehetséges, csak az én szemem káprázott.

  - Gyerekek… ne itt, ha kérhetném, ez mégis egy nyilvános hely! - vigyorgott Rick. Komolyan kezdtem megkedvelni őket. Rick kezdeti ellenállása a múltkori este óta, mintha nyomtalanul szállt volna el. Nem tudom miért változott velem szemben a véleménye, de örültem neki. Bár azért nem szalasztott volna el egyetlen alkalmat sem, hogy húzzon, vagy ugrasson. És olykor elcsíptem a kutató pillantását is, de ez már igazán nem az az ellenséges tekintet volt, ami kezdetben.

  - Jól van nagyfiú… mutasd, mit tudsz! – bontakozott ki ölelésemből Ailia és a kezembe adta a dákót.

  - Rendben… csak aztán nehogy meglepődjetek – vigyorogtam magabiztosan. – James egy kör? Benne vagy?

  - Még szép, hogy benne! Figyeljetek és tanuljatok, hogy csinálják ezt az öreg kontinensen!

  Nehéz menet volt. Hiszen James éppolyan jól játszott, akárcsak én magam. Ráadásul már rég játszottam, újra bele kellett jönnöm. Berozsdásodtam, de James szemmel láthatóan örült, ha egy-egy lökésem nem sikerült, és porig alázhatott. De felébredt bennem a játékszenvedély és a versenyszellem. Soha nem szerettem alul maradni, nem is értettem, hogy ez az elmúlt időszakban miért nem jutott eszembe.

  Teljesen belemerültünk a játékba, közben a többiek, hol engem, hol Jamest buzdították. Nehezen, de én nyertem. Úgy örültem neki, mint egy kisgyerek. Játszottunk még aztán Rickkel is egy menetet, meglepetésemre azt viszont ő nyerte. Majd bekapcsolódott Bishop is, és előadtak Noahval egy hamisíthatatlan vígjátékát a biliárdozásnak, parodizálva Jamest és engem, mint két bohóc.

  Majdnem hajnal volt már, mire elindultunk haza. Cseppet sem voltam fáradt. Sok idő óta először éreztem magam a réginek. Újra éltem. Igazán. Megkértem a taxist, hogy kicsit távolabb tegyen ki minket a tengerpart mellett. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy magamba szívjam a sós levegőt.

  Egymás mellett baktattunk Ailiával, a lábunkat a hullámok nyaldosták, puha kis csókocskákat lehetlek ránk. Költőinek éreztem az éjszakát. Még tinta-fekete volt az éj, de az élők csalhatatlan ösztönével éreztem az új nap hajnalát. Mintha csak miattam kelne útjára a Nap. De mielőtt eljött volna a virradat, ünnepelve győzelmét a sötétség fölött, a csillagtalan éjszaka magába fogadott minket. Eltűnődtem, hogy megannyi formája létezik a feketeségnek. Én mennyi sötétséget éltem meg, mióta felébredtem. Ez a feketeség nem bántott. Ez a sötét nem fájt, nem volt hideg, nem próbált behálózni, megfojtani, bekebelezni. Csak ölelni. Mint egy hatalmas, puha dunyha, ránk borult, hogy melegben, biztonságban tartson minket. Mi pedig, mint két gyermek, örömmel léptünk ölelő karjai közé, izgalommal vizslatva az ismeretlent.

  Bárgyú vigyorral a képemen bámultam a hullámzó óceánt. Hagytam, hogy az érzelmek kiüljenek az arcomra, nem tagadtam már semmit. Leültünk a homokba és vártunk. Vártuk, hogy az ég szurokra festett bársony feketesége engedjen a nappal csábításának, és behódoljon a világosságnak.

  Óvatosan, tapogatózva kelt életre az új reggel. Lágy ecsetujjaival megérintve először csak az ég alját, jelezte, hogy megérkezett. Majd mind nagyobb teret hódított vissza, gyengéden simogatva az éjszaka feketeségének puha, kedves, bársony arcát. Újabb és újabb színekkel kérte táncra a feketeséget. Visszavonhatatlan változásként, a körforgás unalmas, de minden új nappal megújuló szertartásaként lépett aztán közénk. Szótlanul néztük hangtalan behódolását az éjszakának. Ahogy a világosság csendesen, de meg nem tántorodva foglalta el a helyét. Mintha a sötétség bókolva hajtott volna fejet neki, átadva, megadva magát. Csodálatos tánca volt ez a hallhatatlan természet új hajnalának.

  Jól esett, hogy nem kell beszélnem. Nem tudtam volna mit mondani. Nem tudtam volna szavakkal leírni. Az új nap felvirradt, és hozta magával a világosság hangzavarát. A sirályok rikoltásával lett hangos a környék. Hangoskodva veszekedtek egy-egy ételdarabon. Játszadozva kergetőztek egymással, nem törődve az emberpárral, akik egymás mellett ültek a melegedő homokban.

  Lassan felálltunk és visszaballagtunk a házba. Csendben belopóztunk, nehogy az alvókat felébresszük. Megnéztük még Albát, egy pillanatig csodálva, ahogy szuszog, majd kisettenkedtünk, hogy végre leheverhessünk mi is. Hirtelen ólomnehézzé váltak a tagjaim. Nem kellett várnom az álomra, ahogy behunytam a szemem, már aludtam.

  Az idő olyanná vált, mint a folyékony tükör. Nem tudtam megfogni, kicsúszott a kezeim közül. Úgy száguldott velünk, mintha direkt siettetni akarná az elmúlást. Elszomorított volna a tény, hogy így szaladnak a napok, de nem gondolkodtam. Csak úsztam a magam felhőpuhaságú, képtelen boldogságában. Nem törődtem semmivel. Sem a régi kérdéseimmel, az álmokkal, sem az emlékekkel, amik ugyanúgy jelen voltak a mindennapjaimban, mint előtte, de inkább eltemettem őket.

  Újra és újra a homokba dugtam a fejem. Nem akartam kiszakadni ebből az érzésből. Hiába tudtam, hogy egyszer vissza kell térnem, és újra a saját életemet kell élnem, csak húztam az időt. Mindig azt mondogattam, majd holnap, majd jövő héten…

  Megszállottan dolgoztam, a művészet újraéledt bennem és hagytam, hogy kitöltsön, hogy irányítsa lépteimet. Rengeteg képet készítettem, és mindet elküldtem haza Mirandának, aki újult lelkesedéssel vetette bele magát a szervezésbe, hogy az általam okozott csalódottságát kompenzálhassa. Nem haragudhattam rá, hiszen újra csak az ügyfele – jelen esetben az én – érdekeit védte. Kiállítást szervezett nekem, amire haza kellett mennem. Még mindig nem akartam elfogadni a tényt, hogy nekem azon a másik kontinensen is van egy életem. Ha világosan tudtam volna gondolkodni, azt mondtam volna, átestem a ló túlsó oldalára. Hiszen amennyire harcoltam az ellen, hogy magam maradhassak, most úgy nem érdekelt a dolog. Olyanná váltam, mint egy drogos, aki nem hajlandó szembenézni a szenvedélyével, a függőségével. Az én függőségem a boldogság volt. Kétségbeesetten kapaszkodtam belé, mint egy fuldokló egy nádszálba. De hiába szorítottam görcsösen, tudnom kellett volna, hogy a nádszálak előbb – utóbb elsüllyednek. Féltem, hogy végül rám is ez vár, nem tudom magam majd tovább fenn tartani, és elmerülök.

  Vészesen közeledett az idő, mikor újra repülőre kellett szállnom, hogy visszatérjek az elhagyott világomba. Attól féltem, ha visszamegyek, az életem is visszatér ugyanoda, ahonnan elindultam. Féltem, ha itt hagyom Ailiát és Albát, örökre itt hagyom őket, és többé nem tudom majd megtalálni a hozzájuk vezető utat. Gyötrődtem emiatt. A kétségeim és félelmeim alattomos módon törtek utat felém. Kíméletlenül fúrták be magukat újra és újra a tudatomba. Bekúsztak és nem eresztettek. Mézesmázosan vontak egyre közelebb magukhoz, hogy végül ragadós mancsukkal feltartóztassanak, befonjanak saját gyengeségem által font acélhálójukba.

  - Gyertek velem! – kértem egyik este Ailiát. Én épp a zongora mellett ültem, és már természetes mozdulattal hajtottam fel a fedelét, hogy a fekete-fehér billentyűkhöz érjek. Észre sem vettem, hogy majdnem önálló dallam szökött ki az ujjaim közül, miközben néztem kérőn Ailiára

  - Hova?

  - Angliába. Jövő héten lesz a kiállítás megnyitóm, amit Miranda szervezett a legújabb képekből. Azt mondja, míg fut a könyv meg kell lovagolni a siker hullámait, így pont jó az időzítés. Szerinte nagyot kaszálhatok – mondtam miközben még mindig a billentyűkön barangoltak az ujjaim.

  - Nem tudom… - ült mellém Ailia.

  - Gyertek velem… kérlek! – mondtam újra.

  - Mi lesz velünk Daniel? – tette fel a kérdést Ailia, ami már bennem is sokszor megfordult. Olyannyira, hogy szinte állandóan ez zakatolt a fejemben. Csapdában éreztem magam. Maradtam volna, de menni is akartam. A két életem harcolt értem, de fogalmam sem volt, hogy ebben a harcban velem mi lesz. Akármelyik fog győzni én elbukom. Világossá vált, hogy ezt a döntést halogattam, hiszen mindig is tudtam, hogy egyszer döntenem kell, de szerettem volna még egy kis haladékot.

  - Nem tudom – sóhajtottam, és a kezembe temettem az arcom. – Nem tudom. – Láttam magam újra egyedül, magányosan, a sötétben, a semmiben, és újra elfogott a félelem. – Rettegek belegondolni, hogy mi lesz. Nem tudok gondolkodni, nem akarom elképzelni a jövőt. Azt akarom, hogy elég legyen a jelen. De tudom, hogy lehetetlen. Ne haragudj – suttogtam.

  - Tudom… - Ölelt meg Ailia szorosan, újra erőt adva. – Én sem akarok erre gondolni. Én is csak azt akarom, hogy az adott nap örökké tartson. De nem bújhatunk el örökké. Nem tehetünk úgy, mintha a nem ebbe a világba tartoznánk. Nem menekülhetünk el a magunk kis képzeletbeli világába. Ki kell lépnünk a burokból – mondta végtelen szomorúsággal a hangjába. – Azzal, ha elmegyünk veled, csak halogatjuk az elkerülhetetlent.

  - Tudom… de szeretnék még egy kicsit ebben az álomban tölteni. Hát olyan nagy baj ez? – kérdeztem kétségbeesve.

  - Nem, nem baj. De egyszer szembe kell néznünk a dolgokkal.

  - Gyertek velem! – kértem őt újra, mire ő még közelebb húzódott hozzám. Fejét a vállamra hajtotta, és hallgatta a hangjegyeket, amik újdonsült erővel keltek életre a zongorából. Egyik kezével végigsimított a kezemen, majd a billentyűkön, óvatosan érintve őket, mintha bármelyik pillanatban összezúzhatná őket egy óvatlan mozdulattal. Ahogy ujja hozzáért egyik-egyik fekete, vagy fehér elefántcsont testű billentyűhöz, úgy szállt a levegőbe az újabb és újabb hang.

  - Jó… - sóhajtotta. Először azt hittem, csak a hangok játszadoznak velem, azt hallatva, amit füleim hallani akarnak. De aztán megismételte hangosabban is. – Veled megyünk. Nem bírok gondolkodni! Nem tudlak elengedni! Még egyszer nem! – mondta szenvedélyesen; éreztem, ahogy összeszorul a torkom. És újra felébredt bennem az eltemetettnek hitt kétely. Kit láthat bennem? De nem számított. Felé nyúltam, végigsimítottam az arcán, próbáltam magamba inni a vonásait, de tudtam, hogy azok már örökre bennem élnek. Majd óvatosan, puhán csókoltam meg. Éreztem sós könnyeinek ízét a száján, de nem tudtam vigasztalni, csak még kétségbeesettebben csókoltam tovább.

  A fennmaradó kevéske időnek próbáltuk mind a ketten kihasználni minden pillanatát. Mintha tudtuk volna, hogy szükségünk van rá. Egyre több időt igyekeztünk kettesben tölteni, vagy hármasban Albával. Egyre kevesebbet mentünk el otthonról, csak sétálgattunk a tengerparton, játszottunk, a homokban kergettük Albát. Egyedül Alba élvezte maradéktalanul ezeket a napokat. Ő nem érezte, amit mi. Egyfajta keserédes elmúlás hangulat lebegett közöttünk. Hiába tudtuk, hogy Angliában ugyanúgy együtt leszünk, valahogy éreztük, egy időszak lezárult. Nem tagadhattuk tovább. Így vagy úgy, de fordulóponthoz érkeztünk.

19. rész

  Először nem nagyon tudtam hova tenni finom érintésüket, de ahogy aztán a halk dudorászást is meghallottam kezdett világosodni a kép. Piciny ujjacskák lépdeltek meztelen karomon a dalocska ritmusára. Egyre éberebb lettem, éreztem magam mellett szorosan hozzám simulva a másik testet és minden egyre világosabb lett előttem, hogy a puha érintés nem a mellettem alvótól származik. Nyögve fordultam a hang felé és résnyire nyitottam a szemem. Nem tudom mennyi idő telhetett el míg aludtunk, de hirtelen minden kitisztult. Ijedtemben felültem és rémülettől tágra nyílt szemmel meredtem a vidám kis arcocskába. Alba.

  Ott ült az ágyon, szinte rajtunk, és épp velem volt elfoglalva. Olyan természetességgel érintett meg, mintha mindennapos lett volna a látvány, ahogy az anyja ágyában heverek. Ujjacskái helyén még mindig borzongott a bőröm, és nem nagyon tudtam mit tegyek. Alba kislányosan, csalafintán, kissé mégis szégyenlősen mosolygott a szemembe. Nem tudtam neki ellenállni, éppúgy, ahogy előzőleg egyszer sem. Elég volt csak a sajátomhoz oly annyira hasonló szemébe néznem, és teljesen elvarázsolt. Elszédülten, mint egy idióta vigyorogtam nem tudva még mindig mitévő legyek. Alila mellettem még mélyen aludt, nem akartam felébreszteni, de mégis hogy heverésszek meztelenül egy kisgyerekkel az ágyon?

  - Szia Pöttöm… - mondtam nevetve a helyzet furcsaságán, mire Alba még közelebb jött, szinte már befészkelte magát kettőnk közé. Gyorsan végigszaladt a fejemen, hogy ez nem túl jó ötlet, de úgy láttam ez őt cseppet sem zavarja, hogy én mit gondolok.

  Újra azt a dalocskát énekelgette, és ujjával nyomokat rajzolt a bőrömre az éneket követve. Úgy vettem észre a két dolog szorosan összekapcsolódik, az ének, a mozdulattal. Alba mosolyogva folytatta megkezdett útját, egyre feljebb haladva kis ujjaival a kezemen. Figyeltem, ahogy elmélyülten tanulmányoz, ahogy összeráncolja a szemöldökét, vagy amikor elmosolyodik, ha tetszik neki a látvány. Először nem mertem mozdulni, nem tudtam még mindig mitévő legyek, de elijeszteni sem akartam, hagytam hadd kalandozzon. Élveztem, hogy a közelemben van. Bolondos, kósza ötlet szaladt át a fejemen és engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a játékosság. Hirtelen lendültem előre, úgy ragadtam meg a kislány derekát. Halk morgással kaptam el, úgy téve, mint aki épp meg akarja harapni. Kis sikkantást követően hallottam elégedett kuncogását, és éreztem karomban az örömtől rázkódó kis testét.

  - Most megeszlek…! Hamm… - nyomtam egy puszit a hasára, miközben még mindig a karomban tartottam. Olyan jó érzés volt, semmivel össze nem hasonlítható. Alba pedig remegett az elfojtott nevetéstől.

  - Nee, neee… Alba nem finom… - kacagott – Papaaa…neee….!

  Egy pillanatra megfagytam, ahogy újra papának hívott, de hirtelen mindent elsöprő melegség száguldott végig a testemen. Megremegtek a karjaim, amiben még mindig Alba csimpaszkodott és arra késztettek, hogy szorosan magamhoz öleljem kicsiny testét.

  - Tudod mit? – kérdeztem két puszi között, krákogva az érzelmektől, mire Alba fejét rázva rám nem nézett. – Mi lenne, ha bújócskáznánk? Ne ébresszük fel a mamit, hagyjuk aludni jó? Na, mit szólsz? jöhet a bújócska? Hm?

  - Jó! Alba elbújik… - bólintott, majd ficánkolva kitekeredett a karomból és elrohant ki az ajtón. Még láttam, ahogy a szobája felé fordul, majd eltűnik. Csilingelő hangja behallatszott, ahogy kiabálta:

  - Megtalálhatsz!

  - Oké, megyek – motyogtam, két sóhaj között.

  Gyorsan összekaptam magam, és ügyeskedve a ránk dobott takaró alatt felrángattam a ruháimat. Ailia felé fordultam de nem tudtam ellenállni a kísértésnek és megcsókoltam. Álmában készségesen fordult felém, szorosan kulcsolta nyakam köré a karjait, magához szorított, és belenyögött a csókunkba. Az érzékek kezdtek tótágast állni bennem és szívem szerint rögtön visszatértem volna hozzá, de akkor újra meghallottam Alba hangját.

  - Alba elbújt… megtalálod?

  Kimásztam Alila karjai közül és csendesen kiosontam a szobából. Úgy tettem, mintha nagyon nehéz lenne a keresés, mintha nem vettem volna észre a takarója alól félig kilógó Albát. Hallottam a kuncogását, de még mindig úgy csináltam, mint aki nagyon keresi.

  - Hát hogy lehetett így elbújni? – dörmögtem elég hangosan, hogy ő is meghallja. Fogalmam sem volt, hogy tudok gyerekekkel játszani, eddig még soha nem kerültem hozzájuk olyan közel, hogy ezt megtapasztaljam. De meglepődni sem volt időm, hogy élvezem, olyan gyorsan és mindent elsöprőn érkezett az érzés. – Nézzenek oda, nem találom! – folytattam a színjátékot, és közben egyre szűkülő körben kutattam és kukucskáltam be mindenhova, gondosan kikerülve a helyet ahol elbújt. – Ej, hol lehet ez a kislány? – kinéztem az ajtón, bekukkantottam az ágy alá, még a takaró sarkát is felhajtottam, ami alatt lapult. Láttam, ahogy remegve tartja vissza a nevetését, majd úgy határoztam, hogy nem húzom tovább, "rátalálok". – Nahát, ez meg micsoda? – fogtam meg az egyik ujjacskáját, amit nem takart a pléd. Éreztem, ahogy először megmerevedik, majd vissza akarja rántani, de nem engedtem, hangosan tanakodva csomagoltam ki a takaró alól. – Hm… nekem úgy tűnik egy ujjacska… - folytattam – na nézzük csak… mi van még itt?

  Úgy ügyeskedtem, hogy az arcom egy vonalba kerüljön az elbújni igyekvő Albáéval. Alig tudtam megtartani a komolyságot a hangomban, amikor megláttam, ahogy a egyik kezecskéjével eltakarja a szemeit. De a kis ujjak közül kikandikált a csillogó szürkés szempár, hogy kíváncsian követhesse minden mozdulatomat.

  - Megvagy! – kiáltottam, nevetve kaptam el az épp menekülőben lévő kislányt. Kacagva, sivítva tiltakozott, de láttam, hogy élvezi a játékot. Felkaptam és megpörgettem, mire még hangosabb visítással vegyes nevetés volt a válasz. Lihegve dőltem le a szőnyegre, rajtam pedig a még mindig nevető, kacagó Albával. Hemperegtünk, hagytam hadd teperjen le. Hanyatt feküdve figyeltem, ahogy elhelyezkedik rajtam, majd mosolyogva simít végig az arcomon, majd nyomban lepattant rólam, hogy száguldva rohanjon ki a nappaliba. Most is, mint mindig, ha hozzám ért megremegett bennem valami kézzel meg nem fogható. Mintha apró kis tüzek lobbannának fel bennem, amolyan örökké égő, el nem oltható, biztonsággal lángoló tüzek. Egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy elmerengjek, de nem konkrét gondolatok kavarogtak a fejemben, inkább benyomások összessége, érzések kavalkádja.

  Tenyeremet az arcomra szorítottam, megdörzsöltem a szemem és feltápászkodtam a földről. Nem hagyhattam Albát egyedül. Utána mentem, és figyeltem, mit játszik. Már egész mással volt elfoglalva. Egy albumot lapozgatott. Rosszat sejtve léptem oda, és leültem mellé a földre. Tudtam, ki van, kik vannak a képeken. Alba egy pillanatra összecsukta az albumot, felállt és egyenesen az ölembe telepedett. Ott újra kinyitotta, majd hátranézett és huncutul kérő tekintettel nézett rám.

  - Alba mesél… - mondta, majd, hogy nyomatékot adjon mondandójának bólintott egy nagyot.

  - Jó, Alba mesél – hagytam jóvá mosolyogva. De, hogy kényelmesebben legyünk felálltam kezemben Albával, majd az egyik hívogatóan puha, hatalmas fotelhez mentem vele. Lehuppantunk, Alba kacagott örömében, majd elhelyezkedtünk, és kinyitottam újra az albumot.

  Néztem a képeket, az ismeretlen ismerős képeket. Alba hangja a semmibe veszett, ahogy belefeledkeztem a fényképek világába. Távolról hallottam még hangját, meséje összefüggéstelen hangokká tömörült elmémben, nem voltam képes kiszűrni értelmét. Az agyam már csak a szemem látotta képeket tudta befogadni. Egy egész élet volt ott képekben elmesélve. Az első oldalakon egy kisbaba megfakult képei üzentek az utókornak gügyögve, megdermedve az idő sárgásbarna színeiben. Majd a kisfiú nagyobbacska lett, így vált egyre inkább hasonlóvá ahhoz a felnőtt férfihoz, aki ott ült a kényelmes fotelben egy kislánnyal az ölében, az öröklét képeit nézve.

  Ez a férfi én voltam, lehettem volna én. És a képek, csakúgy, mint a többi, éppúgy hasonlítottak rám, mint David felnőttkori képei. Egy pillanatra én is gyermekké váltam ismét. Lejátszódott előttem, ahogy Jamessel együtt élünk át minden fontos pillanatát egy kisfiú életének. Az a kisfiú ott a képeken, én is lehettem volna. Szőkés haját összekócolta a szél, nevetőn vigyorgó arca mindig maszatos volt valami miatt. Térde, sebesen virította a komisz kölykök mindennapjainak életét.

  Tűnődésem közben hallgattam Alba duruzsoló, gyermeki hangját, ahogy mesélget magának saját kis nyelvén, amibe bele-bele kevert értelmes szavakat is.

  A következő képek már egy nagyobbacska fiút ábrázoltak, megannyi másik korabeli sráccal körülvéve. Keze, lába hosszú, esetlen tartásban, szégyenlős, ámde mégis vagánynak akarva látszani, nézett konokul a lencsébe. A kezében az elmaradhatatlan gitárral, már mint egy valódi rocksztár vigyorgott szembe az egész világgal. Majd immár az igazi kamasz ellenállhatatlanságával, nyurgán, hosszú hajjal lazán, az élet örömével arcán, leste a fényképezőgépen túli világot, üzenetet hagyva az elmúlt boldog időről.

  Lapoztunk és immár kétség sem férhetett hozzá, mintha valóban magamat láttam volna. A fiatal felnőtt srác hátán ott lógott a gitártok, nevetve vigyorgott a lencsébe, félig hosszú, szőkésbarna loboncát fújta a szél, de a bőrdzsekibe bújtatott fiút, valami más fűtötte belülről. A fiatalság, a boldogság, és a gondtalanság képei következtek. Egyre több olyan kép villant fel lapozgatás közben, amin már a zenekar tagjaival láthattam együtt. Bishop, Noah, és Rick immár elválaszthatatlanok voltak Davidtől. Láttam képeket, amin vihogva szaladtak az őket követő lányok elől, majd olyanokat, ahol épp ellenkezőleg, ölelték őket, mintha nem lenne elég a két kezük. Ahány kép, annyi lány fordult meg a vigyorgó, somolygó srácok oldalán. A színes képek közé vegyült néhány hivatalos kép is, fekete-fehérek, igazi élet igenlők, vagy épp dekadens, bűnösen felkavaró képek.

  Aztán egyszer csak megjelent egy hosszú fekete hajú lány. Zöld szemekkel, hegedűvel, gúnyosan tekintve a világra. Majd ez a lány már nem egyedül volt a képeken, hanem Daviddel.

  Újra lapoztunk, közben Alba egyre csak mesélt, az ő kis világában minden rendben volt, az emberek, akik őt szerették, mind körbevették. Ahogy elnéztem őt az ölemben, cseppet sem tűnt furcsának, vagy idegennek. Ha eszembe jutott a korábbi kétségem, miszerint Alba nem az én lányom, és nincs jogom így érezni iránta, ahogy érzek, most valahogy minden rendjén valónak látszott. Mintha a korábbi gyötrő kérdéseket kitörölték volna az agyamból, mintha pontosan azon a helyen lennék, ahol lennem kell. Buta gondolat lehetett volna, ha az egész eddigi eseményeket nem számítottam volna ide. De akárhogyan is gondolkodtam a miértekre nem tudtam rájönni. Csak annyit éreztem, hogy ez az állapot jó nekem. Mély levegőt vettem, kicsit közelebb hajoltam Albához, hogy érezhessem a belőle áradó illatot. Lehunytam a szemem és emlékeztem. Csak emlékeztem.


  Istenem! El sem hiszem, hogy a karomban tartom. Milyen kicsi, és milyen törékeny, mégis az élet hatalmassága lakozik benne. Nevetnem kell magamon… szentimentálissá tett egy kisbaba. De ez a kisbaba az enyém. Csak az enyém. Nehezen kapok levegőt, ahogy tartom őt. Olyan kicsi, elveszik a karomban. Alig merem megérinteni, attól félek összetöröm, de nem tudok ellenállni neki. Ránézek, és magunkat látom benne. Ott vagyok én, és ott lapul Ailia is a vonásaiban. Tudom, hogy nem láthat még, de akarom hinni, hogy nagy szemei engem vizslatnak. Fekete, dús haja szerteáll a kis fején, igazán mókásan néz ki. Gyűrött még az arca a születés küzdelmétől, de nekem ő a legcsodálatosabb lény. Elhomályosodik a tekintetem, de nem bánom. Ailiára nézek és hagyom, hogy meglássa elérzékenyülésemet. Csendesen melléülök, és a tenyerébe csúsztatom az egyik kezem. A másikkal még mindig Albát fogom. Ekkor eszembe ötlik a kép: család vagyunk.


  Még mindig a két világ, emlék és valóság között lebegve öleltem őt még szorosabban magamhoz. Egy pillanatra átfutott rajtam a fanyar irigység mardosó kételye, de nem bántam. Édesen keserű volt a pillanat.

  - A papád nagyon szeret téged… - suttogtam, és azt reméltem nem hallja meg. Hiszen mit tudhat egy ekkora kisgyerek a szeretetről, az elmúlásról, a fájdalomról. Nem akartam, de kénytelen voltam kimondani a szavakat. A szám magától formálta a hangokat, nem volt beleszólásom.

  - Alba is szeret… - ölelt meg, és adott egy cuppanós, kissé nyálas puszit. – Vége a mesének! – kiáltott és felpattant mellőlem. Becsukta az albumot, majd elviharzott a szobája felé. Mintha fáziskésésben lennék, akárhányszor Albával voltam, nehezen tudtam követni. Egyik felem ment volna, míg a másiknak olyan nehezek voltak a tagjai, hogy alig bírtam megmozdítani.

  - Elmesélte neked a képeket – hallottam meg Ailia hangját.

  - Mióta … - nyögtem zavartan, akadozva – mióta álldogálsz itt?

  - Mit láttál? – kérdezett vissza, figyelmen kívül hagyva az én kérdésemet és közelebb lépett hozzám, mintha pontosan tudta volna mi játszódott le bennem az elmúlt pár percben.

  - Azt, amikor David először fogta meg őt – idéztem vissza az emlékeket. Nem is tudtam akarok-e erről beszélni. Bizarr egy dolog, hogy Dvaidről beszélgetünk, miután együtt voltam a feleségével. Újra betolakodónak éreztem magam egy pillanatra, de ahogy Ailiára néztem, mintha már nem csak a fájdalmat láttam volna a szemében.

  - Olyan aranyos volt, ahogy meghatódott – emlékezett ő is. – És olyan vicces, ahogy először nem merte megfogni…

  - Én csak… - kezdtem – én csak, arra emlékszem, az érzésre, amikor hozzáért – hajtottam le a fejem, nem tudtam ránézni.

  - Nem kell miatta szégyenkezned – érintette meg a kezem. Lehunytam a szemem és nagyot sóhajtottam. Mikor kinyitottam, Ailia tekintete egyvonalban volt az enyémmel. Biztonsággal, melegen, erősen lobogott benne valami, de nem mertem hinni, hogy nekem szól. Átkoztam saját gyengeségemet. Újra és újra elveszítettem igazi önmagamat. De küzdöttem, mindvégig harcoltam, hinni akartam, hogy harcolok, hogy visszakaphassak valamit magamból.

  - Én nem… én nem szégyellem. Csak olyan hülyén érzem magam miatta. Mintha egy betolakodó lennék – a szavak újra csak kiszaladtak a számon nem hagyva időt a gondolkodásnak.

  - Hogy érted, hogy betolakodó?

  - Hát nem látod? – kiáltottam kissé hangosabban a kelleténél, mire éreztem, hogy Ailia összerezzen mellettem.

  Próbáltam visszafogni az indulataimat, de nem ment. Tótágast álltak bennem az érzelmek és nem nagyon tudtam kezelni őket. Felálltam és az ablakoz sétáltam, kinéztem az óceánra, egy darabig hallgattam. Megnyugtatott a szürke, megannyi árnyalatában játszadozó hullámai. Hallottam ritmikus hangját, ahogy a hullámok a partra vetik magukat, és ott végzik életük végtelenségének egy pillanatát, hogy aztán elölről kezdjék, újból és újból, ugyanott végezve. Megértettem, hogy én is pont ezt csinálom, körbe - körbe járok.

  – Ailia – megfordultam, és ránéztem. A szemében még mindig ott lobogott a biztonságot adó láng. Erőt gyűjtöttem belőle. – Ailia, én nem tartozom ide… te nem engem akarsz…

  - Miért csinálod ezt? – lépett közelebb. Tekintetében kezdett kihunyni a láng és éreztem ha engedem, hogy végképp elaludjon, úgy kihűlök én is. Megfagyok, elveszek, belezuhanok újra és újra a feketeségbe. De ott már egyedül leszek. – Miért nem engedsz magadhoz közel? Miért kínzod magad? Miért nem örülsz, hogy megtaláltál, hogy megtaláltak?

  - Mert neked nem én kellek!

  - Honnan veszed? Nem változtathatok a múlton! Ha akarnék sem tudnék. Miért gondolod, hogy neked, vagy nekem nincs jogunk a boldogsághoz azok után, ami történt?

  - Nem gondolom… - próbáltam megmagyarázni, de én magam sem értettem teljesen – de minden olyan gyorsan történt… - éreztem, hogy össze-vissza beszélek, de nem tudtam megfogalmazni a szavakat, amiket mondanom kellett volna.

  - Igen… gyorsan – lépett mellém Ailia. – Azt hiszed nekem ez olyan könnyű? Ide jössz, szinte a semmiből, és totálisan felforgatod az életemet!

  - Én nem akartam…

  - Hadd fejezzem be! – vágott közbe Ailia – Igen, elveszítettem azt az embert, akit mindennél jobban szerettem. De túl kellett éljem, mert van egy lányom. És túl kellett élnem magam miatt is. Az, hogy te felbukkantál mindent felforgatott. Feltépted bennem a behegedtnek vélt sebeket, és eszembejuttattad az eltemetett emlékeket. Ne, ne szólj közbe… !- emelte fel a kezét, mert látta, hogy szólásra nyitom a szám – ezt el kell mondanom.

  - Rendben.

  - Igaz, hogy olyan vagy, mint ő. Az is igaz, hogy néha fáj látnom téged. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam úgy a sorsra, mint egy hazug, álnok kígyóra, mikor megismertelek. Azt hittem valaki furcsán bizarr játékot játszik velem. De aztán megismertelek. Daniel én nem vagyok az a rögtön ágyba bújós fajta. Elhiszed, ha azt mondom, téged akartalak? Téged Daniel – még közelebb lépett és már a szememben kutatott a válaszért. Hallgattam, mert nem tudtam megadni neki a választ, amire várt. – Nem tudom mi történik velünk, de nem engedem, hogy lealacsonyítsd! Lehet, hogy eddig úgy tűnt, csak sodródom az árral, amit te keltettél magad körül, amikor berobbantál az életünkbe, de nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy hagyom, tönkretenni azt, amit eddig elértünk. Én boldog voltam veled. Végre, sok idő óta boldog. És nem mondom, hogy ehhez Davidnek nincs köze, mert tagadhatatlan, hogy van, nem tudom hogyan, és nem tudom miért. De nem akarom elveszíteni ezt a boldogságot. Olyan nagy baj az, hogy csak elfogadtam? Miért kell harcolni mindig? Istenem, hát miért nem lehet élvezni, amit kaptunk? Nem tudhatjuk meddig tart, nem érthetjük a miérteket. Daniel, kérlek…

  - Nem tudom – léptem közelebb hozzá. A homlokomat az övének támasztottam, miközben beszéltem. – Nekem tudnom kell, értsd meg…

  - Daniel… - suttogta és megérintette az arcom. Furcsán erősnek éreztem magam a nevem hallatán. Ahogy az ő szájából hallottam.

  - Nem értek semmit… - elléptem mellőle, szememet megdörzsöltem a kezemmel, kezdett fájni a fejem, de nem törődtem most a jelekkel. – Az egyik felem teljesen természetesnek veszi, hogy itt vagyok, hogy veled vagyok… és ez megijeszt. Hiszen mondhatnám, hogy nem is ismerlek, de tudjuk mindketten, hogy hazudnék. De nem tudom, hogy tényleg ÉN ismerlek-e. A másik felem pedig retteg, hogy mi lesz, ha ez már nem lesz elég. Ha nem tudok megelégedni azzal, hogy magam legyek veled. És retteg, hogy azt hiszi nem én kellek neked. És valószínű ez így is van, csak te magad sem akarod bevallani magadnak.

  - Jézusom, Daniel! Ez még hozzád képest is túl bonyolult nem? – nevetett fel kissé keserűen.

  - Lehet. Az agyam nem tud megállni, csak forog, és gondolkodik. Állandóan ez jár a fejemben. Néha már magamtól is megijedek – túrtam a hajamba idegesen. – És nem elég, hogy irántad ezt érzem, ott van Alba is. És ott a zene. Ez nem én vagyok. És mégis. Meg tudod ezt érteni? – néztem rá szinte már könyörgőn, hogy mondja azt, igen, megértem. Mert én semmit nem értettem már.

  - Miért jöttél el ma hozzám?

  - Mert akartam. – Olyan egyszerű volt a válasz, hogy csak akkor értettem meg a jelentését, amikor hangosan is kimondtam. – Én akartam – néztem rá mereven. Mire Ailia mellém lépett és csak megölelt. Pont olyan egyszerűen, ahogy az imént a szavakat kimondatta velem.

  - Akkor? – ölelt szorosabban.

  - Nem mondom, hogy igazad van… - kezdtem kicsit megkönnyebbülve.

  - Persze, hogy nem….

  - De…  

  - De…? – kérdezett vissza, és a szája vészesen közel volt az enyémhez.

  - De… talán szabadságot adhatnék az agyamnak egy kis időre nem? – motyogtam, miközben a szája elérte az enyémet. Finoman ízlelgetve kóstolgatta. Kicsit beleharapott az alsó ajkamba, majd folytatta. Az agyam felmondta a szolgálatot, már nem voltam képes másra figyelni. Végre.

  A nap hátralevő részében tudtam normális ember módjára viselkedni. Nem engedtem, hogy a kételyeim újra és újra felborítsák a pillanatnyi kis boldogságomat. Akár nevezhettem volna magam önzőnek is, de láttam Ailián, hogy végre ő is felszabadult. Mintha öröktől fogva ide tartoztam volna. Nem voltam többé idegen, nem engedtem meg magamnak, hogy a bizonytalanságom és kétségeim megint és megint ragadós pókhálójukba fonjanak. Homokba dugtam a fejem és engedtem a csábításnak, hogy ne gondolkodjak.

  Akár szabadnak is nevezhettem volna magam. De a felszín alatt ott motozott a sötétség, ami ragacsos ujjaival minduntalan értem nyúlt, megérintett nyálkás hideg csontujjaival, és belém kapaszkodott. Egyre csak húzott és vonszolt magával. Tudtam, hogy nem szabadulhatok, csak időt nyerhetek. Egyszer úgyis szembe kell néznem a saját démonaimmal. De most még nem akartam, most csak a mának akartam élni. Az elmúlt időszakban ezt olyan sokszor elhatároztam, már számát sem tudtam, de most éreztem, hogy végre meg is tudom tartani elhatározásomat. Mert már nem csak egyedül voltam, már nem csak rám nehezedett ez a mérhetetlen súly, és meg tudtam osztani mással is bizonytalanságomat, kétségeimet, félelmemet.

  Mert féltem. Ez tagadhatatlan. Akárhányszor belegondoltam, megremegett bennem valami. Féltem, hogy végül elveszek, és nem marad belőlem más csak az emlékek. Össze voltam zavarodva és nem tudtam melyik felemet nyomjam el inkább. Vagy melyiket engedjem szabadjára. Nem értettem, nem akartam megérteni, hogy már nem létezik egyik a másik nélkül. Még harcoltam. De nem tudhattam, hogy hiába. Még nem fogtam fel, hogy egyáltalán nem kéne harcolnom, hiszen ez immár mind én vagyok.

  - Hova menjünk? – kérdezte Ailia már indulófélben. Alba már édesen aludt – megnéztem, százszor is ellenőriztem a diáklányt, aki vigyázott rá az este -, mégis furcsán éreztem magam, hogy itt hagyjuk. Ailia csak nevetett rajtam, mintha előzőleg nem épp ő lett volna, akinek emiatt rosszérzése támadt. Halványan érzékeltem, hogy pont úgy viselkedem, mint egy aggódó szülő. De kellemesen simogatott az érzés.

  - Mi lenne, ha játszanánk?

  - Hogy érted? – nézett rám kérdőn, mire csak elvigyorogtam magam. Hirtelen játékos bolondság érzése fogott el. Elkaptam a derekát, ahogy elhaladt mellettem és belecsókoltam a nyakába. Éreztem, ahogy megborzong, a teste megremeg. Elmosolyogtam magam, és olyan könnyű voltam, mint a tollpihe. – Szóval, maradjunk? – kérdezte nevetős hangon.

  - Hát… - gondolkodtam el a lehetőségeken, de aztán eszembe jutott, hogy már megbeszéltük mindenkivel, az estét együtt töltjük. – Nem lenn rossz, sőt…, de ideje indulni. Arra gondoltam, mi lenne, ha olyan helyre mennénk, ahol lehet például biliárdozni.

  - Te tudsz biliárdozni? – csodálkozott tágra nyílt szemmel. Akár meg is sértődhettem volna, de hiszen honnan is tudhtatta volna.

  - Történetesen, nagyon jól biliárdozom, majd meglátod! – adtam a nagyfiút.

  - Tényleg? – húzott még egy kicsit Ailia.

  - Hm… tényleg, majd csak figyelj, és tanulj!

  - Akkor már tudom, hova menjünk – nevetett hirtelen jött magabiztosságomon. Előkapta a telefonját és tárcsázta először James számát. Csodálkoztam, honnan tudja, de aztán eszembe jutott a nem is olyan régen történt kis fiaskóm az emlékekkel, mikor először láttam David képét. Gyorsan beszélt, elmondta hova jöjjenek, majd ugyanezt tette, csak épp David barátaival. Szóval ezen az estén együtt lesz a társaság, a régi és az új. De nem éreztem semmi furcsát ezzel kapcsolatban. Sőt vártam rá, hogy találkozhassunk, hogy mind együtt legyünk.

  Újra a sötétében jártuk New York utcáit. Sietős lépteink, vidáman kopogtak a járdán, nem beszéltünk, csak mint két bolond vigyorogva mentünk egymás mellett. Ugyanolyan zsúfolt volt az utca, mint legutóbb, de magányosságom kemény burka szanaszét széledt. Éreztem az emberekből áradó energiákat, a testük mozdulatára meg-meglebbenő levegő játékát, láttam a lábuk nyomán keletkező nyomokat. Láttam őket.

  - Messze van még? – kérdeztem egy kis idő után. Hangomban lehetett valami, ami újra nevetésre késztette Ailiát.

  - Nem, mindjárt ott vagyunk.

  - Az jó.

  - Mi ez a hirtelen türelmetlenség? – nézett rám megtorpanva.

  - Semmi, csak remélem, lehet ott csokit kapni, ahova megyünk – vigyorogtam.

  - Csokit? Most komolyan? Te csokit akarsz enni? – hitetlenkedett.

  - Mi ebben olyan furcsa? Szeretem a csokit – vontam vállat. – Néha elkap a vágy iránta, és most úgy érzem, megőrülök egy szelet csokiért.

  - Aha – jött a frappáns válasz, mire újra csak nevetnem kellett. – Csoki. Egy pasi, aki szereti a csokit. Valami nem stimmel veled már biztos. Eddig is sejtettem, de már szinte millió százalék – nevetett hangosan.

  - Már miért ne szerethetném? Nem értem mi ebben a fura… - dünnyögtem.

  - Semmi, semmi – nevetgélte és nyomott egy puszit a számra. – Szóval… - nyalta meg a száját – édes szájú vagy? – incselkedett még mindig.

  - Mondhatni – kapcsolódtam be a játékba – de, esetleg ha segítenél rajtam… - vontam fel az egyik szemöldököm célzás gyanánt.

  - Én? – tetette az ártatlant, mint aki nem ért semmit, de csillogó szeméből láttam, hogy pontosan tudja, mire gondolok.

  - Talán kibírom a csokiig, ha kapok a te édességedből…- játszottam a csábítót.

  - Fúj – nevetett hangosan – ez nagyon rózsaszín,nyálas volt.

  - Ugyan, képes lennél elviselni agonizálásom? Még leesik a vércukorszintem, aztán lőttek az estének! Hát nincs lelked? Igazán megszánhatnád szegény, szerencsétlent… - szavaltam nagy lendülettel.

  - Azt nem venném a szívemre – megtorpant és komolyságot erőltetve a hangjába mondta egy szuszra. – Ha csak ezen múlik… - lépett közelebb, majd egyre, egyre szorosabban simult hozzám. Már éreztem forró leheletét, mikor kacéran megfordult és ellépet mellőlem. – Megérkeztünk. Vehetsz magadnak annyi csokit, amennyit akarsz!

  - Na, de… - dadogtam – szép! Csak játszol velem –tetettem a sértődöttet.

  - Nem te akartál ma estére játékot? - csipkelődött, majd eltűnt a mögött az üvegajtó mögött, ahol eddig álldogáltunk. Néztem, ahogy belibbent előttem, és az agyam próbálta felfogni a látványát. Úgy nézett ki, mint egy hóbortos diáklány. Lófarokba fogott hajával, nagy, ezüst fülbevalójával, kis bőrdzsekijében, apró farmerszoknyájában, hosszú lába színes harisnyába bújtatva és a már elmaradhatatlan tornacipője is ott virított rajta. Aztán magamra néztem és megállapítottam, hogy illünk egymáshoz. Most én is úgy festettem, mint valami kerge bölcsész palánta. Rajtam is egy bőrdzseki volt, farmer és egy agyonhordott cipő. Az ajtó üvegében a vonásaim kisimultnak látszottak, szemem csillogott, ajkam mosolyra görbült. Nevetve túrtam a hajamba, már észre sem vettem, mennyiszer teszem és nemcsak idegességemben mindig.

  Beléptem Ailia után és tekintetemmel keresni kezdtem a félhomályban. A bár, vagy kocsma, ahová érkeztünk elég nagy volt és tágas. A falakon régi plakátok és még régebbi fényképek díszelegtek, a bokszokon látszott az idő, fényesen csillogtak a sok faápolótól, amit az idők során rájuk kentek a tulajdonosok. A fény sárgán világította be a helységet, gyér, halvány világosságot adva. Első ránézésre is tetszett. Nyüzsgött az emberektől. A zene hangosan szólt, mindenhonnan nevető emberek hangja szállt felém. Mintha az élet is alkalmazkodott volna hozzánk, csak boldog arcokat véltem felfedezni. Bár, az is lehetséges, csak ezeket az arcokat voltam képes észrevenni.

  Egy pillanatig toporogtam a bejárat mellett, nem láttam Ailia hova tűnt hirtelen, majd valaki belém jött hátulról. Meglepetten fordultam meg, azon tűnődtem, ki az az idióta, aki nem vett észre, de nevetnem kellett, mikor Eda arcával találtam magam szemben.

  - Jaj, de jó, hogy itt vagy! – ugrott a nyakamba nevetve.

  - Én is örülök nektek! – öleltem vissza, közben láttam, ahogy James is belép az ajtón. Egyik szemöldöke magasba szaladt, ahogy meglátott minket, de aztán rögtön csúfondáros mosoly jelent meg az arcán.

  - Nahát, nahát… - lépett oda hozzánk. – A gerlepár… elmehetek, ha gondoljátok – vigyorgott.

  - Ah, te… - bújt még közelebb Eda szándékosan – Daniel ismered ezt a fazont? – kérdezte nevető szemmel. Belementem a játékba.

  - Nem… nem értem, hogy mit akar. Kérem uram, ne zaklasson minket! Nem látja, hogy zavar?

  - Oh, bocsásson meg, de ha behúzok magának amiatt, hogy a barátnőmet tapogatja, ugye nem fog megharagudni? – kérdezte nyájasan. Már válaszoltam volna, mikor Ailia hangja is bekapcsolódott.

  - Hoppá… - csatlakozott a társasághoz, miközben Eda még mindig szorosan simult hozzám. – Megzavartam valamit?

  - Ailia, had mutassam be Dr. Eda Mollinát – fordultunk Ailia felé egyszerre. Láttam, ahogy felhúzza a szemöldökét, mintha valami villant volna a tekintetében, de nem értettem világosan a célzást – a pszichiáterem és a barátom.

  - Nahát, lehet nekem is kéne tartanom egy házi agyturkászt – dünnyögte magában.

  - Most csak barát – mondta Eda, miközben kibontakozott az ölelésemből és Ailia mellé lépett. – Már sokat hallottam rólad, Eda vagyok – mosolygott kedvesen.

  - Ailia Logan, szia – vigyorgott gonoszul rám Ailia, mert észrevette, hogy bizony feszengek az előbbi megjegyzése miatt. Szóval, még mindig tart a játék, értettem meg. Nagyot fújva engedtem ki magamból a visszatartott levegőt. De mielőtt megkönnyebbültem volna libbenve odalépett James mellé, és kedvesen két puszival köszöntötte a megrökönyödött, szerepéből kiesett barátomat.

  - Nahát, James! Jó újra látni! – karolt bele, és húzta magával. James pedig segélykérően nézett rám, és félve pillantott Eda felé.

  - Tetszik nekem ez a lány – súgta a fülembe Eda nevetve. – Szépek vagytok együtt.

  - Nekem is tetszik – motyogtam magamban, de tudtam Eda kuncogásából, hogy meghallotta.